Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-24 / 4. szám - Majtényi László: A gyűlölet becsatornázása (3. oldal) - Püspöky István: rajza • kép (3. oldal) - Sneé Péter: Echózás (3. oldal)

Riport- és glosszaverseny Az Élet és Irodalom szerkesztősége határidő nélküli versenyt hirdet az irodalmi riport feltámasztásának reményében. Olyan, hét, maximum nyolc gépelt oldal­nyi (kettes sorköz, soronként 6O leütés) kéziratokat vá­runk, amelyek a mai magyar valóságot mutatják be. Az elfogadott írásokat a lap utolsó oldalán februártól kö­zöljük folyamatosan, s minden tizenkettedik hét után a legjobb műveket a szokásos honoráriumon túl, a Soros Alapítvány adómentesen 50 ezer 30 ezer illetve 20 ezer forinttal díjazza. Ezzel egyidejűleg glosszaversenyt is hirdetünk a riportéhoz hasonló feltételekkel, azzal a megkötéssel, hogy maximum másfél gépelt oldalnyi kéziratokat vá­runk. Az írásokat a februári első számunktól kezdve kö­zöljük, s minden tizenkettedik hét végén az időszak leg­­jobb glosszaszerzőit a Soros Alapítvány 50 ezer 30 ezer illetve 20 ezer — szintén adómentes — forinttal díjaz­za. Feltétel azonban, hogy az illető a versenyidőszakban legalább három glosszával szerepeljen a lapban. Mindkét pályázat nyílt, tehát írót, újságírót, ama­tőrt egyaránt várunk. A szerkesztőség alkalmazásában lévő munkatársak természetesen nem vesznek részt egyik versenyben sem. Az írásokat az ÉS szerkesztősége bírálja el. Eredményhirdetés: terveink szerint májusban, köz­ben azonban a verseny újabb tizenkét hétre folytatódik. Már a jövő héttől várjuk másutt eddig még nem publikált írásaikat. Lárma tölti ki a csönd helyét, zaj és kiabálás. Hallani éppúgy semmit sem lehet e négyzetre emelt süket titokban, érteni viszont igen. Rigó torkába fullad a fütty, kirabolt asz­­szonyokba a segélykiáltás, hiszen a dobhártyáig sem ér el a hang, szív­től szívig nem jár gyorsposta már. A vágyak kelnek és kerekednek, mígnem szétpukkannak egy kira­kat előtt a járdán. Nem juthatnak el a megfogalmazódásig sem. Hiába figyel a lesben álló, nem hallja, nem érzi, mi fáj. Kötelek kunkorodna­k mindenütt és egybefolyik az­­ordí­tás. Ha meg kiszakít egy csomót a káoszból és újrabogozza, a handa­­bandázókból nem vált ki pirulást csinált zavarával. Nincsen válasz tehát. Az egymás közti, fojtott gyűlölkö­désben hallgatnak a múzsák. Hív­juk bár őket fennszóval, nem je­lennek meg, talán nem is­ hallják. Olvassunk antik prózát, for­dításiro­­dalmat, ha akad. Reprint megint a divat, fényesek az örökzöldek. Akit a pillanat nyűgözne, ne szóljon, fö­lösleges, minek. Megkopott a szó, szentsége oda. Rettegve féltek né­hány éve még — az is, aki mond­ta, az is, aki hallgatta —, a király mezítelen. Lecsupaszodtunk mára valamennyien, a tilosból köszöntés lett. — Pucér vagy! — ennyi az ad­jon isten. Bármi közzétehető im­már, egy „enyje, no!” sem érkezik válasz gyanánt. Hogy korrupt, ha­zug és aljas — a megszólított nem­hogy tiltakozna, elégedetten bólo­gat, ha egyáltalán tudomására jut. Micsoda ingyenreklám! Kivált a korruptnak, aljasnak, hazugnak, végre nem kell célozgatnia, ma­­gyarázgatnia, kérdés nélkül meg­kapja, ami jár. Elnyűttek a betűk, hegynyi papírt maszatoltak össze, hol akad ma oly ártatlan, ki hinné, igaz, mert leír­ták. Hangé és képé a tér, esztéták morfondíroznak a kelet-európai te­levíziós forradalmakon, s bírón is­mételgetik: a negyedik hatalmi ág, az — elektronikus — sajtó csinál­ta azokat Szerepük van és lehet még az újságíróknak és kommentá­toroknak talán azon felül is, hogy bemutatják, mint ropognak a fegy­verek és csorog a vér, és hogy a király alsónemű nélkül didereg. Igazodhatnak a pártérdekekhez és stílusokhoz, a vitaműsorok beszé­lő fejeiként udvariasan együtt bot­ladozhat nyelvük a politikusokéval, bizonyítván: itt csak annak van jo­ga szólani, aki dadog, aki nem tud. Beszédhibásoké a jövő, az élcsa­pat már tagolatlanul üvölt. Én kia­bálok, te kiabálsz, ő kiabál, egyi­künk sem figyel a másikra. Egyi­künk sem felel a másiknak. Nincs dialógus. Néhány éve pedig volt. Beszélőre jött és vitt a rendőrség. Házkutatott, figyelmeztetett — ez egy korrekt partneri viszony! Kel­lemetlen ugyan, ám valóságos. Me­sélik azt is, hogy kultúránk legfőbb őrének asztalán ott sorakoztak a friss szamizdatok és az emigráns kiadványok, azokból tájékozódott. Kötve hiszem, hogy olvasnának a mai potentátok. Még saját kiadvá­nyaikat sem forgatják (akkor nyil­ván fölfigyelnének a lapszusokra és javítanák), nemhogy a másmilyet, az ellenzékit, vagy régi gyűlöltség­­gel: az ellenségest. A címzett, név­re szóló üzenetekre sem válaszolnak. Miként egyik alárendeltje elmagya­rázta például, a miniszterelnök úr nem nyilatkozhat a saját döntési körébe tartozó dolgokról sem, hasz­talan firtatom, hiszen nem enged­heti meg a kényszerültség látszatát. «Gyöngeséget hogyan is mutathat­na? Majd ha úgy véli, alkalmas a pillanat, elrendeli az intézkedést, addig legyünk megértéssel, így egy honi demokrata. Azt már elfelejti hozzátenni, kínos lenne bevallania, mennyire­ nem tud mit felelni. Mondja azt: bocsánat, tévedtem, ré­gen le kellett volna lépjek a szín­ről, csak valahogy itt feledkeztem? A néhány éve még bakancsos, má­kostésztáról éneklő menedzser is kuka új csukaszürkéjében, dehogy adna számot elsikkasztott milliói­ról, miért fogjon akkor ő éppen csak sejthető hibáinak leltározásához? Bolond lesz, az vesse rá az első kö­vet, ki tévedhetetlen és gyanítja legalább, mihez kezdjünk. És minek huzakodjak én a Kálvin téri alul­járó borszagú kötekedőjével? Ő a liberalizmusra hivatkozással pénzt követel az újabb italokra, nekem meg üres a zsebem, némán kikerü­löm hát. A feltörő és az elhallga­tott panasz nem találkoznak. Akkor artikulálódik a lárma, em­beri beszéddé akkor formálódik, ha a túlélők már bizonyosak lesznek abban, létüket nem fenyegeti ko­moly veszély. Elpusztult, ki alul­maradt vagy sorsához törötten nem hepciáskodik tovább, szájtátni és alázattal füleli, mi volt a sikeresek titka. Ott, abban a kandalló mel­letti szilárd, kiült, kényelmes ka­rosszékben kissé hátradűlten és ke­resztbevetett lábakkal — az enyhén fölcsúszott nadrágszár alól finom, puha zokni villan elő — majd szép, szabatos mondatokba lehet foglal­ni a dialógus hiányának magyará­zatát. Mondjuk úgy: azért nem ért­hettünk egymással szót soha, mert nem voltatok képesek, illetve haj­landók értelmesen kifejezni maga­tokat. Csak hőbörögtetek, handa­­bandáztatok örökké, miközben más — a szemérmesen lesütött szemem mutatja­ ki — keményen dolgozott. Bűn és vétek a veszteseket terheli, hárítsd tovább, ha tudod. Bízzál ab­ban, alattad is állanak. Eszerint a hatalmi rendszer szi­­lárdulása teremti meg a beszédhely­zetet: elég dölyföt és elég hódolatot facsar ki mindannyiunkból egy „utasítom”, illetve „bátorkodom méltóságodat emlékeztetni”­­ kez­detű közlésfolyamathoz. Mert az lassan elképzelhetetlen újból, hogy csak úgy, egymás között beszélges­sünk érvet érvre váltogatva vala­miről, ami egyaránt foglalkoztat, s amihez mindannyiunknak lehet hozzáfűznivalója. Kinek több, ki­nek kevesebb. Utópia ez ma már, miként a tárgyilagos megítélés is, a mondottak és nem a mondó vizsgá­lata, hiszen szégyentelenül ágál a hazug — szólásszabadság van, pe­rel­j be, ha tetszik! — és elakad, aki nem az, mintha rajtakapták volna a füllentésen, holott ő kapott raj­ta. Mihez kezdhetnénk ebben a sze­mélyes indulatokkal átsült térben, ahol minden éget, bármihez nyú­lunk. Ordítsunk, verekedjünk, ne­tán mímeljük, hogy nem vettünk észre semmit? Szóljunk, hallgas­sunk, válaszoljunk? Annak se könnyű, ki hivatásos szószólóul sze­gődött valamelyik rettegő basa mel­lé, hát még az egyszeri polgárnak! Mondaná, meg válaszolna, azután addig gyűrögeti feljegyzéseit nyir­kos kezében, míg lemond a mormo­­gás fogáról is és csak fogát csikor­gatja felelet gyanánt. Visszhangta­­lan a táj. SNEÉ PÉTER: ELHÓZÁS 1992. JANUÁR 24. MAJTÉNYI LÁSZLÓ: A gyűlölet becsatornázása 7. A gyűlölet becsatornázása jó cím, tényleg, ami azt illeti. Régi vágyam teljesül most (lásd még: beteljesülés), hogy végre leírhat­tam. Kevés — majdnem semmi — léhaság, kellem annál több. A gyű­lölet szó fogalmi tisztaságát külö­nös fénybe vonja a becsatornázás stiláris csillogása. Hát végre eljutottam ide is. 2. „Hunyt mesterünk, lehozzád száll az ének. ... E nemzedék szemének gyen­ge e láng, bár új olajak szítják: cintányérral mulatnak már a szittyák, s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.” Tudom én, hiába minden babi­­csolás, aranyolás, mikor, táplálva illatos olajokkal és szeszekkel, az „aljasság"­ ellen lángolnak már a lelkek. Nem szólok én e lelkek ellen semmit. 3. Hanem a gyűlölet, becsatorná­zandó mégis. Ám, mielőtt ezt meg­ejtenénk, a hogyan előtt tekintsük elébb a dolgot vagy a miértet. A gyűlölet, mint fogalom és mint eszme — amint ezt tudjuk jól már régen — itt Szkítiában, az értékek világában, azaz a „nemzeti” és a „liberális” értékvilág „között fe­szülő mezőben” értelmezendő. Eme mező nem éppen virágos rét. Én, ha agyonütnek, akkor sem tu­dom felfogni, példának okáért miért utáljuk mi azért a diszkó­zenét, mert büszke magyarok va­gyunk, és továbbá mi jogunk van beleszólni azon magyarok zenei magánéletébe, mi jogon vonjuk kétségbe zenei önrendelkezési jo­gukat, akik történetesen fütyülnek a pentatóniára. De az aktuális szabadelv sem sokkal érthetőbb a hasonló nem­zetnél. Mert milyen is a hasonló szabadelv, kérdem én a már szokott tisztelettel? Mi az értelme vagy oka, vagy jelentése vagy tartalma, vagy bármicsodája annak, hogy az ún. liberális párt megszavazza­­ a végrehajtó hatalomnak a bíróságok feletti személyi ellenőrzés jogát. Mi az üzenete, micsodája avagy vala­­milye annak a példa nélküli me­részségnek, hogy egy véletlenül li­berális, de tulajdonképpen mind­egy, milyen párt bír tartózkodás útján csatlakozni avagy képes tar­tózkodás útján szembeszállni a Takács—Zétényi törvénnyel. Az ilyen ügyben, persze, mint tudjuk, a tartózkodás mindent jelenthet, kivéve a tartózkodást, de valamit jelent mégis. Azt mondta a múltkor valaki a nemzeti televízióban, kisegítve egy tudatlan kvízjátékost, elnéző, fel­világosult fölénnyel persze, hogy a „Gondolkodom, tehát, vagyok” mondás egy Dekarlé nevű illetőtől származik­ , ■ így gondolkodunk és így vagyunk. A „szabadelvű” és a „nemzeti” ■közötti kényszerű választás, ameny­­nyire képes vagyok megítélni, olyasmit jelenthet, vajon inkább árvalányha­iból avagy a kozmo­polita tamponreklámból legyen-e több a televízióban. Magam egy­formán szeretem mindkettőt. Szabaduljunk most meg a szere­tettől. Jöjjön a gyűlöleti szempont. 4. Az Aczél-huszárok esete — gyűlöleti szempontból — nem egy­szerűen példaértékű, hanem a do­log maga. Ha nem volt is mindenki Aczél-huszár, vagy ha nem volt is majdnem mindenki az, azért jó sokan voltak. Esetleg — ha nem is a kimondott huszári értelemben (lásd még: Bach-huszár) —, de Aczél György vacsoráid vendégei voltak. Vagy akkora kommunisták vol­tak, mint egy ház. Én sokat szeretek közülük, ki­vált az írókat. Mi tagadás. Nem magyarázkodom, magyará­zom magam. Még a legsötétebb kommunista rémuralom idején történt — ilyen nagy lélek vagyok —, hogy már ki­fejezetten megbocsátottam az Új Szellemi Frontért. Tudvalevő, ak­kor éppen azzal a Gömbössel pa­­rolázott a magyar irodalom színe virága, akitől ilyen ügyekben any­­nyi tellett, hogy Kérlek szépen Te destruktív. Kérlek szépen Te Kozma Miklós dadingja, szóval így kedé­ly­eskedett a legjobb két magyar íróval. Hogyne bocsátanék meg hát annak, aki később a Gömbös-féle „látható kormány” után végre az Aczél nem kevésbé látható kony­háját is kipróbálta. Aczél műveltebb ember volt, mint Gömbös. Hogy melyikük volt jobb ember, azt nem tudom. De talányos karakternek sejtem az Aczél Györgyét. Utolsó nyilatko­zatából arra következtetek, nem, is bánta (volna), ha (a gyűlölet titok­zatos tárgyaként) mindenki őt Utál­ja, őt szidja. E szerep eljátszásával mellesleg végső nagy szolgálatot tehet hazánknak, Magyar Köztár­saságunknak. L. „Szélfútta levél a világ” — szólott így valaki, régi időkben nagy kommunista, a­ Vezér feneke körül is forgolódó,, aki tab­in, nem volt oly nagy jellem, mint­ Takács úr, és biztosan se liberális,­ se nem­zeti nem volt, soha amíg élt," csak nagy költő volt, véletlenül. Meg lehet neki bocsátani? És annak —■ szerintem nála, is nagyobb költő. Aczél Györgyi ba­rátja, őt verssel köszöntő — aki, ha e­­vétkét nem tekintjük, kikezdhe­tetlen integritásával erkölcsi példa is lehet(ne), megbocsáthat-e egy­szer a nemzet? Szélfútta levél a világ. Mit lehet itt tenni? Talán a megbocsátás, úgy is mint becsatornázás, segíthet valamit. Püspöky István rajza fej:•Jiá-Í­u t.

Next