Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)

1993-12-23 / 51-52. szám - Faludi Ádám: Cukor, szilva, tündér • széppróza (25. oldal) - Gergely Kati: rajza • kép (25. oldal)

ÉLET ÉS Í» IRODALOM FALUDI ÁDÁM: Cukor, szí­lva, tündér Itt a környékünkön, a nyüzsgéstől távol, egy behavazott vendégházban találkoztak egymással idén az Európai Mikulások Szö­vetségének tagjai. Próbaként választották ezt a vidéket, s a vidéknek ezt a pontját, de egyben példaként is, mint annyi más szö­vetség, gyülekezet és konferencia résztve­vői, kifejezve ezzel, hogy a Már Majdnem Európai mércét ez a térség közelítette meg mára a legjobban. Igen, talán ezért. A befűtött cserépkályha barátságossá tet­te a szobát, amelyben a hosszú, faragott diófaasztal állt. (Antik darab.) A lámpák halvány fénye, a szőnyegek, függönyök, ké­pek s más egyedi berendezési tárgyak je­lenléte miatt akár a földrész pillanatnyi kö­zéppontjába is képzelhette magát az em­ber. Még akkor is, ha történetesen Mikulás, Ruprecht, Julklapp, Pere Noel, Befana, Gyed Moroz és Nikolaus az asztalt körülül­ve szokásos évi zárszámadását tartotta. Az izlandi tizenhármak levélben értesítették a szövetséget mindenkori egyetértésükről, de nem képviseltették magukat sajátos elfog­laltságaik miatt. Ebben az esztendőben december nyolca­dikára esett az összejövetel napja, mert Ni­kolaus nehezen boldogult a területein, egy nap haladékot kért. Ennek ellenére szinte dolgavégezetlen érkezett, megtépázva s összetörtén. A Mikulások Szövetsége a közös állás­pont kialakítása miatt találkozott évről évre az Ajándékozás Napját követően, hogy a tapasztalatokról határozat formá­jában tájékoztassa Christkindet s egyben javaslattal is éljen. Mit lenne érdemes az adott helyzetben cselekedni, hogy a Kará­csony ideje napokkal, hetekkel, esetleg hónapokkal megnövekedjék? Akár szünet nélkül tartson egész éven át, úgymint bé­kesség, szeretet és hasonlók. Mi bizo­nyulna alkalmasnak arra, hogy ilyen irányba terelje a gyalogsági téveszmékhez ragaszkodó földieket? Évszázadokra visszamenően sikertelen­nek bizonyultak ezen próbálkozások, de a Mikulások azért Mikulások, hogy ne adják fel. Még a reménység legcsekélyebb jelének hiányában sem. — A helyzet ugyanaz, mint eddig — szólt Gyed Moroz, a Fagyapó. — Hálóinget adsz ajándékba, kézbeveszi, nézegeti, azt mond­ja: hálóing, de már hálóingként ölti magá­ra. A többiek bólogattak s hasonló példákkal hozakodtak elő. — December nyolcadika van — fújt né­hány füstkarikát a levegőbe Julklapp. — Ezt a Lennon nevű fiút, a muzsikust, ezen a napon vették el az emberektől valamikor nagyon régen. Arra gondoltam, hogy a mostani karácsonyra adjuk vissza nekik egy kicsit. Hátha ez a megoldás. Egy jelző­tábla, amelyik az örök vakáció felé vezető terelőút irányába mutat. Ruprecht, Pére Noel, Befana, Nikolaus, Gyed Moroz egymásra pillantott, Julklapp folytatta: — Cukor, szilva, tündér. Lennon a stúdi­óban szokás szerint így számolt vissza az egy-két-há-négy helyett. Cukor, szilva, tün­dér, cukor-szilva-tündér. Helyénvalónak ér­zem, hogy pont most, amikor az emberek többsége rajtra kész és visszaszámol­­egy­­két-há-négy, egy-két-há-négy, most tetes­sük Christkinddel a fájuk alá a cukor-szilva­­tündért. Nem vesztünk semmit, de megad­juk az esélyt újfent. A cukor, szilva, tündér, varázsige. Ha kimondod, emberré változol. A Mikulások rövid hallgatást követően szavaztak az előterjesztésről. — Cukor, szilva, tündér — mondta Rup­recht. — Cukor, szilva, tündér — mondta Pére Noel. — Cukor, szilva, tündér — mondta Befa­na. — Cukor, szilva, tündér — mondta Gyed Moroz. — Cukor, szilva, tündér — mondta Niko­laus. — Cukor, szilva, tündér — mondta Julk­lapp. Miután a döntést írásba foglalták, válluk­­ra kanyarították zsákjukat, és együtt elin­dultak a szemközti hegy irányába a turista­házhoz. A turistaház bejárata fölött színes futó­fény ölelte körül a divatos szellemességgel odakanyarított Molotov-koktélbár felira­tot. Hegymászók, síelők, egyszerű kirándu­lók tértek ide be melegedni. Most is majd minden asztalnál ültek vendégek, látni le­hetett kintről is a csupasz ablakokon át. Christkind az épület mögötti fenyvesben várt rájuk szánjának dőlve. A Mikulások, a Mikulások Szövetsége nevében átadták neki a Határozatot, majd nyomban visszatértek a turistaház elé, hogy küldetésük bevégezvén búcsút vegyenek egymástól, s ki—ki menjen a maga útjára. Cukor—szilva—tündér. A Molotov—koktélbárból ekkor lépett ki talpig medvebundában a megátalkodott Hans Trapp, Christkind örökös kísérője. A kiállhatatlan piszok fráter, Hans Trapp. A szeme már keresztbeállt, de a Mikulá­sokat ennek ellenére azonnal észrevette. — Na most megvagytok végre, vén szen­timentális idióták — dörmögte, miközben hátára kanyarította a lefűrészelt csövű ka­rabélyt. Leakasztotta derékszíjáról az egyik tojásgránátot, hóval huncutul körültapasz­totta, majd odakurjantott a Mikulásoknak: — Ezt kapjátok el, fiúk! — azzal kibizto­sította a hógolyót - egy-két-há-négy, egy­­két-há-négy-, és magabiztos mozdulattal közébük vágta. (Cukor, szilva, tündér, cukor—szilva— tündér.) Nem is kerültek be a tankönyvbe s a té­telbe. Sütő András bekerült, de abban sincs sok köszönet. Hiába, aki fölött eljárt az idő! Lesz, aki megragad a bolsigyanús „mo­dern realizmus"-nál?! Akiket az olvasó megért, akikhez még lehet köze az embernek. Hát, akik nem tagadják meg a véreiket, mert valaki közülük bemocskona vala­mennyit: — Akkor inkább cigány vagyok! Vagy ez, az. Csak az nem, ami! Eszembe sem jut a Posztján Potyára Posztoló, az ezer magyar élő író közül az első százba tartozó, s magát (természete­sen) a legjobb tíz egyikének érző, ám könyveiből évente csak mintegy százti­­zenkét példányt eladni képes utó­kor­szerűnek, hogy férfiként s ne beteg kohó­ként viselkedjék, letakarítaná inkább a re­ánk hordott piszkot! Jesz, ahhoz némi kurázsi szükségelte­tik, s pénzt sem hoz a konyhára. — Ideje lenne labanc uraimékat jól fe­nékbe rúgni! — Jesz, tesz, nem is tudom. Hogy kiszaladjanak legújabb őshazá­jukba. — Mit keresel te Amerikában?! Ezt, testvér. Mehetnek, odakint utálja őket a kiván­doroltak társadalma. Dehát: mit tehet egy olyan ember, aki­nek ott a hazája, ahol nagyobb a kenyér, nagyobb az igazssága? A szerencsétlenje. Az úri írók ezer éve hiszik, az ellentét köztük s a nép bárdjai közt: nemzedéki! Mert az ifjak erről már semmit sem tudnak s őket követik. Amazok hamarost kihalnak. Hogyne. Ahogy a klasszikusoknál ol­vasható: aki téved, nem biztos, hogy se­honnan, de akinek se Istene, se hazája, furtonfúrt melléfog. A népfi író tudja, hogy az uraknak is van irodalmuk, amazok ellenben szeret­nek úgy tenni, mintha csak ők létezné­nek. Ezer esztendeje? Feszt becsapnák az embert, ha meg nem kell a magyarnak, töröknek áll, ame­rikainak. Heréltesd ki magad s ráhagyják, így már jól nézel ki! Igazi demorata, jó magyar vagy. Nem afféle árvalányhajas. Avagy: mindent szabad! Csak ennyit hazudni nem, uraim. Úgy jönnek meg Amerikából, hogy el­hallgatják: afelé hamar kiseprűzik a hozzá­juk hasonlókat! Légy jó amerikai, s aztán - csak ezután - szabadon lehetsz bármi. — Zsóri bácsi — kezdené a szomszéd. — Hallod, zsidóz a gazfickó — ájul el az ipse. Egyrészt. — Aszály aszal bennünket, éhen ve­szünk — rémüldözöl. — A zsidóknak köszönhetjük — hörög a marhája. Mintha egyként beteg lenne mindkét szarvatlanja! (Mik nem jutnak a föllegek fölött az ember eszébe?) Frikontrióból ókontriba. Amerikában a zsidó a hitét tartva marad zsidó, a magyarnak a nyelvére kell vigyáz­nia; a magyar eszerint (már megint) a nyelve által él, s akkor a költő: pap? tesz, régtől fogva! Táltos. De nincs az ínyükre! — A mi szintünk, az elit, az értelmiség; európa - vagyis vagy ők, vagy semmi. Nyílt társadalmuk attól nyílt, hogy te fo­gadd el őt olyannak, amilyen, ám ő nem fogad el téged, ha­nem úgy gondolkodsz, ahogy elvárja. Ro lesz. Az pici a Szigetköz, az a vastag vonal a bepiszkított és elterelt Duna, s a hegyek lábánál a nevijorki kerületnyi Pest-buda! Tetszik, nem tetszik, hölgyeim és ura­im. — Él magyar, áll Buda még. Áll magyar. Hogy a magyarul beszélő magyar úgy érezhesse: se hunn, se honn e Földön? Odahaza, itthon. Pártbárdok hona, jaj. S akár a sovén Odüsszeusz, ki Ithakájá­­ba visszavergődvén "megcsókolta öröm­mel az életadó honi földet" - ahelyett, hogy azt mondja a világcsavargója: — A hon? Léhun, azaz mindenütt. A magyar anyanyelvű, vagy magyar származású, avagy Magyarországon szü­letett, netán egykori magyar már nem ma­­gyar szerint (eszerint) Homérosz nagy fa­siszta volt! Mindenesetre sem a költő, sem hőse nem lett sehonnan. Tudod, ki gyalázta a legjobban a a törö­­knek a magyart? Az a tolvaj, akire otthon közlecsapás várt, az a hazug, kit a hazájá­ban halálra ítéltek; az, ki gazsága miatt a szülőanyjának sem kellett. Mennek, ma is igyekeznek. Ro lesz, uraim. Alig vagytok jobbak a többi csalónál, hisz az ön­kény vezérel benneteket is. Ferihegy (New York után), akár — Pes­tet követően — Szamarkand lehet. A falakon — falusi kiadásban — angol hirdetések. Haza, biza. Valamiből a Wall Street-nek is élnie kell. Csabán délben több szép nőt látok, mint Újamszterdamban két hét alatt. — Csókolom! — ébreszt a legszebb. Süvegemet fölárvalányhajazom: Veled! A levelet postahajó viszi! ím. Csókol Misád. Gergely Kati rajza 1993. DECEMBER 23. 25

Next