Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)

1993-12-23 / 51-52. szám - Kertész Ákos: Sír a Jézus (26. oldal)

26 KERTÉSZ ÁKOS: Sír a Jézus Mostanában, hogy közeledik a karácsony, és beköszöntött a tél, de nemcsak úgy egyszerűen, nemcsak ideküldte a név­jegyét, nemcsak beszólt, mint más esztendőkben, hogy szi­asztok, nem evett meg a kutya, majd jövök, számíthattok rám januárban, februárban, ahogy máskor is, nem, a tél megjött, mondhatnám: A TÉL MEGJÖTT, berendezkedett, úgy látszik, ha minden jól megy, vagyis, ha minden rosszul megy, nem is akar elhagyni bennünket április közepe előtt, és miért menne jól, és miért ne menne rosszul, mikor mindig minden rosszul szokott menni, ezt fölfedeztem már jóval Murphy előtt, fölfe­deztem már például negyvennégy őszén, amikor Kispest ha­tárában voltak az oroszok, és azt hittem, egy-két hét és vége, és elmúlik a lidércnyomás, fölszabadulunk vagy, ha úgy tet­szik, átvonul rajtunk a front, és akkor azzal rémisztgetett egy idősebb barátom, hogy Budapest ostroma kegyetlen lesz és hosszú, hogy a németek itt akarják megvédeni Bécset, föltar­tóztatni az orosz lavinát (nem tudom, honnan szedte az infor­mációit, mindegy), és egy szavát se hittem, rémhír, mondtam, karácsonyra már túlleszünk mindenen, jó, ha tavaszra le­szünk túl, mondta erre ő, és persze neki lett igaza (hogy tör­ténelmünk egyéb bájos epizódjait most ne említsem, amikor mindig a huhogóknak, a pesszimistáknak, a rémeket látók­nak lett igazuk), azt hallottam, az előrejelzés szerint Európa huszadik századi leghosszabb és legkeményebb felének né­zünk elébe, rémhír, mondom persze én, de tudom, hogy min­dig a rémhírterjesztőknek van igazuk, szóval most, hogy kö­zeledik a karácsony, és november tizenkettedikén megjött és úgy berendezkedett, mintha sosem akarna többé elhagyni, a tél, és fagy, és hóakadályok vannak, és nem lehet vagy csak nehezen lehet közlekedni, pillanatnyilag, mikor ezt a karácso­nyi izét írom az ÉS-nek, kedvenc lapomnak, éppen ónos eső esik, az ország — ahol nincs beszórva — korcsolyapálya, a magasabb fekvésű helyeken síparadicsom (tanulj meg síelni, mondta a fiam, nem fogod annyira utálni a telet, nem tanulok meg! — mondtam neki, én nem akarok örülni a télnek, én gyűlölni akarom, ezt ne vegye el tőlem senki se), szóval most, amikor a kelleténél jóval előbb megjött a tél, és én intenzíven gyűlölöm, állandóan az a patikusnő jár az eszemben, aki azt mondta ,én nem voltam ott, nem hallottam, mástól hallot­tam, az se volt ott, az se fül- és szemtanú, valakitől hallotta ő is, de ha még a patikusnő nem is mondta, akkor is igaz, mert akár igaz is lehetne, mert a valóság szerkezetébe belesimul, a valóság struktúrájával nem ellenkezik), szóval azt mondta, hogy már ne beszéljek annyit mellé... De először el kellene magyaráznom, kiről is van szó, mert enélkül nem érthető: van tehát a MENHELY Alapítvány, ami a hajléktalanok támogatására alapíttatott, de nem most, még az átkosban, a szabad választások előtt, még nyolcvankilenc decemberében, az akkori nagy hajléktalan demonstrációk idején (biztosan emlékszik rá az olvasó, amikor a hajléktala­nok védelmében Nagy Bandó András is bedobta magát), no hát van ennek az Alapítványnak egy kijelölt gyógyszertára, ami az Alapítványnak évi egymillió forintjába kerül (ezt mond­ta Gyuris Tamás... — hát tetszenek látni, milyen bűnrossz ri­porter vagyok én, nem is merek valódi riportot írni —, meg sem kérdeztem a riportalanyomtól, hogy milyen címmel illet­hetem, azt tudom csak róla, hogy a harmincas éveiben járó rokonszenves fiatalember, a MENHELY-nek valami főnöke, de hogy igazgató-e, főtitkár, elnök, főkurátor vagy micsoda, arról elfelejtettem kérdezni­, van továbbá az Alapítványnak egy orvosa, akit az Alapítvány honorál, aki ennek fejében in­gyen kezeli háziorvosként a hajléktalanokat, vagyis ír föl gyógyszert nekik, amit a kijelölt patika ingyen kiad (ezért kap­ja az évi egymilliót — de hogy ez az összeg az inflációval együtt növekszik-e, arról nem tudok), nos tehát azt mondta a kijelölt gyógyszerésznő, hogy valaki mondja már meg a kije­lölt orvosnak, hogy a hajléktalanok receptjeire ne írjon föl drága (és magas hatásfokú) külföldi gyógyszereket, mert ő, ha ez így megy, csak az olcsó (és lényegesen alacsonyabb ha­tásfokú) magyar alap­gyógyszereket lesz hajlandó kiadni, mert ismeri ezeket a sötét, lezüllött lumpeneket, akik az érté­kes gyógyszert az első sarkon eladják, hogy a pénzért piát ve­hessenek, ezek úgysem veszik be a drága gyógyszert (s ha mégis, kár beléjük), ezeknek úgyis csak alkohol kell, és akkor azt mondta az az illető, akivel a patikus asszony üzenni szeretett volna, hogy ő bizony nem szól az orvosnak, az orvos tudja a maga dolgát, olyan gyógyszert ír föl, amilyet akar. Most, hogy ilyen piszok hideg van, és közeledik a kará­csony, nem tehetek róla, de állandóan ez a gyógyszerész asszony jár a fejemben, aki lehet, hogy nem is létezik, vagy ha létezik is, sohase mondott ilyet, ezt csak kitalálta valaki, kitalálta azért, mert nagyon hasonlít a valóságra, amit nem kell bizonyítani, mert önmagát bizonyítja azzal, hogy van, így hát a patikusnő nincs is, de lehetne, mert a föntebb idézett megnyilvánulásával együtt nagyon hasonlít arra a valóságra, ami viszont igenis létezik. Én, ha beszélnék vele (szóval, ha tényleg lenne), azt kérdezném ettől a patikusnőtől, próbálta­m már, milyen az, mikor az ember alól kicsúszik minden (ha szimbolista volnék, és nem ilyen megveszekedett realista, most azt írnám kicsit adys manírral: a Minden­, milyen az, ha az ember alól kicsúszott a fiatalsága, az életereje, sokszor az életösztöne is, a családja, a munkahelye, a lakhelye, a födél a feje fölül; ez képzavar, mert a födél a feje fölül csúszik ki, nem alóla, de ez nem változtat a lényegen; próbált-e ez a pa­tikusnő, mondjuk csak mínusz tíz fokban (idén, ha minden rosszul megy, és miért ne menne, ahogy ezt az elején leszö­geztem már, lesz még mínusz húsz fok is), próbált-e már mí­nusz tíz fokban szembenézni a közeledő éjszakával, amikor a Metró-állomásokról tizenegykor elzavarják, aztán vagy az utcát rója a rongyaiban, hogy meg ne fagyjon, vagy éppen le­fekszik egy padra, hogy legalább megfagyjon, és vége legyen ennek az egész tébolynak, amit, ha nem vagyunk hajléktala­nok, közönségesen emberéletnek nevezünk, de hajléktala­­noknál mindennek nevezhető a létezésnek itt ecsetelt formá­ja, csak nem emberi (emberhez méltó) életnek, tehát, ha úgy dönt, hogy ma megpróbál életben maradni, és a fagyhalált egy későbbi időpontra halasztja (megoldásként), akkor be­húzódik valamelyik pályaudvar várótermébe, amíg a rend­őrök ki nem kergetik, szóval próbálta-e már ez a bizonyos (valódi vagy csak kitalált) hölgy a hajléktalan életformát, s ha nem próbálta, van-e benne valamennyi empátia, csupán annyi, hogy bele bírta-e képzelni magát csak egyszer is egy hajléktalan helyzetébe, el bírta-e képzelni, hogy ő egy alig öt­ven éves, de hetvennek kinéző, ősz szakállú, kopasz, vese-, gyomor- és májbajos lény (még csak nem is öregember, csak lény, mert ha nincs szakálla, lehetne asszony is, a rongyaiba bugyolálva, amiből csak az orra látszik, nem derül ki a neme, mert neme nincs is már, ahogy személyi igazolványa, beteg­­biztosítása sincs, beleképzelte-e magát valaha is ez a hölgy, aki, föltételezem, vékony aranyláncot hord kis aranykereszt­tel a nyakában, csak kicsit, vékonyat, nem föltűnőt, nem hi­­valkodót, beleképzelte-e magát egy ilyen lény helyzetébe, és ha igen, mint gondol: ki lehet bírni ezt az életformát alkohol nélkül? Absztinensen? Józanon?! Fölmérve múltat, jelent és jövőt. A perspektívákat. Tiszta fejjel. Mondom: józanon. Ez persze nem a hajléktalanra vonatkozik, a hajléktalan nem méri föl a perspektíváit, a jövőben szunnyadó lehetősége­it (tudja, hogy ilyenek nincsenek neki), a perspektívája körül­belül annyi, hogy ha túléli a telet, megéri a nyarat, akkor az életszínvonala ötven százalékkal emelkedni fog, most ugyanis fázik és éhezik, az éhhalállal és a fagyhalállal kell szembenéz­nie (mondhatnám, ha a helyzetét dramatizálni akaromom, és miért ne akarnám­ ezt a bolhaköhögést, amit művelek, ezt a magányos írógépkattogtatást itt a fűtött szobában miért ne akarnám fölhangosítani, pedig tudom, foglalkoztam én infor­mációelmélettel is, tudom, hogy úgyis csak azokhoz jut el a szavam, akik velem eleve egyetértenek, nem kell ehhez per­sze információelmélet sem, József Attila is tudta minden infor­mációelmélet nélkül, hogy csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret­, tehát ha túléli a telet, mármint a hajléktalan, akkor már fázni nem fog, csak éhezni fog, és ez a mostani helyzetéhez képest ötvenszázalékos javulás, ő azt sem tudja, hogy a Menhely vezetőjének saccolása szerint ő ötvenezred­­magával fagyoskodik éjjel az utcán, mert a hajléktalanok szá­ma csak azokban a fejlett országokban határozható meg, ahol a hajléktalannak egyszerűen állampolgári jogon JÁR valami juttatás, mert ott a juttatást igénybevevők megszámolhatóak, de nálunk csak saccolni lehet, nálunk ugyanis állampolgári jo­gon nem jár semmi sem, az emberként definiálható élőlények számára a kétharmados többséggel megszavazott szociális törvény (amiért tehát az ellenzék is felelős) nem garantálja az életbenmaradási jogot, ez tehát nem párt- és nem kormány­zatspecifikus helyzet, sőt még csak nem is rendszerspecifikus, mert akinek jó az emlékezete, emlékeznie kell a SZETÁ-ra, a Szegényeket Támogató Alapra (ez volt, ha jól tudom a teljes neve), a SZETA persze azon túl, hogy tényleg tenni akart vala­mit az igazi szegényekért, az ellenzéki értelmiség, elsősorban a szociológusok (ez az az átkozott pálya, az írói és hírlapírói pálya mellett, amely a leghamarabb sodorja az ellenzékiség mocsarába a rajta ténfergőket), szóval az ellenzéki szociológu­sok fedőszerve volt, de a SZETA aktivistái már akkor, az átkos­ban is azzal érveltek, hogy az állami szociális háló lukain ép­pen azok zuhannak ki, akiknek a segítségre a legnagyobb szükségük lenne, tehát a legnyomorultabbak, akiknek a pusz­ta életükön kívül semmilyen fölmutatható egzisztenciájuk nincs, se bejelentett lakásuk, se személyi igazolványuk, a va­gyonuk egy középméretű nájlonszatyorba belefér, amit a fejük alá tesznek, ha a Metro-állomáson napközben pár órára el­­szenderedniük sikerül, nem annyira párna gyanánt, hanem, hogy el ne lopják még ezt is a náluk is nyomorultabb (vagy ke­vésbé nyomorult) ébrenlevők, mert nálunk most is és az átkos posztsztálinista rendszerben is csak az kaphat­ott valamit, aki föl is bír­t mutatni valamit: bejelentett lakást, munkakönyvet vagy munkanélküli „könyvecskét" (mert ezt mostanság becé­zik ám!) vagy legalább egy érvényes személyi igazolványt (ami­nek viszont föltétele a bejelentett lakás, ezért van az, hogy az ötven-hetven férőhelyes Vajdahunyad utcai menhely címén több ezren vannak „bejelentve”); a hajléktalanok azt sem tud­ják, hogy az értük dolgozó szociális alapítványnak a mecéná­soktól összekunyerált és a rájuk fordított fillérek után éppúgy kell adóznia, mintha profitorientált vállalkozás lenne (sőt!), hogy az áfát bizonyos munkahelyteremtő vagy állagmegóvó, értéknövelő beruházások esetén vissza lehet igényelni, de a szociális tevékenységet folytatóknak nem, és nem lehet arra hivatkozni a törvény betűit ravaszul kiforgatva, hogy ez is ál­lagmegóvás, csak itt nem objektumok, hanem szubjektumok, vagyis emberéletek államának megóvásáról van szó, ezt a tör­vény szelleme nem engedi, az Alapítvány tehát keményen fizeti az áfát, ami bele van kalkulálva a lak- és helyiségbérekbe, a te­lefon, a postabélyeg, a fűtés, a gáz, a villany, a benzin stb. árá­ba (jópofa, mi?); apropó benzin: ma éppen nagy a sürgés-for­gás itt a Baross utcai központban, mert ma indul a furgon el­őször éjjel a pályaudvarokra meleg teát és szendvicset osztani, ez vadonatúj és csak téli szolgáltatás, és itt mindenki óriási si­kernek könyveli el, hogy sikerült kiharcolniuk, megszervezni­ük; a szendvicset szimbolikus összegért, 1.­ (azaz: egy) forin­tért adják (árulják) majd, mert így rá lehet fogni a tevékenység­re, hogy üzleti vállalkozás, hogy profitorientált, és így vissza lehet kapni az áfából valamit (én nem vagyok közgazdász, re­ménytelenül nem értem ezt az egész áfa-dolgot, meg a nyere­ségorientált, meg nem orientált micsodákat, én csak szajkó­zom, amit mondtak nekem), de azt is mondták, ezt viszont már értem, ehhez nem kell közgáz végzettség, hogy egy or­szág jogrendszere — adórendszere — a társadalom irányítói­nak, az elitnek az értékrendjét jeleníti meg, az uralkodó elitét, és nem az enyémet, nem a hajléktalanokét, és ez az egész áfa dolog, amit nem értek, ez az ország címere, meg a kétharma­dos többséggel megszavazott szociális törvény is, ami nem biztosítja senkinek állampolgári jogon az életbenmaradás jo­gát, ennek a címernek a tetejében ül a félredőlt kereszttel a csúcsán a szentkorona, ezt támogatják a szárnyas kerubok kétfelől, és erről jutott eszembe természetesen, hogy az én el­képzelt gyógyszerész asszonyomnak egy finomívű aranylán­con egy finomívű, nem föltűnő, nem hivalkodó aranykereszt lóg a nyakában hovatartozását szimbolizálva, és eszembe jut egy beszélgetésem valamikor nyolcvanhétben egy némettel (n.b. Kelet-Berlinben egy keletnémettel), aki azt mondta a fa­sizmusról szólván, hogy akik könyvégetéssel kezdik, azok em­berégetéssel szokták végezni, és erről megint eszembe jut (át­kozott asszociáció!), hogy nyolcvanhatban, az írószövetség közgyűlésén, azt mondta az elnökségről leköszönő Hubay, hogy „...ha egy ország pénzügyi apparátusa képtelen néhány száz alkotó specifikumára tekintettel lenni, az nem azt jelenti, hogy nincs egy vagy két hivatalnoka, aki ezekre a specifiku­mokra figyelni tudna,... hanem azt, hogy valamilyen okból... allergiás rájuk...”, tudniillik azokra az értékekre, melyeket ezek az alkotók létrehoznak; magyarul: annak az országnak, társa­dalomnak az értékrendjébe nem fér bele a könyv; és aki itt kezdi, ott végzi, hogy az értékrendjébe nem fér bele a puszta emberélet sem, ha nem tud valami minimális társadalmi ran­got fölmutatni. Mondták nekem és én tudomásul vettem, hogy ez az egész hajléktalan- meg szegényügy nem kormányfüggő, nem párt-, sőt még csak nem is rendszerspecifikus. És ne próbáljam az ő gondjaikat most a választások közeledtével semmilyen párt melletti vagy elleni korteskedésre használni, mert azzal csak ártok nekik, meg az ügynek, meg az egész szociális te­vékenységnek. Hát ünnepélyesen kijelentem, hogy nem tar­tozom semmiféle párthoz, és nem agitálok sem pártok mel­lett sem pártok ellen, és eszembe se jutnak a közeledő vá­lasztások — nekem a közeledő karácsony jut az eszembe, az jut eszembe, vajon gondol-e a családi kör melegében, gyer­mekektől és unokáktól körülvetten a honatya, bármelyik párthoz tartozó vagy akár független HONATYA, a téli éjszaká­ban fedél nélkül és magányosan karácsonyozókra, akiknek az ünnepi vacsorát a Menhely Alapítvány furgonjáról árult forintos szendvics jelenti, éneklik-e a KÉPVISELŐ ÚRÉKNÁL a fa alatt azt a... mit is? szenténeket? népdalt? — népdalt in­kább, kedvenc karácsonyi énekemet, hogy Sír a Jézus kiscsizmája, síraködmöne. Ázik-fázik, megveszi az Isten hidege. Hogyha volna kiscsizmám, Jézuskának odadnám, báránybőrös ködmönkémmel jól betakarnám. Tetszik figyelni, nem a Jézuska sír, a Jézuska nem létező, csizmácskája és ködmönkéje sír a Jézuska után, akit meg­vesz az Isten hidege, itt költészet van ám jelen, ez olyan gyö­nyörű, hogy nem is ragozom tovább, mert rögtön elbőgöm magam én is, pedig arról még nem is beszéltem, hogy annak a kicsi magyarnak (vagy cigánynak, vagy rácnak, vagy tótnak, vagy oláhnak, bárkinek itt a Kárpát-medencében, aki tud magyarul, s akinek a nevében az ének szól), annak sincs kis­csizmája, se ködmönkéje, úgy bizony, ő is ázik-fázik, őt is megveszi az Isten hidege, hát ezért tudja, hogy a szegény hajléktalan, istállóban született Jézuska is fázik, de ha volna neki (amije nincs), az szegény Jézuskának odaadná, mert ő tudja, mi a jóság, mi a szeretet, pedig most még csak kará­csony van, a jóság és szeretet későbbi prófétája még csak csecsemő. 1993. DECEMBER 23. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next