Élet és Irodalom, 1995. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)
1995-08-18 / 33. szám - Fáy Miklós: Király Salamon gyűrűje • zenekritika • Mahler: Hatodik szimfónia - Deutsche Grammophon, 1995. (16. oldal) - Koller Lőrinc: Esztrád • TElevíziókritika (16. oldal) - Szegő György: Párhuzamos életrajzok • tárlat | Fotó • Rudolf Koppitz. Museum Stadt Wien | Moholy-Nagy László. Magyar Fotográfiai Múzeum. Kecskemét (16. oldal)
FÁY MIKLÓS: Zene Király Salamon gyűrűje ■ Az ezerkilencszázkilencvenes évek derekán Király Salamon volt az egyetlen magyar, aki részt vehetett az Egyesült Államok űrkutatási programjában. A dologban csupán az volt a meglepő, hogy Király a középiskolában egy alkalommal megbukott matematikából, kettes és hármas között ingadozott kémiából és fizikából— egyáltalán: semmit sem konyított a természettudományhoz. Igaz, nem is atomfizikusként alkalmazták az amerikaiak. Király kommunikációs lángelme volt. Gyakorlatilag nem volt olyan nyelv a világon, amelyet ne értett volna, és néhány nap alatt ne tudott volna tökéletesen, akcentus nélkül beszélni. De értette a gesztusokat, a testbeszédet, minden elképzelhető kvázi- és metanyelvet. Értette a zenét is. Ezt azonban nem úgy értette, mint a művészek, a hangcsodák, virtuózok, vagy akár a zeneszerzők. Király számára a zenei hangok egymásutánja épp olyan kommunikáció volt, mint bármi. Le tudta volna fordítani, ha bárki igényt tartott volna rá, angolra vagy magyarra vagy navahóra azt, amit A nürnbergi mesterdalnokok fagottszólama jelentett. De soha nem beszélt erről a tudásról, így soha senki nem is kérdezte felőle. Király egyébként nem szerette a zenét. Nagyon kiábrándító volt számára a zene körüli sok félreértés. Ő ugyanis tudta, hogy Beethoven kilencedik szimfóniájának sokat magasztalt bevezetése nem jelent egyebet, mint: dögölj meg, te szemétláda. Nem is beszélve Schubert Pisztrángötöséről, amely egész egyszerűen nem tűrne nyomdafestéket. Pornográf alkotás. A mi szempontunkból mindez csak azért érdekes, mert Király volt az, aki elhelyezte Mahler Hatodik szimfóniájának Pierre Boulez által vezényelt felvételét a Pioneer-16 fedélzetén. Az űrhajónak, mint bizonyára tudják, az volt a feladata, hogy elhagyva a Naprendszert addig cirkáljon a világűrben, míg végre az emberihez hasonló civilizációt talál, ott aztán megálljon, vesse ki magából terhét, egy csomagot, amelyben képek vannak a Naprendszerről, a Földről, az emberről, meg egy lemez a Mahler Hatodik szimfóniájáról. Ez volt Király ötlete. Csak az ő kelet-európai agyában foganhatott a gondolat, hogy valakitől segítséget kell kérni. Mert a Mahler-szimfónia valóságos regény volt, bár meghallgatása még másfél órába se került. De az a panaszáradta, ami benne van, kitenne négy szokványos méretű könyvet is. A rövidített tartalma körülbelül így szól: Emberek vagyunk, magunkra maradtunk. Jaj nekünk. Gyűlöljük az erőszakot, mégis erőszakosak vagyunk. Félünk, mégis félelmet keltünk másokban. Szenvedünk és utáljuk az életünket, mégis az a legnagyobb bajunk, hogy egyszer meg kell halnunk. A műben az a szó nem szerepel, hogy segítség, Király mégis biztos volt abban, hogy ha a lemez elkerül egy értelmes lények lakta bolygóra, ott meghallgatják és megértik az üzenetet, akkor azonnal tenni fognak valamit a szegény emberiségért. De Király csak a kommunikációban volt zseniális, a jövendőmondásban nem. Szívesen nevezném Királyt balfácánnak, ha nem lenne túlzottan illetlen szó egy nagy vallásalapítóra. Mert Király Salamon akaratán és — természetesen — tudtán kívül vallást alapított egy világoskék, derűs bolygón, néhány ezer évvel a halála után. A Pioneer-16 útja sikeres volt. Az űrhajó a földihez hasonló civilizációt talált. A bolygót lakói ugyanúgy Földnek nevezték, magukat pedig embereknek, és hasonlítottak is az ezerkilencszáz körül élő földi lakókhoz, csak valamivel talán puhábbak és szelídebbek voltak. Soha nem háborúztak, képtelenek voltak egymás megölésére, legyőzték a betegségeket, és elfelejtették már, hogy mi a halál. Szépek voltak és halhatatlanok. Egész nap unatkoztak. És ekkor érkezett meg közéjük a Pioneer-16, Mahler Hatodik szimfóniájával. Meg tudták hallgatni a lemezt. Meghallgatták és megértették. Azt is azonnal fölfogták, hogy mit kaptak: híradást a Mennyországból. Csodálatos bizonyosság volt számukra. Tehát igaz, hogy van még hely a világon, ahol van szenvedés, gyűlölet és erőszak. Ahol még van halál. Micsoda boldogságban élhetnek ott! Nincs megnyugtató befejezése a történetnek. Az új Föld lakói nem indítottak űrhajót a régi felé. Megelégedtek a vágyakozással. Szeretnének egyszer majd tökéletesedni, gonosznak, erőszakosnak és halandónak lenni. Addig is minden évben összegyűlnek az új vallás hívei, és meghallgatják a Hatodik szimfóniát. Van közben, aki sír, a másik nevet, olyan is akad, aki elájul, és mind-mind vágyakoznak a jobb, az igazi hazába. (Mahler: Hatodik szimfónia — Deutsche Grammophon, 1995.) KOLLER LŐRINC: Televízió Esztrád a Visszatérnék néhány gondolat erejéig Rózsa Péternek korábbi, Banánhéj című műsorára — ennek ő aligha örül majd. Azért térnék vissza, mert példaértékűnek tartom azt, hogy milyen lehetetlen helyzetekbe képes sodorni magát egy valamikor, egészen pontosan a hazai televíziózás viszonyai között kétségtelenül legendává nőtt Napzárták időszakában sikeres riporter olyankor, amikor elmúltak már a legendás idők. Hogy Rózsa Péter mostanában nem találja a helyét a hazai televíziózásban, az szembetűnő. Ám hogy ez a bizonytalanság olyan méretű, hogy Rózsa az egykori Rózsa saját maga ellenpróbáját produkálja, az zavarba ejtő. Erre az estére négy olyan többé-kevésbé közéleti személyiséget hívott meg, akik valamikor majdnem megcsináltak valamit, de egy banánhéjon elcsúsztak (innét a műsor címe). Hogy miként sikerült ennyire eklektikus banánhéjsztorikat egy csomóba erőltetni, azt én nem tudom, de valamiképp azonos neműekké lettek olyan történetek, mint Pozsgay elrontott elnökkampánya, Horváth belügyminiszter idióta kitekintése a Parlament ablakából egy Zacsek nevű politikus (édes Istenem!) hathatós segítségével, Molnár Gál reptéri lebukása egy kézirat kicsempészése során, valamint Újlaky Dénes színművész fegyverrejtegetési ügye. (Ez utóbbit a továbbiakban azért hagyjuk, mert a színművész saját bevallása szerint maga sem volt képes belátni, miként került Rózsa műsorába.) Nos, Pozsgay elmondta, hogy ő ugyan nem ambicionálta az elnökséget, Horváth ex-belügyminiszter nem akart lövetni, Molnár Gál pedig nem tud haragudni azokra az emberekre, akik lekapcsolták őt, no már most Rózsa Péternek nemcsak hogy szava nem akadt ehhez az egészhez, de Horváth belügyminiszterrel kis híján meglapogatták egymás vállát Kiváló volt a hangulat csak a néző kapkodta a fejét ilyen ütemű irányváltásokat legföljebb akkor lát amikor az Eurosporton San Fransisco partjainál hullámlovasok igyekeznek a föveny felé, legföljebb, még ha jet-skie-sek lépnek a bólgák között Az ember persze tudja, hogy a harcot békévé oldja az emlékezés, meg amint azt egy hetilapos főszerkesztő nemrég bejelentette, a médiaháborút lezártnak tekintve (ezt ő maga így döntötte el), egykor kritikus hangvételű lapját immáron esztrádra állítja át, nos, azért az zavarba ejtő, hogy egyfelől a pénz, másfelől az áhított műsoridő adományozása miért farag minden megjutalmazottból bonvivánt. A Magyar Televízióban ráadásul valamiféle képernyő-komplexus dühöng, vagyis ha valaki nem tartja kamera elé a fejét hetente háromszor, az már nem is ember. Már az is mindegy, hogy mit csinál, csak a fejét ne felejtsék el. Attól tartok, hogy nagyobb munka és több energia fekszik egy műsoridő-kijárásban, mint aztán később a műsor elkészítésében. Ennek következtében soha ennyi átgondolatlan produkciót, fölkészületlen műsorvezetőt, fércmunkát nem látott még magyar néző, mint mostanában. Soha ennyi látványos bukást, kidobott pénzt még nem élt meg a hazai televíziózás, ezekről persze mindenki mélyen hallgat a tévéelnök, a bukottak, meg akinek bármi köze volt hozzá Minthogy ugyanennek a lapszámnak a 2. oldalán László György azt kifogásolja, hogy mellőzöm a neveket, most a kedvébe’ járok: bukott műsor, de még mekkora Az Ügy, úgy, ahogy van, a Kriminális (ez még erkölcstelen is), az egész Híradó és A Hét, teljes műfaji tévedés a Magyarországról jövök tévés változata, szerkesztetlen a Vasárnapi vers, mit mondjak még? Ha nem lenne sport, néhány vetélkedő, és néhány természettudományos kisfilm, ugyan mit néznénk? Nos, azt, amit a Banánhéjban. Ugyanúgy nem szól semmiről, mint a Televízió maga, viszont azzal a tanulsággal szolgál, hogy a legtöbb úgynevezett tévés személyiségnek most már valóban újra kellene töltődnie, időlegesen esetleg azon az áron is, hogy nem vele fekszik és vele kel a magyar. El kellene viselni napi több órányi könyvtárba zárkózást, ami persze azzal jár, hogy „egy darabig nem fogják látni”. Nem olyan nagy baj ez, kellő intelligenciával könnyedén elviselhető. Fáy Piros rajza ÉLET ÉS ÍR IRODALOM SZEGŐ GYÖRGY: Fotó Párhuzamos életrajzok ■ A fotográfia huszadik századi történetének talán két legjelentősebb személyiségét mutatja be egy osztrák és egy magyar múzeum. Bécs városáé, a Karlsplatzon Rudolf Koppitz, a kecskeméti Magyar Fotográfia Múzeum Moholy-Nagy László fotóit és a mellékelt monográfiában egész életművüket kínálja — utóbbinál a századik születési évfordulóra. Mindketten a 19. század végen születtek, és mindketten 52 évet éltek. Koppitz az akkor osztrák-sziléziai kis német szigeten, a mai cseh-lengyel határon fekvő Schreibelseifenben született, takácsok gyermekeként. Heten voltak testvérek, csak hárman nőttek föl. Moholy-Nagy Lászlót Weisz néven anyakönyvezték a bajai izraelita hitközségben, bár a közeli Bácsbodrogon született. Szülei tönkrement gazdászok, az apa Amerikába tántorog. Az öt testvér közül hárman nőttek föl. Akiket a Mohol községben lakó nagybácsi, Nagy Gusztáv taníttatott. A Moholy-Nagy nevet felvevő László Szegeden gimnazista, Babits, Juhász Gyula, Móra Ferenc és Gergely Sándor aktivista szobrász tartoznak szűkebb tanári, baráti körébe. Koppitz előbb tandíjmentes takácsnövendék, majd fotósinas egy közeli kisvárosban. Később a Monarchia egyik legnagyobb, szerte az országban (sőt Berlintől Moszkváig) működő műtermekkel és 300 alkalmazottal dolgozó portrégyárosánál, Carl Pietznernél retusőr. Koppitz beutazza és végigfotózza a Monarchiát mint a cég üzletembere, majd Bécsbe vonul be, a léghajózókhoz.. Részt vesz a város szerveződő fotóséletében. Nagyszemcsés tájképekről lesz híres, mintha pointillista festő ecsetnyomai komponálnák az emulzió foltjait. Hollandiai és trieszti utazásokat tesz. Addig soha nem látott grafikai technikával készített tájfényképei a piktoralizmus mesterévé avatják. Minden képe egy-egy egyedi műalkotás a fotó és a grafika határán. A tízes években Schiele és Klimt, Kolo Moser, a cseh fotós, Karel Novak, a szobrász Giustinus Ambrosi lesz az a szellemi kör, akikkel és a Wiener Werkstätte többi alkotóival együtt állítanak ki. Itt új, szimbolista fotóit is becsülik. Ma eldönthetetlen, hogy egy-egy kép kompozíciója eredetileg Klimté, a festőé vagy Koppitz, a fotós inspirálja a festőt. Az első világháborúban légi felderítő lesz, fantasztikus, új légi világot fotografál, de nem a futuristák sebességmámorában, hanem a halál fizikai-filozófiai közegében. Moholy-Nagy ez idő tájt kezd jogot tanulni és festeni Pesten. Balázs Béla, Lukács György, Tóth Árpád, Komjáthy Jenő, Kosztolányi Dezső, Gaál Gábor és Gábor Andor a társasága a barát Hevesy Iván alapította, 1917-18- ban megjelenő Jelenkorban. Előzőleg megjárja az orosz frontot, sebesülése után rajzokat küld Hevesy Ivánnak. 1919-re a forradalom aktivistáihoz, Uitz Béla, Nemes Lampérth József, Bortnyik Sándor és Tihanyi Lajos festő csoportjához tartozik. Közben Berény Róberttel tanul rajzolni. A forradalom előtt eljár a Galilei-kör üléseire, aláírja az aktivisták nyilatkozatát Ősszel még van egy fantasztikus kiállítása Szegeden, de átmeneti letartóztatásából szabadulva Kassák után megy Bécsbe, majd az ő ajánlásával Berlinbe. Sokan mennek ekkortájt ebbe az irányba bécsiek is. Johannes Itten például egész szabadiskolájával együtt Diákjaival ők lesznek a Gropius által kiharcolt weimari Bauhaus magja. Ahová a Herwarth Walden Sturm galériájában kiállított kinetikus szobrok és ugyancsak Sturm című híres lapjában megjelent elmélete után 1923-ban Moholy-Nagyot is — éppen Itten helyére — tanárként meghívják. Rudolf Koppitz Bécsben marad, tanít jeges holt világot, magashegyi fotókat készít. És azokat az úgynevezett mozgástanulmányokat, amelyek az euritmiához, az antropozófia görög táncrekonstrukciójához ugyanúgy kötődnek, mint Klimt dekoratív szimbolista festészetéhez. Önarcképszerű férfiaktjai alapján fotóit eddig a monumentális náci szobrászat két sztárjához, Arno Beckerhez és Josef Thorakhoz kapcsolta az utókor. Én a kiállítás láttán a birodalom bukásával állítom kontextusba mind a mozgástanulmányait, mind dekadens, melankolikus, az egész kultúra Karl Kraus által megfogalmazott világvégéjéhez közeli akttanulmányait. Tíz év alatt hatvan kiállítást rendez, számosat az Egyesült Államokban, ahol ma egy-egy képéért százezer dollárt is kínálnak a gyűjtőig. 1936-ban hal meg, sikerei teljében. „Heimat” fotóit, antropológiai pontosságú természetfotóit a nácik hazafias tartalommal töltik meg, és ezért ünnepük. A mostani tárlat megkísérli tisztázni alkotásainak szellemi mögöttesét. Fotóinak ihletését egyik meztelen önportréjának címe alapján talán a „Természet ölén” kell keresnünk. Moholy-Nagy László a weimari Bauhaus motorja lesz. Túllép Johannes Itten teozófiai körein. Az építészetet az összes művészet kereteként interpretálja, Luther maximáját korszerűsíti, amikor úgy fogalmaz: „mindenki tehetséges”. A tárgykultúra egészét egy új vizualitás, egy új képi nyelv szavaiból összeállítandó mondatként reméli elérni. Néhány év alatt Gropiussal együtt 14 Bauhaus-könyvet publikálnak, amelyből hármat — a színház és a festészet, a film és a fotó, valamint a szobrászat-építészet témakörében — ő maga ír meg. A Bauhausévek után Berlinben, Párizsban és Londonban egészen egyéni hangú filmes karriert kezd elérni, amikor felkérik, hogy filmezze az 1936-os berlini olimpia közönségét - németeket és külföldieket a fiziognómiai szemszögből. Ki hogyan szurkol... Amikor régi házmestere és takarítónője a Gestapóval fenyegeti mint kultúrbolsevikot, észbe kap. És így a filmtörténetben Leni Riefenstahl mellé nem írják be Moholy-Nagy nevét a ’36-os olimpia kapcsán. Amerikába emigrál, ahol rábízzák a chicagói New Bauhaus igazgatását. A gazdasági válság és a háború közbeszól. Saját erőből, többek között Kepes Györggyel együtt magániskolaként folytatják az Új vízió világának felépítését. Átmenetileg az álcázó városfestés jegyében, Moholy-Nagy Koppitzhoz hasonlóan légi fotókat készít, hogy azokon kidolgozzák a légelhárítás eme deffenzív változatát. A New School of Desing a hadirokkantaknak rehabilitálásában együtt dolgozik a chicagói Institute of Psychoanalyse-zal, amelynek akkoriban Franz Alexander (Alexander Bernát fia) a vezetője. A mennyei harmóniát ígérő, goethei nyomokban járó Bauhaus színelméletéből ez a század elég hamar reményvesztettek kedély-kegydíját fabrikálta. 1946- ban Moholy leukémiában hal meg. Szellemi örököse egy harmadik párhuzamos életrajz modellje, a munkatárs Kepes György lesz. Adva volt egykor egy Lamberg-Weimar-Krakkó-Berlin-Zágráb-Prága-Kolozsvár-Bécs-Budapest nevével körülírható terület, sok kisebbséggel. Sziléziai németekkel és főként mindeme „letelepedési körzetek” hihetetlenül gyorsan emancipálódó zsidóságával. E kis népek szerettek volna a művészetek segítségével egy új, mindenki által érthető nyelvet alapítani: zenében, irodalomban, képben és építészetben. Mindez azonban csak a szellem szféráiban teljesülhetett, a politikai országdarabolásdiban nem. (Rudolf Koppitz 142 képe szeptember végéig a Museum Stadt Wienben, Moholy-Nagy László 100 fotója a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban augusztus 27-éig látható.) 1995. AUGUSZTUS 18.