Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-03-18 / 11. szám - Bada Dada: rajza • kép (13. oldal) - Kállai Géza: A tanyák • műbírálat | építészet (13. oldal) - Darvasi László: Ordítás • műbírálat | televízió (13. oldal)

ÉLET ÉS ÍR IRODALOM KÁLLAI GÉZA: Török átok, mint annyi más, vélekedik a tanyás földművelés­rendszerről közvéleményünk, és néprajzunkban is elégszer hirde­tik, nem csekély örömére a min­denkori nagyságos közigazga­tásnak. Mohácsig az Alföld sűrűn be volt népesülve kisebb-nagyobb falvakkal. Amikor azonban a tö­rök befészkelte magát Budára, ezrével hamvadtak el a falvak, s a földönfutóvá lett nép egy-egy szerencsésebb községbe mene­kült, ahol nagyobb tömegben jobban megmaradhatott. Ezek a parasztvárosok aztán magukhoz ragadták az elpusztult falvak ha­tárait, hogy azon nagymérvű szi­laj állattenyésztést űzzenek. Bár vannak jelei annak is, hogy a fal­vak elnéptelenedése már a Csák Máték idején elkezdődött, mert a város biztonságosabb, és — lásd a mai példát — szórakoztatóbb volt. Persze a bennük felhalmo­zott tengernyi éghető anyag miatt ezek a városok is sokszor porrá égtek, és ilyenkor rendez­ték vonalzó mellett újra a tele­pülést. A lábasjószág tartását a városokból egyre kijjebb szorí­tották, a földközösség megszűn­te után pedig, a múlt században a földművelő férfinép szerűivel, rakományaival és terelő jószá­gaival kiköltözött a határbeli szántóföldjein épített tanyákra. A közigazgatás a Bach-kor­­szak ótai— az egyházak lelkes támogatásával — állandó harcot folytatott a tanyarendszer ellen. Csak hátrányait látta, gazdasági előnyeit nem. A szétszórtság a bürokrácia örök ellensége, a szolgabíró, a pandúr hatalma megfogyatkozott a dűlőutakon, s az egyházak sem tudtak megbi­zonyosodni arról, hogy a tanyasi népség fárasztja-e imádságával Építészet az eget. Az adó és a párbér be­szedésének nehézségeiről meg ne is beszéljünk. Amihez még a Bach-rendszer­­nek sem volt elég hatalma, azt négy évtized alatt keresztülvitte a nagyüzemi mezőgazdaság. Buldózerre bízta a kérdés eldön­tését, jogosult-e ez a kétlaki te­lepülésforma a leghaladóbb tár­sadalomban. A nagy határú me­zővárosaink tanyáinak százaiból csak mutatóba maradt imitt­­amott tíz vagy húsz. A kárpótlási törvény adta lehe­tőséggel élők tudják azt, hogy a megszerzett földön előbb-utóbb kénytelenek lesznek legalább va­lami enyh helyet építeni. Ezért verik fel a liciteken azoknak a földeknek árát, ahol ásott kút, ahol romos tanyamaradvány, és az emberi életnek valami nyoma van. A gazdálkodást, csapjon bármilyen magasra a termelési kedv, alapfeltételek híján nem lehet hatékonyan folytatni. Az áhított farmergazdaság kialaku­lása épületek nélkül elképzelhe­tetlen. A tanya évszázados, a termelé­si rendszert kifogástalanul ki­szolgáló épületegyüttes. Nép­rajztudósaink sok-sok dolgozat­ban írták, rajzolták tájegységen­ként változatait. Munkájuk a kis­gazdaságok termelési és építési ismereteinek kimeríthetetlen tár­háza. Tenni kell azért, hogy a feltámadó kisgazdaságaink meg­ismerjék és hasznosítsák mind­azt, ami azokban ma is korszerű. Nem kell azonnal könnyűszerke­zetes állattenyésztő-telepekről, gépszínekről, energiafaló szárí­tóberendezésekről álmodni. Hasznosabb a helyi anyagok, ezek közt a mezőgazdaságban termő építőanyagok gazdaságos voltát szem előtt tartó szerény tí­pustervekkel az új gazdálkodó­kat megismertetni. Nem kell mindent újra kitalálni. Műszaki könyvtárainkban még fellelhető néhány kiadvány a koalíciós időkből, amikben rossz papíron, de jó szándékkal igyekeztek épí­tészek a földreform juttatta par­cellákon küszködőket segíteni. Sokat ma is meg lehetne fogadni a bennük írottakból. Nem sza­bad megfeledkezni a felújítás, korszerűsítés kérdéseiről sem. A még meglévő tanyákat minden rendelkezésre álló eszközzel vé­deni, modernizálni kell. A terme­lési rendszer kívánalmai szerint alakítani. Csak azután követke­zik a nosztalgia. Ahogyan a török pusztítás — vagy, finomabban szólva, az ázsiai termelési mód — a mező­­gazdaság Árpád-kori színvonalát állította vissza, mégpedig a ku­nok által elég jól megőrzött ha­gyományok alapján, úgy a jelen­kori társadalmi kísérletet — az ázsiai termelési móddal történt második megismerkedés után — valahol a századelő szintjén kell elkezdeni. Legalábbis ami a me­zőgazdaság építészetét illeti. Elemezni kell az akkori folyama­tok, például a tagosítás hatását, a nagyüzemekkel folyó verseny és együttműködés (!) akkori és mostani vorlalkozásait. Szüksé­geltetnek hozzá a szociológusok is. A tanya ősi soron időszaki szállás is, ami ma már hidroforos víz- és agregátoros áramellátás nélkül elképzelhetetlen, szólja­nak bármily hangzatosan a bio­energiáról szőtt legendák. Ennek biztonságos megteremtése sem elhanyagolható feladat. Gondol­junk csak a tengelyakasztó sár­ban rekedtekre, meg a napon­kénti ki- és bejárás költségeire. Egy kialakuló tanyarendszer megváltás lenne falvainknak is, mert az állatállomány és az ap­rójószág nagy része kitakarodna a határba, s a sár, a por, a piszok és a legyek milliárdja nem lenne szomorú nevezetessége közsé­geinknek. Akkor beszélhetnénk falusi tu­rizmusról is. A tanyák VERDI VAR VEGETARIANIZMUSA Bada Dada rajza MUBIRALAT 1994. MÁRCIUS 18. DARVASI LÁSZLÓ: Televízió Ordítás Magyarország férfilakosságának túlnyomó része hetek, hóna­pok óta drámai helyzetben van. Olyan kórról van szó, amely, mint az igazán érvényes és veszélyes betegségek általában, nem törődik társadalmi pozícióval, anyagi kondícióval, vagy intelli­gencia-teszttel, válogatás nélkül szedi az áldozatait. A betegség természetesen nem csak a férfiakat támadja meg, hölgyek is előfordulnak az áldozatok között jócskán. Az egyszerűség ked­véért mi most egy kétgyermekes, eleddig kielégítően boldog magyar családot modellálunk. A férfi délután ötkor hazaérkezik a munkából, tekintete nyu­godt, vonásai rendezettek, láthatóan kiegyensúlyozott, ereje tel­jében lévő, még mindig friss, és persze kreatív is, tulajdonkép­pen szép. Hat óra felé mégis rángatózni kezd egy arcidege, nagy és ellenállhatatlan gyengeséget érez, tekintete révült és szóra­kozott lesz, s mintha gyorsan ható méreg támadta volna meg, testének, lelkének és értelmének harmóniája a semmibe vész. Megkezdődik az alkudozás. Ne nézd meg, szívem, suttog dermedten az asszony. Jó, nem nézem meg, mondja a férfi, öszeszedve maradék értel­mét és akaratát. Eltökélt, de más hiába. Súlyos izzadsá csöppek gördülnek a homlokáról, szeme lázasan csillog, térde meg-meg­­csuklik. Hét óra felé odasomfordál a televízióhoz és bekapcsolja. Ha megnézed, nem látsz többé, sziszegi az asszony. Nem nézem meg, suttogja a férj, és kizárja a készüléket. A gyerekeidet is elviszem, suttogja az asszony. Nem nézem meg, mondja a férfi. Hiszen úgyis tudod, mondja az asszony kétségbeesetten. Igen, tudom, mondja a férfi. Már most elmondanád, mi lesz, győzködi az asszony. Már most elmondanám, mondja a férfi. Aztán vacsoráznak. A férfi szokás szerint étvágytalan, ízeket, zamatokat és aro­mákat már régen nem érez estefelé, mit sem tud illatokról és fi­nom párákról ilyentájt, eltolja tehát magától a teli tányért, mi­közben a konyha falióráját bámulja. A percegés elviselhetetlen. A gyerekek is elviselhetetlenek. Az asszony is elviselhetetlen. Jaj, mindjárt fél nyolc. Csakhogy az asszony is az órát bámulja. Még van egy esélye. A remény utolsó szalmaszálja. Eszelősen kívánlak, mondja fáradtan. Persze, mondja a férfi. Most akarom, zihálja az asszony, most rögtön. Jó, mondja a férfi. Azt is csinálni fogjuk, suttogja az asszony. Én is, mondja a férfi, s mint akit megszuggeráltak, feláll, a szobába botorkál, bekapcsolja a készüléket, ahonnan már hangzik is az édes, fülbemászó dallam. Szirén nem dudorászott így Odüsszeusznak. Az asszony keserűen elmosolyodik, kitöröl szeméből egy kö­vér könnycseppet, megáll az előszoba nagytükre előtt, és saját magára mered, aztán gyakorlottan összetereli a gyermekeket, kiosztja a füldugókat, és bezárkózik velük a fürdőszobába A tombolás hirtelen jön, de nem vártalanul, s mintegy fél, rosszabb esetben is egy egész órán át tart. Az asszony már tud­ja, kihez kötötte élete fonalát, ismeri a férfi durva ösztönvilágát, zabolásan és gyilkos indulatait, s már nem konstatálja döbben­ten, miféle trágárságok hagyják el az ember ajkát, az olyan egé­szen szelíd mondatok mellett, mint: hát hülyének néznek ezek engem, de tényleg, mit képzelnek?! ez nem igaz, Istenem, segíts, őrület... etc. Legkésőbb kilenc órakor a férfi bekopog a fürdőszobába, és bocsánatot kér. Sír, szégyenkezik, s mint valami kutya, alázza magát. Az asszony fásultan elnéz mellette, lefekteti a gyereke­ket, és kimegy a­­konyhába. Nem tud a férfire nézni, akinek az arca felpuffadt és fáradt, nem tud a vizenyős szemekbe nézni, és már hinni sem tud a szavainak. A férfi mégis utána megy. Holnap eladom, esküszöm, hogy eladom. Nem hiszek neked, von vállat az asszony. Már vevőket is találtam, bizonygatja a férfi. Gyűlöllek, mondja a nő, feláll és a szobába megy. Csak még utoljára, most az egyszer az éjszakai kiadást is, mo­tyogja maga elé a férfi, és elindul ő is, be a szobába, a készülék felé.

Next