Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)
1993-12-23 / 51-52. szám - Faludi Ádám: Cukor, szilva, tündér • széppróza (25. oldal) - Gergely Kati: rajza • kép (25. oldal)
ÉLET ÉS Í» IRODALOM FALUDI ÁDÁM: Cukor, szílva, tündér Itt a környékünkön, a nyüzsgéstől távol, egy behavazott vendégházban találkoztak egymással idén az Európai Mikulások Szövetségének tagjai. Próbaként választották ezt a vidéket, s a vidéknek ezt a pontját, de egyben példaként is, mint annyi más szövetség, gyülekezet és konferencia résztvevői, kifejezve ezzel, hogy a Már Majdnem Európai mércét ez a térség közelítette meg mára a legjobban. Igen, talán ezért. A befűtött cserépkályha barátságossá tette a szobát, amelyben a hosszú, faragott diófaasztal állt. (Antik darab.) A lámpák halvány fénye, a szőnyegek, függönyök, képek s más egyedi berendezési tárgyak jelenléte miatt akár a földrész pillanatnyi középpontjába is képzelhette magát az ember. Még akkor is, ha történetesen Mikulás, Ruprecht, Julklapp, Pere Noel, Befana, Gyed Moroz és Nikolaus az asztalt körülülve szokásos évi zárszámadását tartotta. Az izlandi tizenhármak levélben értesítették a szövetséget mindenkori egyetértésükről, de nem képviseltették magukat sajátos elfoglaltságaik miatt. Ebben az esztendőben december nyolcadikára esett az összejövetel napja, mert Nikolaus nehezen boldogult a területein, egy nap haladékot kért. Ennek ellenére szinte dolgavégezetlen érkezett, megtépázva s összetörtén. A Mikulások Szövetsége a közös álláspont kialakítása miatt találkozott évről évre az Ajándékozás Napját követően, hogy a tapasztalatokról határozat formájában tájékoztassa Christkindet s egyben javaslattal is éljen. Mit lenne érdemes az adott helyzetben cselekedni, hogy a Karácsony ideje napokkal, hetekkel, esetleg hónapokkal megnövekedjék? Akár szünet nélkül tartson egész éven át, úgymint békesség, szeretet és hasonlók. Mi bizonyulna alkalmasnak arra, hogy ilyen irányba terelje a gyalogsági téveszmékhez ragaszkodó földieket? Évszázadokra visszamenően sikertelennek bizonyultak ezen próbálkozások, de a Mikulások azért Mikulások, hogy ne adják fel. Még a reménység legcsekélyebb jelének hiányában sem. — A helyzet ugyanaz, mint eddig — szólt Gyed Moroz, a Fagyapó. — Hálóinget adsz ajándékba, kézbeveszi, nézegeti, azt mondja: hálóing, de már hálóingként ölti magára. A többiek bólogattak s hasonló példákkal hozakodtak elő. — December nyolcadika van — fújt néhány füstkarikát a levegőbe Julklapp. — Ezt a Lennon nevű fiút, a muzsikust, ezen a napon vették el az emberektől valamikor nagyon régen. Arra gondoltam, hogy a mostani karácsonyra adjuk vissza nekik egy kicsit. Hátha ez a megoldás. Egy jelzőtábla, amelyik az örök vakáció felé vezető terelőút irányába mutat. Ruprecht, Pére Noel, Befana, Nikolaus, Gyed Moroz egymásra pillantott, Julklapp folytatta: — Cukor, szilva, tündér. Lennon a stúdióban szokás szerint így számolt vissza az egy-két-há-négy helyett. Cukor, szilva, tündér, cukor-szilva-tündér. Helyénvalónak érzem, hogy pont most, amikor az emberek többsége rajtra kész és visszaszámolegykét-há-négy, egy-két-há-négy, most tetessük Christkinddel a fájuk alá a cukor-szilvatündért. Nem vesztünk semmit, de megadjuk az esélyt újfent. A cukor, szilva, tündér, varázsige. Ha kimondod, emberré változol. A Mikulások rövid hallgatást követően szavaztak az előterjesztésről. — Cukor, szilva, tündér — mondta Ruprecht. — Cukor, szilva, tündér — mondta Pére Noel. — Cukor, szilva, tündér — mondta Befana. — Cukor, szilva, tündér — mondta Gyed Moroz. — Cukor, szilva, tündér — mondta Nikolaus. — Cukor, szilva, tündér — mondta Julklapp. Miután a döntést írásba foglalták, vállukra kanyarították zsákjukat, és együtt elindultak a szemközti hegy irányába a turistaházhoz. A turistaház bejárata fölött színes futófény ölelte körül a divatos szellemességgel odakanyarított Molotov-koktélbár feliratot. Hegymászók, síelők, egyszerű kirándulók tértek ide be melegedni. Most is majd minden asztalnál ültek vendégek, látni lehetett kintről is a csupasz ablakokon át. Christkind az épület mögötti fenyvesben várt rájuk szánjának dőlve. A Mikulások, a Mikulások Szövetsége nevében átadták neki a Határozatot, majd nyomban visszatértek a turistaház elé, hogy küldetésük bevégezvén búcsút vegyenek egymástól, s ki—ki menjen a maga útjára. Cukor—szilva—tündér. A Molotov—koktélbárból ekkor lépett ki talpig medvebundában a megátalkodott Hans Trapp, Christkind örökös kísérője. A kiállhatatlan piszok fráter, Hans Trapp. A szeme már keresztbeállt, de a Mikulásokat ennek ellenére azonnal észrevette. — Na most megvagytok végre, vén szentimentális idióták — dörmögte, miközben hátára kanyarította a lefűrészelt csövű karabélyt. Leakasztotta derékszíjáról az egyik tojásgránátot, hóval huncutul körültapasztotta, majd odakurjantott a Mikulásoknak: — Ezt kapjátok el, fiúk! — azzal kibiztosította a hógolyót - egy-két-há-négy, egykét-há-négy-, és magabiztos mozdulattal közébük vágta. (Cukor, szilva, tündér, cukor—szilva— tündér.) Nem is kerültek be a tankönyvbe s a tételbe. Sütő András bekerült, de abban sincs sok köszönet. Hiába, aki fölött eljárt az idő! Lesz, aki megragad a bolsigyanús „modern realizmus"-nál?! Akiket az olvasó megért, akikhez még lehet köze az embernek. Hát, akik nem tagadják meg a véreiket, mert valaki közülük bemocskona valamennyit: — Akkor inkább cigány vagyok! Vagy ez, az. Csak az nem, ami! Eszembe sem jut a Posztján Potyára Posztoló, az ezer magyar élő író közül az első százba tartozó, s magát (természetesen) a legjobb tíz egyikének érző, ám könyveiből évente csak mintegy száztizenkét példányt eladni képes utókorszerűnek, hogy férfiként s ne beteg kohóként viselkedjék, letakarítaná inkább a reánk hordott piszkot! Jesz, ahhoz némi kurázsi szükségeltetik, s pénzt sem hoz a konyhára. — Ideje lenne labanc uraimékat jól fenékbe rúgni! — Jesz, tesz, nem is tudom. Hogy kiszaladjanak legújabb őshazájukba. — Mit keresel te Amerikában?! Ezt, testvér. Mehetnek, odakint utálja őket a kivándoroltak társadalma. Dehát: mit tehet egy olyan ember, akinek ott a hazája, ahol nagyobb a kenyér, nagyobb az igazssága? A szerencsétlenje. Az úri írók ezer éve hiszik, az ellentét köztük s a nép bárdjai közt: nemzedéki! Mert az ifjak erről már semmit sem tudnak s őket követik. Amazok hamarost kihalnak. Hogyne. Ahogy a klasszikusoknál olvasható: aki téved, nem biztos, hogy sehonnan, de akinek se Istene, se hazája, furtonfúrt melléfog. A népfi író tudja, hogy az uraknak is van irodalmuk, amazok ellenben szeretnek úgy tenni, mintha csak ők léteznének. Ezer esztendeje? Feszt becsapnák az embert, ha meg nem kell a magyarnak, töröknek áll, amerikainak. Heréltesd ki magad s ráhagyják, így már jól nézel ki! Igazi demorata, jó magyar vagy. Nem afféle árvalányhajas. Avagy: mindent szabad! Csak ennyit hazudni nem, uraim. Úgy jönnek meg Amerikából, hogy elhallgatják: afelé hamar kiseprűzik a hozzájuk hasonlókat! Légy jó amerikai, s aztán - csak ezután - szabadon lehetsz bármi. — Zsóri bácsi — kezdené a szomszéd. — Hallod, zsidóz a gazfickó — ájul el az ipse. Egyrészt. — Aszály aszal bennünket, éhen veszünk — rémüldözöl. — A zsidóknak köszönhetjük — hörög a marhája. Mintha egyként beteg lenne mindkét szarvatlanja! (Mik nem jutnak a föllegek fölött az ember eszébe?) Frikontrióból ókontriba. Amerikában a zsidó a hitét tartva marad zsidó, a magyarnak a nyelvére kell vigyáznia; a magyar eszerint (már megint) a nyelve által él, s akkor a költő: pap? tesz, régtől fogva! Táltos. De nincs az ínyükre! — A mi szintünk, az elit, az értelmiség; európa - vagyis vagy ők, vagy semmi. Nyílt társadalmuk attól nyílt, hogy te fogadd el őt olyannak, amilyen, ám ő nem fogad el téged, hanem úgy gondolkodsz, ahogy elvárja. Ro lesz. Az pici a Szigetköz, az a vastag vonal a bepiszkított és elterelt Duna, s a hegyek lábánál a nevijorki kerületnyi Pest-buda! Tetszik, nem tetszik, hölgyeim és uraim. — Él magyar, áll Buda még. Áll magyar. Hogy a magyarul beszélő magyar úgy érezhesse: se hunn, se honn e Földön? Odahaza, itthon. Pártbárdok hona, jaj. S akár a sovén Odüsszeusz, ki Ithakájába visszavergődvén "megcsókolta örömmel az életadó honi földet" - ahelyett, hogy azt mondja a világcsavargója: — A hon? Léhun, azaz mindenütt. A magyar anyanyelvű, vagy magyar származású, avagy Magyarországon született, netán egykori magyar már nem magyar szerint (eszerint) Homérosz nagy fasiszta volt! Mindenesetre sem a költő, sem hőse nem lett sehonnan. Tudod, ki gyalázta a legjobban a a töröknek a magyart? Az a tolvaj, akire otthon közlecsapás várt, az a hazug, kit a hazájában halálra ítéltek; az, ki gazsága miatt a szülőanyjának sem kellett. Mennek, ma is igyekeznek. Ro lesz, uraim. Alig vagytok jobbak a többi csalónál, hisz az önkény vezérel benneteket is. Ferihegy (New York után), akár — Pestet követően — Szamarkand lehet. A falakon — falusi kiadásban — angol hirdetések. Haza, biza. Valamiből a Wall Street-nek is élnie kell. Csabán délben több szép nőt látok, mint Újamszterdamban két hét alatt. — Csókolom! — ébreszt a legszebb. Süvegemet fölárvalányhajazom: Veled! A levelet postahajó viszi! ím. Csókol Misád. Gergely Kati rajza 1993. DECEMBER 23. 25