Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-14 / 2. szám - Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből. Selmeczitündér • publicisztika • Selmeczi György-est, Merlin (3. oldal) - P. Nagy István: Tanár úr kér • publicisztika (3. oldal) - Petri Lukács Ádám: Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! • publicisztika (3. oldal)
ÉLET ÉS B IRODALOM ESTERHÁZY PÉTER: Egy kékharisnya följegyzéseiből Selmeczitündér Tárgyszerű megjelölésnek látszik Erdélyre a Tündérország, az európai átlagnál, úgy rémlik, több tündér jutott egy főre. Selmeczi György est volt a Merlinben. Az első fele „az örökkévalóságnak", a második a „felejtésnek", a szerző óhaja (inkább csak szóhasználata) szerint. Selmeczit elsődlegesen színházi habituéként ismerik, a szikrázó tehetségű tapor, az alkalmazott muzsika nagymestere, aki nem ismer lehetetlent, sorolhatnánk a féligazságokat. Csöndes és gazdag első részt hallhattunk, zenedarabokat gyerekeknek, Kincses Margit zongorázásával, azután Csengery Adrienn énekelt, sőt játszott három dalt népi szövegekre. Van abban vakmerőség, hogy (és ahogy) Selmeczi misét ír. Az egyén és közösség viszonyáról kell ennek kapcsán tűnődni, az égre pillantás és főhajtás (leszögezés) kettősségéről, tradícióról, formáról. Mit szabad, mit nem, mit lehet, mit nem, mi kell, mi nem. Lelkifurdalás és ujjongás, félelem és bizalom, észak és dél, Isten mint a világ örömének forrása, és mint önmaga hiányának ,a súlya. Selmeczi zenéje talán nem tesz föl minden fölteendő kérdést, de csendesen tudja ezeket. Nem szeretnék úgy tenni, mint aki ért a zenéhez, így csak kijelentem, hogy nagy öröm volt hallgatni a IV. vonósnégyes ősbemutatóját, amely örömet (vagy egy másikat) az Éder-kvartetten is látni véltem. És egyáltalán minden közreműködőn látszott a szerző iránti — ne kerteljünk: szeretet. A második rész tulajdonképpen folyamatos ráadás, emlékezés és nosztalgia, munkákra, városokra, barátokra. Selmeczi egyszerre pesti és erdélyi, ugyanolyan természetesen tud megszólaltatni egy kuplét, mint egy virágéneket, amivel a legkevésbé sem akarnám sugallni, hogy Pest volna a kupié, Erdély meg a virágének (igaz, a fordítottját sem). Fölsejlett az egész Kolozsvár-mítosz, sok, tehetséges fiatal ember együtt hajdanán, Orbán Györgytől Szőcs Gézáig, Balla Zsófitól Cselényi Béláig, majd (most) szétszóratva — bár Selmeczi éppenséggel nagy integráló erő, ez este is maga köré tudta gyűjteni az embereit, régről és későbbről (sőt, a jövőből), és meg is énekeltette őket. E sorok írójának is összeszorult a torka hallván az Idő van-zenéket (szöveg és miegyéb: Gothár), eszébe jutván Cserháti Zsuzsa és Mister Praecox, ifjúságunk ikercsillaga. Nyilván utazom is rá, éhes vagyok erre, meg szerencsém is van, hogy ilyen tüneményes emberekkel, kollégákkal találkozom mostanában, akik följavítják kissé, egy-egy estére, reggelre, éjszakára a várost. Selmeczi is ilyen, ül egyedül, nagyon magában, ott, a zongora mögött, a zongora védelmében, rezignáltan és boldogan, rémülten — és klimpírozik, a tündér. Mellettem valaki a közönségből (mit valaki egy nő!) az ifjúságát siratja. P. NAGY ISTVÁN: Tanár úr kér Hogy a tanár „úr", azt nemcsak a keze alá járó diák tudja, hanem — tanköteles lévén — mindenki tudja. Aki nagyon régen járt iskolába, az azt is tudja, hogy egykor konkrétan mit jelentett ez a szó. Hogy mit jelentett egy fél évszázada tanár úrnak lenni, teszem azt, egy faluban. Hogy minő dolog volt az: az úri kaszinóban együtt kvaterkázni a jegyzővel, a tisztelendő atyával és a patikussal. Ezt mi, kései, csenevész ivadékai őseinknek, ma már csak a Mikszáth- és Móricz-regényekből ismerhetjük. Ezekből a tudósításokból az is kiderülhet, hogy a tanársággal a mainál nagyobb anyagi juttatás is járt. Ez nemcsak a korabeli regényekből derülhet ki, kiderülhet olyan komoly filozófusok apróbb munkáiból is, mint amilyen Hamvas Béla. Nos, a kríziselmélet honi megalapozója sok más mellett a tanárokon is alaposan elveri a port; egyik — harmincas? negyvenes? években írt — cikkében többek között a következőket írja: a tanár „tennivalója az manapság, hogy úgy szemre, pedánsan megtartsa a tantervet, hízelegjen az igazgatónak, szerezzen politikai összeköttetéseket, nehogy állásából kitúrják, és hogy minél rövidebb idő alatt minél magasabb fizetési osztályba jusson. A tanárság így ma állás lesz és nem hivatás". Hamvas a félreértések elkerülése végett azt is megmondja, mit ért az egyiken, mit a másikon: ,A hivatás játék és szenvedély — az ember veleszületett életformája, amiben teljesedik és boldog: ez az ember helye és egyedüli helye a világban. Az állás ezzel szemben összegszerűen kifejezhető valami, jövedelem, pozíció, pénz." Ebből az idézetből két következtetést vonhatunk le: 1. a tanároknak valaha volt miért hízelegniük; 2. mára már nincs miért hízelegniük. Maradt számukra a hivatás. „Játék és szenvedély." Korgó gyomorral? Mondjuk csak ki, Csokonait parafrazálva: Ma az is bolond, aki tanár lesz Magyarországon! Szöknek is a pályáról a többre hivatottak, mert ahogy egy másik költőt citáljunk, visszájára fordítva verssorait — inkább lesznek töltőtollkoptatók, semmint oktatók, szegény legények! Tagadhatatlanul van valami sajnálatra méltó a tanár alakjában. Különösen a kiérdemesültebbjére áll ez, aki szolgálati idejét becsülettel kitöltötte. Van valami szívszorító abban, ahogy évek múltán, már görnyedten, összefut egy-egy régi tanítványával. Hja, bizony, a tanár úr!... Épp bevásárolni volt szegénykém: egy vekni kandikál ki a kimustrált szatyorból, egy köteg zöldség. Panaszkodik, mindig csak panaszkodik. Kevés a nyugdíj (mit nyugdíj: könyöradomány!), elcserélné a lakótelepi lakását egy kisebbre, de mi legyen a több ezer könyvvel? Merthogy őneki ez az összes vagyona, a könyvek, környei körül a falakon könyvek, még a pirinyó előszobába is jutott belőlük, jóformán mást nem is szerzett... Manapság bizony rájár a rúd tanár úrékra. Kiérdemesültekre és pályakezdőkre egyaránt, mindükre. Újabban sokat beszélnek róluk: ők a köz alkalmazottjai. Márpedig a köznek sosincs elég pénze. Nem tud eleget juttatni a tanár úréknak. Kézen-közön mindig eltűnik a pénz, akár a mesebeli liszt. Pedig nem akármilyen liszt az Nullás. Kovács Péter Balázs rajza PUBLICISZTIKA 1994. JANUÁR 14. PETRI LUKÁCS ÁDÁM: Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! Itt vagyok ebben a Prágában, ki tudja, hányadszor, nem szeretem olyan szívvel, mint Berlint vagy Amszterdamot, de hát nem is kell, az ember a testvéreit nem választhatja meg, csak a barátait. Neonok, change-boxok, szupermarketek, sok ezer műanyag és üveg négyzetméter már itt is westernizálva van, mint Budapesten. Az Angyal, aki itt is egy Új Angyal, a Szabadság Angyala, gyönyörű ténykedései közepette kis piszkokat termel. E piszkokkal telehordott altstadtban, a boldog új évet üdvözítő tűzijáték-szikrákban — szégyen, nem szégyen —, egyre csak ezt a mondatot láttam: Éljen a magyar szabadság, éljen a haza! Mert ugye itt van ez, hogy idén ötven éve volt az a 44-es év, nagyon érezni kell, hogy ötven év rengeteg idő, irdatlan távolság, elképzelni se tudjuk, miket akartak akkor a hatalom birtoklói, legyen ez az idei év újra a miénk, mint az az öt évvel ezelőtti, amikor minden úgy igazán elkezdődött, válasszuk meg magunknak ezt az évet, és bele a magyar szabadságot úgy, hogy újra érezhessük magunkat otthon, otthon. És sípulóverben vagy frakkban, gőzölgő tea vagy jegeces vodka mellett, de bíbelődjünk, vacakoljunk, csináljunk. Vagy még inkább bíbelődhessünk, vacakolhassunk, csinálhassuk megint újra a magunk dolgát, megbízván jó választásunkban, azt érezvén, akik a politikát csinálják, olyan mifélék, akik szabadon szeretik... És akkor talán öt év múlva már valóban érezhető lesz az öt évvel ezelőtti álom, hogy mindegy, hogy Amszterdamban vagy Bécsben vagy Berlinben, avagy Prágában, Krakkóban vagy Budán zakatolnak a napok, a mindennapok, az utóbb említett városok az előbbiekhez hasonlatosan szabadok, működőek és nemcsak harmincféle whisky és százhúszféle cigaretta azokhoz hasonlón, de egy pohár Bourbon mellett olyan fontos személyes dolgokról van szó, mint ott, és nem olyan hülyeségekről, amikről mostanában kénytelenek vagyunk beszélni. A piros (kék) lokált néztük mindig a csatornáknál. — Tüzes, vad kis hely — mondtad. (Bársonyos, édes kis hely — mondtad.) Még mindenfélét mondtál, csak aztán vetted be a gyógyszereket. (Beszélgetéstöredék a több mint ötszáz napja halott mamával.)