Élet és Irodalom, 1991. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)
1991-02-08 / 6. szám - Koltai Tamás: Neobarokk • színikritika • Moliere: A képzelt beteg, rendező Ács János és Márton András, Radnóti színház (12. oldal) - Nagy Atilla Kristóf: Zoroaster-sirató • Zoroaster, a Pannon Kiadó sorozata (12. oldal) - Döbrentei Kornél: A harmónia házában • Elhangzott a Pesterzsébeti Múzeum Gaál Imre galériájában 1991. január 18-án, Lacza Márta és Dékány Ágoston kiállításának megnyitóján. (12. oldal) - Lengyel Balázs: Közös műhelyben • Elhangzott a Fészek Művészklubban, Petőcz András és Sáry László estjén. (12. oldal)
Színház KOLTAI TAMÁS: Britten Purcell-variációira megy föl a függöny A képzelt beteg Radnóti színházi előadásán. Barokk dallam, modern hangszerelésben — akár a produkció szignálja is lehetne. A díszlettakarékos tér csupasz falai a színpadi architektúrát követő, zegzugos járásokat kínálnak, Menczel Róbert terve szerint. A több korba is illő, elszórt bútorok — BlomdelUkezetes tükör, orvosi asztalka üvegcsék, tégelyek garmadájával, ősi típusú infúziós akasztó, bizonytalan rendeltetésű állványok, életnagyságú porcelán kutyák — egy bizományiból berendezett polgári lakás slampos szobáját imitálják. A szél papírlapokat, föltehetően recepteket kavar ,a légben, odakintről mennydörgés és zivatar zúg, miközben a sarlatán Purgó doktor (Széles László) sanda kórságokat süvölt Argan fülébe. Semmi presztőz finomkodás, kéztartásokból és ajakcsücsörítésekből kisajtolt mulatságosság. Kidobatnak a múlt századi Moliere-játszás átöröklött kacatjai. Csupa széles ívű formálás, pizzicatok helyett legatók, bolondozás helyett szenvedélyek — merő teatralitás az előadás. Nem tartozik a közönségre — a kritikusra sem —, hogy a két rendező, Ács János és Márton András milyen körülmények között váltott stafétát, és a befutó folytatta-e vagy megváltoztatta az induló futási irányát. Mindenesetre az időeredmény nem rossz, összesen egy óra harminc perc, az is lehet, hogy országos felnőttcsúcs. Széles előadás, a balett-komédiai közjátékokon kívül prózai részek is kivágattak Major Tamás és Várkonyi Zoltán kissé megstuccolt, mai élőbeszédre hangolt fordításából. Helyettük néhány felhizlalt betétszám emeli a hatást, mint az említett Purgó-jelenet, vagy a László Zsolt elévezette, kevésbé sikerült énekleckeetűd. A szeleburdiságok nem egyneműek, néha csak zajtkeltő effektusok, kivagyi csörömpölések, máskor viszont bravúros mutatványok, például Egri Kati commedia dell’ arte lazzói Toinette-ból csodadoktorrá és viszont. Ami az előadás ritmusát illeti, mindent egybevetve mintaszerűnek mondható: realisztikusan időigényes részletrajzok után széles ecsetvonású, gyors al fresco-műveletek következnek. (Az utóbbiak helyenként hatásos effektusok a szituációk elkenésére, de a szóban forgó eljárás hirtelen döntéseket kíván, s nem lehetetlen, hogy a bemutatóig rövid idő alatt, kellett megszáradnia a festéknek.) A játék nem a betegség körül forog, inkább a beteg ember környezetére tett hatását vizsgálja. Nagy-Kálózy Eszter Bélin-jének fiatalságát már megtörte a hosszan tartó betegápolás — vagy inkább Argan rigorózussága. Amikor halottat tettető férje mellett kitör belőle a hisztérikus megkönnyebbülés, nem az önleleplezés kínosságán örvendünk, inkább együttérzően hallgatjuk, s még a cselvetést kommentáló durva gesztusáért sem ítéljük el túlságosan. Tóth Ildikó Angelikájának apasírozása olyan szívbe markoló, hogy a nézőtéren sűrű szipákolás hallatszik, ami nem „méltatlan” a moliére-i komédiához, ellenkezőleg, azt bizonyítja, hogy a gyakran (és igaztalanul) általános tulajdonságok szatirizálásával vádolt szerző az emberi érzelmek teljes skáláján játszik. A főiskolán még nem is oly rég maturált naiva egyre inkább színésznővé feslik; nézőrikaló bravúrját megelőzően is föltűnik robbanékony, kicsit érdesen groteszk kislányosságával. Viharos, lágyakat a helyükről kilendítő bejövetelével és egész alakításának gesztusokba zárt koreográfiájával föltűnik az enyhén kretén Diafolius Tamást eredeti tehetséggel játszó Lengyel Ferenc. Kiss Jenő a szokásos, Miklósy György a rezonőr. A ribilliót flegmán tűri, legföljebb hasgörcsei alkalmával izzik föl Kern András mint Argan. Kern humora inkább angolos, mint franciás; különös tehetsége van ahhoz, hogy látszólag semmit se csináljon — e tétlenség valószínűleg gondosan válogatott eszközök rafinált használatának eredménye —, s száraz jelenlétével nevetéshullámokat keltsen maga körül. Nem dönti el, hogy Argan képzelt beteg-e vagy valódi. Csendes mániákus, aki szenvedélytelen tárgyilagossággal foglalkozik önmagával — és csakis önmagával. A nadrágjába gyűrve nevetségesen fölpuffadó slafrokot (Tordai Hajnal tervezte) éppúgy nem veszi észre, mint a családtagjaiban dúló érzéseket és indulatokat. Bízvást elmondhatja magáról, hogy érzéketlenül áll a szenvedélyek viharában — ha közel a toalett, meg van oldva az élete. Neobarokk Zoroaster-sirató Szomorúan tudatom mindenkivel, akit illet, hogy életének második évében hosszan tartó, súlyos betegség után kimúlt a Pannon Kiadó Zoroaster sorozata. Ez a vállalkozás a kísérletező szellemű kortárs magyar irodalmat lett volna hivatott bemutatni. Három kötet látott napvilágot: Kukorelly Endre Én senkivel sem üldögélek című verseskötete, Krausz Tivadar történetei Apácapác címen, és Németh Gábor sokakra revelációként ható Angyal és bábú című prózakötete. Talán még Abody Rita Démonikus levelei megjelennek, túlélve a sorozatot. Kár, hogy így esett. Nagy terveink voltak. Greguss Sándor prózája, Perneczky Géza tanulmánya, Ménes Attila kiváló kötetterve és Garaczilaczi drámái ott sorakoztak a polcomon leadásra Hasztalan. A gazdasági várva. viszonyok, a könyvszakma csődje, az értetlenség és kisstílűség halálra ítélte a sorozatot. Éppen a legrosszabb időben történt ez. Megszűntek a JAK-füzetek, a JAK „utódlapjai” döglődnek, az Ikrek Kft. helyzete enyhén szólva labilis, úgy hallom, a Holnap Kiadónál visszaadnak egyszer már elfogadott kéziratokat, a Széphalom Könyvműhely nem győz dotációt kunyerálni... Hát ki fogja az új irodalmat kiadni!? Ki az Isten!? Van, aki azt mondja, örüljek, hogy ennyit is tehettem. Úgy érzem, kötelességem köszönetet mondani mindazoknak, akik a Zoroaster Könyvek megjelenését támogatták, segítették. Köszönök mindent a szerzőknek, Jordán Gusztáv műszaki szerkesztőnek, Hajdú Ágnes és Rőczey György grafikusoknak, végül, de nem utolsósorban Urbán Tamás igazgatónak, aki a vállalkozás anyagi hátterét biztosította. (A tárgyilagosság kedvéért meg kell azonban jegyeznünk, hogy amit a jobb kezével adott, azt most a dallal visszavette.) Három könyv marad. Ez már visszavonhatatlan. Bizakodjam. Altassam magam? Fáradt vagyok, fásult, kiégett is talán. Innentől folytassa más, folytassa, aki tudja, akinek engedik, folytassa, aki azt hiszi, lehet. Nagy Atilla Kristóf Vizitálásom a Dékány Ágoston—Lacza Márta művészpárosnál majdnem álomszerű. A valóság és képzelet egymásba átfolyó, egymást folytató, újabb és újabb variációkká összeálló kaleidoszkópjátéka; eleven múltidejű jelen s jövő idő. Ebben a haszonelvű érzelmiszellemi kiüresedésben, amit ma racionális életvitelnek neveznek, egyre jobban hiszek a jelekben, amelyek, még ha a véletlennel szövetkezve is — mint tudjuk, véletlenek pedig nincsenek, ha mégis, az csakis a véletlen műve! — egy magasabb rendű létsíkról hírnökölnek. Látogatásom kezdetétől efféle jelek kísértek. Leszállva a HÉV-ről rögvest egy jámboran baktató csacsifogattal találkoztam. Valószerűtlen volt, a kép, a civilizációrongálta környezet pillanatra bibliai tájjá változott. A kordét egy nagyobb meg egy kisebb szamár húzta, anya és fia lehetett. A bakon vastag nő uralkodott szelíden, fején elgyötört férfikalap, markában álmodozva tartotta a gyeplőt, bizodalmasan. Látszott, egész lényével ráhagyatkozik az állataira. Mentek, elementárisan összetartozó szövetségesek. Aztán az utcanév: Harmatos utca. Benne az épülettel, amely számomra valóban a tisztaság, a romlatlanság végváraként magasodik azóta is. Lenyűgöző nagyságában is finomvonalú kecsességgel. Már külsejében bensőségesen. A kaputól lépcső iramódik fölfelé. Fürge, a kutya nevéhez méltatlan komótossággal jött elém; a szeretet megtestesülésének kicsiny, eleven darabja. Megsimogattuk egymást, ő a pillantásával, én a kezemmel. Ahogy hozzáértem, feltöltődtem csendes ragyogású melegséggel. És a lépcső továbbvitt egy tüneményes birodalomba, ahol nyitott szívű, tiszta lelkű, mesterkéletlen emberek fogadják a látogatót. Látszott, hogy a falak, a padló, a bárpult, a bútorok is jól érzik magukat, egymást kiegészítve harmóniában léteznek, már-már megszemélyesülnek. Itt minden, a szolgálatra született tárgyak, az in A harmónia házában tini szobabelső, még a jó szándékú energiát sugárzó lámpafény is, mintha rögtön alkotássá válnának, ünnepélyesség nélkül, magától értetődő predesztinációval. És a lépcső lankadatlanul vitt tovább, a galériára, a teremtés serkentő fényességű cellájába, ahol két öntörvényű alkotó ember egymás autonómiáját erősítve, egymást inspirálva, tágas árkusokon, vásznakon vonalakból, színekből világokat teremt. Új és új dimenziók fogalmazódnak meg így, válnak láthatóvá, az ötletek megejtő pazarsága struktúrákká szikárul, rajtuk, általuk varázsosan parázslik át az Üzenet, hogy diadalmas, szent felfedező-kaland az élet. Még akkor is, ha a Dékány-rajzolta árnyék a sivatagba feketedett bőrcsomagként hever az evilági jelenlét irtózatos lehetetlenségeként. Mégis azt sugallja, állni kell az életőrhelyen, mint a fantasztikus madárijesztő, aki vitorlaszárnyával elszakadna a földtől,ide marad: félszárnyú albatrosz örökké idelent, repülésre feszülten. Vagy a varrataival döbbenetessé hangsúlyozott koponya, a Hamlettel odahagyott, amely töredezett szélű tojáshéj is egyben. „Tojásét” ötlik fel a weöresi sor, de van kiút ebből az éjből, nyitottan várakozik a reménykapu, egy használaton kívüli poroló. Kitódulhatnak rajta a laczai nők az életszikrától teherbe ejtve, elnyűhetetlenül gömbölyűn a hömpölyös létáramlású nők, gusztusos, hárs hússal, amelyből kiszületünk, amiért élünk, s amibe belehalunk. A vaskosan igaz női test, mely vággyal és ábránddal tetézve mindig eszme is, több, mint ölelhető valóság: a test olykor Igévé leszen. Áll egy nő a folyóparton, hirtelen mozdulattal magára kanyarítja az elzúgó folyamot, ettől a mozdulattól dinamikus talpa alatt a part is, vagyis a túl van. Megérkezés és kezdet. Mitikussá duzzasztott asszonyi mell táplálja a folyót, ereszti tova, hogy termfeke nyitse meg a semmit. Ez a folyót tápláló emlő a megmaradás, a túlélés reményes szimbóluma. És a szabadságé. ( mac/ Elhangzott a Pesterzsébeti múzeum Gaál Imre galériájában 1991. január 18-án. Lacza Márta és Dékány Ágoston kiállításának megnyitóján. LENGYEL BALÁZS: -------------------------------------------Közös műhelyben Ha egy fiatal költőnek, akit a szakma már befogadott, sőt mármár a versszerető olvasóközönség is elismert, a zenei irodalomnak olyan élvonalbeli kiválósága, mint Sáry László teremt zenét verseihez, az mindenképpen megtiszteltetés kivételes alkalom. Semmiképpen nem párhuzamosítható azzal, mint amikor Ady Endre verseit Reinitz Béla „megzenésítette”. S ha már Ady neve szóba került, ugyan istenkísértés bármelyik mai fiatalabb költő kapcsán őt emlegetni, eszembe jut, mit írt híres és sokak szerint elítélt Ady-vitájában Kosztolányi, mintegy indulata indokául. Nem egészen pontosan idézve azt írta: ..Iszonyú színésznők szavalták és énekelték verseit”. Nos, ebben a mondatban — bármennyire kétes is Kosztolányi heves állásfoglalása —, van valami elgondolkoztató. Van valami, ami miatt a zenei megoldást nem ismerve, szorongva fogadtam el Petőcz András megtisztelő felkérését az est bevezetésére. Nem hiszem ugyanis, hogy a verse, amely részben zeneihangzati kompozíció is, okvetlenül zenei kiegészítésre szorul. Hogy a zene a verset okvetlenül hatásosabbá teszi. Sőt! Gyakran olyat tesz hozzá, ami már benne van, amit kár oldani vagy cifrázni. Továbbmenve, még azt is merészelem gondolni, hogy a vers nem mindig akusztikus műfaj, bizonyos esetekben inkább elolvasásra, mint előadásra készül. Nem véletlen az, hogy az előadóművészeknek meg kell tanulniuk nagy, ízlést fordító költőinket új és új stílust teremtve elmondani, ahogyan meg kellett tanulni Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Kassákot, József Attilát, s a maiaknak beleéléssel és invencióval meg kell tanulniuk előadni mai költőinket. S ehhez még azt is hozzátehetném, hogy a közönség szempontjából többnyire akkor igazán hatásos egy versnek nyilvános előadása, ha a közönség ismeri a verset, sorait szinte a memóriája szélén tárolja. A nagyszabású előadóművész ekkor tudja a maga kifinomult művészetét hatásossá tenni: a vers rejtettebb hangsúlyait kiemelni, mélységeit által adni, esetleg új, egyéni szempontból ezt-azt felmutatni benne. Nagy és nehéz művészet az előadóművészet, ahogyan nem más, sőt talán még nehezebb a verszenésítés. Mindezt a kissé eretnek nézetet — amelyet belátom, visszás éppen itt és most fejtegetni —, nemcsak azzal indokolom, hogy a vers maga is hangi kompozíció, hanem sokkal inkább azzal, hogy a vers születésénél fogva — mint a magas irodalom általában —a visszaélés a köznapi jelentésű szavakkal. Valami, olyannak a létrehozása a szavak alkalmazása révén, amire a szavak napi használatunkban nem képesek vagy alig képesek. A költő úgy komponálja össze őket, szóösszetételekben, szócsavarásokban, képekben, hasonlatokban, kihagyások és asszociációs ugrások igénybevételével, hogy többet jelentsenek önmaguknál. Hogy valami olyat érzékeltessenek vagy közelítsenek meg, amely másképp — a szavak rendes használatával — meg nem közelíthető. A költő többletértelmet hív életre, amely egyszersmind többféle értelem is. Ezért mondhatja T. S.,Eliot, a modern költészet egyik atyamestere, hogy ahány versolvasó, annyi versértelmezés. Ami első hallásra ugye abszurd, de ha arra gondolunk, hogy egy-egy klasszikus verset újra olvasva hányszor fedezünk fel benne olyan részeket, ami fölött elsiklottunk, amit esetleg előzőleg nem értettünk, akkor azért felsejlik. Eliot megállapításában némi igazság. De ennyi bevezetés után, Petőcz András verseire és Sáry László szöveghez alkalmazkodó és megrendítő zenéjére rátérve, legelőször is a többletértelem létrehozásának módszeréről kell beszélnem. Az, ami kevésbé feltűnő a költő mód-Elhangzott a Fészek Művészklubban, Petőcz András és Sáry László estjén, szerében: a szókompozíció. Ezt visszatérő szavain lehet leginkább tetten érni. Az olyan szavak és fogalmak ismétlésén, mint a gyöngy, remegés, félelem, madárcsattogás, elhalkult figyelés, hallgatás stb. Csupa-csupa nagy aurájú szó. De a többletértelmet létrehozó módszert Petőcz András nem is annyira válogatott szavaival, és a magyar költészet hagyományaival ellentétben nem is annyira képi anyagával, hanem szó- és mondatismétléseivel valósítja meg. Kimond valamit, ami a maga egyértelműségében esetleg elsikkadhat, amin mi olvasók keresztülfuthatnánk, de amit újra és újra megismétel, s ami az ismétlés következtében különös hangsúlyt kap, a puszta kijelentésnél sokkal súlyosabb tartalmasabb értelmezést. Másra utal, mint amit mond. Nem állítom, hogy ebben az ismétléses módszerben, mely a lírai tartalommal való telítésnek a klasszikus költészetben is ismert módszere volt, nem képződik néha monotónia, vagy nem jelentkezik benne az avantgárd vagy posztavantgárd költészetre jellemző puszta trükk, valami gyanús vajákolás, varázslás. (Csak zárójelben: olykor a rím se más.) Trükk, amely még ha szellemes is, bizonytalan értékű eleme a lírai költészetnek. (Lásd például a Néhány szó mindig eltűnik, majd ismét előkerül című verset, mely úgy kezdődik: „Ha azt mondom, a helye betöltetlen, nem mondok sokat” stb.) Meg, hogy más példát hozzak fel, ott a Lépések közeledése és távolodása című verskísérlet. Petőcz András persze kiáll ezekért a versekért is, és azt mondja, hogy amit csinál, az experimentalizmus meg minimalizmus. Annyi mindent olvasva a költőktől arról a témáról, hogy voltaképpen hogyan kell írni, és hogy ők hogyan írnak, az olvasóban és a kritikusban is, századunk során okvetlenül kialakul az elméletesdivel szemben a közöny. A vers száimít', s nem a konstrukciót magyarázó elmélet. Ha tehetséges a költő, akkor a legbadarabb elmélet alkalmazásával is jó vagy elfogadható verset tud létrehozni. Még akkor is, ha a kialakult költői hatáslehetőségeket szántszándékkal redukálja, ha az értelmes közlést hordozó szót túlnyomóan hangeffektusok létrehozására fordítja. Még akkor is, ha versvilágát szántszándékkal lecsökkenti. Mindezt nem Petőcz András módszerének bírálataként mondom, mert nem a módszerről van itt most szó, hanem a versekről, melyek ha akarja, ha sem, gyakorta áttörik a módszert, s legalábbis számomra többet adnak, mint amit az elmélet kínál. Kitapintható költői érzékenységet és érzékletességet közvetítenek, az életnek olyasféle tükörképét, melyben van líra, van fény, van gyöngédség, harmónia. Ebbe a lírai világba bele tudom élni magam, legföljebb annyit tudok ehhez hozzátenni, hogy Petőcz még csak töri a dolgok burkát, most jön el számára a neheze. Az experimentális korszak után a létmondanivalók teljesebb megközelítése, a létellentétek mélyebb feltárása. Verseinek Sáry László zenéjével való együttes elhangzása így válik rendkívül szerencsévé. Nem érzem magam felhatalmazva, hogy a zene területén bármit is megállapítsak, csupán azt a benyomásomat fogalmazom meg, hogy a zene felerősíti azt a többletértelmet, amit Petőcz az ismétlésekkel létre akar hozni. A szóközökben felhangzó vagy a versszöveget aláfestő zene olyan lírai tartalmakat hív elő, olykor, mint például a Tavaszi pillanatban tragikus mondanivalókat is, amelyek túllépnek a költő által megcélzott minimalizmuson. Felöltöztetik a verset azok számára, akik szívesen hallgatják a verset hagyományhoz szokott füllel. Így lesz vers és zene egyetlen új egész, közösen létrehozott műfaj, lelkes experimentalistákat és hagyományhű hallgatókat egyaránt megérintő. 1991. FEBRUÁR 8.