Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-24 / 4. szám - Majtényi László: A gyűlölet becsatornázása (3. oldal) - Püspöky István: rajza • kép (3. oldal) - Sneé Péter: Echózás (3. oldal)
Riport- és glosszaverseny Az Élet és Irodalom szerkesztősége határidő nélküli versenyt hirdet az irodalmi riport feltámasztásának reményében. Olyan, hét, maximum nyolc gépelt oldalnyi (kettes sorköz, soronként 6O leütés) kéziratokat várunk, amelyek a mai magyar valóságot mutatják be. Az elfogadott írásokat a lap utolsó oldalán februártól közöljük folyamatosan, s minden tizenkettedik hét után a legjobb műveket a szokásos honoráriumon túl, a Soros Alapítvány adómentesen 50 ezer 30 ezer illetve 20 ezer forinttal díjazza. Ezzel egyidejűleg glosszaversenyt is hirdetünk a riportéhoz hasonló feltételekkel, azzal a megkötéssel, hogy maximum másfél gépelt oldalnyi kéziratokat várunk. Az írásokat a februári első számunktól kezdve közöljük, s minden tizenkettedik hét végén az időszak legjobb glosszaszerzőit a Soros Alapítvány 50 ezer 30 ezer illetve 20 ezer — szintén adómentes — forinttal díjazza. Feltétel azonban, hogy az illető a versenyidőszakban legalább három glosszával szerepeljen a lapban. Mindkét pályázat nyílt, tehát írót, újságírót, amatőrt egyaránt várunk. A szerkesztőség alkalmazásában lévő munkatársak természetesen nem vesznek részt egyik versenyben sem. Az írásokat az ÉS szerkesztősége bírálja el. Eredményhirdetés: terveink szerint májusban, közben azonban a verseny újabb tizenkét hétre folytatódik. Már a jövő héttől várjuk másutt eddig még nem publikált írásaikat. Lárma tölti ki a csönd helyét, zaj és kiabálás. Hallani éppúgy semmit sem lehet e négyzetre emelt süket titokban, érteni viszont igen. Rigó torkába fullad a fütty, kirabolt aszszonyokba a segélykiáltás, hiszen a dobhártyáig sem ér el a hang, szívtől szívig nem jár gyorsposta már. A vágyak kelnek és kerekednek, mígnem szétpukkannak egy kirakat előtt a járdán. Nem juthatnak el a megfogalmazódásig sem. Hiába figyel a lesben álló, nem hallja, nem érzi, mi fáj. Kötelek kunkorodnak mindenütt és egybefolyik azordítás. Ha meg kiszakít egy csomót a káoszból és újrabogozza, a handabandázókból nem vált ki pirulást csinált zavarával. Nincsen válasz tehát. Az egymás közti, fojtott gyűlölködésben hallgatnak a múzsák. Hívjuk bár őket fennszóval, nem jelennek meg, talán nem is hallják. Olvassunk antik prózát, fordításirodalmat, ha akad. Reprint megint a divat, fényesek az örökzöldek. Akit a pillanat nyűgözne, ne szóljon, fölösleges, minek. Megkopott a szó, szentsége oda. Rettegve féltek néhány éve még — az is, aki mondta, az is, aki hallgatta —, a király mezítelen. Lecsupaszodtunk mára valamennyien, a tilosból köszöntés lett. — Pucér vagy! — ennyi az adjon isten. Bármi közzétehető immár, egy „enyje, no!” sem érkezik válasz gyanánt. Hogy korrupt, hazug és aljas — a megszólított nemhogy tiltakozna, elégedetten bólogat, ha egyáltalán tudomására jut. Micsoda ingyenreklám! Kivált a korruptnak, aljasnak, hazugnak, végre nem kell célozgatnia, magyarázgatnia, kérdés nélkül megkapja, ami jár. Elnyűttek a betűk, hegynyi papírt maszatoltak össze, hol akad ma oly ártatlan, ki hinné, igaz, mert leírták. Hangé és képé a tér, esztéták morfondíroznak a kelet-európai televíziós forradalmakon, s bírón ismételgetik: a negyedik hatalmi ág, az — elektronikus — sajtó csinálta azokat Szerepük van és lehet még az újságíróknak és kommentátoroknak talán azon felül is, hogy bemutatják, mint ropognak a fegyverek és csorog a vér, és hogy a király alsónemű nélkül didereg. Igazodhatnak a pártérdekekhez és stílusokhoz, a vitaműsorok beszélő fejeiként udvariasan együtt botladozhat nyelvük a politikusokéval, bizonyítván: itt csak annak van joga szólani, aki dadog, aki nem tud. Beszédhibásoké a jövő, az élcsapat már tagolatlanul üvölt. Én kiabálok, te kiabálsz, ő kiabál, egyikünk sem figyel a másikra. Egyikünk sem felel a másiknak. Nincs dialógus. Néhány éve pedig volt. Beszélőre jött és vitt a rendőrség. Házkutatott, figyelmeztetett — ez egy korrekt partneri viszony! Kellemetlen ugyan, ám valóságos. Mesélik azt is, hogy kultúránk legfőbb őrének asztalán ott sorakoztak a friss szamizdatok és az emigráns kiadványok, azokból tájékozódott. Kötve hiszem, hogy olvasnának a mai potentátok. Még saját kiadványaikat sem forgatják (akkor nyilván fölfigyelnének a lapszusokra és javítanák), nemhogy a másmilyet, az ellenzékit, vagy régi gyűlöltséggel: az ellenségest. A címzett, névre szóló üzenetekre sem válaszolnak. Miként egyik alárendeltje elmagyarázta például, a miniszterelnök úr nem nyilatkozhat a saját döntési körébe tartozó dolgokról sem, hasztalan firtatom, hiszen nem engedheti meg a kényszerültség látszatát. «Gyöngeséget hogyan is mutathatna? Majd ha úgy véli, alkalmas a pillanat, elrendeli az intézkedést, addig legyünk megértéssel, így egy honi demokrata. Azt már elfelejti hozzátenni, kínos lenne bevallania, mennyire nem tud mit felelni. Mondja azt: bocsánat, tévedtem, régen le kellett volna lépjek a színről, csak valahogy itt feledkeztem? A néhány éve még bakancsos, mákostésztáról éneklő menedzser is kuka új csukaszürkéjében, dehogy adna számot elsikkasztott millióiról, miért fogjon akkor ő éppen csak sejthető hibáinak leltározásához? Bolond lesz, az vesse rá az első követ, ki tévedhetetlen és gyanítja legalább, mihez kezdjünk. És minek huzakodjak én a Kálvin téri aluljáró borszagú kötekedőjével? Ő a liberalizmusra hivatkozással pénzt követel az újabb italokra, nekem meg üres a zsebem, némán kikerülöm hát. A feltörő és az elhallgatott panasz nem találkoznak. Akkor artikulálódik a lárma, emberi beszéddé akkor formálódik, ha a túlélők már bizonyosak lesznek abban, létüket nem fenyegeti komoly veszély. Elpusztult, ki alulmaradt vagy sorsához törötten nem hepciáskodik tovább, szájtátni és alázattal füleli, mi volt a sikeresek titka. Ott, abban a kandalló melletti szilárd, kiült, kényelmes karosszékben kissé hátradűlten és keresztbevetett lábakkal — az enyhén fölcsúszott nadrágszár alól finom, puha zokni villan elő — majd szép, szabatos mondatokba lehet foglalni a dialógus hiányának magyarázatát. Mondjuk úgy: azért nem érthettünk egymással szót soha, mert nem voltatok képesek, illetve hajlandók értelmesen kifejezni magatokat. Csak hőbörögtetek, handabandáztatok örökké, miközben más — a szemérmesen lesütött szemem mutatja ki — keményen dolgozott. Bűn és vétek a veszteseket terheli, hárítsd tovább, ha tudod. Bízzál abban, alattad is állanak. Eszerint a hatalmi rendszer szilárdulása teremti meg a beszédhelyzetet: elég dölyföt és elég hódolatot facsar ki mindannyiunkból egy „utasítom”, illetve „bátorkodom méltóságodat emlékeztetni” kezdetű közlésfolyamathoz. Mert az lassan elképzelhetetlen újból, hogy csak úgy, egymás között beszélgessünk érvet érvre váltogatva valamiről, ami egyaránt foglalkoztat, s amihez mindannyiunknak lehet hozzáfűznivalója. Kinek több, kinek kevesebb. Utópia ez ma már, miként a tárgyilagos megítélés is, a mondottak és nem a mondó vizsgálata, hiszen szégyentelenül ágál a hazug — szólásszabadság van, perelj be, ha tetszik! — és elakad, aki nem az, mintha rajtakapták volna a füllentésen, holott ő kapott rajta. Mihez kezdhetnénk ebben a személyes indulatokkal átsült térben, ahol minden éget, bármihez nyúlunk. Ordítsunk, verekedjünk, netán mímeljük, hogy nem vettünk észre semmit? Szóljunk, hallgassunk, válaszoljunk? Annak se könnyű, ki hivatásos szószólóul szegődött valamelyik rettegő basa mellé, hát még az egyszeri polgárnak! Mondaná, meg válaszolna, azután addig gyűrögeti feljegyzéseit nyirkos kezében, míg lemond a mormogás fogáról is és csak fogát csikorgatja felelet gyanánt. Visszhangtalan a táj. SNEÉ PÉTER: ELHÓZÁS 1992. JANUÁR 24. MAJTÉNYI LÁSZLÓ: A gyűlölet becsatornázása 7. A gyűlölet becsatornázása jó cím, tényleg, ami azt illeti. Régi vágyam teljesül most (lásd még: beteljesülés), hogy végre leírhattam. Kevés — majdnem semmi — léhaság, kellem annál több. A gyűlölet szó fogalmi tisztaságát különös fénybe vonja a becsatornázás stiláris csillogása. Hát végre eljutottam ide is. 2. „Hunyt mesterünk, lehozzád száll az ének. ... E nemzedék szemének gyenge e láng, bár új olajak szítják: cintányérral mulatnak már a szittyák, s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.” Tudom én, hiába minden babicsolás, aranyolás, mikor, táplálva illatos olajokkal és szeszekkel, az „aljasság" ellen lángolnak már a lelkek. Nem szólok én e lelkek ellen semmit. 3. Hanem a gyűlölet, becsatornázandó mégis. Ám, mielőtt ezt megejtenénk, a hogyan előtt tekintsük elébb a dolgot vagy a miértet. A gyűlölet, mint fogalom és mint eszme — amint ezt tudjuk jól már régen — itt Szkítiában, az értékek világában, azaz a „nemzeti” és a „liberális” értékvilág „között feszülő mezőben” értelmezendő. Eme mező nem éppen virágos rét. Én, ha agyonütnek, akkor sem tudom felfogni, példának okáért miért utáljuk mi azért a diszkózenét, mert büszke magyarok vagyunk, és továbbá mi jogunk van beleszólni azon magyarok zenei magánéletébe, mi jogon vonjuk kétségbe zenei önrendelkezési jogukat, akik történetesen fütyülnek a pentatóniára. De az aktuális szabadelv sem sokkal érthetőbb a hasonló nemzetnél. Mert milyen is a hasonló szabadelv, kérdem én a már szokott tisztelettel? Mi az értelme vagy oka, vagy jelentése vagy tartalma, vagy bármicsodája annak, hogy az ún. liberális párt megszavazza a végrehajtó hatalomnak a bíróságok feletti személyi ellenőrzés jogát. Mi az üzenete, micsodája avagy valamilye annak a példa nélküli merészségnek, hogy egy véletlenül liberális, de tulajdonképpen mindegy, milyen párt bír tartózkodás útján csatlakozni avagy képes tartózkodás útján szembeszállni a Takács—Zétényi törvénnyel. Az ilyen ügyben, persze, mint tudjuk, a tartózkodás mindent jelenthet, kivéve a tartózkodást, de valamit jelent mégis. Azt mondta a múltkor valaki a nemzeti televízióban, kisegítve egy tudatlan kvízjátékost, elnéző, felvilágosult fölénnyel persze, hogy a „Gondolkodom, tehát, vagyok” mondás egy Dekarlé nevű illetőtől származik , ■ így gondolkodunk és így vagyunk. A „szabadelvű” és a „nemzeti” ■közötti kényszerű választás, amenynyire képes vagyok megítélni, olyasmit jelenthet, vajon inkább árvalányhaiból avagy a kozmopolita tamponreklámból legyen-e több a televízióban. Magam egyformán szeretem mindkettőt. Szabaduljunk most meg a szeretettől. Jöjjön a gyűlöleti szempont. 4. Az Aczél-huszárok esete — gyűlöleti szempontból — nem egyszerűen példaértékű, hanem a dolog maga. Ha nem volt is mindenki Aczél-huszár, vagy ha nem volt is majdnem mindenki az, azért jó sokan voltak. Esetleg — ha nem is a kimondott huszári értelemben (lásd még: Bach-huszár) —, de Aczél György vacsoráid vendégei voltak. Vagy akkora kommunisták voltak, mint egy ház. Én sokat szeretek közülük, kivált az írókat. Mi tagadás. Nem magyarázkodom, magyarázom magam. Még a legsötétebb kommunista rémuralom idején történt — ilyen nagy lélek vagyok —, hogy már kifejezetten megbocsátottam az Új Szellemi Frontért. Tudvalevő, akkor éppen azzal a Gömbössel parolázott a magyar irodalom színe virága, akitől ilyen ügyekben anynyi tellett, hogy Kérlek szépen Te destruktív. Kérlek szépen Te Kozma Miklós dadingja, szóval így kedélyeskedett a legjobb két magyar íróval. Hogyne bocsátanék meg hát annak, aki később a Gömbös-féle „látható kormány” után végre az Aczél nem kevésbé látható konyháját is kipróbálta. Aczél műveltebb ember volt, mint Gömbös. Hogy melyikük volt jobb ember, azt nem tudom. De talányos karakternek sejtem az Aczél Györgyét. Utolsó nyilatkozatából arra következtetek, nem, is bánta (volna), ha (a gyűlölet titokzatos tárgyaként) mindenki őt Utálja, őt szidja. E szerep eljátszásával mellesleg végső nagy szolgálatot tehet hazánknak, Magyar Köztársaságunknak. L. „Szélfútta levél a világ” — szólott így valaki, régi időkben nagy kommunista, a Vezér feneke körül is forgolódó,, aki tabin, nem volt oly nagy jellem, mint Takács úr, és biztosan se liberális, se nemzeti nem volt, soha amíg élt," csak nagy költő volt, véletlenül. Meg lehet neki bocsátani? És annak —■ szerintem nála, is nagyobb költő. Aczél Györgyi barátja, őt verssel köszöntő — aki, ha evétkét nem tekintjük, kikezdhetetlen integritásával erkölcsi példa is lehet(ne), megbocsáthat-e egyszer a nemzet? Szélfútta levél a világ. Mit lehet itt tenni? Talán a megbocsátás, úgy is mint becsatornázás, segíthet valamit. Püspöky István rajza fej:•Jiá-Íu t.