Élet és Irodalom, 1990. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)

1990-07-06 / 27. szám - Reményi Gyenes István: Herczeg Ferenc nyilatkozata • reflexió | Visszhang • Barabás Tamás: Egy békebeli „antiszemita” (ÉS 1990. június 11.) (2. oldal) - Tallós Emil: Tömlöcbe velem? • reflexió | Visszhang • László György (ÉS 1990. június 15.) (2. oldal) - E héten válaszol: Széky János • Szerkesztői üzenetek (2. oldal)

VISSZHANG Herczeg Ferenc nyilatkozata - örömmel olvastam az ÉS 1990. június 15-i számában Barabás Ta­­mmás„ békebeli ,„antiszemita” című írását, amely egyik korábbi ÉS-cikkemre (1990. június 11.) rea­gálva villantja fel a valamikori „írófejedelem”, Herczeg Ferenc ar­cát. Úgy érzem, ez alkalom arra, hogy ismertessek egy Herczeggel kapcsolatos körülményt,­ amely — tudomásom szerint — elkerülte az irodalmárok figyelmét. E sok tekintetben jelentékeny emberről minden megemlékezés azt állítja: a felszabadulás után nem hallatta hangját. Ezt a téve­dést érzem kötelességemnek he­lyesbíteni. Mert a felszabadulás után igenis hallatta hangját. Ba­lázs Béla rövid életű képes mű­vészeti hetilapja, a Fényszóró — amelynek valaha éppen Barabás Tamással együtt voltunk munka­társai — közölte 1945. november 14-én megjelent 17. számában azt az interjút, amelyet Molnár Miklós készített Herczeg Ferenccel. Az in­terjú kultúrtörténeti érdekesség, ezért idézzük fel néhány részletét. A riport feszegeti az úri Magyar­­ország felelősségét és ezen belül Herczeg Ferenc szerepét az akkori közéletben, irodalomban. Az író többek között így válaszol a té­makört érintő kérdésekre: „Én nem voltam ellenzéki em­ber, engem pártok és pártprogra­mok sohasem izgattak, de számta­lanszor megírtam, hogy Magyar­­országon két fontos kérdés van: a nemzetiségi és a szociális. De a törvényhozás mindennel foglalko­zott, csak éppen ezekkel az élet­­fontosságú problémákkal nem. Obstruáltak másfél évtizeden át, csendőrkardbojtért és ezrednyel­­vért”... „Annyit dicsértek érdemen felül, hogy nem illik tragikusan ven­nem a támadásokat. Én, kérem, sem úgynevezett úr, sem nép nem vagyok, hanem egyszerűen író. Azt a világot­ írtam meg, amely körü­löttem élt és nyüzsgött r A­.népi de­mokrácia akkor csak a szívekben és papíron volt meg. Aki olvasta az írásaimat, az tudja, hogy senki ebben az országban nem bírálta és gáncsolta annyit az úri osztályt, mint én. Nem csak a Gyurkovics­­lányokat írtam, hanem Bizáncot is, Árva László­ királyt, Két kezet mos­t és a többit. Tisza István, aki konzervatív politikus volt, azt tartotta, hogy ragaszkodnunk kell a nemzeti hagyományokhoz, kü­lönben széthull az ország...” „Nem voltak nagyjaink. Szürke, szűk látókörű emberek vezették az országot. Törpék a fórumon! Az ilyeneket csak hatalmi és az egyé­ni érvényesülés kérdései izgatják. No és a dühös gyűlölet minden emberi nagyság iránt. Olyan ször­nyű politikát csináltak, hogy mi­kor beavatkoztak a háborúba, két ellenséget szereztek az országnak: Oroszországot és Németországot. A kettő közül az úgynevezett szövet­séges volt kegyetlenebb...” „Én már megharcoltam minden harcomat, elvégeztem minden munkámat. Hogy jól-e vagy rosz­­szul? Arra majd az idő fogja meg­adni a választ. Ezentúl én már csak csendes és jóindulatú szem­lélője akarok lenni annak, amit önök csinálnak.” A cikk nagy port vert fel. A lap gazdája a Magyar Kommunis­ta Párt volt, formailag a Mafírt­nak, a párt filmvállalatának a kiadásában jelent meg. Nos, az MKP vezetősége felháborodott e merészségen, hogy szóhoz juttat­tuk az elmúlt rendszer ilyen pro­minens képviselőjét. És nyilván kifogásolhatták a megjelent szöveg egyes részleteit is. Nem tudjuk. A felelősségre vonás módjáról Balázs Béla nem számolt be nekünk. De tény, hogy a következő, 18. szám­ban Felelet egy interjú dolgában címmel foglalkozott a cikkel. Ge­rincességére jellemző, hogy nem a Szerkesztőség nevében nyilatko­zott, hanem saját személyében vállalta a felelősséget. A követke­zőket írta: „A Fényszóró nem azonosítja magát mindenki nézetével, akit meginterjúvol. Ezt a tételt csak azért nem írjuk a lap élére, mert magától értetődő. A Fényszóró, mint minden fel­világosítást szolgáló újság, gyakran interjúval azért, hogy más állás­pontokat ismertessen meg, az ön­vallomás hitelességével. A vallo­más őszinteségét és igazságát bí­rálnia mindenkinek jogában áll. (A Fényszóróban magában is.) De a vallomás ténye ellen, mi kifo­gás? Kihallgatás nélkül demokra­tikus bíróság nem ítél. A Fényszóró főszerkesztője” Nyilván az ilyen és ehhez ha­sonló feszültségek miatt — no meg azért is, mert nagy büszkén lemondott biztos jövedelmekről, amikor az akkor még kapitalista filmgyárak minden közölt képért fizettek —, nálunk olvasható volt egy keretes nyilatkozat: „A Fény­szóró nem fogad el s a jövőben nem közöl fizetett színházi és filmképeket” — a lap 1946. márci­us 5-én jelent meg utoljára. Nyolc hónapig sem élt. Az Újságíró Isko­la kézikönyve sem emlékszik meg róla. Reményi Gyenes István Tömlöcbe velem? Kár, hogy László György, mi­közben rövid szösszenetemmel másfél hasábon át vitatkozik, va­lójában elmegy mellettem. Az ÉS június 15-i számában közölt vita­cikkéből az derül ki, hogy morgo­­lódásomat különleges nagyítóval olvasta. Lehet, hogy ezért vélt felfedezni benne olyan következ­tetéseket, amelyekről szó sem esett. Nem írtam az antiszemitiz­mus okairól, pedig érdemes len­ne elgondolkodni azon, hogy Is­ten kiválasztott népének több mint kétezer évvel ezelőtti ván­dorlásai, később a zsidók töme­ges betelepülése Európába vajon milyen reakciókat válthatott ki az adott területen élő népekben, hozzájárult-e az antiszemitizmus kialakulásához a tulajdon féltése a „jövevényektől”. Gondolkodhat­nánk László Györggyel együtt azon is, hogy a Kárpát-medencé­ben élő szlávok körében fel-fel­­lobbanó magyargyűlölet vajon nem ugyanerről a tőről fakad-e, felfedezhetnénk talán azt is,­ ami közös minden etnikumok közötti gyűlölködésben. Pelle János Hess! című glosz­­szájában (ÉS, 1990. május 11.) Bethlen István MDF-szakértő egyik kijelentéséből (a rablógaz­dálkodásra utaló „karvaly tőke” megfogalmazásból) vonta le azt a következtetést, hogy a szakértő a metaforával a zsidókra célzott. Mindössze erre reflektáltam, fel­tételezve, hogy az ilyen­­ értel­mezésem szerint korántsem filo­szemita, sokkal inkább provokatív — írások alkalmasak gyűlölség keltésére. S ha László György figyelmesebben olvas, bizonyára (vagy ha úgy tetszik, talán, mert ez is hipotézis) arra is rájön, hogy a jelző nélkül használt „sajtó” szó nem csupán a magyar sajtót je­lenti, a „rémképek mázolgatása” pedig nem a „filoszemita sorok­ra” vonatkozik, hanem például prominens személyiségek nyilat­kozataira is. Hatásukról pedig annyit: a köztársaság ideiglenes el­nöke éppen az antiszemitizmussal riogató demagógia miatt kínos magyarázkodásra kényszerült ame­rikai útján. Az a megállapítása, mely szerint az antiszemitizmus itt és most nem felszínre törek­vő offenzíva, véleményem szerint megalapozott volt. Vitatkozhatnánk László György­­gyel, tévedett-e a köztársasági el­nök, vagy sem. Ám, ezt László György nem akarja, ő csupán ki­oktatni akar és közben leplezet­lenül inszinuál: „... akik a honi falakra firkálnak, netán üde kér­déseket tesznek fel, amikor éppen idegesek” — írja. A nem éppen Sherlock Holmes-i logikával szőtt hálón fennakad a falfirkáló, s bármely gondolkodó olvasó szá­mára nyilvánvalóan emlékműgya­­lázó tettes. Az, aki az ÉS-ben a „Kinek jó ez?” kérdést feltette. Ám mielőtt a törvény nevében bilincsbe verne, hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy a sajtóban mostanában hírül adott emlék­mű- és sírgyalázások közül csak a haifai tetteseit fogták el eddig az izraeli rendőrök. Talán azért, mert ők az elkövetőket nem etni­kai prekoncepciók alapján keres­ték, gondoltak — s az eredmény őket igazolta — a provokáció le­hetőségére is. Tallós Emil Kiss Mihály rajza e Jisztett ! Kérjük, nézzék meg épület- és lakásbiztosítási kötvényeiket! Biztosításunk modul rendszerű, s csak akkor tudunk teljes körű kártérítést nyújtani, ha a biztosítást teljes körűen kötötték. A megyeszékhelyeken és három budapesti irodánkban rendelkezé­sükre állunk, hogy együtt átnézzük, s ha szükséges kiegészítsük kötvényüket. (Jbiztosításunk a Francia) GARANCIA BIZTOSÍTÓ RT. I ÉLET ÉS ÍV 1KMBH 9 SZERKESZTŐI ÜZENETEK E héten válaszol: SZÉKY JÁNOS ELEK IS, BUDAPEST. Levelét betűhíven közöljük. Címezve, és nem megszólítva önöket, tiltakozom az ellen, hogy megkérdezésem és beleegyezésem nélkül képversem jelent meg lapjukban. 1. Mindig is vacak lapnak tartottam az Élet és Irodalmat, és tehát soha nem küldtem anyagot önöknek. Barátaim és el­lenségeim ezt tudják rólam. Eddig 4, azaz négy láda sört kellett meginnom velük, saját költségemen, hogy meggyőzzem őket, hogy nem prostituáltam magamat. Ezt felszámolom önöknek, ezt az anyagi kárt. 2. Nevezet zsarnoki, önkényúri, kegyúri közlésük az 1990. május 25. sz. 14. oldalán történt, átvéve a Médium Art c. kötet­ből. Nevezett kötet főnökeitől sem engedélyt nem kértek, de viszonylatomban nem kérhettek, hiszen a Médium Art sem kötött velem szerződést. Semmiféle joguk nincs irántam. 3. Az Élet és Irodalom, hasonlóan más újságokhoz, a fá­radságot sem veszi, hogy értesítsen, ha megjelentem náluk, ki­terjesztve ezt a tényt bárkire. Nevezett újság is úgy gondolja, hogy rang etet, étetet olvasni, rang benne publikálni, tegyem össze a két kezemet, hogy méltóztattaik. Ezt a gőgjüket rühel­lem, nem szívlelem, undorodom tőle. 4. Eszük ágában sincs a honoráriumról értesíteni. Én járjak utánna. Összegezve: önkényúri publikációjuk nekem komoly erkölcsi és anyagi károkat okozott. Mindkettőre önkéntes, vagy kikény­­szerített jogorvoslatot akarok. Elegem van a sajtócézárokból Nekünk is, mellesleg. A 4. pontban önnek van igaza. Ami azonban a többit illeti: nem hisszük, hogy igényt tarthatna jog­orvoslatra, hiszen képversének publikálása aligha „nehezíti el” tartósan vagy súlyosan a társadalmi életben való részvételét, (hogy az idevágó paragrafust idézzem). Sörügyben mélyen együttérzünk önnel, de költségeit megtéríteni az érvényes jog­szabályok szerint nem vagyunk kötelesek. Szeretnénk, ha rang volna bennünk publikálni, persze ez nemcsak tőlünk függ, azt pedig végképp nem várjuk el senkitől, hogy összetegye a két kezét, sőt, mi tesszük össze, feltéve, hogy jó szerzővel akad ta­lálkozásunk. Végül: nevezett kötet főnökei maguk kérték, hogy közöljünk válogatást a Médium Artból. K. TÜNDE. BUDAPEST. Serdülő olvasónk javasolja a heti öt hittanórát azzal a feltétellel, hogy az oktatók munkabé­rét és az összes többi költséget az iskola fedezze, ez ugyanis várhatóan közelebb vinné a tanintézeteket a gazdasági össze­omláshoz és a bezáráshoz, annak pedig ő szívből k örülne. Javas­latát megfontolásra ajánljuk az illetékeseknek. M. B., BUDAPEST. Roppantul különös helyesírású dolgo­zata megint csak arra emlékeztet, hogy baj van a magyar köz­oktatással. A címe: Hogyan lett a Pordolhából elnök? Az aláb­bi szemelvények közzétételében mégis igyekszem ragaszkodni az akadémiai szabályzathoz. Tehát: „A bolhakolóniának nagy múltja volt. Már több generá­ción át csak,­rajták a tojásokat, és újabbak meg újabbak keltek ki. Még a kisbolhák is tudták, hogy egy jó csípés a fő köteles­ségük. Csak egy-két ilyen hóbortos akadt, mint ez a Frici, aki­­fülbe akart kerülni. Vagy mi is? Ezt a kisbolhák nem értették pontosan (rokonlelkek — Sz. J.), de senki nem is várta tőlük.” Továbbá: „Hallottak félfüllel valami bolhacirkuszról, de azt mesél­ték, hogy ott egészen különleges bohák dogoznak, akik már nem is igazi bolhák. — Azok reformbolhák! — állította Bolha Frici irigykedve. — És nem is kell már vért szívniuk! Munkából élnek!” És végül: „— Gyere, öregem, tudok egy jó véres krimit a heverőn! — Bolhapocak és üzlettársa egyetértően elugráltak. Azt bizto­san olvasni kezdi valaki, és lesz bőven vér! Vér! Vér! — Mi majd kiszívjuk! — Micsoda áldozat ez a nemzetért! — Az új Bolhanemzetért! — Röhögtek.” Jó nekik. R. G., BUDAPEST. Húszéves, újdonsült olvasónk elbírálás­ra előterjesztette egyik legutóbbi írását. Jókívánságát köszön­jük. Kérjük, gyakoroljon még. L. M., VESZPRÉM. „Elküldöm önöknek néhány írásomat, illetve versemet. Ha nem tetszik, kidobják, ha tetszik, adják­, ki. Kérem, válaszoljanak.” Nos, írásai nem elég jók, de nem is érdektelenek. Inkább visszaküldjük őket. GYULAI JÓZSEF, BUDAPEST-ERLANGEN. Június 20-i keltezésű levelében így ír Menesi Atila grafikáiról: „Nem állítom, hogy ez a fajta grimaszos művészet a kedvenceim kö­zé tartozik. Ez esetben a Schindler Endre által írt bemutatás sem tette bennem helyére a műveket. Mindegy — eddig ez az én magánügyem, magánbajoim.” Kifogásolja Menesi egyik képaláírását: »JOSEPH KOSUTH. NOT IM NOT WORK. FOR.« „Angolul ez kész sületlenség” — írja teljes joggal. „A művész iránti jószándékomat dicséri, hogy némi időt fordítottam Kos­suth valóban szinte olvashatatlan megjegyzésének megfejtésére is — hátha elvezet a műhöz. Szerintem a kossuthi szöveg a következő (és így nem sü­letlenség ..): »NOT AN ARTWORK FOR JOSEPH KOSSUTH« Amit úgy is érthetünk, hogy Kossuth (...) sem lehetett el­ragadtatva.” Újabb küleményében viszont így ír: „A minapi levelemmel elárultam saját tudatlanságomat is. Véletlenül ugyanis éppen most derült ki számomra, hogy »Joseph Kosuth« szintén kép­zőművész. Így, egy ő-sel. A Süddeutscherben épp most jelent meg egy műve. (...) Mindezek után a Schindler-féle ismerte­tést még hiányosabbnak érzem, hiszen az ÉS a magamfajta mű­szaki szakbarbároknak is íródik.” Kedves Uram, mást nem mondhatok, bárcsak sok ilyen szakbarbár olvasónk volna. A felirat értelmezésében egyébként az ön megoldása felé hajlunk, azzal a különbséggel, hogy Joseph Kosuth nem címzettje, ha­nem aláírója, a szöveg értelme tehát: „Nem műalkotás — Me­nesi Atilának”. Ezt egyébként a mű alkotója — saját közlése szerint — természetesnek veszi. TELEFONON ÉS SZEMÉLYESEN ÉRDEKLŐDŐKNEK. Bertha Bulcsu vihart kavaró cikkéből, a Zsdanov végváraiból többen arra következtettek, hogy a szerző a Magyar Írószövet­séggel szemben a most alakult Független Írók Szövetségét pár­tolja, sőt, netán utóbbinak tagja lett. Tájékoztatásukra közöl­jük, hogy Bertha Bulcsu nem lépett be a Független Írók Szö­vetségébe, továbbra is a Magyar Írószövetség választmányi tag­ja, cikkében pedig az új társadalmi szituációnak megfelelő, bü­rokrácia- és politikamentes írói kamara létrehozását javasolja. 1990. JULUS 6.

Next