Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-03 / 1. szám - László Bandy: rajza • kép (1. oldal) - Szervác József: Hajnali • vers (1. oldal) - Varga Imre: Megváltó szegénységet! (1. oldal)

fi IRODALMI ES POLITIKAI HETILAP Ad Rationen) Ho vám Educations Sam Small, a politológus Tájkép tűzszünetben ♦ Vengerkák XXXVI ÉVFOLYAM. 1. SZÁM ÁRA: 24 FT 1992. JANUAR 3. SZERVÁC JÓZSEF: Hajnali Majd jön a reggel, jön a Láng; — árva isteníziglen — bámulom, esik az eső, manapság ennyi minden élhetségem. Ma késik. Pont ma, amikor pont tíz és fél éves. „Ne haragudj, az ól előtt, ahol az állatnál lakunk, ak­kora tócsa volt, még vissza kellett mennem gumi­csizmáért.” „Tíz perccel nyolc előtt elkezdenek föl- Irni. Űj diri van. Tisz­tára hülyeség.” „Mégis te vagy a világ leg­jobb apája.” „Leg­szívesebben minden hét­végén veled lennék a déd­­mamánál.” De ezt a meccset régen megóvta Lojzi Űr, a sors meg a vasúti díjszabás. Majd jön a reggel, egy ócska nagykabát leszek, egy ajándék kalap, ácsorgás, egyik cigarettáról a másikra, rohadék emlékezések, nincs pénzem, egy fröccsre gondolok, én nagyon korán kelek. Háromkor általában lefürdök. Kávét iszom, de jön a reggel, majd jön a Lány — Vedd el Uram, a hétvégéket, nincs iskola, hogy jönne — „Ha majd te is olyan öreg beteg leszel, mint sógor bácsi, azért lesz, aki ápoljon.” — Negyed négy. Holnap meg szombat. VARGA IMRE: MEGVÁLTÓ SZEGÉNYSÉGET! Üj, újabb, másik csillagászati korban- élünk. Szokásaink, beideg­­zettségeink, örömeink még a ré­giek, de a kozmoszból és a lélek legbelsejéből újult erővel sugáro­­zik a fény, máshogy érzékelünk mint őseink, és új (de régesteien régi) hangokat küld odabentről a lélek, csak figyelnénk rá, marad­nánk csöndben bár egy picit. De eddig az volt az eszményünk, hogy inkább tegyél, s ne csak le­gyél! Mindig a jártabb utat vá­lasztottuk. De most üzennek a csillagok, üzen a belső: új érzé­kenység, sőt új lelkiség van kia'a­­kulóban. A népszerű teológiák, dogmák, ideológiák érvényüket vesztették, s az önismeret, a bel­ső megtapasztalás, az önzetlenség, a tiszta, egyszerű élet ideje jön­ne. Ehhez meg kéne tisztulnunk, salaktalanítani bennünk a múl­tat, majd tisztán élni. Nem a kórház, hanem az élet, a szellem tisztasága szerint. Ne sterilitás le­gyen, hanem mocsoktalanság! A műviség helyett természetesség. A művészet helyett természet. A formai ügyeskedés meg szikrázó elmeél után legbenső természe­tünk megosztása. Csak el kéne oda jutnunk. Időt szakítanunk rá belső időtlenségünkből. Pszi­­chokozmikus ábrák, zene és lélek­formáló, tisztázó írások. A terem­tő képzelet. Ebben a lelkesültség­­•ben élek. S épp ezért hatalmas ■meglepetésként hatott, amikor ■svábhegyi sétánk szünetében író­barátom — rátűnődve pohárka vörös borára — bólogatott egy sort, majd felém fordult. — A Sátán ideje jön el, meg­lásd. A kegyetlen önzés, az érdek kora. Egyik ember nem ismeri föl a másikban önmagát. — A fontos, amit a világban, a világnak megvalósítasz. A többi csak vélemény. Gondozd gondola­taidat, szavaidat, légy' éber csele­kedeteidben, s ismerd föl a má­sikban önmagadat. Amire gon­dolsz és kimondod, megvalósul­hat. Felelősök vagyunk szavain­kért, világunkért, a világért. Fe­lelősek a képeinkért! Jó ha magunkra ismerünk a külsőségekben is: ami fontos szá­munkra, azzal foglalkozunk. En­nél többet már csak elhárított fel­adatainkkal. Tisztázatlan ösztö­neink a világból köszönnek visz­­sza ránk, a betegségek nyelvén figyelmeztetnek, hogy hiányzik belőlünk az igazi hit, hogy teljes emberek, egészek legyünk. De melyikünknek van igaza? Barátomnak, aki a Sátán birodal­mát látja felénk közeledni, vagy nekem, aki az új lelkiségre készü­lök testi!eg-lelkileg? Mindkét fél­nek igaza lehet. Hiszen életünk nemcsak kettősségek között zaj­lik, de olykor kétségek között is. Ahol fény van és test van, ott ár­nyék is vetül; de ragyog is vala­mi kettőt megtartó tiszta sugár. Árnyék és fény együvé tartozik. Elérhető-e hát az árnyék nélküli fény? A válasz közelítően igen­lőt árnyékainkat megismerve, fo­lyamatosan, figyelemmel haladni előre. A fény mibennünk van. A fénynek nem kell megszületnie, újjászületnie, csupán a testnek. Nekünk élőknek sem kell magun­kat megújítani, újjászületni, meg­születni, mert itt vagyunk. Ügy élni, hogy a fény kitudódjék. De ez már hit, ez már magánügy mondhatná valaki más. A hited vezet, éltet téged (s betegít meg az álhit, hitetlenség), ezt nem elég szavakkal átadni. Magadat kell! A hit forrása nem a szó, hanem a csend, az életben hívő ember csendje, a gyümölcsöt termő fa csendje. A csend, amelyből erő árad. Az Ige testté válik. Velünk is. Az igazi mester azzal van pél­dájába — azzal térít! —, hogy van; ahogyan létezik. Később, teste elmúlása után azzal, hogy már nincs. A hiány gyakran elö­­remozdítóbb, mint a jóllakottság, kényelem, örökös eltöltöttség. A fogyasztói társadalom bennünket fogyaszt leginkább. A kényelem védtelenné tesz, kiszolgáltat. A jóllakottság elnehezít. Meg kelle­ne olykor állnunk, hallgatózni be­felé: mit súg a Hang. A hiányban is teltek lehetünk, bőrünkön-túl átlelkesítettek, értelemben, érzel­mekben túlcsordulók. A Sátán ideje jön, mert a pénz ideje jött el. Ami meg engem il­let, ott gubbaszt bennem ázottan az angyal is, de böködi, sértegeti villájával folyton egy kisördög. Az „abszolút jó”, ha hatalmat kap, mindjárt rosszá válik. Hirdeti magáról, hogy szeretet, s közben irtja a más véleményűeket. Én •nem hiszek a tökéletességben, s így is élek. Amit ebből a világ­nak adhatok, hogy ezeket őszin­tén megírom: tényékként vagy re­gényesen. — De az rajtad múlik, hogy táplálod-e a kisördögöt. Ha éh­koppra fogod, majdcsak kitisztul ■belőled. Beszélgetésünk ekkor rázökken a többször bejárt útra. Az akara­tunk szabad, mondom én, de eh­hez ismerni kell korlátáinkat, kö­telességeinket. Ide való az evan­géliumi bölcsesség, hogy mindent szabad, de nem minden használ. Ami pedig nem használ, arról le­mondok önkéntesen, hisz’ ha nem szeretem mások zaklatását, miért ártsak én magamnak? Az öröm belső mindig, természetes. Ezek­nek csak pótléka a külső öröm, a mesterséges mámor. Az önbecsü­lés kihamvad figyelem és fegye­lem híján. A figyelem maga is öröm, legbelső természetünkből fakad. Vesd le a páncélodat — mondanám az újkori lovagoknak, akik motorkerékpárjaikkal itt is felverik az erdők csendjét és el­űzik a madarakat — és lazíts bele a világba! Egyikünk sem bárki. Mindegyikünk valaki, akire szük­ség van. A másik feladataimra fi­gyelmeztet, önmagámra. Ami ben­ne nem tetszik, az én vagyok. Az én hiányzó belátásom, megrom­lott szeretetem. A gazdagság egy foka után fölfoghatatlanná, szív­vel befoghatatlanná válnak bizo­nyos jelenségek. Miért lázong a nép? kérdi a királynő. Mert nincs kenyere, felség. Hát egyen kalá­csot! Hányán vannak, akik nem tud­ják érdekeiket hallhatóan képvi­selni. Legföljebb szájra-szóló har­monikájuk hangzik az aluljárók­ban, metrólépesők mellett. Ä gaz­dag nem érti, ha neki sikerült ennyire, másoknak legalább fele­részt válna be a világ. Hanem az ő gazdagsága és mások nélkülözé­se összefügg. De ő azt már nem tudja, követi az eszményt, ami szerint a szabadság áru, ami pénz­zel megvásárolható. De ha a lel­kében kárt vall? Hisz elolvashat­ja ő is: a teve hamarább jut át a tű fokán, mint gazdag a meny­­nyek országába. Ha szükségben nincs is, szükségben mindenkép­pen. A szabadság pedig tágasság és belülről, önmagunkból árad ki­felé a világra. A gazdag előtt pont kincse-marhája zárja el az utat, bugyrai akadályozzák meg az át­­jutásban. A pénz fölváltható, át­váltható, de nincs megváltó ere­je. Ez az erő mibennünk van. Kopott jászolból árad a ragyo­­gái. *

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék