Élet és Irodalom, 1991. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1991-10-11 / 41. szám - Sulyok Gabriella: rajza • kép (3. oldal) - Gellért Kis Gábor: Memoriter középhaladóknak (3. oldal) - Odze György: Családi ki kicsoda (részletek) (3. oldal)

GELLÉRT KIS GÁBOR: Memoriter középhaladóknak Lvov ősi orosz város. Lviv ősi ukrán város. Lwów ősi lengyel város. Lemberg ősi császárváros. Klausenburg ősi szász város. Cluj-Napoca ősi román város. Kolozsvár ősi magyar város. Laibach ősi császárváros. Ljubljana az ősi szlovén főváros, Pozsony ősi magyar koronázóváros, Pressburg ősi osztrák város, Bratislava a szlovák főváros. A történeti földrajz „b” tételeiből ezek úgyszólván mentő kérdések, ám a térség iránt érdeklődő, jó szándékú nyugat-európai politikusok többsége alighanem megbukna már ezekből is.. Olyan alapvető különbözőségeket pedig végképp írem. érzékelnek, mintamelyek a hvala lepo és a hvala sjepo — a szerb és a horvát köszönöm —,vagy a sbohom és a sbohem — a cseh és a szlovák isten veled — között feszülnek. Az európai gondolkodást — ha van ilyen — megjelenítő politikusok száz éve folyamatosan nem értik Nyugaton, hogy mi ez az egész etnikai kalamajka ebben a mi régiónkban. Csak azt érzékelik, hogy ezek a néhány milliós családi — törzsi, nemzetségi — vállalkozások bármikor készek egymásnak esni. Annyit vettek tudomásul, hogy a kezdeti illúziók — a béke előfeltételeként etnikai alapon szervezett nemzetállamok kialakítása — elenyésztek. (Ezt két világháború után némikelletlenséggel vallották be, de okosabbat már nem tudtak kitalálni.) A Nyugat számára csak a béke — az ő nyugalmukat nem háborgató térség — a fontos. Ha nem volnánk ilyen közel, alkalmasint megelégednének néhány morálfilozófiai kinyilatkoztatással. Így azonban kelés vagyunk Európa lágy altestén, amely kelés kezelést kíván. (Óh, Europé, te csalfa némber, mégis szerelemre vágyós?) ★ Szó, mi szó, a régió viszonyait illetően a nyugati adófizető teljességgel tudatlan. A nyugati politikus pedig nem teljességgel, de ugyancsak tudatlan. E kétségkívül nagyképű megállapítást némileg enyhíti, hogy a magunk ismeretei sem egészen hiánytalanok. Legyen elegendő csupán arra utalni, hogy amikor kibontakozóban van a jugoszláv polgárháború, a magyar politikai szóhasználat és a sajtó minden további nélkül átvette a „csetnik”, illetve „usztasa” kifejezéseket — ez utóbbit ritkábban —, így jelölvén a szerb, illetve horvát paramilitáris alakulatokat. Holott lehet tudni, hogy amikor Tito 1943-ben hatalomra került, akkor nem csupán néhány tízezer magyart irtottak ki partizánjai — érthetően nekünk ez fáj —, hanem kétszázezer horvátot, „usztasákat” és további nyolcvanszázezer szerbet, ,,csetnikeket”. Akik a jelzett társaságból életben maradtak, külföldön találtak menedéket. Ezzel az irtóhadjárattal Tito csakugyan megalapozta Jugoszlávia belső békéjét negyvenöt évre. Ha tehát a legutóbbi konfliktusok nyomán ismét életre kelnek ezek a jelzők és megjelölések, elég nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy ezek a csetnikek és ezek az usztasák legföljebb idézetként tértek vissza, mert azok vagy halottak vagy távoli országokban vegetáló aggastyánok. Az idézetek pedig — tárgyi alapok híján — csak szunynyadó és körvonalazatlan indulatok reaktiválására alkalmasak. A Nyugat ezt nem érti. Hogy tele vagyunk idézetekkel. És azt sem érti, hogy mi is alig értjük egymás idézeteit, amelyek irodalmiak* törörténetiek és i termászetiekíielagraasen. És hogy mindenre, ami körülötünk történik, idézeteikkel reflektálunk.·1' Minekutána történésekben nem szűkölködünk errefelé, az idézetek számolatlanul tolulnak, és kérdés, hogy értjük-e ezeket vagy csak értelmezzük. Jobbadán értelmezzük — önkényesen és csökönyösen. Hiszen alig kétséges: ha Walesa Pilsudskira hivatkozik, akkor nem azt gondolja, amit a csehek gondolnak Pilsudskiról; ha a románok előveszik Antonescut, azt nem fasizmusa miatt teszik; ha a szlovákok újra éltetik Hlinkát, akkor nem az egykori politikusról, annak halála után elnevezett terrorbrigádokat éltetik; és ha a magyarok a Horthy-korszakra utalnak, az nem jelenti mindjárt a totális restaurációra irányuló törekvést. A sor folytatható Karagyorgyevics Sándorral és a szerbekkel, Ante Paveliccsel és a horvátokkal, és valahány név megfordul ezen a listán mind mást jelent a határokon kívül és belül, és mindegyik problematikus — ez talán a legeufemisztikusabb kifejezés — a mondott országok belső közvéleményének megítélése szerint is. S ha a felsorolásba belevennénk a balti országokat, az eligazodás esélyei legalábbis kétségbeejtőek. Mert csak azt olvasni, hallani, hogy a szovjet megszállásig a balti demokráciák virultak, holott a rendszert tekintve legföljebb nacionalista parlamenti diktatúrának lehetne minősíteni mindhármat. Itt vagyunk tehát a saját történelmünk kellős közepén, és igazán képtelenek vagyunk egymással mit kezdeni. Lázas igyekezettel magyarázzuk a pénz és a segítség lehetséges forrásvidékein, merre hány a méter, a fejlettek pedig szemmel láthatóan más mértékegységeket alkalmaznak, s jóindulatúan, bár értetlenül figyelik ezt a nyüzsgő instanciázást. Mi nem értjük, hogy egyenként, külön-külön miért nem érdekeljük a Nyugatot, ők meg nem értik, hogy mi miért nem fogjuk fel végre: őket a régió együttesen érdekli, akár mint biztonságpolitikai faktor, akár mint piac, s attól elkülönítve a Szovjetunió. Az egyes országok csak akkor kerülnek főszerepbe, ha ott lőnek. Az ugyanis háborgató körülmény. Amúgy a szovjet gyámságból kiszabadult országok egyike sem rendelkezik olyan anyagi-szellemi javakkal, amelyek ne volnának tengerszám hozzáférhetők a világban. Elég kicsi tehát a valószínűsége mifelénk egy Kuvait-szindróma bekövetkeztének (noha az olajemírség felszabadításába beleölt dollártízmilliárdok alighanem jótékonyan hatnának itt is). A szembeszökő paradoxon az, hogy míg a Nyugat a maga integrációs folyamataival-törekvéseivel megvalósítani látszik egy szerves internacionalizmust — még ha az a tőke internacionalizmusán is alapul, dehát nehéz nem észrevenni, hogy a tőke mögött, mellfitfcíf^tvonul a civil, szféra irnterháéfoh'álizmush —, áddíjf itt az internaciona•lizikuS^mélábe bújt szupiknacionalizmus fojtogató védelméből szabadult kicsi, kisebb és nagyobb nemzetek elsősorban dezintegrációs nacionalizmusukkal tüntetnek. A paradoxon megmagyarázható, de attól még paradoxon. Ebből vezethető le, hogy a franciákat nem érdekli a kisantant, csak annyira, hogy az egykor vélt szövetségesek ne véljék őket barátságtalannak; hogy a németeket nem érdekli megkülönböztetetten Magyarország, csak annyira, hogy az eddig befektetett pénzük biztonsággal kamatozzék. Legföljebb bemutatnak még néhány, a vállveregetéssel egyenértékű gesztust. És ezzel olyan kerek, olyan „európai” az egész. És egész elviselhetően utálatos. Aztán a régió számára fölteendő kérdés, hogy mire megyünk Pilsudskival, Hlinkával, Antonescuval, Horthyval, Paveliccsel és a többiekkel; ezzel a szerencsétlen idézethalmazzal, amelyet ki-ki úgy forgat, ahogy a pillanat diktálja belső és külső érdekei szerint. Olykor pedig nem érdekei, hanem reflexei szerint, s az talán még rosszabb. Hiszen a mi vidékeinken a történelemre pattanó reflexek kóros mértékben elszaporodtak. A ráolvasás, a diagnózisok, analízisek közlése lehet, hogy fontos. A majdani történetírók azok alapján egészen formás dolgozatokat publikálhatnak. Attól tartok, ma kevés a hasznuk. A Nyugatnak — némi egyszerűsítéssel — választania kell térségünk szövevényes ügyeit illetően: a háborút finanszírozza vagy a békét. Ha a háborút, akkor most csak annyi pénzt kell csöpögtetnie, hogy ne érje szó a ház elejét. Ha a békét, akkor — akár a pillanatnyi veszteség tudatában is — be kell szállnia rengeteg pénzzel. Való igaz, nem könnyítjük meg ezt a döntést. Addig is állítsunk össze egy listát memoriternek, és körözzük Caricin-Volgográdtól Dzsebel Al-Tarik-Gibraltárig, Vilnius, Wilna és Vilno, Nagybecskerek és Zrenjanin, Fiume és Rijeka, Cakovo és Csákvár, Brno és Brünn, Baia Mare és Nagybánya —egy és ugyanaz. Aki százegyet tud, már sejt valamit. A lista pedig tetszés szerint bővíthető. Hogy valamikor, sokára, legyen mit elfelejtenünk. Sulyok Gabriella rajza ODZE GYÖRGY: Családi ki kicsoda (részletek) Herman bácsi (szül. 1900) Képzőművész, grafikus, 1926-ban Párizsban nagy sikerrel állítja ki rajzait. 1948—50 között felszolgáló, majd rövid ideig rádiószpíker. Az 1954-es labdarúgóvilágbajnokság döntője megrázta, ettől kezdve nem tudott hinni a szocializmus végső győzelmében. Lelke mélyén (1954—56), majd (1957—) ellenzéki, 1956. október 23-tól 26-ig forradalmár. Élete legnagyobb élménye: egy éjszaka a zalaegerszegi Fekete Hollóban Hédikével. Kedvenc olvasmánya: Trethon Ferenc: A munka szerinti elosztás néhány elméleti és gyakorlati kérdése a szocializmus építésének jelenlegi szakaszában (1979). Kedvenc időtöltése: özofagoszkópia. Betegségei: megalománia, hiperesztézia, különböző fülbetegségek, jelenleg végelgyengülés. 1935-től művesén. Ignác bácsi (szül. 1910) (A drága Nácika). Rabbinövendék (1932—37), mun.,,kanélküli (1937—43), szökésben (1943—45), majd könyvkereskedő és (a házmester szerint) BM titkosügynök (1945—70), az Energiahordozókat Kisegítő Tröszt vezérigazgatója (1971 —1985, nyugdíjazásáig). Kandó-díj, 1972, Kossuthdíj 1974, K-vonal a lakáson 1975—1975), Operabérlet (1984/85), Mercedes szolgálati gépkocsi (1982—35), Viszony a titkárnőjével (1974 —80). Kedvenc időtöltése: szex (1945—80), nagyfröccs (1980—). Betegsége: arcidegzsába. Béla bácsi (szül. 1920) Kiskereskedő, hivatásos forradalmár. (Mozgalmi neve: Motor.) Jelenleg 9200 Ft nyugdíj (bruttó). Példaképe Brutyó János. Élete nagy eseménye: 1944-ben ejtőernyővel ledobták a Bükkbe, tagja volt a Mosolygó-partizánosztagnak. A mozgalomra ráment a fél veséje és két házassága. Jelenlegi felesége Lanci néni, gyermeke a kis Bécske. Kedvenc étele: sült szalonna parázson, fenyveserdőben, álnéven. Kedvenc itala: Molotov-koktél. Jenő bácsi (szül. 1914) Politikus. Kedvenc mondása: A kommunizmus is a baloldaliság gyermekbetegsége. Betegsége: szorongás, spanyolgallér (a fityma széle a makk mögött megakad és nem húzható előre). Már fiatal korában elkötelezte magát a munkásmozgalommal. Tanulmányai: Katonai Akadémia 1952—53, SZKP Politikai Főiskola 1953—54, MSZMP Politikai Főiskola, délutáni (1956—58), esti (1958—62), levelező (62— 66). Marxista—Leninista, esztétika szak, szakosító, pótfelvételivel (1966—68). 1954—1955: az MDP XII. kerületi titkára 1955—56 jogtalanul elítélik. 1956— 62 jogtalanul elítélik. 1963 —63 nagykövet a Koreai NDK-ban. Beosztottjai feljelentik. A vádak alaptalannak bizonyultak, őt azonban fegyelmivel hazarendelik. 1963—1964 Budapesti Műszaki Egyetem Esti és Levelező tagozata. 1964-ben részt vesz a Nagy Orosz Hullámsírok feltárásában, a vizsgálatok során azonban szabálytalanságokat követ el és a KGB letartóztatja. Fogolycserével szabadul. 1966-ban az MSZMP KB munkatársa, majd megbízott helyettes alosztályvezetője. 1965—66 a Belügyminisztérium Kisebb Panaszok és Kifogások Irodájának helyettes vezetője, sikkasztás miatt felmentik, ügyét azonban eltussolják. 1965— 66 a Debreceni Orvostudományi Egyetem párttitkára. Belekeveredik a hírhedt Mi történt a proszektúrán? botrányba, ezért visszatér Budapestre. 1968-ban önként jelentkezik, hogy részt vegyen Csehszlovákia megszállásában, kiújult spanyol gallérja miatt azonban alkalmatlannak találják. 1972-től 1975-ig a Szeizmológiai Dolgozók Szakszervezetének elnökhelyettese, 1975— 76 főtitkára, majd 1976— 77 elnöke. A Luxemburgi Szeizmológiai Világkongresszusról hazatérve a határon összetűzésbe kerül a vámtiszttel, aki pornográf irodalmat talált a csomagjában. Felfüggesztik, rövid ideig a feleségéből él. 1977— 78 a Magyar Rádió kórusvezetője. Szalámis zsemlét lop a büféből ezért elbocsátják. 1978—79 a SZOT számvizsgáló bizottság titkára, 80—81 főtitkára, majd 1982—83 elnöke. Ittasan vezet, gázol. Pénzbüntetésre ítélik. Kitüntetései : A Belügyminisztérium Kiváló Dolgozója, Szakszervezet Érdemérem I. és II. fokozat, a Hazáért és a Népért, valamint a Népek Barátságáért-díjak, Szeizmológiai-díj II. fokozat, Arany Kotta, Leninemlékérem. Szenvedélye: szakszervezeti bélyegek, memoárírás. Fő műve: Becsülettel szolgáltam, ahová a párt állított (kiadatlan). |lROPAl£gal1991. OKTÓBER 11.