Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-03 / 1. szám - Bodó László: És akkor a szülő? • reflexió | Visszhang • Hoffmann Rózsa, ÉS 1991. november 22. (2. oldal) - Párkány László: „Az RTV-újság teljes szerkesztősége” • reflexió | Visszhang • ÉS 1991. december 13. (2. oldal)

És akkor a szülő? Akiről nemigen esik szó, még Hoffmann Rózsa alapos dolgozatában sem (ÉS, 1991. november 22.), az a szülő. Önkormányzat huzakodott tantestülettel, tantestület birkózott önkormányzattal az év során, a szülő meg közben azon gondolkodott, hova írassa be vagy át gyermekét. A szülő tehát választott, ha nem is éppen iskolaigazgatót, de iskolát mindenképpen. Választását sok minden modulálta: ebben az iskolában szigorúan fogják a gyereket, abban erős a nyelvtanítás, viszont csak angolból és németből; ebben az iskolában férfi is van a tantestületben, abban jó a természettudományos képzés, itt elfogadható ebédet adnak a gyereknek, ott tornaterem sincs, ide csak átugrik a gyerek, oda meg viheti saját kocsiján ... — iskolák között választott a szülő, ha választhatott egyáltalán. A „jobb” iskolákhoz gyakran nem volt elég a gyerek átlagosból kiemelkedő képessége, mégoly nyomatékkal esett a lapba a szülők társadalmi kapcsolatrendszere. (Ez a kapcsolatrendszer persze visszahatott az iskola milyenségére: mivel a „jobb” iskolákba általában a befolyásosabb szülők gyermekei jártak, ezért a „jobb” iskolák méginkább jobbakká lehettek.) Elvileg sokféle demokratikus rend működhetne az iskolában is; ezek majd mindegyikét elemzi Hoffmann Rózsa is. Igen demokratikus (volt), hogy a tantestület választ, azzal együtt, hogy itt akár szakmailag gyenge, következetlenül engedékeny igazgató is elfoglalhatta székét. Az is nagyon demokratikus, hogy a lakosság többségének bizalmát élvező önkormányzat választja meg az igazgatót, azzal együtt, hogy a polgármester unokahúgának férje, vagy éppen a kulturális bizottság elnökének a gyerekkori jó barátja is szeretne iskolaigazgató lenni. S az is nagyon demokratikus, ha a szülő adja le voksát azzal, hogy melyik iskolát választja gyermeke számára. Nagyon hatékonyan működik például egy televíziógyár. A vásárló szavaz, amikor megvesz egy készüléket (pénztárcájának vastagsága, meglévő bútorainak színe, s esetleg műszaki paraméterek figyelembevételével), s ezzel megerősíti a gyár részvényeseit, tulajdonosait ,menedzserválasztásuk helyességében. Annál a televíziógyárnál pedig, melynek nek veszik a készülékeit, arra ösztönzi a tulajdonosokat, hogy olyan menedzsert bízzanak, válasszanak meg vezetőnek, aki képes elérni versenyképesebb készülékek gyártását a részvényesek tulajdonának működtetésével. Csakhogy iparcikk-e a gyerek? Ösztönzi-e valami is a tantestületet és a képviselőtestületet arra, hogy demokratikus iskolaigazgatóválasztás közepette figyelembe vegye a behatásban megnyilvánuló szülői szavazatokat? S ha figyel, akkor mit tud figyelni: az iskolaválasztás lehetőségével élni tudókat, vagy pedig azokra hivatkozik, akiknek sem lehetősége, sem módja, sem esetleg igénye sincs arra, hogy gyermeke tehetségének megfelelő iskolát válasszon. Figyel-e a „késztermék” kelendőségére a tantestület és/vagy képviselő-testület, arra, hogy az adott iskola által képzett tanulókért kapkodnak-e a következő iskolalépcsők, vagy a „késztermék”, a szakember esetén a munkahelyek? Hiszen míg egy televíziógyár eredményessége rövid távon is megállapítható a profit nagyságából, felállítható-e valamiféle ráta az igazgató (s ezzel az igazgatóválasztás módja) és a „késztermék” minősége és kelendősége között? Aligha. Sorolhatjuk a pro és kontra érveket az igazgatóválasztás tantestületi és/vagy önkormányzati jogosultságának vitájában, be kell látnunk, mindhárom mód esetlegességekkel terhelt, azaz nem tartalmaz olyan automatizmusokat, melyek eredményeképpen az adott körülmények közötti legalkalmasabb igazgató kerül az iskola élére. Az „igénytelen tantestületek szervezkezdhetnek gyenge kaliberű igazgatójuk vagy jelöltjük érdekében”, vagy a „polgármester a feleségének szemelte ki az igazgatói széket” lehetősége éppen úgy benne van, mint az, hogy „mind a tanári kar, mind az iskolafenntartó testület elkötelezett híve a jó minőségű munkának”. S akkor még változatlan testületekben és iskolatípusonként többintézményes településekben gondolkodtunk. A testületek tagjainak azonban nemcsak az igazgatóválasztás lehetősége adott. Az ambiciózus és tehetséges pedagógus is választhat iskolák között: ha úgy tapasztalja, hogy saját igazgatója megelégszik a középszerrel, ha csak arra figyel, hogy jó legyen a képviselő- és/vagy tantestületnél, akkor foghatja magát, s továbbáll olyan iskolába, ahol fontos, hogy mire, hogyan és milyen eredménynyel nevelik a diákokat. Vagy pedig belekeseredik valamelyik demokratikus igazgatóválasztás következményébe. S mi motiválja a — tegyük fel — minden esetben lelkiismeretes, előrelátó, felelősségteljes képviselőt, akinek mandátuma éppen annyi időre szól, mint a legrövidebb képzésű iskolafokozat, a középiskola ciklusa? Mert míg azon huzakodik az önkormányzat, hogy istenes szellemben a hazaszeretetre vagy ideológiamentes tényekre tanítsák-e az iskolában a gyerekeket, addig le is jár a mandátuma, azzal az igazgatóval egyetemben, akit valamelyikre megbízott. S mi van azzal a szülővel, akinek meg kell elégednie falujának egyetlen, olyan, amilyen iskolájával, mint választási lehetőséggel? Mindaddig, amíg a Hoffmann Rózsa által felvázolt, ma még sajnálatosan valóban sok utópisztikus elemet tartalmazó megoldásra meg nem érnek a feltételek (vajon hány választási ciklus kell annak felismeréséhez és gyakorlatához?), talán be lehetne vonni az igazgatóválasztás demokratizmusába azokat, akiknek a bőrére megy a játék. Még akár azt a gyereket is, aki kiskorú, aki szereti az üres órákat, a rendetlenkedést, s azt is, ha nem kap házi feladatot, de aki tévedhetetlen biztonsággal tudja megállapítani: ki a jó pedagógus és ki nem. Jó, ez majd olyan „utópisztikus, mint H. R. recepje. De akkor talán még mindig be lehet vonni az iskolaigazgató kiválasztásába a szülőt, aki ugye eddig is választott, közvetve ugyan, és ha tudott, és aki leginkább érdekelt gyermeke jövőjében. Aki már akkor érdekelt abban, hogy legyen iskola egyáltalában, amikor még csak tervezi, hogy gyereke szülessen — szemben bármilyen önkormányzattal, akinek legkisebb gondja az, hogy hat év múlva hány iskolaköteles gyerek lesz, ha ma azon kell gondolkodnia, hogy mit tegyen a legutóbbi demográfiai hullám által megviselt üresedő tantermekkel, s szemben a pedagógussal is, aki momentán gyesre, gyedre menekül az áldatlan állapotokból. A szülőre, aki eddig is elég nagy biztonsággal tudta vagy érezte meg jó előre a munkaerőpiac igényeit, szemben az önkormányzattal (tanáccsal), aki a meglévő intézménystruktúráját kívánta feltölteni x számú gimnazistával, cipőfelsőrész-készítő vagy önrész ipari tanulóval, s szemben azzal a testülettel, aki már egészen jól belejött a múlt századi szakemberszükséglet kiképzésébe. Szélsőségesek a példák, de nem légből kapottak, s illuzórikus azt hinni, hogy a pártállami tanácsrendszer felváltása a többpárti parlamentarizmussal és önkormányzati rendszerrel alapvetően megváltoztatná, e tekintetben (is), az oktatásfelügyelet hatékonyságát. A szülők bevonása az igazgatóválasztásba ráadásul gazdagítaná a demokráciát, például azzal, hogy korrigálni tudja a helyhatósági szavazását egyrészt, másrészt konkréttá teszi. Képviselőt választ öreg és fiatal, gyermektelen és sokgyermekes, iparos és értelmiségi, vállalkozásra orientált és bérmunkástudatú, szakembert, jó svádájút, de nem feltétlenül olyant, aki iskolaigazgató-választásra a legrátermettebb. Az állampolgár szülőként viszont ott és akkor olyan igazgató megválasztásában érdekelt, akitől elvárhatja gyermeke testi és szellemi képességeinek lehető legteljesebb kibontakoztatását. Mert a szülő az, aki ebben elsődlegesen érdekelt. Mindenki másnak is fontos lehet ez általában, csak éppen nem a legfontosabb. Még csak nem is a legfontosabbak egyike. Abban a vitában, hogy ki legyen iskolaigazgató, azaz ki válassza meg az igazgatót, tehát nem annak kellene lenni a fő kérdésnek, hogy önkormányzat és/vagy tantestület, hanem annak, hogy a közvetlen szülői igényt hogyan lehet intézményesíteni. Mekkora legyen a szülői akarat részesedése az önkormányzati és a tantestületi mellett? Iskolaszékre (iskolatanácsra, iskolakuratóriumra — az elnevezés mindegy) van-e szükség szülői és tantestületi és önkormányzati delegáltakkal, vagy a szülői munkaközösség (más címke erre is ragasztható) legyen önálló javaslattevő és vétóemelő a szakmai és az önkormányzati, s hasonló jogosultságú testületek mellett. Az alkotmánybírósági állásfoglalás lehet, hogy elsimította az alkotmány és a törvények, rendeletek ellentmondásait, s megszüntette a tantestületek és az önkormányzatok csetepatéit, de visszalépést jelentett egy korábbi állapothoz képest. Meglehet ez a korábbi állapot sok ellentmondást rejtett magában — talán éppen azért, mert kimaradt az iskolaigazgató megválasztásából a leginkább hivatott, a szülő. A vesztes: az iskola. S a parlamenti demokrácia, amely képtelen helyes törvényeket alkotni az oktatásügyre. A vesztes: az iskola címmel a Népszabadság november 30-i számában Gazsó Ferenc bírálja a kormányzat, egyelőre még minisztériumi törvénytervezet formájában létező új oktatási törvényét, „amely egy csapásra véget vet a nyolcvanas évek közepe óta bontakozó tanszabadság és demokrácia keltette zűrzavarnak és a közoktatást az állami mindenhatóság megnyugvást hozó gyámsága alá helyezi.” A koalíciós gépezet minden bizonynyal megszavazza majd a tervezetet, létrejönnek majd a Területi Közoktatási Központok, a képviseleti demokrácia újabb fényes gyöngyszemei, hogy eldöntsék, milyen iskolára van nekem, mint a szülőnek szükségem. Az igazgatóválasztásból már sikerült kiiktatni a pedagógusokat. Szintúgy az oktatási törvénytervezet véleményezéséből — nemhogy a kutya, de a minisztérium sem kérdezi a tantestületeket. Minek is? A cél most az iskolakörzet „társadalmának” kiiktatása az iskolaügyből: ha netán az önkormányzatnál érvényesíteni tudná akaratát a szülő, akkor legyen egy teljhatalmú bürokrata, aki mégiscsak keresztülverekedi az állami megrendelést, aminek tárgya momentán körülbelülT egyenlő egy jámbor/a''katolikus istent, félő, írni—olvasni—számolni tudó erdei gyümölcstermelővel. Lodó László (szülő) ÉLET ÉS|# IRODALOM VISSZHANG Mi készül a Török Pál utcában? Egyedülálló elképzelés készül kibontakozni a kilencedik kerületi Török Pál utcában. Ez a Kálváni tér melletti kis utca jelenleg arról ismert, hogy rendszeresek a füstmérgezéses forgalmi dugók, valamint itt található a jobb emlékezetű Pinceszínház, fölötte pedig a Kosztolányi Művelődési Ház. Januártól a két intézmény egyesül, és egységes koncepció részeként kísérleti színházként és művészeti-művelődési centrumként akar robbantani a főváros kulturális életében. Az előtte lévő Török Pál utca sétálóutcává válik. Az utca helyet adhat utcaszínházi fesztiváloknak, nemzetközi diákszínjátszó találkozóknak, képzőművészeti happeningeknek (ebben az utcában van a művelődési ház mellett a Képzőművészeti Szakközépiskola), kulturális kirakodóvásároknak, könnyűzenei jamboree-knak és sok-sok más, félig elfelejtett vagy helyet kereső művészeti törekvéseknek Egy ilyen éjjel-nappal nyitva tartó, a színházat, a mozit, a képzőművészetet, a zenét, a hagyományos és a rendhagyó ismeretterjesztést folyamatos és nyüzsgő egységben magába foglaló kulturális centrum tőlünk nyugatra már lehet, hogy megszokottabb, nálunk azonban egyelőre különlegesség. „Az RTV-újság teljes szerkesztősége" Álmomban sem hittem volna, hogy a Rádió- és Televízióújság sorsáról elmélkedő elégikus töprenkedésem egykori kollégáim körében fullánkos haragot ébreszt. (És 1991. december 13.) Hiszen sorstársak voltunk szinte az utolsó pillanatig, amíg csak el nem dőlt, kire mi vár az elkövetkező hónapokban. Nem merem hinni, hogy az emlékezet ily csalóka lenne. Barátaim talán még emlékeznek rá, a rádió puha-meleg, biztonságos fészkéből kimozdító új terv, a privatizálás híve magam voltam, a rosszkedvűeket vigasztaltam, jóra fordulhat minden, az új gazda lehet gondoskodó is. E véleményem akkor módosult, amikor az átalakulás nyers változataival találkoztam, amikor elkezdődött a lap reklámújsággá történő átalakítása. Talán még felrémlik emlékezetemben az aggódás: reklámhordozó csak a feladatait korrektül teljesítő műsorújság lehet, a funkciókat nem ildomos öszszezavarni." Azt nem tagadhatja senki, hogy a váltás első hónapjaiban mindannyian szenvedtünk. Remélhetőleg az sem merült feledésbe, hogy a kilátástalanságtól megrémült szerkesztőség együttes óhajtása volt a Magyar Nemzet Kiadó Rt.-től való elszakadás. Belátom, az elbocsátások, felmondások után a maradók anyagi és létbiztonsága megszilárdult. Az új gazda — ez alapvető érdeke volt — az átalakításhoz tisztességes, az átlagot meghaladó jövedelmet biztosított, áldozott és áldoz a reklámra, a lap általános karbantartására. Hiszem, hogy a révbe jutottak figyelmét sem kerülte el az a körülmény, hogy a kiadó az indulósegítő tőkét a lapcsonkítás, a mértéktelen reklámmegjelentetés időszakában teremtette elő, holott — megítélésem szerint — más, kevésbé drasztikus utat is választhatott volna a tőkeakkumulációhoz. Ám ennek a szerencsétlen lépésnek volt azért egy „hozadéka”, a kiadó ráeszmélt: a mértéktelenül leromlott fejős tehenet etetni kell, mert különben elapad a feje. Barátaim, talán nem árt megismételni: az én harangom azért a lapért szólt, amelyet szolgáltam, amely „megcsontosodottan” is egymillió vásárlót vonzott. Az új fejezetben az én ideáim már nem kaphattak helyet, bár ha ismét átfutjátok írásomat, abban némi üzenetet is felfedezhettek: egy tradicionális újság „piaci értéke” maga a hagyomány. Az hozza a pénzt. A műsorok okos, mértéktartó szolgálatát nem lehet helyettesíteni holmi szolgáltatással; az utóbbi más lapok profiljába tartozik. Szolgáltatással és a szükségesnél több, egymást kioltó figyelemfelhívással csak a helyet pazaroljátok. Idősebb kollégáim emlékezhetnek rá, amikor még Boros János főszerkesztése idején felsöödlött egy 48 oldalas újság képe, magam azt mondtam, bánjunk csínján az információ túlzó gyarapításával, a 16 oldalnyi térnyerés java részét használjuk fel az alig olvasható apró betűk végleges elbúcsúztatására. A középkorú és idős olvasók - vannak pár százezren -!- megtartásának ez talán a leghatásosabb módozata. Ezt még eddig senki sem próbálta ki. Végezetül: a stílusról. Nem ezt gyakoroltuk éveken át. Meglepett a mindenáron való döfni akarásotok. Tűnődtem is rajta, vajon mivel szolgáltam rá, hiszen sohasem bántottuk egymást, közösen küzdöttünk a lap tisztességes hangvételéért. A sárdobálások évadján ez nem is volt könnyű. Az is szembeszökő volt, hogy működésem hitelesebb mérlegelésével nemigen bíbelődtetek. Hogy vitaírásotokat nem vállalta fel az általam is jelzett „maroknyi csoport” és bevonatott az ügybe „a teljes szerkesztőség”, ennek a módszere a főszerkesztő „leszavazásának” technikájára emlékeztet; remélem, a különös alkut még nem felejtettétek el. Ha igen, akkor hiábavaló volt a szomorkás töprenkedés. Párkány László ELET ÉS irodalom• Megjelenik minden pénteken 16 oldalon Főszerkesztő: MEGYESI GUSZTÁV Főszerkesztő-helyettes: KOVÁCS ZOLTÁN VÁNCSA ISTVÁN Főmunkatársak: BERTHA BULCSU MEZEI ANDRÁS Grafika: SZIKSZAY KÁROLY Az ÉS Baráti Társaság elnöke: BATA IMRE Szerkesztőség: Budapest, Széchenyi utca 1. 1054 Telefon: 153-3122 153-3287 153-3590 111-3221 Fax: 111-1087 Kiadja: Az Élet és Irodalom Kft. Felelős kiadó: az Élet és Irodalom Kft. ügyvezető igazgatója Budapest, Széchenyi utca 1. 1054. Telefon: 153-3122 Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapkézbesítési és tápellátási Irodánál (HENR). Budapest, Lehel utca 10/A 1900. szözvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a RESIR 219-986336 Postabank Rt. 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy évre 1200.— Ft, fél évre 600.- Ft, negyedévre 300.— Ft, 1 hónapra 100.— Ft. 91—6216. Szikra Lapnyomda, Budapest. Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató. A lap a Magyar Hitel Bank Magyar Sajtóalapítványának segítő támogatásával készül. Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza Index: 25:44 HU-ISSN 0424-8848. 1992. JANUÁR 3.