Élet és Irodalom, 1990. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-06 / 27. szám - Reményi Gyenes István: Herczeg Ferenc nyilatkozata • reflexió | Visszhang • Barabás Tamás: Egy békebeli „antiszemita” (ÉS 1990. június 11.) (2. oldal) - Tallós Emil: Tömlöcbe velem? • reflexió | Visszhang • László György (ÉS 1990. június 15.) (2. oldal) - E héten válaszol: Széky János • Szerkesztői üzenetek (2. oldal)
VISSZHANG Herczeg Ferenc nyilatkozata - örömmel olvastam az ÉS 1990. június 15-i számában Barabás Tammás„ békebeli ,„antiszemita” című írását, amely egyik korábbi ÉS-cikkemre (1990. június 11.) reagálva villantja fel a valamikori „írófejedelem”, Herczeg Ferenc arcát. Úgy érzem, ez alkalom arra, hogy ismertessek egy Herczeggel kapcsolatos körülményt, amely — tudomásom szerint — elkerülte az irodalmárok figyelmét. E sok tekintetben jelentékeny emberről minden megemlékezés azt állítja: a felszabadulás után nem hallatta hangját. Ezt a tévedést érzem kötelességemnek helyesbíteni. Mert a felszabadulás után igenis hallatta hangját. Balázs Béla rövid életű képes művészeti hetilapja, a Fényszóró — amelynek valaha éppen Barabás Tamással együtt voltunk munkatársai — közölte 1945. november 14-én megjelent 17. számában azt az interjút, amelyet Molnár Miklós készített Herczeg Ferenccel. Az interjú kultúrtörténeti érdekesség, ezért idézzük fel néhány részletét. A riport feszegeti az úri Magyarország felelősségét és ezen belül Herczeg Ferenc szerepét az akkori közéletben, irodalomban. Az író többek között így válaszol a témakört érintő kérdésekre: „Én nem voltam ellenzéki ember, engem pártok és pártprogramok sohasem izgattak, de számtalanszor megírtam, hogy Magyarországon két fontos kérdés van: a nemzetiségi és a szociális. De a törvényhozás mindennel foglalkozott, csak éppen ezekkel az életfontosságú problémákkal nem. Obstruáltak másfél évtizeden át, csendőrkardbojtért és ezrednyelvért”... „Annyit dicsértek érdemen felül, hogy nem illik tragikusan vennem a támadásokat. Én, kérem, sem úgynevezett úr, sem nép nem vagyok, hanem egyszerűen író. Azt a világot írtam meg, amely körülöttem élt és nyüzsgött r A.népi demokrácia akkor csak a szívekben és papíron volt meg. Aki olvasta az írásaimat, az tudja, hogy senki ebben az országban nem bírálta és gáncsolta annyit az úri osztályt, mint én. Nem csak a Gyurkovicslányokat írtam, hanem Bizáncot is, Árva László királyt, Két kezet most és a többit. Tisza István, aki konzervatív politikus volt, azt tartotta, hogy ragaszkodnunk kell a nemzeti hagyományokhoz, különben széthull az ország...” „Nem voltak nagyjaink. Szürke, szűk látókörű emberek vezették az országot. Törpék a fórumon! Az ilyeneket csak hatalmi és az egyéni érvényesülés kérdései izgatják. No és a dühös gyűlölet minden emberi nagyság iránt. Olyan szörnyű politikát csináltak, hogy mikor beavatkoztak a háborúba, két ellenséget szereztek az országnak: Oroszországot és Németországot. A kettő közül az úgynevezett szövetséges volt kegyetlenebb...” „Én már megharcoltam minden harcomat, elvégeztem minden munkámat. Hogy jól-e vagy roszszul? Arra majd az idő fogja megadni a választ. Ezentúl én már csak csendes és jóindulatú szemlélője akarok lenni annak, amit önök csinálnak.” A cikk nagy port vert fel. A lap gazdája a Magyar Kommunista Párt volt, formailag a Mafírtnak, a párt filmvállalatának a kiadásában jelent meg. Nos, az MKP vezetősége felháborodott e merészségen, hogy szóhoz juttattuk az elmúlt rendszer ilyen prominens képviselőjét. És nyilván kifogásolhatták a megjelent szöveg egyes részleteit is. Nem tudjuk. A felelősségre vonás módjáról Balázs Béla nem számolt be nekünk. De tény, hogy a következő, 18. számban Felelet egy interjú dolgában címmel foglalkozott a cikkel. Gerincességére jellemző, hogy nem a Szerkesztőség nevében nyilatkozott, hanem saját személyében vállalta a felelősséget. A következőket írta: „A Fényszóró nem azonosítja magát mindenki nézetével, akit meginterjúvol. Ezt a tételt csak azért nem írjuk a lap élére, mert magától értetődő. A Fényszóró, mint minden felvilágosítást szolgáló újság, gyakran interjúval azért, hogy más álláspontokat ismertessen meg, az önvallomás hitelességével. A vallomás őszinteségét és igazságát bírálnia mindenkinek jogában áll. (A Fényszóróban magában is.) De a vallomás ténye ellen, mi kifogás? Kihallgatás nélkül demokratikus bíróság nem ítél. A Fényszóró főszerkesztője” Nyilván az ilyen és ehhez hasonló feszültségek miatt — no meg azért is, mert nagy büszkén lemondott biztos jövedelmekről, amikor az akkor még kapitalista filmgyárak minden közölt képért fizettek —, nálunk olvasható volt egy keretes nyilatkozat: „A Fényszóró nem fogad el s a jövőben nem közöl fizetett színházi és filmképeket” — a lap 1946. március 5-én jelent meg utoljára. Nyolc hónapig sem élt. Az Újságíró Iskola kézikönyve sem emlékszik meg róla. Reményi Gyenes István Tömlöcbe velem? Kár, hogy László György, miközben rövid szösszenetemmel másfél hasábon át vitatkozik, valójában elmegy mellettem. Az ÉS június 15-i számában közölt vitacikkéből az derül ki, hogy morgolódásomat különleges nagyítóval olvasta. Lehet, hogy ezért vélt felfedezni benne olyan következtetéseket, amelyekről szó sem esett. Nem írtam az antiszemitizmus okairól, pedig érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy Isten kiválasztott népének több mint kétezer évvel ezelőtti vándorlásai, később a zsidók tömeges betelepülése Európába vajon milyen reakciókat válthatott ki az adott területen élő népekben, hozzájárult-e az antiszemitizmus kialakulásához a tulajdon féltése a „jövevényektől”. Gondolkodhatnánk László Györggyel együtt azon is, hogy a Kárpát-medencében élő szlávok körében fel-fellobbanó magyargyűlölet vajon nem ugyanerről a tőről fakad-e, felfedezhetnénk talán azt is, ami közös minden etnikumok közötti gyűlölködésben. Pelle János Hess! című gloszszájában (ÉS, 1990. május 11.) Bethlen István MDF-szakértő egyik kijelentéséből (a rablógazdálkodásra utaló „karvaly tőke” megfogalmazásból) vonta le azt a következtetést, hogy a szakértő a metaforával a zsidókra célzott. Mindössze erre reflektáltam, feltételezve, hogy az ilyen értelmezésem szerint korántsem filoszemita, sokkal inkább provokatív — írások alkalmasak gyűlölség keltésére. S ha László György figyelmesebben olvas, bizonyára (vagy ha úgy tetszik, talán, mert ez is hipotézis) arra is rájön, hogy a jelző nélkül használt „sajtó” szó nem csupán a magyar sajtót jelenti, a „rémképek mázolgatása” pedig nem a „filoszemita sorokra” vonatkozik, hanem például prominens személyiségek nyilatkozataira is. Hatásukról pedig annyit: a köztársaság ideiglenes elnöke éppen az antiszemitizmussal riogató demagógia miatt kínos magyarázkodásra kényszerült amerikai útján. Az a megállapítása, mely szerint az antiszemitizmus itt és most nem felszínre törekvő offenzíva, véleményem szerint megalapozott volt. Vitatkozhatnánk László Györgygyel, tévedett-e a köztársasági elnök, vagy sem. Ám, ezt László György nem akarja, ő csupán kioktatni akar és közben leplezetlenül inszinuál: „... akik a honi falakra firkálnak, netán üde kérdéseket tesznek fel, amikor éppen idegesek” — írja. A nem éppen Sherlock Holmes-i logikával szőtt hálón fennakad a falfirkáló, s bármely gondolkodó olvasó számára nyilvánvalóan emlékműgyalázó tettes. Az, aki az ÉS-ben a „Kinek jó ez?” kérdést feltette. Ám mielőtt a törvény nevében bilincsbe verne, hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy a sajtóban mostanában hírül adott emlékmű- és sírgyalázások közül csak a haifai tetteseit fogták el eddig az izraeli rendőrök. Talán azért, mert ők az elkövetőket nem etnikai prekoncepciók alapján keresték, gondoltak — s az eredmény őket igazolta — a provokáció lehetőségére is. Tallós Emil Kiss Mihály rajza e Jisztett ! Kérjük, nézzék meg épület- és lakásbiztosítási kötvényeiket! Biztosításunk modul rendszerű, s csak akkor tudunk teljes körű kártérítést nyújtani, ha a biztosítást teljes körűen kötötték. A megyeszékhelyeken és három budapesti irodánkban rendelkezésükre állunk, hogy együtt átnézzük, s ha szükséges kiegészítsük kötvényüket. (Jbiztosításunk a Francia) GARANCIA BIZTOSÍTÓ RT. I ÉLET ÉS ÍV 1KMBH 9 SZERKESZTŐI ÜZENETEK E héten válaszol: SZÉKY JÁNOS ELEK IS, BUDAPEST. Levelét betűhíven közöljük. Címezve, és nem megszólítva önöket, tiltakozom az ellen, hogy megkérdezésem és beleegyezésem nélkül képversem jelent meg lapjukban. 1. Mindig is vacak lapnak tartottam az Élet és Irodalmat, és tehát soha nem küldtem anyagot önöknek. Barátaim és ellenségeim ezt tudják rólam. Eddig 4, azaz négy láda sört kellett meginnom velük, saját költségemen, hogy meggyőzzem őket, hogy nem prostituáltam magamat. Ezt felszámolom önöknek, ezt az anyagi kárt. 2. Nevezet zsarnoki, önkényúri, kegyúri közlésük az 1990. május 25. sz. 14. oldalán történt, átvéve a Médium Art c. kötetből. Nevezett kötet főnökeitől sem engedélyt nem kértek, de viszonylatomban nem kérhettek, hiszen a Médium Art sem kötött velem szerződést. Semmiféle joguk nincs irántam. 3. Az Élet és Irodalom, hasonlóan más újságokhoz, a fáradságot sem veszi, hogy értesítsen, ha megjelentem náluk, kiterjesztve ezt a tényt bárkire. Nevezett újság is úgy gondolja, hogy rang etet, étetet olvasni, rang benne publikálni, tegyem össze a két kezemet, hogy méltóztattaik. Ezt a gőgjüket rühellem, nem szívlelem, undorodom tőle. 4. Eszük ágában sincs a honoráriumról értesíteni. Én járjak utánna. Összegezve: önkényúri publikációjuk nekem komoly erkölcsi és anyagi károkat okozott. Mindkettőre önkéntes, vagy kikényszerített jogorvoslatot akarok. Elegem van a sajtócézárokból Nekünk is, mellesleg. A 4. pontban önnek van igaza. Ami azonban a többit illeti: nem hisszük, hogy igényt tarthatna jogorvoslatra, hiszen képversének publikálása aligha „nehezíti el” tartósan vagy súlyosan a társadalmi életben való részvételét, (hogy az idevágó paragrafust idézzem). Sörügyben mélyen együttérzünk önnel, de költségeit megtéríteni az érvényes jogszabályok szerint nem vagyunk kötelesek. Szeretnénk, ha rang volna bennünk publikálni, persze ez nemcsak tőlünk függ, azt pedig végképp nem várjuk el senkitől, hogy összetegye a két kezét, sőt, mi tesszük össze, feltéve, hogy jó szerzővel akad találkozásunk. Végül: nevezett kötet főnökei maguk kérték, hogy közöljünk válogatást a Médium Artból. K. TÜNDE. BUDAPEST. Serdülő olvasónk javasolja a heti öt hittanórát azzal a feltétellel, hogy az oktatók munkabérét és az összes többi költséget az iskola fedezze, ez ugyanis várhatóan közelebb vinné a tanintézeteket a gazdasági összeomláshoz és a bezáráshoz, annak pedig ő szívből k örülne. Javaslatát megfontolásra ajánljuk az illetékeseknek. M. B., BUDAPEST. Roppantul különös helyesírású dolgozata megint csak arra emlékeztet, hogy baj van a magyar közoktatással. A címe: Hogyan lett a Pordolhából elnök? Az alábbi szemelvények közzétételében mégis igyekszem ragaszkodni az akadémiai szabályzathoz. Tehát: „A bolhakolóniának nagy múltja volt. Már több generáción át csak,rajták a tojásokat, és újabbak meg újabbak keltek ki. Még a kisbolhák is tudták, hogy egy jó csípés a fő kötelességük. Csak egy-két ilyen hóbortos akadt, mint ez a Frici, akifülbe akart kerülni. Vagy mi is? Ezt a kisbolhák nem értették pontosan (rokonlelkek — Sz. J.), de senki nem is várta tőlük.” Továbbá: „Hallottak félfüllel valami bolhacirkuszról, de azt mesélték, hogy ott egészen különleges bohák dogoznak, akik már nem is igazi bolhák. — Azok reformbolhák! — állította Bolha Frici irigykedve. — És nem is kell már vért szívniuk! Munkából élnek!” És végül: „— Gyere, öregem, tudok egy jó véres krimit a heverőn! — Bolhapocak és üzlettársa egyetértően elugráltak. Azt biztosan olvasni kezdi valaki, és lesz bőven vér! Vér! Vér! — Mi majd kiszívjuk! — Micsoda áldozat ez a nemzetért! — Az új Bolhanemzetért! — Röhögtek.” Jó nekik. R. G., BUDAPEST. Húszéves, újdonsült olvasónk elbírálásra előterjesztette egyik legutóbbi írását. Jókívánságát köszönjük. Kérjük, gyakoroljon még. L. M., VESZPRÉM. „Elküldöm önöknek néhány írásomat, illetve versemet. Ha nem tetszik, kidobják, ha tetszik, adják, ki. Kérem, válaszoljanak.” Nos, írásai nem elég jók, de nem is érdektelenek. Inkább visszaküldjük őket. GYULAI JÓZSEF, BUDAPEST-ERLANGEN. Június 20-i keltezésű levelében így ír Menesi Atila grafikáiról: „Nem állítom, hogy ez a fajta grimaszos művészet a kedvenceim közé tartozik. Ez esetben a Schindler Endre által írt bemutatás sem tette bennem helyére a műveket. Mindegy — eddig ez az én magánügyem, magánbajoim.” Kifogásolja Menesi egyik képaláírását: »JOSEPH KOSUTH. NOT IM NOT WORK. FOR.« „Angolul ez kész sületlenség” — írja teljes joggal. „A művész iránti jószándékomat dicséri, hogy némi időt fordítottam Kossuth valóban szinte olvashatatlan megjegyzésének megfejtésére is — hátha elvezet a műhöz. Szerintem a kossuthi szöveg a következő (és így nem sületlenség ..): »NOT AN ARTWORK FOR JOSEPH KOSSUTH« Amit úgy is érthetünk, hogy Kossuth (...) sem lehetett elragadtatva.” Újabb küleményében viszont így ír: „A minapi levelemmel elárultam saját tudatlanságomat is. Véletlenül ugyanis éppen most derült ki számomra, hogy »Joseph Kosuth« szintén képzőművész. Így, egy ő-sel. A Süddeutscherben épp most jelent meg egy műve. (...) Mindezek után a Schindler-féle ismertetést még hiányosabbnak érzem, hiszen az ÉS a magamfajta műszaki szakbarbároknak is íródik.” Kedves Uram, mást nem mondhatok, bárcsak sok ilyen szakbarbár olvasónk volna. A felirat értelmezésében egyébként az ön megoldása felé hajlunk, azzal a különbséggel, hogy Joseph Kosuth nem címzettje, hanem aláírója, a szöveg értelme tehát: „Nem műalkotás — Menesi Atilának”. Ezt egyébként a mű alkotója — saját közlése szerint — természetesnek veszi. TELEFONON ÉS SZEMÉLYESEN ÉRDEKLŐDŐKNEK. Bertha Bulcsu vihart kavaró cikkéből, a Zsdanov végváraiból többen arra következtettek, hogy a szerző a Magyar Írószövetséggel szemben a most alakult Független Írók Szövetségét pártolja, sőt, netán utóbbinak tagja lett. Tájékoztatásukra közöljük, hogy Bertha Bulcsu nem lépett be a Független Írók Szövetségébe, továbbra is a Magyar Írószövetség választmányi tagja, cikkében pedig az új társadalmi szituációnak megfelelő, bürokrácia- és politikamentes írói kamara létrehozását javasolja. 1990. JULUS 6.