Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám - Dr. Balogh Zsigmond: Ad Rationem Novam Educationis (4. oldal) - Dárdai Zsuzsa: rajza • kép (4. oldal) - Pecsenye Éva: Törvénytúra (4. oldal)
Igen. Az oktatás nemzeti ügy. Közügy. Bár ügyvéd vagyok, mégis van ehhez „mindenkihez forduló” szavam. Hiszen néptanítók ötgyermekes családjából származom. Számos családtagom pedagógus. E környezetben nevelkedtem fel tisztes szegénységben és egyedüli jogászként, olykor szinte renegátnak érezve magam. Gyakorló apa, sőt nagyapa létemre gyakran szorongtam a közoktatás színvonalának hanyatlása miatt. Gyermekeimmel, unokáimmal együtt nemcsak a sikereknek örültem, hanem az iskolában elszenvedett sérelmek miatt velük együtt gyötrődtem. A megszületendő közoktatási törvényt magam is meghatározónak tekintem, és a koncepció olvastán engem sem szállott meg a nyugalom és a lelkesedés. Belátom ugyan, hogy törvényhozásunknak példátlanul nehéz feladatokat kell viszonylag rövid időn belül megoldania, de — túl a vita tárgyát képező koncepción — az a tapasztalatom, hogy törvényalkotásunk nehéz feladatának színvonalasabb megoldása végett nem vesz igénybe és nem hasznosít gyakran kínálkozó társadalmi támogatást. E gondolat jegyében szólok hozzá a cikkhez. A még hatályos, az 1985. évi I. törvényben foglalt oktatási törvényhez képest a koncepcióban a legfőbb elvi különbséget abban ismerem fel, hogy az előbbi, az okt tatás önállóságának fontosságát már az Alapelvek című fejezetben kiemeli, és a részszabályozásokat ennek az alapelvnek a szolgálatába állítja. Ehhez képest akár a központi ágazati, akár a területi irányítás körében a felügyelet és ellenőrzés szabályozása a korábbi jogi szabályozáshoz képest elhalványul. Ezzel szemben a koncepció már az Általános rendelkezésekről szóló I. fejezetében kiemeli, hogy az oktatás törvényességi és szakirányú felügyelete (nem csak irányítása!) állami feladat. A törvényességi felügyeletet pedig az állam elsősorban a helyi önkormányzatok útján, míg a felügyeletet a Művelődési és Közoktatási Minisztérium vagy az alá tartozó más állami szervek útján gyakorolja. Figyelemre méltó, hogy a törvényességi felügyelet után a koncepció szemérmesen most már csupán a „felügyelet” szót használja, ami alatt — kiváltképpen ilyen nyelvtaniszerkezetben — kénytelenek vagyunk a sokkal szélesebb jogkörrel járó állami felügyeletet érteni. Ezt a gyanúnkat majdan megerősíti a VII. és VIII. fejezet tartalma. Ezzel szemben sokkal szűkmarkúbb a koncepció, amikor a VI. fejezetben a nevelési-oktatási intézmény akár szakmai, akár szervezeti önállóságát megfogalmazza. Az utóbbinál megelégszik azzal, hogy az intézményt „önálló jogi személy”-sként jelöli meg, majd nyomban az önálló felelősséget emlegeti fel. Ezt követően ugyanezen pont második bekezdésében kimondja, hogy az intézmény kapcsolatrendszerét szervezeti és működési szabályzatban rögzíti, ami pedig aligha lehet az önállóság biztosítéka, hiszen az intézmény önállóságának inkább a korlátozására alkalmas az a rendelkezés, amely szerint ez a szabályzat a fenntartó jóváhagyásával válik érvényessé. Ezt még tetézi az az eleme a koncepciónak, amely szerint ehhez még az iskolaszék jóváhagyása is szükséges, sőt vitás esetben a Területi Oktatásügyi Központ szakvéleménye „mérvadó”, hisz ez a markáns fogalmazás — az önállóság nagyobb dicsőségére — újabb hatósági pecsét beszerzésének a szükségességét sejteti. Nem tudom megállni, hogy e tetszetős csokrot még egy ellentmondással színesebbé ne tegyem. A 7.5. (7) bekezdés ugyanis az iskolaszéket a szervezeti és működési szabályzatnak csupán véleményezésére (nem pedig jóváhagyására) jogosítja fel. Nem szerencsés a koncepciónak az a fogalmazása, amely szerint az óvodai és iskola-előkészítő nevelés és képzés célja többek között: „az otthon nevelési hiányainak pótlása... ” Mégsem osztom Hoffmann Rózsának úgy is mint szülőnek e miatt hangoztatott mélységes megbántottságát, hiszen hazánkban az otthoni nevelés sem emelkedett olyan magas európai színvonalra, hogy annak hiányosságait nem lenne indokolt olykor akár az óvodában, akár az iskolában pótolni. És most elérkeztünk a koncepció egy allergikus, egyben meglehetősen homályos pontjához a különben pompásan hangzó Nemzeti Alaptantervhez. A koncepció valóban semmiféle tartalmi eligazítást nem nyújt számunkra ennek az új fogalomnak a megértéséhez. A variánsként csupán arra szorítkozik: „A parlament a közoktatási törvény mellékleteként hagyja jóvá.” Óvatos jogász létemre máris e variáns mellé állok ki, hiszen abból semmi baj nem lehet, ha egy ilyen igen csak lényeges kérdést a legmagasabb szintű jogszabály, vagyis a törvény szabályoz. Ez esetben azonban illő, egyben célszerű lenne, ha a koncepció „mellékletként” a Nemzeti Alaptanterv tervezetét is kezünkbe vítolná. A B variánstól viszont óvakodom, mert e szerint a Nemzeti Alaptantervet alacsonyabb szintű jogszabály, kormányrendelet hagyná jóvá, ráadásul az Országos Közoktatási Tanács javaslata alapján, holott ez a szerv manapság már ismereteim szerint nem működik. Bizonyára ezt kívánja — csattanós befejezésként — a koncepció 8.4. Az Országos Köznevelési Tanács című fejezet utolsó (7) bekezdése kimondja, de a happy end kedvéért bakizik egyet, s a következőképpen fogalmaz: „A tanács a felfüggesztett Országos Köznevelési Tanács jogutódja.” Fél évszázados joggyakorlatom után is új dolog számomra, milyen szervezet lehet az, amely saját magának jogutódja? Ha pedig a tréfát félretesszük, és most már nem nevetünk, akkor itt az ideje, hogy sírjunk. Hiszen a kodifikátori munka alapkövetelménye a megfontoltság, pontosság. Ezért ragadtattam magam arra, hogy a cikkben különben szép számmal felhozott visszásságokra valamelyest felhívjam a figyelmet. Meggyőződésem ugyanis, hogy ezek a látszólag alaki, a törvényelőkészítés jelenlegi szakában később kiküszöbölhető felületességek olyan tartalmi, tehát érdemi elemeket lepleznek, amelyeknek törvényi szintre emelése már komoly veszélyt rejt magában. Gondolok főként a koncepció VIII. fejezetére, amely az Általános, igazgatási, szakmai irányítási és ellenőrzési feladatokat tartalmazza. Ez a koncepciónak az a fejezete, amelyre már hozzászólásom bevezető részében céloztam, amikor felemlítettem, hogy a még hatályos oktatási törvénnyel szemben a koncepció már I. fejezetében az önállósággal ellentétben a felügyeletet hangsúlyozza. Ennek jegyében fogant a koncepció VIII. fejezete. Ha valaki veszi a fáradságot és elhivassa a Szakmai irányítás és felügyelet című bevezető részében felhívott jogszabályokat, úgy rájön arra, hogy a hatalmi harc máris de lege lata eldőlt. Az ott felhívott jogszabályok ugyanis már az önkormányzatokon keresztül is, de különösképpen a művelődési és közoktatási miniszterek számára a kormánynak és a miniszternek adott felhatalmazás által lehetővé tették a kabinetnek, hogy akár kormányrendelettel, akár miniszteri rendelettel biztosítsák mind az irányítás, mind az ellenőrzés, mind pedig a felügyelet körében a koncepció szellemének megfelelő szabályozást. A törvényalkotás mechanizmusát tekintve a koncepcióból az következik, hogy a kormány vagy a szakminiszter nem kíván élni ezzel a számára nyújtott jogszabályalkotási lehetőséggel, hanem a VIII. fejezetben foglaltaknak megfelelően olyan törvényalkotást kíván elérni, amely megszabadítja őt az alacsonyabb szintű jogszabály megalkotásával járó felelőségtől, és olyan közoktatási törvény meghozatalát kívánja elérni, amely a most már hatályban lévő, önkormányzati működést szabályozó törvényeknél is pontosabban, szabatosabban és elmélyültebben biztosítja a miniszter számára az ellenőrzés és a felügyelet jogát. Vészt jóslónak találom, hogy a rendszerváltás után a parlament már az 1990. május 9-i ülésén elfogadta az 1990. évi XXXI. törvényt, mely a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvényt részben hatályonkívül helyezte, így a jogallkotásról szóló törvényt kasztrálta. Mindezt tette egy katonásan pattogó kaszárnyás hangvételű tömör indokolással, mely szerint: „A társadalmi vita a törvényalkotás során az áldemokrácia tipikus intézménye, mely a parlamentarizmus hiányát volt hivatva leplezni. Ez a jogintézmény nemcsak ellenkezik a most kialakuló parlamentarizmussal, hanem akadályozza is a törvényalkotást.” Nem lett volna helyesebb a társadalmi vitáról szóló törvényi rendelkezést demokratikus tartalommal megtölteni? Bizton nem „akadályozta” volna a törvényalkotást, hanem elősegítené, ha az ilyen módon lefolytatott társadalmi vita a kodifikátorok számára számos értékes ötletet adna, amit hajlandók is lennének megszívlelni. Ebben a helyzetben csak örülni lehet annak, hogy a művelődési és közoktatási miniszter kellő időt kíván biztosítani arra, hogy a pedagógusok és szakmai-érdekvédelmi képviseleteik a koncepciót megvitathassák, véleményezhessék ésazok beérkezésének határidejét 1992. január hó végéig meghosszabbította. Dr. Balogh Zsigmond Ad Rationem Novam Educationis * Dárdai Zsuzsa rajza Törvénytúra •Tárom az országot. Hivatalból és személyes érdeklődésből részt veszek a törvényvitákon. Érdekel, hol, mit gondolnak a pedagógusok. A szakmai szervezetek egyértelműen elutasítják, vitákat rendeznek, de valójában , vitáról már szó sincs, teljes az egyetértés, ez a koncepció pedagógusellenes, nem ismeri el az alternativitást, az innovatív, alkotó iskolákat. A tanárokat megtöri, visszafogja. Fentről akar mindent eldönteni, szabályozni, vezérelni. Azonban ennek a tervezetnek két óriási pozitívuma van. Soha még eddig ennyi szakmai beszélgetés, fórum nem volt oktatásügyben és soha ilyen világosan nem érezték a pedagógusok, mi az, amit semmiképpen sem akarnak. Természetesen itt nem azokra gondolok, akik továbbra is csöndesen ülnek iskoláikban, osztálytermeinkben, föl sem mérve, mi történik körülöttük. Hanem, akik jelen vannak, akikkel az ország több pontján találkozni lehet, akiket érdekel a közoktatás jövője, sorsa, akiket nem lehet színes csomagolásba bújtatott méreggel megetetni. A minőségi megújulásra mindenképp szükség van, ezt elismerjük mindannyian. De nem ostorral, korlátok közé szorítva, gúzsba kötő felügyelettel. Szabad pedagógusok nevelhetnek csak szabad, nyílt gondolkodású gyerekeket. Valami készül. Velünk, de nélkülünk. Értünk, de ellenünk. A minisztérium illetékesei járják az országot, ki erre, ki arra, ismertetik a törvényt, megkísérlik meggyőzni a hallgatóságot, mire jó az, ami le van írva. Eleinte keményen és határozottan, teljes hittel védték a koncepciót. A közönség minden helyszínen változott, városonként, területenként, személyiségenként. Akadt, aki — még nem is tudta miről van szó — máris kritizált, de olyanok is voltak szép számmal, akik tudatosan utasították vissza a koncepció szellemét, stílusát, s még inkább tartalmát. Ütköztek tehát a vélemények mindenütt. A harc nem egyenlő. Sem az esélye, sem a kimenetele. A minisztérium egymagában, a hatalom és funkció erejével, szemben pedig a gyakorlat kulturáltan vagy kulturálatlanul. Már a szervezés is sok esetben meghatározta a viták kimenetelét. Egy „törvénypárti” például tömött moziban beszélt (ahol „minden hely elkelt”), itt tehát vita szóba sem jöhetett a párbeszéd híján. Csak találgatni lehetett a jelenlévők gondolatait. Máshol kisebb — osztálynyi — társaságban olyannyira elszabadultak az indulatok, hogy a minisztérium képviselője sápadtan gyűrögette papírjait, s már csak az eszmére gondolt, amit képviselnie kell. Harsány szónokok váltották sűrűn egymást, mit sem törődve a 3-5 perces hozzászólási idővel. A szakmai szervezetek is megrendezték a maguk fórumait, a napirendi pontokat pontosan betartva, visszafogottan, intelligensen. Okosan bíráltak, érvekkel alátámasztották véleményüket. A sok-sok neuralgikus pont közül a Területi Oktatási Központok létrehozása kavarta a legnagyobb vihart. E mindenható, mindent beszabályozó szervezetek teljhatalmú urakká válhatnak egyegy régióban ellenőrzési, véleményezési és hatósági jogaikkal. A törvénytervezet minden fejezetében kiemelten szerepel, s úgy tűnik ezeken a TOK-okon keresztül az MKM vasmarkának szorítása határozza meg további létünket, az iskolát.. Tévedés, ha azt gondolná valaki, félünk az ellenőrzéstől, a szakmai irányítástól. Szó sincs erről. Csak önérzetünket sérti a megaláztatás, nem akarunk felülről vezéreltek lenni. Az pedig már igazán más kérdés, hogy elismernénk-e, elfogadnánk-e a TOK-ok felkent szakembereinek kompetenciáját, s egy újabb bürokratikus intézmény létjogosultságát. Ha a kultuszkormányzat ilyen fontosnak tartja a minőségi megújulást (s ezzel teljes mértékben egyetértünk), miért, nem bízza ezt az alkotó pedagógusokra, akik már eddig is tettek valamit — nem is keveset — az ügy érdekében. Talán a TOK-ok létrehozására szánt összeg elég is lenne az ilyen önként vállalkozók tisztes fizetségére. Talán körül kellene nézni, s talán némi bizalommal kellene a pedagógustársadalom felé fordulni. Visszakanyarodva a törvénykampányhoz, úgy gondolom, nemcsak a szakmai fórumok, beszélgetések miatt hasznos, hanem az államtitkároknak, helyetteseknek sem árt körülnézni az országban, találkozni hús-vér pedagógusokkal. Szinte sajnálom, hogy így vagy úgy, de egyszer vége lesz ennek a hadjáratnak, s újra beülnek a Szalay utcai meleg fészekbe, távol a világtól, a gyakorlattól. De van itt még valami, amit nem értek. Mivel mostanában magam is gyakran megfordultam vidéken, igen furcsa, olykor ellentmondó híreket hallottam a minisztérium törvényszóvivőitől. Mármár felébredt bennem a gyanakvás, tán nem is ugyanarról a törvényről beszélnek. Szerdán Székesfehérváron elhangzott például, hogy a dajka tévesen került be a pedagógiai munkakörök közé. Ugyanazon a héten pénteken Oroszlányban megmagyarázták, hogy a dajka mindenképp ebbe a munkakörbe tartozik. Aztán egy másik példa, az államtitkár közölte pénteken, hogy a koncepciót a hét végén átdolgozzák. Szombaton erről a helyettes államtitkár mit sem tudott. Szóval egyértelmű a következtetés: a minisztériumban nem egyeztetik az álláspontokat, az éppen aktuális helyzetet, s nyilván (ebből következik) nem beszélik meg az itt-ott elhangzott pedagógusvéleményeket. Süketek párbeszéde folyik ezúttal is? Álvitákon veszünk részt már harmadik hete? Ismét becsapnak, csúfot űznek belőlünk? Az utóbbi két esztendőben már hajlottunk az optimizmusra, megerősödtek az alternatív iskolák, elindultak a másfajta pedagógiai szemléletet tükröző vállalkozások, elkészültek különféle hasznos programok. Megnyílt az út az önállóság, a nagykorúság felé. Nem adjuk föl ezt az optimizmust, még ha kemény harcokat kell vívnunk is érte. Optimistán hiszünk és bízunk az oktatásirányításban. Nagylelkűen megbocsátunk e baljós törvény létrehozásáért, s elhisszük, ez egy tévedés volt csupán. S ebből tanulva a szakma valódi irányítóira bízzák egy valóban szakmai törvény megalkotását. És ők számíthatnak — reméljük igényt is tartanak ránk, tanítókra, tanárokra, pedagógusokra. Pecsenye Éva rgLÉTtsíi] v 1992. JANUÁR 3.