Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-03 / 1. szám - Dr. Balogh Zsigmond: Ad Rationem Novam Educationis (4. oldal) - Dárdai Zsuzsa: rajza • kép (4. oldal) - Pecsenye Éva: Törvénytúra (4. oldal)

Igen. Az oktatás nemzeti ügy. Közügy. Bár ügyvéd vagyok, mégis van eh­hez „mindenkihez forduló” szavam. Hiszen néptanítók ötgyermekes csa­ládjából származom. Számos csa­ládtagom pedagógus. E környezet­ben nevelkedtem fel tisztes sze­génységben és egyedüli jogászként, olykor szinte renegátnak érezve magam. Gyakorló apa, sőt nagy­apa létemre gyakran szorongtam a közoktatás színvonalának hanyat­lása miatt. Gyermekeimmel, uno­káimmal együtt nemcsak a sike­reknek örültem, hanem az iskolá­ban elszenvedett sérelmek miatt velük együtt gyötrődtem. A megszületendő közoktatási tör­vényt magam is meghatározónak tekintem, és a koncepció olvastán engem sem szállott meg a­ nyuga­lom és a lelkesedés. Belátom ugyan, hogy törvényhozásunknak példátlanul nehéz feladatokat kell viszonylag rövid időn belül megol­dania, de — túl a vita tárgyát ké­pező koncepción — az­ a tapaszta­latom, hogy törvényalkotásunk ne­héz feladatának színvonalasabb megoldása végett nem vesz igény­be és nem hasznosít gyakran kí­nálkozó társadalmi támogatást. E gondolat jegyében szólok hozzá a cikkhez. A még hatályos, az 1985. évi I. törvényben foglalt oktatási tör­vényhez képest a koncepcióban a legfőbb elvi különbséget abban is­merem fel, hogy az előbbi, az okt­ tatás önállóságának fontosságát már az Alapelvek című fejezetben kiemeli, és a részszabályozásokat ennek az alapelvnek a szolgálatába állítja. Ehhez képest akár a köz­ponti ágazati, akár a területi irá­nyítás körében a felügyelet és el­lenőrzés szabályozása a korábbi jo­gi szabályozáshoz képest elhalvá­nyul. Ezzel szemben a koncepció már az Általános rendelkezésekről szóló I. fejezetében kiemeli, hogy az oktatás törvényességi és szak­irányú felügyelete (nem csak irányítása!) állami feladat. A törvényességi felügyeletet pedig az állam elsősorban a helyi önkor­mányzatok útján, míg a felügyele­tet a Művelődési és Közoktatási Minisztérium vagy az alá tartozó más állami szervek útján gyakorol­ja. Figyelemre méltó, hogy a tör­vényességi felügyelet után a kon­cepció szemérmesen most már csu­pán a „felügyelet” szót használja, ami alatt — kiváltképpen ilyen nyelvtani­­szerkezetben — kénytele­nek vagyunk a sokkal szélesebb jogkörrel járó állami felügyeletet érteni. Ezt a gyanúnkat majdan megerősíti a VII. és VIII. fejezet tartalma. Ezzel szemben sokkal szűkmar­kúbb a koncepció, amikor a VI. fe­jezetben a nevelési-oktatási in­tézmény akár szakmai, akár szer­vezeti önállóságát megfogalmazza. Az utóbbinál megelégszik azzal, hogy az intézményt „önálló jogi személy”-sként jelöli meg, majd nyomban az önálló felelősséget em­legeti fel. Ezt követően ugyanezen pont második bekezdésében ki­mondja, hogy az intézmény kap­csolatrendszerét szervezeti és mű­ködési szabályzatban rögzíti, ami pedig aligha lehet az önállóság biztosítéka, hiszen az intézmény önállóságának inkább a korlátozá­sára alkalmas az a rendelkezés, amely szerint ez a szabályzat a fenntartó jóváhagyásával válik ér­vényessé. Ezt még tetézi az az ele­me a koncepciónak, amely szerint ehhez még az iskolaszék jóváha­gyása is szükséges, sőt vitás eset­ben a Területi Oktatásügyi Köz­pont szakvéleménye „mérvadó”, hisz ez a markáns fogalmazás — az önállóság­ nagyobb dicsőségére — újabb hatósági pecsét beszerzé­sének a szükségességét sejteti. Nem tudom megállni, hogy e tet­szetős csokrot még egy ellentmon­dással színesebbé ne tegyem. A 7.5. (7) bekezdés ugyanis az iskolaszé­ket a szervezeti és működési sza­bályzatnak csupán véleményezésére (nem pedig jóváhagyására) jogosít­ja fel. Nem szerencsés a koncepciónak az a fogalmazása, amely szerint az óvodai és iskola-előkészítő nevelés és képzés célja többek között: „az otthon nevelési hiányainak pótlá­sa... ” Mégsem osztom Hoffmann Rózsának úgy is mint szülőnek e miatt hangoztatott mélységes meg­­bántottságát, hiszen hazánkban az otthoni nevelés sem emelkedett olyan magas európai színvonalra, hogy annak hiányosságait nem len­ne indokolt olykor akár az óvodá­ban, akár az iskolában pótolni. És most elérkeztünk a koncepció egy allergikus, egyben meglehető­sen homályos pontjához a különben pompásan hangzó­ Nemzeti Alap­tantervhez. A koncepció valóban semmiféle tartalmi eligazítást nem nyújt számunkra ennek az új foga­lomnak a megér­téséhez. A variáns­ként csupán arra szorítkozik: „A parlament a közoktatási törvény mellékleteként hagyja jóvá.” Óva­tos jogász létemre máris e variáns mellé állok ki, hiszen abból sem­mi baj nem lehet, ha egy ilyen igen csak lényeges kérdést a leg­magasabb szintű jogszabály, vagyis a törvény szabályoz. Ez esetben azonban illő, egyben célszerű len­ne, ha a koncepció „mellékletként” a Nemzeti Alaptan­terv tervezetét is kezünkbe­ vítolná. A B variánstól viszont óvako­dom, mert e szerint a Nemzeti Alaptantervet alacsonyabb szintű jogszabály, kormányrendelet hagy­ná jóvá, ráadásul az Országos Köz­oktatási Tanács javaslata alapján, holott ez a szerv manapság már is­mereteim szerint nem működik. Bizonyára ezt kívánja — csattanós befejezésként — a koncepció 8.4. Az Országos Köznevelési Tanács című fejezet utolsó (7) bekezdése kimondja, de a happy end ked­véért bakizik egyet, s a következő­képpen fogalmaz: „A tanács a fel­függesztett Országos Köznevelési Tanács jogutódja.” Fél évszázados joggyakorlatom után is új dolog számomra, milyen szervezet lehet az, amely saját ma­gának jogutódja? Ha pedig a tréfát félretesszük, és most már nem nevetünk, akkor itt az ideje, hogy sírjunk. Hiszen a kodifikátori munka alapkövetelmé­nye a megfontoltság, pontosság. Ezért ragadtattam magam arra, hogy a cikkben különben szép számmal felhozott visszásságokra valamelyest felhívjam a figyelmet. Meggyőződésem ugyanis, hogy ezek a látszólag alaki, a törvényelőkészí­tés jelenlegi szakában később ki­küszöbölhető felületességek olyan tartalmi, tehát érdemi elemeket lepleznek, amelyeknek törvényi szintre emelése már komoly ve­szélyt rejt magában. Gondolok fő­ként a koncepció VIII.­ fejezetére, amely az Általános, igazgatási, szakmai irányítási és ellenőrzési feladatokat tartalmazza.­­ Ez a koncepciónak­ az a fejeze­te, amelyre már hozzászólásom be­vezető részében céloztam, amikor felemlítettem, hogy a még hatályos oktatási törvénnyel szemben a kon­cepció már I. fejezetében az önál­lósággal ellentétben a felügyeletet hangsúlyozza. Ennek jegyében fo­gant a koncepció VIII. fejezete. Ha valaki veszi a fáradságot és elhivassa a Szakmai irányítás és felügyelet című bevezető részében felhívott jogszabályokat, úgy rá­jön arra, hogy a hatalmi harc máris de lege lata eldőlt. Az ott felhívott jogszabályok ugyanis már az önkormányzatokon keresztül is, de különösképpen a művelődési és közoktatási miniszterek számára a kormánynak és a miniszternek adott felhatalmazás által lehetővé tették a kabinetnek, hogy akár kormányrendelettel, akár minisz­teri rendelettel biztosítsák mind az irányítás, mind az ellenőrzés, mind pedig a felügyelet körében a kon­cepció szellemének megfelelő sza­bályozást. A törvényalkotás mechanizmusát tekintve a koncepcióból az követ­kezik, hogy a kormány vagy a szakminiszter nem kíván élni ez­zel a számára nyújtott jogszabály­alkotási lehetőséggel, hanem a VIII. fejezetben foglaltaknak meg­felelően olyan törvényalkotást kí­ván elérni, amely megszabadítja őt az alacsonyabb szintű jogszabály megalkotásával járó felelőségtől, és olyan közoktatási törvény megho­zatalát kívánja elérni, amely a most már hatályban lévő, önkor­mányzati működést szabályozó tör­vényeknél is pontosabban, szabato­sabban és elmélyültebben biztosít­ja a miniszter számára az ellenőr­zés és a felügyelet jogát. Vészt jóslónak találom, hogy a rendszerváltás után a parlament már az 1990. május 9-i ülésén el­fogadta az 1990. évi XXXI. tör­vényt, mely a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvényt részben ha­tályon­­kívül helyezte, így a jogal­l­kotásról szóló törvényt kasztrálta. Mindezt tette egy­ katonásan pat­togó kaszárnyás hangvételű tömör indokolással, mely szerint: „A tár­sadalmi vita a törvényalkotás so­rán az áldemokrácia tipikus intéz­ménye, mely a parlamentarizmus hiányát volt hivatva leplezni. Ez a jogintézmény nemcsak ellenkezik a most kialakuló parlamentariz­mussal, hanem akadályozza is a törvényalkotást.” Nem lett volna helyesebb a társadalmi vitáról szó­ló törvényi rendelkezést demokra­tikus tartalommal megtölteni? Biz­ton nem „akadályozta” volna a tör­vényalkotást, hanem elősegítené, ha az ilyen módon lefolytatott társa­dalmi vita a kodifikátorok számá­ra számos értékes ötletet adna, amit hajlandók is lennének meg­szívlelni. Ebben a helyzetben csak örülni lehet annak, hogy a művelő­dési és közoktatási miniszter kellő időt kíván biztosítani arra, hogy a pedagógusok és szakmai-érdekvé­delmi képviseleteik a koncepciót megvitathassák, véleményezhessék és­­azok beérkezésének határidejét 1992. január hó végéig meghosszab­bította. Dr. Balogh Zsigmond Ad Rationem Novam Educationis * Dárdai Zsuzsa rajza Törvénytúra •Tárom az országot. Hivatalból és személyes érdeklődésből részt ve­szek a törvényvitákon. Érdekel, hol, mit gondolnak a pedagógu­sok. A szakmai szervezetek egy­értelműen elutasítják, vitákat ren­deznek, de valójában , vitáról már szó sincs, teljes az egyetértés, ez a­ koncepció pedagógusellenes, nem ismeri el az alternativitást, az in­novatív, alkotó iskolákat. A taná­rokat megtöri, visszafogja. Fentről akar mindent eldönteni, szabályoz­ni,­ vezérelni. Azonban ennek a tervezetnek két óriási pozitívuma van. Soha még eddig ennyi szak­mai beszélgetés, fórum nem volt oktatásügyben és soha ilyen vilá­gosan nem érezték a pedagógusok, mi az, amit semmiképpen sem akarnak. Természetesen itt nem azokra gondolok, akik továbbra is csöndesen ülnek iskoláikban, osztálytermeinkben, föl sem mér­ve, mi történik körülöttük. Hanem, akik jelen vannak, akikkel az or­szág több pontján találkozni lehet, akiket érdekel a közoktatás jövő­je, sorsa, akiket nem lehet színes csomagolásba bújtatott méreggel megetetni. A minőségi megújulásra min­denképp szükség van, ezt elismer­jük mindannyian. De nem ostor­ral, korlátok közé szorítva, gúzsba kötő felügyelettel. Szabad pedagó­gusok nevelhetnek csak szabad, nyílt gondolkodású gyerekeket. Valami készül. Velünk, de nélkülünk. Értünk, de ellenünk. A minisztérium illetékesei jár­ják az országot, ki erre, ki arra, ismertetik a törvényt, megkísér­lik meggyőzni a hallgatóságot, mi­re jó az, ami le van írva. Eleinte keményen és határozottan, teljes hittel védték a koncepciót. A kö­zönség minden helyszínen válto­zott, városonként, területenként, személyiségenként. Akadt, aki — még nem is tudta miről van szó — máris kritizált, de olyanok is voltak szép számmal, akik tudato­san utasították vissza a koncepció szellemét, stílusát, s még inkább tartalmát. Ütköztek tehát a véle­mények mindenütt. A harc nem egyenlő. Sem az esélye, sem a ki­menetele. A minisztérium egyma­gában, a hatalom és funkció ere­jével, szemben pedig a gyakorlat kulturáltan vagy kulturálatlanul. Már a szervezés is sok esetben meghatározta a viták kimenetelét. Egy „törvénypárti” például tömött moziban beszélt (ahol „minden hely elkelt”), itt tehát vita szóba sem jöhetett a párbeszéd híján. Csak találgatni lehetett a jelen­lévők gondolatait. Máshol kisebb — osztálynyi — társaságban oly­annyira elszabadultak az indula­tok, hogy a minisztérium képvise­lője sápadtan gyűrögette papírjait, s már csak az eszmére gondolt, amit képviselnie kell. Harsány szónokok váltották sűrűn egymást, mit sem törődve a 3-5 perces hoz­zászólási idővel. A szakmai­ szer­vezetek is megrendezték a maguk fórumait, a napirendi pontokat pontosan betartva, visszafogottan, intelligensen. Okosan bíráltak, ér­vekkel alátámasztották vélemé­nyüket. A sok-sok neuralgikus pont közül a Területi Oktatási Központok létrehozása kavarta a legnagyobb vihart. E mindenható, mindent beszabályozó szervezetek teljhatalmú urakká válhatnak egy­­egy régióban ellenőrzési, vélemé­nyezési és hatósági jogaikkal. A törvénytervezet minden fejezeté­ben kiemelten szerepel, s úgy tű­nik ezeken a TOK-okon keresztül az MKM vasmarkának szorítása határozza meg további létünket, az iskolát.. Tévedés, ha azt gondolná valaki, félünk az ellenőrzéstől, a szakmai irányítástól. Szó sincs erről. Csak önérzetünket sérti a megaláztatás, nem akarunk felülről vezéreltek lenni. Az pedig már igazán más kérdés, hogy elismernénk-e, elfo­gadnánk-e a TOK-ok felkent szak­embereinek kompetenciáját, s egy újabb bürokratikus intézmény lét­­jogosultságát. Ha a kultuszkormányzat ilyen fontosnak tartja a minőségi meg­újulást (s ezzel teljes mértékben egyetértünk), miért, nem bízza ezt az alkotó pedagógusokra, akik már eddig is tettek valamit — nem is keveset — az ügy érdekében. Ta­lán a TOK-ok létrehozására szánt összeg elég is lenne az ilyen ön­ként vállalkozók tisztes fizetségé­re. Talán körül kellene nézni, s talán némi bizalommal kellene a pedagógustársadalom felé fordulni. Visszakanyarodva a törvény­­kampányhoz, úgy gondolom, nem­csak a szakmai fórumok, beszélge­tések miatt hasznos, hanem az ál­lamtitkároknak, helyetteseknek sem árt körülnézni az országban, találkozni hús-vér pedagógusokkal. Szinte sajnálom, hogy így vagy úgy, de egyszer vége lesz ennek a hadjáratnak, s újra beülnek a Szalay utcai meleg fészekbe, távol a világtól, a gyakorlattól. De van itt még valami, amit nem értek. Mivel mostanában ma­gam is gyakran megfordultam vi­déken, igen furcsa, olykor ellent­mondó híreket hallottam a mi­nisztérium törvényszóvivőitől. Már­­már felébredt bennem a gyanak­vás, tán nem is ugyanarról a tör­vényről beszélnek. Szerdán Szé­kesfehérváron elhangzott például, hogy a dajka tévesen került be a pedagógiai munkakörök közé. Ugyanazon a héten pénteken Oroszlányban megmagyarázták, hogy a dajka mindenképp ebbe a munkakörbe tartozik. Aztán egy másik példa, az államtitkár közöl­te pénteken, hogy a koncepciót a hét végén átdolgozzák. Szomba­ton erről a helyettes államtitkár mit sem tudott. Szóval egyértelmű a következ­tetés: a minisztériumban nem egyeztetik az álláspontokat, az ép­pen aktuális helyzetet, s nyilván (ebből következik) nem beszélik meg az itt-ott elhangzott pedagó­gusvéleményeket. Süketek párbeszéde folyik ezút­tal is? Ál­vitákon veszünk­­ részt már harmadik hete? Ismét be­csapnak, csúfot űznek belőlünk? Az utóbbi két esztendőben már haj­lottunk az optimizmusra, megerő­södtek az alternatív iskolák, elin­dultak a másfajta pedagógiai szemléletet tükröző vállalkozások, elkészültek különféle hasznos prog­ramok. Megnyílt az út az önálló­ság, a nagykorúság felé. Nem ad­juk föl ezt az optimizmust, még ha kemény harcokat kell vívnunk is érte. Optimistán hiszünk és bí­zunk az oktatásirányításban. Nagy­lelkűen megbocsátunk e baljós törvény létrehozásáért, s elhisszük, ez egy tévedés volt csupán. S eb­ből tanulva a szakma valódi irá­nyítóira bízzák egy valóban szak­mai törvény megalkotását. És ők számíthatnak — reméljük igényt is tartanak ránk, tanítókra, taná­rokra, pedagógusokra. Pecsenye Éva rgLÉTtsíi] v 1992. JANUÁR 3.

Next