Élet és Irodalom, 1991. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1991-10-11 / 41. szám - Fencsik Flóra: Háttal a vászonnak • reflexió | Visszhang • Kolozsvári Papp László, ÉS, 37. szám (2. oldal) - Kolozsvári Papp László: • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Péter László: A walesi bárdokhoz • reflexió | Visszhang • Lovasi Dénes, ÉS, október 4. (2. oldal) - Havasi János: Ütőér és görcsoldó • reflexió | Visszhang • Kőrössi P. József: Az ütőér nem akadály. ÉS, szeptember 27. (2. oldal) - Árokszállásy Zoltán: Jelentés a középosztályról • reflexió | Visszhang • Esterházy Péter: Nőt akarok! Nőt akarok! ÉS, október 4. (2. oldal)
VISSZHANG□ Háttal a vászonnak „Önök persze érteni fogják, milyen rejtett belső amerikai társadalmi és pszichikai nyavalyáról, illetve örömről szól a Hiúságok máglyája ... mit is akartak kifejezni az alkotók. S ha ez bekövetkezik, kérem, írják meg nekem is.” — így ér véget az ÉS „beszámolója” az új amerikai filmről. Szerzője felhívásának eleget téve jelentkeztem. (ÉS, 1991. 37. szám, Kolozsvári Papp László írása.) Tanár úr kérem, én értettem. Csak azt nem értem, mit lehetett nem érteni rajta. Persze tudom, itt Kelet-Európában annyi a bajunk, hogy csőlátásunkban már-már azt hisszük: csak itt, a Balkánon ugranak egymás torkának népek, emberfajták, csak mifelénk fortyog a katlan. A boldog Amerikában nincsenek is társadalmi feszültségek, azok ott legfeljebb csak nyafognak, lelkiznek fenenagy jódolgukban. Aki meg feketékről, szegénykérdésről beszél, az nyilván ócska komcsi propagandát űz. Legjobb tehát ásítani amerikai társadalmi dráma esetében, még jobb háttal ülni a vászonnak, így nem zavarja az embert fanyalgásában az a sok mozgókép, történés, szöveg, se a főcímen az író neve. Ugyan minek is kellene egy irodalmi lap kritikusának odafigyelnie, mit is lát, netán fölkészülni rá, s a nézőt is tájékoztatni. Engedtessék meg először is egy kis nosztalgikus kulturális rükverc. Ha a hatvanas-hetvenes években ■könyvet írt egy Tom Wolfe kaliberű és eredetiségű író, akkor a magyar lapok kulturális újságírói, egy irodalmi hetilap munkatársai idejekorán fölkeltették iránta a kellő izgatott várakozást; hazai megjelenése eseményszámba ment, beszédtéma lett. (Mint ahogy az lett akkoriban Wolfe emlékezetes Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal című esszétudósítása Bartos Tibor frenetikus sikerű fordításában.) S ha egy ilyen regény filmváltozatát is bemutatták, sorok kígyóztak a mozik előtt. Amerikában, tavalyelőtt — majd világszerte — ugyanilyen irodalmi esemény lett, hogy Tom Wolfe, az „új zsurnalizmus” atyamestere és fenegyereke regényt ír. A regény percek alatt világsiker lett, csak angolul ötmillió példányban kelt el, csomó nyelvre lefordították. Aki tavaly, tavalyelőtt Nyugaton járt, metrón, reptéren, vízparton minden kézben ezt látta. Hogy ettől még rossz is lehet? Hát persze. De nem az. Tom Wolfe új könyve — nagyregény. Nagy a szó minden értelmében, a műfaj minden kellékével. Sok szálon futó, tömérdek szereplőt felvonultató szuper-körkép — New Yorkról, New Yorkról, amely tudvalévően nem egyszerűen Város, hanem Világ. Pokolbugyrokkal és földi paradicsomokkal, életformák, bőrszínek, kultúrák végletes különbségeivel. Elvisz a könyv, a Park Sugárút öröklakásainak, a Wall Street pénzcsinálóinak, a kifinomult, waspoknak, yupple-knak a közegéhez és a lepusztult Bronxvárosrész lődörgő suhanc-bűnözőihez, meg e végletek közti szférába, a fölfelé kapaszkodó, vagy lefelé csúszó középosztály világába. Mindezt egy szociográfus hitelességével, egy helyszínelő detektív aprólékosságával, egy riporter naprakészségével teszi. Szinte mindent megtudunk tőle New Yorkról, lakossági rétegeinek fölgyorsuló tektonikus mozgásairól, egész városrészek sebes lepusztulásáról, lakóinak teljes kicserélődéséről, és lakásviszonyokról, közbiztonságról, öltözködési és filozófiai divatokról. Ám mindeme precíz részletek, s a „krimis” cselekmény se terelik el a figyelmet a könyv fontos üzenetéről —, amelyet a talányos cím tömörít. Éspedig arról, hogy hiúságok, ambíciók, talmi törtetések alatt rakva már a máglya. Ha úgy tetszik: egy forradalomé. A többségnek, az alullévőknek mint választópolgároknak udvaroló politika előbb-utóbb megfordítja az erőviszonyokat. Ez a világváros nem viseli már el sokáig a gazdagság és a nyomor, a fehér és a fekete New York ellentéteinek feszültségét. A Park Sugárúti gazdagok műfogsoros kacagású körtánca: halál tánc. A politika, a média, a jogszolgáltatás meg a vallásos mezbe öltözött faji hergelés előbb-utóbb lángra lobbantja a hiúságok máglyáját, s a tűz áthatol páncélszekrényeiken — utóléri őket a Harmadik Világ!!! Alig hiszem, hogy elfogult lennék Tom Wolfe regényének jelentősége iránt —, bár fordítójaként néhány kemény hónapot töltöttem el a társaságában. Persze, hogy hallatlanul kíváncsian siettem el a moziba: ugyan miként lehet másfél órába tömöríteni a hatszázoldalas betűtengerét és annak a cselekményen túli lényegét. Nos, én bizony úgy találtam, hogy ez kiválóan sikerült. A forgatókönyv készítői megtalálták azt a néhány csomópontot, amelyek köré — jeleneteket-szereplőket-helyszíneket összevonva — fergeteges iramú és izgalmas filmet kerekítettek, és bár happy endet raktak a végére, azért a vésztjósló mondandó is „átjött”. A címmel én is gondban voltam, túl talányosnak és kevéssé blikkfangosnak találtam, s egészen másra kereszteltem a könyvet —, ám a szerkesztői döntés az eredetire voksolt, így hát Hiúságok máglyája címmel lát napvilágot hamarosan a (másfél éve elkészült) fordítás. Vajon, ma, amikor a kultúra hovatovábbkutyát se érdekel, s a műveknek se érdemleges hírverésük, se közegük nincs, megtalálja-e útját az olvasóhoz? — Vagy — mint a film esetében — vajon elállja-e ezt az utat is a felszínesség és a közöny? Fencsik Flóra★ Szívből remélem, hogy mindaz benne is van a könyvben, amit Fencsik Flóra, olyan plasztikusan, belső hevülettel vetettpapírra, hogy valósággal kedvet csinált az elolvasáshoz. A film után ez nem semmi! Ha Tom Wolfe-nak valóban akkora a kalibere (idézet fentről), akkor ki fogja bírni, hogy zagyva, nagyképű amerikai felszínes filmet forgattak belőle. Thomas Mann-nak sem ártott meg, hogy alig másfél hónapja minden idők legostobább és legdilettánsabb tévéfilmjét láthattuk, Doktor Faustus címmel. Volt még csicsamozi a Háború és béké-ből, amerikai, egészen addig, amíg Bondarcsuk le nem forgatta az orosz változatot, közel húsz évvel ezelőtt. Ám lévén a filmkrónika, s nem az irodalomkritika-írás a feladatom, fenntartás nélkül elhiszek mindent — az ellenpróbáig — Fencsik Flórának. Ha azonban Tom Wolfe-nak, mutatis mutandi, Fencsik Flórának igaza van, megrendülten illik várnom, mi lesz a „rakott máglyával”, az amerikaiakkal, akik ezek szerint rohannak a forradalomba! Méghogy velük mi lesz?! Velünk mi lesz, amíg ők oda megérkeznek? Igaz is, ha már itt cikkezünk. Ha volna rá érkezése Fencsik Flórának, olvassa el újra a Zavarosságok Himalájája című kritikámat. Nem kötelező, csak ha kedve tartja. Nem arról szól, amit a cikkének címe, s a cikkemből vett idézete sugall. De igazán nem fontos, nekem tényleg mindegy. Kolozsvári Papp László nított szólásmondást Arany sose mondta, írta, hogy „gondolta a fene!” A Budapesti Szemle 1878-i évfolyamában Tolnai Lajos Tompa Mihály költészete címmel értekezett, s egyebek közt ezt írta: „Tompa úgy tett, mint Arany, kiről szépen írja Erdélyi, megvárta az időjárást, míg hozzá föláradt a víz, hogy elbocsáthassa csónakát.” Ehhez rótta Arany a lapszélre véleményét: „Várt a f .... valamit.” Mint Köpeczi Béla bizonyította (Kortárs, 1977., 1454.), ennek eltorzult változata vált szállóigévé. Péter László A walesi bárdokhoz Nincs igaza Lovasi Dénesnek (ÉS, okt. 4.). Arany János verse nem „1857 júniusában íródott”; ha megnézte volna a kritikai kiadást (1951), olvashatta volna, hogy akkor, Ferenc Józsefnek május 25.-i nagykőrösi utazása után, csak írni kezdte. A „koronagyémánt” motívum tehát később, a Rückblick októberi megjelenése után kerülhetett a balladába. A walesi hordákat a költő csak 1862—63-ban fejezte be, mégpedig újabb indításra, keserű hangulatában amiatt, hogy a császár 1861-ben erőszakkal föloszlatta az országgyűlést. Vargha Balázs szellemes cikkéből azonban ugyanúgy „hiányzik valami”, mint ahogy a ballada harmadik és negyedik strófája közül. Valahol elsikkadt a vers két sora, amely megvilágíthatta volna mondanivalójának lényegét: Felség! Valóban koronád Legszebb gyémántja Welsz... Az a „titkos” utalás ugyanis, amely a két versszak közötti hiányzó magyarázatot helyettesíti, a „balladai homályt” oszlatja, a valóban határozószó: nyelvtanilag ez jelzi, hogy a felelet a Rückblick hízelgőinek szól. S ha már itt tartunk, tisztázzuk ismét az Arany Jánosnak tulajdo Ütőér és görcsoldó Hyeronimus Boscht megszégyenítő fantáziával festi le Körösi P. József a pesti Szalay utca „többemeletes, nagyon szürke, sokablakú, mégis sok világosságot kirekesztő” épületében uralkodó állapotokat. Van itt ülő-fekvő-ágaskodó-hasaló-csúszó-mászó kőszikla vagy olajos, ütőér és az ütőéren tartott kéz arca, fát kirohasztó hivatal, testen égő meg nem érdemelt ing, még nagyon sok minden. Az írói tehetség iránti csodálatunkat csak fokozza, hogy a szerzőből ezt az informális látomást gyartó hétköznapi eset váltotta ki: a Művelődési és Közoktatási Minisztérium egyik tisztviselője három nap türelmi időt kért tőle. A könyökvédős csúszómászó nem kapott időt. Ellenben megkapta Az ütőér nem akadály című opuszt az ÉS szeptember 27-i számában, látomásba ágyazott három kérdéssel. A szerzőnek e nagyon nagy szürke épület labirintusában talán nem tűnt fel, hogy az egyik sötét zugban sajtóirodának nevezett műintézmény rejtőzik. Féltucat könyökvédésnek itt az a dolga, hogy — a képzavarnál maradva — az ütőér ne legyen akadály, hogy felszívódjanak a trombózist okozó vérrögök. Ami már most a levegőben maradt kérdéseket illeti: 1. Hosszú ideje kapnak ajándékkönyvet terjesztőktől határon túli magtár iskolák. 2. Kapnak ajándékkönyvet a hazai iskolák is, de figyelembe kell venni igényeiket. Nem küldhető Lenin-összes oda, ahol a Pál utcai fiúk hiányzik. 3. A szerző itt is nyitott kapukat dönget, jóllehet ma (még) pénzügyi szabályok írják elő a selejtezés módját. Summázva: a legközelebbi vértolulás esetén szívesen látjuk Körösi P. urat a 245-ös szobában. Havasi János a Művelődési és Közoktatási Minisztérium szóvivője Pályázati felhívás Kozma Lajos kézműves iparművész ösztöndíj elnyerésére A Művelődési és Közoktatási Minisztérium pályázatot hirdet fiatal iparművészek részére. Az ösztöndíj célja: önálló művészi tevékenységet folytató, tehetséges fiatal művészek alkotómunkájának segítése, ösztöndíjban részesülhet évente 5 fő. Pályázati korhatár: 35 év. Az ösztöndíj bruttó összege: 10 000 Ft/hó. Időtartama: 3 év. Az ösztöndíj odaítéléséről kuratórium dönt. Az ösztöndíjasok munkájukról kiállításon számolnak be, ösztöndíjas idejük alatt két alkalommal. A pályázati kérelemhez mellékelni kell: 1. A pályázó eddigi alkotói munkásságát ismertető szakmai önéletrajzot. 2. Az ösztöndíj időtartamára tervezett alkotói elképzelést, melynek megvalósításához a pályázó a támogatást kéri. 3. Az eddigi művészi munkásságát reprezentáló 5 alkotást. A pályázatot írásban a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Képzőművészeti Főosztályához kell benyújtani. (1055 Bp., Szalay utca 10—14.) A pályázati anyagok, művek beadásának határideje, helye: 1991. október 21—22., Képző- és Iparművészeti Lektorátus. Iparesztétikai Osztály (Bp. V., Báthory u. 10., VII. emelet). 9—15 óra. Művelődési és Közoktatási Minisztérium Képzőművészeti Főosztály jelentés a középosztályról „Itt most mindenki olyan fennen hordja az orrát, mintha ő lenne egy szál maga a keresztény középosztály” — írja Esterházy Péter az ÉS-ben (október 4.: „Nőt akarok! Nőt akarok!”), ha jól olvastam a cikkét, a mai magyar politikusoknak címezi ezt, nem ijedig nekem, az egyszeri embernek, de hadd értsem ezt most egy kicsit szándékosan félre, mert ha nem rólam van szó, bánt, hogy miért nem. Ugyanis abszolúte helyes, ha Esterházy megfeddi az urakat, mert a magyar középosztály én voltam, egy szál magam. Sosem ittam Kőbányai világost (nem sznobizmusból, hanem mert szar), de whiskyt is csak nagyon ritkán, maradtam a Badacsonyi Szürkebarátnál. Egyáltalán: fejem lágyának benőttével igyekeztem az arany középúton járni. Sosem volt pénzem Amerikába menni (a minap értesültem a rádióból, hogy Amerikában „már mindenki volt”), de nem is tördeltem, tördelek BMW-ről, Audiről visszapillantó tükröket (ami, mint ugyanabban a rádióműsorban hallottam, „abszolúte érthető és természetes”, mert akinek van ilyen autóra pénze ma és itt, az gebedjen meg). Ennek most, jelentem, vége. Hogy mást ne mondjak: tavalyelőtt Olaszországban nyaraltam három hétig, és ez egyáltalán nem vágott földhöz. Tavaly már csak egy hét Jugoszláviára futotta, de még gond nélkül. Az idén 2-2 napig voltam a Balatonnál, illetve a Tiszán, és az utóbbira már kölcsönt kellett fölvennem. Ez kész. Akartam én már korábban is szólni, csak röstelltem, hogy tessék ám össznépileg vigyázni rám, mert lecsúszom, és akkor nem lesz többé a magyar középosztály. (Azt, hogy „keresztény középosztály” lettem volna, nem hinném, én külön éreztem magamat keresztyénnek és megint külön középosztálynak, szerintem ez a két dolog az istennek se — éppen hogy neki nem, ügyi — függ össze). Most aztán, pifi, tényleg lecsúsztam, fújhatja már a nemzet. Ezzel együtt nem osztom Esterházy keserűségét, merthogy a lecsúszás dacára, jelentem, még mindig embernek és Isten teremtményének érzem magam, pont olyannak, akit Esterházy lámpással keres. Még akkor is, ha, mint Esterházy a fejemre olvassa, „kiegyezésben éltem ama hatalommal, nem ellenállásban” (ezt már bizony nekem is mondta, mert „az ország”, az nem csak a politikusok, sőt szerintem elsősorban nem ők), én attól még nem vagyok elembertelenedve. Azt meg, hogy egy Brenner-karikatúrából másztam volna ki, egyszerűen visszautasítom — ha úgy tetszik, gőgös vagyok éppen arra, hogy mindig is farmert hordtam (pantallót legfeljebb parancsra, fenyegetés hatása alatt), sohasem üdültem szakszervezeti beutalóval, nem volt Wartburgom (se más autóm), se norvég vagy bármilyen teflonom, egyszóval: ha, miután a nagyvilágon kívül nem volt számomra hely, benne voltam is Esterházy Nagy Népi Lavórjában (nevezhetnénk akár „lavír”-nak is, nemde?), valahogy sikerült mindig a szélén maradnom. Nem tudom, most milyen osztály vagyok, osztály vagyok-e még egyáltalán, de ez szerintem nem is fontos. Amúgy egészen jól vagyok, megvagyok, nem vesztem el, itt vagyok, tessék megnyugodni. Mindezt pedig csak úgy mondom, mert eszembe jutott (az Esterházy írásáról) és igaznak tartom, nem pedig azért, hogy lecsatlakozzam bárkihez vagy bármihez. Nem vagyok én T-dugó, kérem. Melyhez hasonló jókat kívánok mindenkinek. Árokszállásy Zoltán ÉLET és IRODALOM] Megjelenik minden pénteken 16 oldalon Főszerkesztő: ΒΑΤΑ IMRE Főszerkesztő-helyettes: VÁNCSA ISTVÁN Főmunkatársak: BERTHA BULCSU MEGYESI GUSZTÁV MEZEI ANDRÁS Szerkesztők: KOVÁCS ZOLTÁN (publicisztika) SZÉKY JÁNOS (kritika) Szerkesztőség: Budapest, Széchenyi utca 1. 1054 Telefon: 153-3122 153-3287 153-3590 111-3221 Fax: 111-1087 Kiadja: Az Élet és Irodalom Baráti Társaság megbízásából az Arany Lapok Kiadói Kft. Budapest, Szalay utca 10—14. 1055 Telefon: 112-3098, 112-7870 Felelős kiadó: Szabó B. István ügyvezető Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapkézbesítési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest, Lehel utca 10/A 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 219-986336 Postabank Rt. 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy évre 1200.— Ft. fél évre 600.— Ft. negyedévre 300.- Ft, 1 hónapra 100.- Ft. 91—5663. Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató. Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza! Index: 25—44 HU-ISSN 0424-8848. UIm»MI»lfll 1991. OKTÓBER 11.