Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-03-18 / 11. szám - Dr. Bodolay Géza: Történelmi lecke (cserkészfiúknak) • infjúsági mozgalom • Magyar Cserkészszövetség, Magyar Cserkészcsapatok Szövetsége (14. oldal)
IFJÚSÁGI MOZGALOM Történelmi lecke (cserkészfiúknak) „Ha összeszakad Ég és Föld Mégis más lesz Magyarország." (Ady: Történelmi lecke fiúknak) Elkedvetlenítő tapasztalataink szerint sokan még ma sem tudják, hogy hazánkban több cserkészszövetség létezik, pedig többször írtam már a lapokban a két, egymástól egyre inkább távolodó legnagyobbról. Kiderült ezekből az írásokból, hogy a Magyar Cserkészszövetség (MCSSZ) nevű szövetség vezetőinek nemcsak a cserkészerkölcshöz, hanem a demokráciához, toleranciához, szabadelvűséghez és más hasonló — általunk, a Magyar Cserkészcsapatok Szövetsége (MCSCSSZ) által nagyra becsült értékekhez kevés közük van, így a két magyar cserkészszövetség alapvető kérdésekben különbözik egymástól. Erről a különbözőségről, a két szövetség „másságáról" két beszédes példa árulkodott az elmúlt nyáron. Ezek azt is megmutatják, miért lehetetlen számunkra a másik szövetség mai vezetőségével a „felsőbb helyekről" tanácsolt egyesülés, de még az esetleges együttműködés is. Nem mintha ők igyekeznének velünk együttműködni, kezdettől fogva gőgösen csak magukat képzelték „magyar cserkészetének. Elnökük, idősb. dr. Surján László egy éve kijelentette egy közös tárgyalásunkon, hogy ők sohasem ismerték el a Genfben 1990. január 10-én aláírt egyezményünket, amely szerint egyik szövetség sem tekinti magát a magyar cserkészet egyedüli képviselőjének. (Aláírtuk mi is hárman, ők is hárman, élükön Surjánnal. Lepecsételte, aláírásával hitelesítette a világszervezet főtitkára.) Ennek az aláírásnak a nyílt megtagadása volt az utolsó alkalom, hogy tárgyaltunk ezzel a — több cserkésztörvényt sorozatosan megszegő — „cserkész"-vezetőséggel. (Csapatszinten természetesen lehetséges és folyik is az együttműködés.) Közben ráadásul az is kiderült, s ez a fő akadálya az együttműködésnek, milyen történelemszemléletnek a terjesztője a másik szövetség vezetősége. Nem akartam hinni a szememnek lapjukat, a Magyar Cserkészt olvasva. Ez áll a lap 1993. júliusi számának 16. lapján. A „vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy" által „létrehozott zászlóalj 1944-45-ben a Szent László hadosztály keretében hősi küzdelmet folytatott a betolakodott szovjet csapatok ellen a Dunántúl védelmében". Nem vonom kétségbe, hogy életüket is kockáztatva bátran, sőt, vakon küzdöttek a náciellenes szövetségesek határozatából nálunk előnyomuló ukrán hadseregek ellen, de korántsem „a Dunántúl védelmében" (amelyet közben szakadatlanul bombáztak az amerikai hadsereg repülőgépei is), hanem a hazánkat megszállva tartó náci-német birodalom érdekében. Annak természetesen az volt a kedvező, hogy minél tovább húzhassa a harcot magyar területen, országunk tökéletes lerombolását, tönkretételét „sikeresen" megvalósítva, és a Dunántúl népének mérhetetlenül sok szenvedést okozva. Elhallgatja a lap „történelmi leckéje", hogy a Dunántúl „védelmében" bárkinek csak 1944. október 15., a nyilas puccs után lehetett harcolnia, mert csak akkor értek oda a szemben álló seregek. Akkorra pedig már (vagy: még) Horthy Miklós kormányfő is belátta, és közhírré is tette minden hazáját szerető magyar előtt: „Ma minden józan eszű ember előtt nyilvánvaló, hogy Németország elvesztette a háborút... Egy nemzet, amely az őseitől örökölt földet utóvédharcok színhelyévé változtatja egy már amúgy is elvesztett háborúban, rabszolgaszellemtől vezetve és idegen érdekek védelmében, elveszíti a világ közvéleményének becsülését". Kiáltványa végén „minden becsületes magyart” arra kért a kormányzó (aki mellesleg az akkori magyar cserkészet fővédnöke volt), hogy őt kövessék az ország megmentése érdekében a háborúból való kilépés után. Tudjuk (mi ifjú egyetemistákként át is éltük), hogy sajnos nem ez történt. Következett a nyilas puccs. Úgy látszik, mindez kimaradt a cserkészlap főszerkesztőjének, dr. Bóna Zoltánnak történelmi olvasmányaiból, pedig „civilben" lelkész, és mint ilyen, az Ökumenikus Tanács főtitkára (sőt, mint lapjában tudtul adta: újdonsült, most avatott cserkész). Meggondolta-e vajon, hogy lapja olyanokat állított példaképül a mai magyar cserkészifjúság elé, akik „legfőbb haduruknak" tett esküjüket megszegve tovább harcoltak a szövetségesek (az ENSZ alapjait lerakó demokratikus hatalmak) ellen, a náci-német imperializmus és a fajelméletes emberi gonoszság, a nyilas téboly mellett? Hiányos történelmi ismeretei következtében (és keresztyén etikai meggyőződését is szögre akasztva) azt hirdeti a cserkészlap főszerkesztője a felelős szerkesztővel, Bene Kálmánnal együtt, s nyilván a lapot kiadó Magyar Cserkészszövetség elnökségének jóváhagyásával,akikre láthatóan az egykori tb. főcserkész, Teleki Pál tragikus figyelmeztetése sem gyakorolt hatást, hogy azok jelentenek példát az ő szövetségük ifjúságának, akikre ráillett a „nácik utolsó csatlósa" címke, melyet sajnos egyes politikusok egész népünkre kéjjel ráragasztgattak. Az ilyen elvakult „hősök" fölösleges intézkedésének volt többek közt a következménye az 1945-ös bácskai vérfürdő, a felvidéki magyarok törvényen kívül helyezése és kitelepítése, s a hamarabb kiugró románok hatalmaskodása erdélyi magyar sorstársaik fölött. Voltunk (ha nem is sokan) az akkori magyar ifjúság világosan látó tagjai közt (sorainkban szép számmal cserkészek), akik bizonyították, hogy mi magyarok sem voltunk utolsó csatlósok. Ezért harcoltunk 1944-ben a nácikkal szembeforduló nemzeti ellenállás (Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kiss János altábornagy és társaik) oldalán. Számunkra a magyar függetlenség megvédése az 1994. március 19-én valóban betolakodott náci-német birodalmi hadsereggel szemben éppolyan fontos volt (vagy lett volna), mint bárki mással szemben. A megbélyegző szó használata a nácikra vonatkoztatva indokolt, de a szovjet-ukrán hadseregre való alkalmazása történelmi ködösítés a cserkészlapban, hiszen velük a háború úgy kezdődött, hogy a német birodalom szövetségeseként akkori államvezetésünk „tolakodott be" Ukrajnába. Nem dicsekedni akarunk vele, de voltunk már akkor ifjú cserkészvezetők, akik népünkre nézve tragikus ballépésnek tartották ezt, különösen a nagy pedagógus és cserkészvezető, Karácsony Sándor útmutatása nyomán. Tudom, hogy voltak az ifjúságban olyan félrevezetettek is, akik a nácikért lelkesedtek, „az erőszak bűvöletében" nem bánva, vagy észre sem véve, „hogy mint pusztul el szép fajunk". A cserkészlap szerkesztői (és szövetségük egész vezetősége) lapjukban inkább József Attilának ezt a Hazám című nagy versét közölhetnék teljes terjedelmében olvasóik okulására, ahelyett, hogy rossz történelmi emlékezéseket írnak, így a lapjukat olvasó ifjúság legalább világosabban látná, milyen is volt a két világháborúba is meggondolatlanul beleugró, régi, hivatalos Magyarország. Vajon mit szólnak a Magyar Cserkész című lap „történelmi leckéjéhez" azok a történész-miniszterek, politikusok, akik láthatólag lelkesen támogatják erkölcsileg is, anyagilag is a lapot kiadó MCSSZ-et. És ahhoz mit szólnak, hogy a kormányzó újratemetésén (mint a Magyar Hírlap címoldalán láthattuk) a szóban forgó szövetség cserkészei olyan koszorúval jelentek meg, amelyen a történelmi „ezeréves", azon belül a bécsi döntések utáni és legbelül mai határaink voltak nemzeti színeink virágaiból kirakva. Találékonyságukra bizonyára még büszkék is voltak. Nem gondoltak rá, hogy hazájuknak mennyit árthatnak ilyenféle tüntető koszorúzással. De az is lehet, hogy tisztában voltak koszorújuk jelentésével. Talán éppen azt akarták jelezni az MCSSZ vezetői, hogy nem értenek egyet a hatpárti egyetértésen alapuló külpolitikával, amely — láthatóan — új módokon akarja megközelíteni, gyógyítani nemzetünk huszadik századi tragédiájának következményeit. Ők — ezt jelentette a koszorú — a továbbiakban is csak abban a régi revansista szellemben akarják a magyar cserkészifjúságot nevelni, amelyben maguk felnőttek. Nehogy valamiképpen sikerüljön megszüntetni a magyar revansról szóló vádakat, nehogy valamiképpen békében élhessünk végre kárpát-medencei „tejtestvéreinkkel" (Németh László szavával szólva)! Nem kellene talán erről ilyen sokat beszélnünk, német cserkészbarátaink azonban levélben tették szóvá, hogy az MCSSZ volt külügyese, s ma is vezető tagja, dr. Máthé Levente (a genfi „egyezmény" második aláírója Surján mellett szövetségük részéről) állandóan irredenta szólamokkal ingerelte őket, amikor Budapesten jártak. Figyelmeztettek is bennünket, hogy ez árt a magyar cserkészet európai hírének. Ezért meggondolandónak tartanák támogatóik helyében, hogy hagyhatják-e ismét elvakíttatni ifjúságunkat a Magyar Cserkészszövetséghez csatlakozó csapatokban? És főleg meggondolnánk a keresztény-keresztyén, a békét hivatalból is képviselő egyházi vezetők helyében, hogy vajon ezt a cserkészetet hasznos-e támogatniuk. E „cserkész"-vezetők etikátlan magatartását is komolyabban mérlegelhetnék az erkölcs tisztaságának nagy tekintélyű őrei. Az MCSSZ-et favorizáló álláspontját felülvizsgálhatná a genfi világszervezet is, amely legújabban a demokratikus pluralizmus elvét megtagadva az egy ország egy elismert cserkészszövetség ötletét akarja érvényesíteni nálunk, az MCSSZ vezetőinek áskálódása nyomán. Nekünk (a kisebb szövetség vezetőinek) óhatatlanul Arany János szavai jutnak eszünkbe a nagy csinnadrattával tevékenykedő nagyobb szövetség ballépéseit látva: „Mennyi szájhős, mennyi lárma! S egyre süllyedt a naszád. Nem elég csak emlegetni: Tudni is kell jól szeretni. Tudni bölcsen, a hazát". Dr. Géza MXFKÖSZÖNJÜK A NYUGALMAT. A TÜRELEM EREJÉT. / i§| / ■ Ki P p/Y r\ i KIOTÓM 1994. MÁRCIUS 18. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM