Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-03-18 / 11. szám - Dr. Bodolay Géza: Történelmi lecke (cserkészfiúknak) • infjúsági mozgalom • Magyar Cserkészszövetség, Magyar Cserkészcsapatok Szövetsége (14. oldal)

IFJÚSÁGI MOZGALOM Történelmi lecke (cserkészfiúknak) „Ha összeszakad Ég és Föld Mégis más lesz Magyarország." (Ady: Történelmi lecke fiúknak) Elkedvetlenítő tapasztalataink szerint sokan még ma sem tudják, hogy hazánk­ban több cserkészszövetség létezik, pedig többször írtam már a lapokban a két, egy­mástól egyre inkább távolodó legna­­gyobbról. Kiderült ezekből az írásokból, hogy a Magyar Cserkészszövetség (MCSSZ) nevű szövetség vezetőinek nem­csak a cserkészerkölcshöz, hanem a de­mokráciához, toleranciához, szabadelvű­séghez és más hasonló — általunk, a Ma­gyar Cserkészcsapatok Szövetsége (MCSCSSZ) által nagyra becsült értékek­hez kevés közük van, így a két magyar cserkészszövetség alapvető kérdésekben különbözik egymástól. Erről a különbözőségről, a két szövet­ség „másságáról" két beszédes példa árulkodott az elmúlt nyáron. Ezek azt is megmutatják, miért lehetetlen számunkra a másik szövetség mai vezetőségével a „felsőbb helyekről" tanácsolt egyesülés, de még az esetleges együttműködés is. Nem mintha ők igyekeznének velünk együttműködni, kezdettől fogva gőgösen csak magukat képzelték „magyar cserké­szetének. Elnökük, idősb. dr. Surján László egy éve kijelentette egy közös tár­gyalásunkon, hogy ők sohasem ismerték el a Genfben 1990. január 10-én aláírt egyezményünket, amely szerint egyik szö­vetség sem tekinti magát a magyar cser­készet egyedüli képviselőjének. (Aláírtuk mi is hárman, ők is hárman, élükön Sur­jánnal. Lepecsételte, aláírásával hitelesí­tette a világszervezet főtitkára.) Ennek az aláírásnak a nyílt megtagadása volt az utolsó alkalom, hogy tárgyaltunk ezzel a — több cserkésztörvényt sorozatosan megszegő — „cserkész"-vezetőséggel. (Csapatszinten természetesen lehetséges és folyik is az együttműködés.) Közben ráadásul az is kiderült, s ez a fő akadálya az együttműködésnek, milyen történelemszemléletnek a terjesztője a másik szövetség vezetősége. Nem akartam hinni a szememnek lapju­kat, a Magyar Cserkészt olvasva. Ez áll a lap 1993. júliusi számának 16. lapján. A „vitéz Bertalan Árpád ejtőernyős őrnagy" által „létrehozott zászlóalj 1944-45-ben a Szent László hadosztály keretében hősi küzdelmet folytatott a betolakodott szovjet csapatok ellen a Dunántúl védelmében". Nem vonom kétségbe, hogy életüket is kockáztatva bátran, sőt, vakon küzdöttek a náciellenes szövetségesek határozatából nálunk előnyomuló ukrán hadseregek el­len, de korántsem „a Dunántúl védelmé­ben" (amelyet közben szakadatlanul bom­báztak az amerikai hadsereg repülőgépei is), hanem a hazánkat megszállva tartó náci-német birodalom érdekében. Annak természetesen az volt­ a kedvező, hogy minél tovább húzhassa a harcot magyar területen, országunk tökéletes lerombolá­sát, tönkretételét „sikeresen" megvalósít­va, és a Dunántúl népének mérhetetlenül sok szenvedést okozva. Elhallgatja a lap „történelmi leckéje", hogy a Dunántúl „védelmében" bárkinek csak 1944. október 15., a nyilas puccs után lehetett harcolnia, mert csak akkor értek oda a szemben álló seregek. Akkor­ra pedig már (vagy: még) Horthy Miklós kormányfő is belátta, és közhírré is tette minden hazáját szerető magyar előtt: „Ma minden józan eszű ember előtt nyilvánva­ló, hogy Németország elvesztette a hábo­rút... Egy nemzet, amely az őseitől örökölt földet utóvédharcok színhelyévé változtatja egy már amúgy is elvesztett háborúban, rabszolgaszellemtől vezetve és idegen ér­dekek védelmében, elveszíti a világ közvé­leményének becsülését". Kiáltványa végén „minden becsületes magyart” arra kért a kormányzó (aki mellesleg az akkori ma­gyar cserkészet fővédnöke volt), hogy őt kövessék az ország megmentése érdeké­ben a háborúból való kilépés után. Tudjuk (mi ifjú egyetemistákként át is éltük), hogy sajnos nem ez történt. Következett a nyilas puccs. Úgy látszik, mindez kimaradt a cser­készlap főszerkesztőjének, dr. Bóna Zol­tánnak történelmi olvasmányaiból, pedig „civilben" lelkész, és mint ilyen, az Öku­menikus Tanács főtitkára (sőt, mint lapjá­ban tudtul adta: újdonsült, most avatott cserkész). Meggondolta-e vajon, hogy lapja olyanokat állított példaképül a mai magyar cserkészifjúság elé, akik „legfőbb haduruknak" tett esküjüket megszegve tovább harcoltak a szövetségesek (az ENSZ alapjait lerakó demokratikus hatal­mak) ellen, a náci-német imperializmus és a fajelméletes emberi gonoszság, a nyilas téboly mellett? Hiányos történelmi ismeretei következ­tében (és keresztyén etikai meggyőződését is szögre akasztva) azt hirdeti a cserkészlap főszerkesztője a felelős szerkesztővel, Bene Kálmánnal együtt, s nyilván a lapot kiadó Magyar Cserkészszövetség elnökségének jóváhagyásával,­­akikre láthatóan az egy­kori tb. főcserkész, Teleki Pál tragikus fi­gyelmeztetése sem gyakorolt hatást­, hogy azok jelentenek példát az ő szövetségük if­júságának, akikre ráillett a „nácik utolsó csatlósa" címke, melyet­ sajnos egyes poli­tikusok egész népünkre kéjjel ráragaszt­­gattak. Az ilyen elvakult „hősök" fölösleges intézkedésének volt többek közt a követ­kezménye az 1945-ös bácskai vérfürdő, a felvidéki magyarok törvényen kívül helye­zése és kitelepítése, s a hamarabb kiugró románok hatalmaskodása erdélyi magyar sorstársaik fölött. Voltunk (ha nem is sokan) az akkori magyar ifjúság világosan látó tagjai közt (sorainkban szép számmal cserkészek), akik bizonyították, hogy mi magyarok sem voltunk utolsó csatlósok. Ezért har­coltunk 1944-ben a nácikkal szembefor­duló nemzeti ellenállás (Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kiss János altábornagy és társaik) oldalán. Számunkra a magyar független­ség megvédése az 1994. március 19-én valóban betolakodott náci-német birodal­mi hadsereggel szemben éppolyan fontos volt (vagy lett volna), mint bárki mással szemben. A megbélyegző szó használata a nácikra vonatkoztatva indokolt, de a szovjet-ukrán hadseregre való alkalmazá­sa történelmi ködösítés a cserkészlapban, hiszen velük a háború úgy kezdődött, hogy a német birodalom szövetségese­ként akkori államvezetésünk „tolakodott be" Ukrajnába. Nem dicsekedni akarunk vele, de voltunk már akkor ifjú cserkész­­vezetők, akik népünkre nézve tragikus ballépésnek tartották ezt, különösen a nagy pedagógus és cserkészvezető, Kará­csony Sándor útmutatása nyomán. Tu­dom, hogy voltak az ifjúságban olyan fél­revezetettek is, akik a nácikért lelkesed­tek, „az erőszak bűvöletében" nem bánva, vagy észre sem véve, „hogy mint pusztul el szép fajunk". A cserkészlap szerkesztői (és szövetségük egész vezetősége) lapjuk­ban inkább József Attilának ezt a Hazám című nagy versét közölhetnék teljes terje­delmében olvasóik okulására, ahelyett, hogy rossz történelmi emlékezéseket ír­nak, így a lapjukat olvasó ifjúság legalább világosabban látná, milyen is volt a két vi­lágháborúba is meggondolatlanul beleug­­ró, régi, hivatalos Magyarország. Vajon mit szólnak a Magyar Cserkész című lap „történelmi leckéjéhez" azok a történész-miniszterek, politikusok, akik láthatólag lelkesen támogatják erkölcsileg is, anyagilag is a lapot kiadó MCSSZ-et. És ahhoz mit szólnak, hogy a kormányzó újratemetésén (mint a Magyar Hírlap cím­oldalán láthattuk) a szóban forgó szövet­ség cserkészei olyan koszorúval jelentek meg, amelyen a történelmi „ezeréves", azon belül a bécsi döntések utáni és leg­­belül mai határaink voltak nemzeti színe­ink virágaiból kirakva. Találékonyságukra bizonyára még büszkék is voltak. Nem gondoltak rá, hogy hazájuknak mennyit árthatnak ilyenféle tüntető koszorúzással. De az is lehet, hogy tisztában voltak ko­szorújuk jelentésével. Talán éppen azt akarták jelezni az MCSSZ vezetői, hogy nem értenek egyet a hatpárti egyetértésen alapuló külpolitikával, amely — láthatóan — új módokon akarja megközelíteni, gyó­gyítani nemzetünk huszadik századi tra­gédiájának következményeit. Ők — ezt je­lentette a koszorú — a továbbiakban is csak abban a régi revansista szellemben akarják a magyar cserkészifjúságot nevel­ni, amelyben maguk felnőttek. Nehogy valamiképpen sikerüljön megszüntetni a magyar revansról szóló vádakat, nehogy valamiképpen békében élhessünk végre kárpát-medencei „tejtestvéreinkkel" (Né­meth László szavával szólva)! Nem kellene talán erről ilyen sokat be­szélnünk, német cserkészbarátaink azon­ban levélben tették szóvá, hogy az MCSSZ volt külügyese, s ma is vezető tagja, dr. Máthé Levente (a genfi „egyezmény" má­sodik aláírója Surján mellett szövetségük részéről) állandóan irredenta szólamokkal ingerelte őket, amikor Budapesten jártak. Figyelmeztettek is bennünket, hogy ez árt a magyar cserkészet európai hírének. Ezért meggondolandónak tartanák támo­gatóik helyében, hogy hagyhatják-e ismét elvakíttatni ifjúságunkat a Magyar Cser­készszövetséghez csatlakozó csapatok­ban? És főleg meggondolnánk a keresz­tény-keresztyén, a békét hivatalból is kép­viselő egyházi vezetők helyében, hogy va­jon ezt a cserkészetet hasznos-e támogat­niuk. E „cserkész"-vezetők etikátlan ma­gatartását is komolyabban mérlegelhet­nék az erkölcs tisztaságának nagy tekin­télyű őrei. Az MCSSZ-et favorizáló állás­pontját felülvizsgálhatná a genfi világszer­vezet is, amely legújabban a demokrati­kus pluralizmus elvét megtagadva az egy ország­­ egy elismert cserkészszövetség ötletét akarja érvényesíteni nálunk, az MCSSZ vezetőinek áskálódása nyomán. Nekünk (a kisebb szövetség vezetőinek) óhatatlanul Arany János szavai jutnak eszünkbe a nagy csinnadrattával tevé­kenykedő nagyobb szövetség ballépéseit látva: „Mennyi szájhős, mennyi lárma! S egyre süllyedt a naszád. Nem elég csak emlegetni: Tudni is kell jól szeretni. Tudni bölcsen, a hazát". Dr. Géza MX­FKÖSZÖNJÜK A NYUGALMAT. A TÜRELEM EREJÉT. / i§| / ■ Ki P p/Y r\ i KIOTÓM 1994. MÁRCIUS 18. ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next