Élet és Irodalom, 1991. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1991-10-11 / 41. szám - Fencsik Flóra: Háttal a vászonnak • reflexió | Visszhang • Kolozsvári Papp László, ÉS, 37. szám (2. oldal) - Kolozsvári Papp László: • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Péter László: A walesi bárdokhoz • reflexió | Visszhang • Lovasi Dénes, ÉS, október 4. (2. oldal) - Havasi János: Ütőér és görcsoldó • reflexió | Visszhang • Kőrössi P. József: Az ütőér nem akadály. ÉS, szeptember 27. (2. oldal) - Árokszállásy Zoltán: Jelentés a középosztályról • reflexió | Visszhang • Esterházy Péter: Nőt akarok! Nőt akarok! ÉS, október 4. (2. oldal)

VISSZHANG□ Háttal a vászonnak „Önök persze érteni fogják, mi­lyen rejtett belső amerikai társa­dalmi és pszichikai nyavalyáról, i­lletve örömről szól a Hiúságok máglyája ... mit is akartak kife­jezni az alkotók. S ha ez bekövet­kezik, kérem, írják meg nekem is.” — így ér véget az ÉS „beszámoló­ja” az új amerikai filmről. Szerző­je felhívásának eleget téve jelent­keztem. (ÉS, 1991. 37. szám, Ko­lozsvári Papp László írása.) Tanár úr kérem, én értettem. Csak azt nem értem, mit lehetett nem ér­teni rajta. Persze tudom, itt Kelet-Európá­ban annyi a bajunk, hogy csőlátá­sunkban már-már azt hisszük: csak itt, a Balkánon ugranak egymás torkának népek, emberfajták, csak mifelénk fortyog a katlan. A boldog Amerikában nincsenek is társadal­mi feszültségek, azok ott legfel­jebb csak nyafognak, lelkiznek fe­­nenagy jódolgukban. Aki meg fe­ketékről, szegénykérdésről beszél, az nyilván ócska komcsi propagan­dát űz. Legjobb tehát ásítani ame­rikai társadalmi dráma esetében, még jobb háttal ülni a vászonnak, így nem zavarja az embert fanyal­­gásában az a sok mozgókép, törté­nés, szöveg, se a főcímen az író neve. Ugyan minek is kellene egy irodalmi lap kritikusának odafi­gyelnie, mit is lát, netán fölkészül­ni rá, s a nézőt is tájékoztatni. Engedtessék meg először is egy kis nosztalgikus kulturális rükverc. Ha a hatvanas-hetvenes években ■könyvet írt egy Tom Wolfe kalibe­rű és eredetiségű író, akkor a ma­gyar lapok kulturális újságírói, egy irodalmi hetilap munkatársai ide­jekorán fölkeltették iránta a kellő izgatott várakozást; hazai megje­lenése eseményszámba ment, be­szédtéma lett. (Mint ahogy az lett akkoriban Wolfe emlékezetes Kan­­dírozott mandarinzselészínű áram­­vonal című esszétudósítása Bartos Tibor frenetikus sikerű fordításá­ban.) S ha egy ilyen regény film­­változatát is bemutatták, sorok kí­gyóztak a mozik előtt. Amerikában, tavalyelőtt — majd világszerte — ugyanilyen irodalmi­­ esemény lett, hogy Tom Wolfe, az „új zsurnalizmus” atyamestere és fenegyereke regényt ír. A regény percek alatt világsiker lett, csak angolul ötmillió példányban kelt el, csomó nyelvre lefordították. Aki tavaly, tavalyelőtt Nyugaton járt, metrón, reptéren, vízparton min­den kézben ezt látta. Hogy ettől még rossz is lehet? Hát persze. De nem az. Tom Wolfe új könyve — nagyre­gény. Nagy a szó minden értelmé­ben, a műfaj minden kellékével. Sok szálon futó, tömérdek szerep­lőt felvonultató szuper-körkép — New Yorkról, New Yorkról, amely tudvalévően nem egyszerűen Város, hanem Világ. Pokolbugyrokkal és földi paradicsomokkal, életformák, bőrszínek, kultúrák végletes kü­lönbségeivel. Elvisz a könyv, a Park Sugárút öröklakásainak, a Wall Street pénzcsinálóinak, a kifino­mult, waspoknak, yupple-knak a közegéhe­z és a lepusztult Bronx­­városrész lődörgő suhanc-bűnöző­­ihez, meg e végletek közti szférá­ba, a fölfelé kapaszkodó, vagy le­felé csúszó középosztály világába. Mindezt egy szociográfus hiteles­ségével, egy helyszínelő detektív aprólékosságával, egy riporter nap­rakészségével teszi. Szinte mindent megtudunk tőle New Yorkról, la­kossági rétegeinek fölgyorsuló tek­tonikus mozgásairól, egész városré­szek sebes lepusztulásáról, lakóinak teljes kicserélődéséről­­, és­ la­kásviszonyokról, közbiztonságról, öltözködési és filozófiai divatokról. Ám mindeme precíz részletek, s a „krimis” cselekmény se terelik el a figyelmet a könyv fontos üzeneté­ről —, amelyet a talányos cím tö­mörít. Éspedig arról, hogy hiúságok, ambíciók, talmi törtetések alatt rakva már a máglya. Ha úgy tet­szik: egy forradalomé. A többség­nek, az alullévők­nek mint választó­­polgároknak udvaroló politika előbb-utóbb megfordítja az erővi­szonyokat. Ez a világváros nem vi­seli már el sokáig a gazdagság és a nyomor, a fehér és a fekete New York ellentéteinek feszültségét. A Park Sugárúti gazdagok műfogso­­ros kacagású körtánca: halál tánc. A politika, a média, a jogszolgálta­tás meg a vallásos mezbe öltözött faji hergelés előbb-utóbb lángra lobbantja a hiúságok máglyáját, s a tűz áthatol páncélszekrényei­ken — utóléri őket a Harmadik Világ!!! Alig hiszem, hogy elfogult len­nék Tom Wolfe regényének jelen­tősége iránt —, bár fordítójaként néhány kemény hónapot töltöttem el a társaságában. Persze, hogy hallatlanul kíváncsian siettem el a moziba: ugyan miként lehet másfél órába tömöríteni a hatszázoldalas betűtengerét és annak a cselekmé­nyen túli lényegét. Nos, én bizony úgy találtam, hogy ez kiválóan si­került. A forgatókönyv készítői megtalálták azt a néhány csomó­pontot, amelyek köré — jelenete­­ket-szereplőket-helyszíneket össze­vonva — fergeteges iramú és izgal­mas filmet kerekítettek, és bár happy endet raktak a végére, azért a vésztjósló mondandó is „átjött”. A címmel én is gondban voltam, túl talányosnak és kevéssé blikk­fangosnak találtam, s egészen más­ra kereszteltem a könyvet —, ám a szerkesztői döntés az eredetire voksolt, így hát Hiúságok máglyája címmel lát napvilágot hamarosan a (másfél éve elkészült) fordítás. Vajon, ma, amikor a kultúra ho­vatovább­­kutyát se érdekel, s a műveknek se érdemleges hírveré­sük, se közegük nincs, megtalálja-e útját az olvasóhoz? — Vagy — mint a film esetében — vajon el­áll­ja-e ezt az utat is a felszínesség és a közöny? Fencsik Flóra★ Szívből remélem, hogy mindaz benne is van a könyvben, amit Fencsik Flóra, olyan plasztikusan, belső hevülettel vetett­­papírra, hogy valósággal kedvet csinált az elolvasáshoz. A film után ez nem semmi! Ha Tom Wolfe-nak való­ban akkora a kalibere (idézet fent­­ről), akkor ki fogja bírni, hogy zagyva, nagyképű amerikai­ felszí­nes filmet forgattak belőle. Thomas Mann-nak sem ártott meg, hogy alig másfél hónapja minden idők legostobább és legdilettánsabb té­véfilmjét láthattuk, Doktor Faus­tus címmel. Volt még csicsamozi a Háború és béké-ből, amerikai, egé­szen addig, amíg Bondarcsuk le nem­ forgatta az orosz változatot, közel húsz évvel ezelőtt. Ám lévén a filmkrónika, s nem az irodalom­kritika-írás a feladatom, fenntar­tás nélkül elhiszek mindent — az ellenpróbáig — Fencsik Flórának. Ha azonban Tom Wolfe-nak, mutatis mutandi, Fencsik Flórának igaza van, megrendülten illik vár­nom, mi lesz a „rakott máglyá­val”, az amerikaiakkal, akik ezek szerint rohannak a forradalomba! Méghogy velük mi lesz?! Velünk mi lesz, amíg ők oda megérkeznek? Igaz is, ha már itt cikkezünk. Ha volna rá érkezése Fencsik Flórá­nak, olvassa el újra a Zavarosságok Himalájája című kritikámat. Nem kötelező, csak ha kedve tartja. Nem arról szól, amit a cikkének címe, s a cikkemből vett idézete sugall. De igazán nem fontos, nekem tényleg mindegy. Kolozsvári Papp László nított szólásmondást Arany sose mondta, írta, hogy „gondolta a fene!” A Budapesti Szemle 1878-i évfolyamában Tolnai Lajos Tompa Mihály költészete címmel érteke­zett, s egyebek közt ezt írta: „Tompa úgy tett, mint Arany, ki­ről szépen írja Erdélyi, megvárta az időjárást, míg hozzá föláradt a víz, hogy elbocsáthassa csónakát.” Ehhez rótta Arany a lapszélre vé­leményét: „Várt a f .... valamit.” Mint Köpeczi Béla bizonyította (Kortárs, 1977., 1454.), ennek eltor­zult változata vált szállóigévé. Péter László A walesi bárdokhoz Nincs igaza Lovasi Dénesnek (ÉS, okt. 4.). Arany János verse nem „1857 júniusában íródott”; ha meg­nézte volna a kritikai kiadást (1951), olvashatta volna, hogy ak­kor, Ferenc Józsefnek május 25.-i nagykőrösi utazása után, csak írni kezdte. A „koronagyémánt” motí­vum tehát később, a Rückblick ok­tóberi megjelenése után kerülhe­tett a balladába. A walesi hor­dákat a költő csak 1862—63-ban fejezte be, mégpedig újabb indítás­ra, keserű hangulatában amiatt, hogy a császár 1861-ben erőszak­kal föloszlatta az országgyűlést. Vargha Balázs szellemes cikkéből azonban ugyanúgy „hiányzik vala­mi”, mint ahogy a ballada harma­dik és negyedik strófája közül. Va­lahol elsikkadt a vers két sora, amely megvilágíthatta volna mon­danivalój­án­ak lényegét: Felség! Valóban koronád Legszebb gyémántja Welsz... Az a „titkos” utalás ugyanis, amely a két versszak közötti hiány­zó magyarázatot helyettesíti, a „balladai homályt” oszlatja, a való­­ban határozószó: nyelvtanilag ez jelzi, hogy a felelet a Rückblick hízelgőinek szól. S ha már itt tartunk, tisztázzuk ismét az Arany Jánosnak tulajdo­ Ütőér és görcsoldó Hyeronimus Boscht megszégye­nítő fantáziával festi le Körösi P. József a pesti Szalay utca „több­­emeletes, nagyon szürke, sokabla­­kú, mégis sok világosságot kire­kesztő” épületében uralkodó álla­potokat. Van itt ülő-fekvő-ágasko­­dó-hasaló-csúszó-mászó kőszikla vagy olajos, ütőér és az ütőéren tartott kéz arca, fát kirohasztó hi­vatal, testen égő meg nem érdemelt ing, még nagyon sok minden. Az írói tehetség iránti csodála­tunkat csak fokozza, hogy a szer­zőből ezt az informális látomást gyartó hétköznapi eset váltotta ki: a Művelődési és Közoktatási Mi­nisztérium egyik tisztviselője há­rom nap türelmi időt kért tőle. A könyökvédős csúszómászó nem kapott időt. Ellenben megkapta Az ütőér nem akadály című opuszt az ÉS szeptember 27-i számában, lá­tomásba ágyazott három kérdéssel. A szerzőnek e nagyon nagy szürke épület labirintusában talán nem tűnt fel, hogy az egyik sötét zug­ban sajtóirodának nevezett műin­tézmény rejtőzik. Féltucat könyök­védésnek itt az a dolga, hogy — a képzavarnál maradva — az ütőér ne legyen akadály, hogy felszívód­janak a trombózist okozó vérrögök. Ami már most a levegőben maradt kérdéseket illeti: 1. Hosszú ideje kapnak ajándék­­könyvet terjesztőktől határon túli magtár iskolák. 2. Kapnak ajándékkönyvet a ha­zai iskolák is, de figyelembe kell venni igényeiket. Nem küldhető Lenin-összes oda, ahol a Pál utcai fiúk hiányzik. 3. A szerző itt is nyitott kapukat dönget, jóllehet ma (még) pénzügyi szabályok írják elő a selejtezés módját. Summázva: a legközelebbi vér­tolulás esetén szívesen látjuk Kö­rösi P. urat a 245-ös szobában. Havasi János a Művelődési és Közoktatási Minisztérium szóvivője Pályázati felhívás Kozma Lajos kézműves iparművész ösztöndíj elnyerésére A Művelődési és Közoktatási Minisztérium pályázatot hirdet fiatal iparművészek részére. Az ösztöndíj célja: önálló művészi tevékenységet folytató, tehetséges fiatal művészek alko­tómunkájának segítése, ösztöndíjban részesülhet éven­te 5 fő. Pályázati korhatár: 35 év. Az ösztöndíj bruttó összege: 10 000 Ft/hó. Időtartama: 3 év. Az ösztöndíj odaítéléséről ku­ratórium dönt. Az ösztöndíjasok munkájukról kiállításon számolnak be, ösztön­díjas idejük alatt két alkalom­mal. A pályázati kérelemhez mellé­kelni kell: 1. A pályázó eddigi alkotói munkásságát ismertető szakmai önéletrajzot. 2. Az ösztöndíj időtartamára tervezett alkotói elképzelést, melynek megvalósításához a pá­lyázó a támogatást kéri. 3. Az eddigi művészi munkás­ságát reprezentáló 5 alkotást. A pályázatot írásban a Műve­lődési és Közoktatási Miniszté­rium Képzőművészeti Főosztályá­hoz kell benyújtani. (1055 Bp., Szalay utca 10—14.) A pályázati anyagok, művek beadásának határideje, helye: 1991. október 21—22., Képző- és Iparművészeti Lektorátus. Ipar­esztétikai Osztály (Bp. V., Bá­thory u. 10., VII. emelet). 9—15 óra. Művelődési és Közoktatási Minisztérium Képzőművészeti Főosztály jelentés a középosztályról „Itt most mindenki olyan fennen hordja az orrát, mintha ő lenne egy szál maga a keresztény kö­zéposztály” — írja Esterházy Pé­ter az ÉS-ben (október 4.: „Nőt akarok! Nőt akarok!”)­­, ha jól ol­vastam a cikkét, a mai magyar po­litikusoknak címezi ezt, nem ije­dig nekem, az egyszeri embernek, de hadd értsem ezt most egy ki­csit szándékosan félre, mert ha nem rólam van szó, bánt, hogy miért nem. Ugyanis abszolúte helyes, ha Esterházy megfeddi az urakat, mert a magyar középosztály én voltam, egy szál magam. Sosem ittam Kőbányai világost (nem sznobizmusból, hanem mert szar), de whiskyt is csak nagyon ritkán, maradtam a Badacsonyi Szürke­barátnál. Egyáltalán: fejem lágyá­nak benőttével igyekeztem az arany középúton járni. Sosem volt pénzem Amerikába menni (a mi­nap értesültem a rádióból, hogy Amerikában „már mindenki volt”), de nem is tördeltem, tördelek BMW-ről, Audiről visszapillantó tükröket (ami, mint ugyanabban a rádióműsorban hallottam, „abszo­lúte érthető és természetes”, mert akinek van ilyen autóra pénze ma és itt, az gebedjen meg). Ennek most, jelentem, vége. Hogy mást ne mondjak: tavaly­előtt Olaszországban nyaraltam három hétig, és ez egyáltalán nem vágott földhöz. Tavaly már csak egy hét Jugoszláviára futotta, de még gond nélkül. Az idén 2-2 na­pig voltam a Balatonnál, illetve a Tiszán, és az utóbbira már köl­csönt kellett fölvennem. Ez kész. Akartam én már korábban is szól­ni, csak röstelltem, hogy tessék ám össznépileg vigyázni rám, mert le­csúszom, és akkor nem lesz többé a magyar középosztály. (Azt, hogy „keresztény középosztály” lettem volna, nem hinném, én külön érez­tem magamat keresztyénnek és megint külön középosztálynak, szerintem ez a két dolog az isten­nek se — éppen hogy neki nem, ügyi — függ össze). Most aztán, pifi, tényleg lecsúsztam, fújhatja már a nemzet. Ezzel együtt nem osztom Ester­házy keserűségét, merthogy a le­csúszás dacára, jelentem, még mindig embernek és Isten teremt­ményének érzem magam, pont olyannak, akit Esterházy lámpás­sal keres.­ Még akkor is, ha, mint Esterházy a fejemre olvassa, „ki­egyezésben éltem ama hatalommal, nem ellenállásban” (ezt már bi­zony nekem is mondta, mert „az ország”, az nem csak a politiku­sok, sőt szerintem elsősorban nem ők), én attól még nem vagyok el­­embertelenedve. Azt meg, hogy egy Brenner-karikatúrából mász­tam volna ki, egyszerűen vissza­utasítom — ha úgy tetszik, gőgös vagyok éppen arra, hogy mindig is farmert hordtam (pantallót leg­feljebb parancsra, fenyegetés ha­tása alatt), sohasem üdültem szak­­szervezeti beutalóval, nem volt Wartburgom (se más autóm), se norvég vagy bármilyen teflonom, egyszóval: ha, miután a nagyvilá­gon­­ kívül nem volt számomra hely, benne voltam is Esterházy Nagy Népi Lavórjában (nevezhet­nénk akár „lavír”-nak is, nemde?), valahogy sikerült mindig a szélén maradnom. Nem tudom, most milyen osz­tály vagyok, osztály vagyok-e még egyáltalán, de ez szerintem nem is fontos. Amúgy egészen jól vagyok, megvagyok, nem vesztem el, itt va­gyok, tessék megnyugodni. Mindezt pedig csak úgy mon­dom, mert eszembe jutott (az Es­terházy írásáról) és igaznak tar­tom, nem pedig azért, hogy lecsat­lakozzam bárkihez vagy bármihez. Nem vagyok én T-dugó, kérem. Melyhez hasonló jókat kívánok mindenkinek. Árokszállásy Zoltán ÉLET és IRODALOM] Megjelenik minden pénteken 16 oldalon Főszerkesztő: ΒΑΤΑ IMRE Főszerkesztő-helyettes: VÁNCSA ISTVÁN Főmunkatársak: BERTHA BULCSU MEGYESI GUSZTÁV MEZEI ANDRÁS Szerkesztők: KOVÁCS ZOLTÁN (publicisztika) SZÉKY JÁNOS (kritika) Szerkesztőség: Budapest, Széchenyi utca 1. 1054 Telefon: 153-3122 153-3287 153-3590 111-3221 Fax: 111-1087 Kiadja: Az Élet és Irodalom Baráti Társaság megbízásából az Arany Lapok Kiadói Kft. Budapest, Szalay utca 10—14. 1055 Telefon: 112-3098, 112-7870 Felelős kiadó: Szabó B. István ügyvezető Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírla­pkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapkézbesítési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest, Lehel utca 10/A 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 219-986336 Postabank Rt. 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy évre 1200.— Ft. fél évre 600.— Ft. negyedévre 300.- Ft, 1 hónapra 100.- Ft. 91—5663. Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató. Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza! Index: 25—44 HU-ISSN 0424-8848. UIm»MI»lfll 1991. OKTÓBER 11.

Next