Élet és Irodalom, 1995. július-december (39. évfolyam, 27-52. szám)

1995-08-18 / 33. szám - Fáy Miklós: Király Salamon gyűrűje • zenekritika • Mahler: Hatodik szimfónia - Deutsche Grammophon, 1995. (16. oldal) - Koller Lőrinc: Esztrád • TElevíziókritika (16. oldal) - Szegő György: Párhuzamos életrajzok • tárlat | Fotó • Rudolf Koppitz. Museum Stadt Wien | Moholy-Nagy László. Magyar Fotográfiai Múzeum. Kecskemét (16. oldal)

FÁY MIKLÓS: Zene Király Salamon gyűrűje ■ Az ezerkilencszázkilencvenes évek derekán Király Salamon volt az egyetlen magyar, aki részt vehe­tett az Egyesült Államok űrkutatá­si programjában. A dologban csu­pán az volt a meglepő, hogy Király a középiskolában egy alkalommal megbukott matematikából, kettes és hármas között ingadozott kémi­ából és fizikából­­— egyáltalán: semmit sem konyított a természet­­tudományhoz. Igaz, nem is atom­fizikusként alkalmazták az ameri­kaiak. Király kommunikációs lángelme volt. Gyakorlatilag nem volt olyan nyelv a világon, amelyet ne értett volna, és néhány nap alatt ne tu­dott volna tökéletesen, akcentus nélkül beszélni. De értette a gesz­tusokat, a testbeszédet, minden el­képzelhető kvázi- és metanyelvet. Értette a zenét is. Ezt azonban nem úgy értette, mint a művészek, a hangcsodák, virtuózok, vagy akár a zeneszer­zők. Király számára a zenei han­gok egymásutánja épp olyan kom­munikáció volt, mint bármi. Le tudta volna fordítani, ha bárki igényt tartott volna rá, angolra vagy­ magyarra vagy navahóra azt, amit A nürnbergi mesterdalnokok fagottszólama jelentett. De soha nem beszélt erről a tudásról, így soha senki nem is kérdezte felőle. Király egyébként nem szerette a zenét. Nagyon kiábrándító volt számára a zene körüli sok félreér­tés. Ő ugyanis tudta, hogy Beetho­ven kilencedik szimfóniájának so­kat magasztalt bevezetése nem je­lent egyebet, mint: dögölj meg, te szemétláda. Nem is beszélve Schu­bert Pisztrángötöséről, amely egész egyszerűen nem tűrne nyomdafes­téket. Pornográf alkotás. A mi szempontunkból mindez csak azért érdekes, mert Király volt az, aki elhelyezte Mahler Ha­todik szimfóniájának Pierre Bou­lez által vezényelt felvételét a Pio­­neer-16 fedélzetén. Az űrhajónak, mint bizonyára tudják, az volt a feladata, hogy elhagyva a Nap­rendszert addig cirkáljon a világ­űrben, míg végre az emberihez hasonló civilizációt talál, ott aztán megálljon, vesse ki magából ter­hét, egy csomagot, amelyben ké­pek vannak a Naprendszerről, a Földről, az emberről, meg egy le­mez a Mahler Hatodik szimfóniá­járól. Ez volt Király ötlete. Csak az ő kelet-európai agyában foganhatott a gondolat, hogy valakitől segítsé­get kell kérni. Mert a Mahler-szim­­fónia valóságos regény volt, bár meghallgatása még másfél órába se került. De az a panaszáradta, ami benne van, kitenne négy szok­ványos méretű könyvet is. A rövi­dített tartalma körülbelül így szól: Emberek vagyunk, magunkra ma­radtunk. Jaj nekünk. Gyűlöljük az erőszakot, mégis erőszakosak va­gyunk. Félünk, mégis félelmet keltünk másokban. Szenvedünk és utáljuk az életünket, mégis az a legnagyobb bajunk, hogy egyszer meg kell halnunk. A műben az a szó nem szerepel, hogy segítség, Király mégis biztos volt abban, hogy ha a lemez elke­rül egy értelmes lények lakta boly­góra, ott meghallgatják és megér­tik az üzenetet, akkor azonnal ten­ni fognak valamit a szegény em­beriségért. De Király csak a kom­munikációban volt zseniális, a jö­vendőmondásban nem. Szívesen nevezném Királyt bal­fácánnak, ha nem lenne túlzottan illetlen szó egy nagy vallásalapító­ra. Mert Király Salamon akaratán és — természetesen — tudtán kí­vül vallást alapított egy világoskék, derűs bolygón, néhány ezer évvel a halála után. A Pioneer-16 útja si­keres volt. Az űrhajó a földihez hasonló civilizációt talált. A boly­gót lakói ugyanúgy Földnek nevez­ték, magukat pedig embereknek, és hasonlítottak is az ezerkilenc­­száz körül élő földi lakókhoz, csak valamivel talán puhábbak és szelí­­debbek voltak. Soha nem hábo­rúztak, képtelenek voltak egymás megölésére, legyőzték a betegsé­geket, és elfelejtették már, hogy mi a halál. Szépek voltak és halha­tatlanok. Egész nap unatkoztak. És ekkor érkez­ett meg közéjük a Pioneer-16, Mahler Hatodik szim­fóniájával. Meg tudták hallgatni a lemezt. Meghallgatták és megértették. Azt is azonnal fölfogták, hogy mit kap­tak: híradást a Mennyországból. Csodálatos bizonyosság volt szá­mukra. Tehát igaz, hogy van még hely a világon, ahol van szenvedés, gyűlölet és erőszak. Ahol még van halál. Micsoda boldogságban él­hetnek ott! Nincs megnyugtató befejezése a történetnek. Az új Föld lakói nem indítottak űrhajót a régi felé. Megelégedtek a vágyakozással. Szeretnének egyszer majd tökéle­tesedni, gonosznak, erőszakosnak és halandónak lenni. Addig is minden évben összegyűlnek az új vallás hívei, és meghallgatják a Ha­todik szimfóniát. Van közben, aki sír, a másik nevet, olyan is akad, aki elájul, és mind-mind vágyakoz­nak a jobb, az igazi hazába. (Mahler: Hatodik szimfónia — Deutsche Grammophon, 1995.) KOLLER LŐRINC: Televízió Esztrád­ a Visszatérnék néhány gondolat erejé­ig Rózsa Péternek korábbi, Banánhéj cí­mű műsorára — ennek ő aligha örül majd. Azért térnék vissza, mert példaérté­kűnek tartom azt, hogy milyen lehetetlen helyzetekbe képes sodorni magát egy va­lamikor, egészen pontosan a hazai televí­ziózás viszonyai között kétségtelenül le­gendává nőtt Napzárták időszakában si­keres riporter olyankor, amikor elmúltak már a legendás idők. Hogy Rózsa Péter mostanában nem találja a helyét a hazai televíziózásban, az szembetűnő. Ám hogy ez a bizonytalanság olyan méretű, hogy Rózsa az egykori Rózsa saját maga ellen­próbáját produkálja, az zavarba ejtő. Erre az estére négy olyan többé-kevésbé köz­életi személyiséget hívott meg, akik vala­mikor majdnem megcsináltak valamit, de egy banánhéjon elcsúsztak (innét a műsor címe). Hogy miként sikerült ennyire eklektikus banánhéjsztorikat egy csomóba erőltetni, azt én nem tudom, de valamiképp azonos neműekké lettek olyan történetek, mint Pozsgay elrontott elnökkampánya, Horváth belügyminisz­ter idióta kitekintése a Parlament ablaká­ból egy Zacsek nevű politikus (édes Iste­nem!) hathatós segítségével, Molnár Gál reptéri lebukása egy kézirat kicsempészé­se során, valamint Újlaky Dénes színmű­vész fegyverrejtegetési ügye. (Ez utóbbit a továbbiakban azért hagyjuk, mert a szín­művész saját bevallása szerint maga sem volt képes belátni, miként került Rózsa műsorába.) Nos, Pozsgay elmondta, hogy ő ugyan nem ambicionálta az elnökséget, Hor­váth ex-belügyminiszter nem akart lövet­ni, Molnár Gál pedig nem tud haragud­ni azokra az emberekre, akik lekapcsol­­ták őt, no már most Rózsa Péternek nemcsak hogy szava nem akadt ehhez az egészhez, de Horváth belügyminiszterrel kis híján meglapogatták egymás vállát Ki­váló volt a hangulat csak a néző kapkod­ta a fejét ilyen ütemű irányváltásokat leg­följebb akkor lát amikor az Eurosporton San Fransisco partjainál hullámlovasok igyekeznek a föveny felé, legföljebb, még ha jet-skie-sek lépnek a bólgák között Az ember persze tudja, hogy a harcot békévé oldja az emlékezés, meg amint azt egy hetilapos főszerkesztő nemrég be­jelentette, a médiaháborút lezártnak te­kintve (ezt ő maga így döntötte el), egy­kor kritikus hangvételű lapját immáron esztrádra állítja át, nos, azért az zavarba ej­tő, hogy egyfelől a pénz, másfelől az áhí­tott műsoridő adományozása miért farag minden megjutalmazottból bonvivánt. A Magyar Televízióban ráadásul valamiféle képernyő-komplexus dühöng, vagyis ha valaki nem tartja kamera elé a fejét he­tente háromszor, az már nem is ember. Már az is mindegy, hogy mit csinál, csak a fejét ne felejtsék el. Attól tartok, hogy na­gyobb munka és több energia fekszik egy műsoridő-kijárásban, mint aztán később a műsor elkészítésében. Ennek következ­tében soha ennyi átgondolatlan produk­ciót, fölkészületlen műsorvezetőt, férc­munkát nem látott még magyar néző, mint mostanában. Soha ennyi látványos bukást, kidobott pénzt még nem élt meg a hazai televíziózás, ezekről persze min­denki mélyen hallgat a tévéelnök, a bu­kottak, meg akinek bármi köze volt hoz­zá Minthogy ugyanennek a lapszámnak a 2. oldalán László György azt kifogá­solja, hogy mellőzöm a neveket, most a kedvébe’ járok: bukott műsor, de még mekkora Az Ügy, úgy, ahogy van, a Kri­minális (ez még erkölcstelen is), az egész Híradó és A Hét, teljes műfaji té­vedés a Magyarországról jövök tévés változata, szerkesztetlen a Vasárnapi vers, mit mondjak még? Ha nem lenne sport, néhány vetélkedő, és néhány ter­mészettudományos kisfilm, ugyan mit néznénk? Nos, azt, amit a Banánhéj­ban. Ugyanúgy nem szól semmiről, mint a Televízió maga, viszont azzal a tanulsággal szolgál, hogy a legtöbb úgy­nevezett tévés személyiségnek most már valóban újra kellene töltődnie, időlegesen esetleg azon az áron is, hogy nem vele fekszik és vele kel a ma­gyar. El kellene viselni napi több órá­nyi könyvtárba zárkózást, ami persze azzal jár, hogy „egy darabig nem fogják látni”. Nem olyan nagy baj ez, kellő intelligenciával könnyedén elviselhető. Fáy Piros rajza ÉLET ÉS ÍR IRODALOM SZEGŐ GYÖRGY: Fotó Párhuzamos életrajzok ■ A fotográfia huszadik századi tör­ténetének talán két legjelentősebb személyiségét mutatja be egy osztrák és egy magyar múzeum. Bécs városáé, a Karlsplatzon Rudolf Koppitz, a kecs­keméti Magyar Fotográfia Múzeum Moholy-Nagy László fotóit és a mellé­kelt monográfiában egész életművü­ket kínálja — utóbbinál a századik születési évfordulóra. Mindketten a 19. század végen születtek, és mindket­ten 52 évet éltek. Koppitz az akkor osztrák-sziléziai kis német szigeten, a mai cseh-lengyel határon fekvő Schrei­­belseifenben született, takácsok gyer­mekeként. Heten voltak testvérek, csak hárman nőttek föl. Moholy-Nagy Lászlót Weisz néven anyakönyvezték a bajai izraelita hitközségben, bár a kö­zeli Bácsbodrogon született. Szülei tönkrement gazdászok, az apa Ameri­kába tántorog. Az öt testvér közül hár­man nőttek föl. Akiket a Mohol köz­ségben lakó nagybácsi, Nagy Gusztáv taníttatott. A Moholy-Nagy nevet felvevő Lász­ló Szegeden gimnazista, Babits, Ju­hász Gyula, Móra Ferenc és Gergely Sándor aktivista szobrász tartoznak szűkebb tanári, baráti körébe. Kop­pitz előbb tandíjmentes takácsnöven­dék, majd fotósinas egy közeli kisvá­rosban. Később a Monarchia egyik legnagyobb, szerte az országban (sőt Berlintől Moszkváig) működő műter­mekkel és 300 alkalmazottal dolgozó portrégyárosánál, Carl Pietznernél retusőr. Koppitz beutazza és végigfo­tózza a Monarchiát mint a cég üzlet­embere, majd Bécsbe vonul be, a léghajózókhoz.. Részt vesz a város szerveződő fotóséletében. Nagyszem­csés tájképekről lesz híres, mintha pointillista festő ecsetnyomai kompo­nálnák az emulzió foltjait. Hollandiai és trieszti utazásokat tesz. Addig soha nem látott grafikai technikával készí­tett tájfényképei a piktoralizmus mes­terévé avatják. Minden képe egy-egy egyedi műalkotás a fotó és a grafika határán. A tízes években Schiele és Klimt, Kolo Moser, a cseh fotós, Ka­rel Novak, a szobrász Giustinus Amb­rosi lesz az a szellemi kör, akikkel­­ és a Wiener Werkstätte többi alkotói­val együtt állítanak ki. Itt új, szimbo­lista fotóit is becsülik. Ma eldönthe­tetlen, hogy egy-egy kép kompozíció­ja eredetileg Klimté, a festőé vagy Koppitz, a fotós inspirálja a festőt. Az első világháborúban légi felderítő lesz, fantasztikus, új légi világot fotogra­­fál, de nem a futuristák sebességmámo­rában, hanem a halál fizikai-filozófiai közegében. Moholy-Nagy ez idő tájt kezd jogot tanulni és festeni Pesten. Ba­lázs Béla, Lukács György, Tóth Árpád, Komjáthy Jenő, Kosztolányi Dezső, Ga­­ál Gábor és Gábor Andor a társasága a barát Hevesy Iván alapította, 1917-18- ban megjelenő Jelenkorban. Előzőleg megjárja az orosz frontot, sebesülése után rajzokat küld Hevesy Ivánnak. 1919-re a forradalom aktivistáihoz, Uitz Béla, Nemes Lampérth József, Bort­­nyik Sándor és Tihanyi Lajos festő cso­portjához tartozik. Közben Berény Ró­berttel tanul rajzolni. A forradalom előtt eljár a Galilei-kör üléseire, aláírja az aktivisták nyilatkozatát Ősszel még van egy fantasztikus kiállítása Szege­den, de átmeneti letartóztatásából sza­badulva Kassák után megy Bécsbe, majd az ő ajánlásával Berlinbe. Sokan mennek ekkortájt ebbe az irányba bé­csiek is. Johannes Itten például egész szabadiskolájával együtt Diákjaival ők lesznek a Gropius által kiharcolt wei­­mari Bauhaus magja. Ahová a Her­­warth Walden Sturm galériájában kiál­lított kinetikus szobrok és ugyancsak Sturm című híres lapjában megjelent elmélete után 1923-ban Moholy-Na­­gyot is — éppen Itten helyére — tanár­ként meghívják. Rudolf Koppitz Bécsben marad, tanít jeges holt világot, magashegyi fotókat készít. És azokat az úgyneve­zett mozgástanulmányokat, amelyek az euritmiához, az antropozófia gö­rög táncrekonstrukciójához ugyanúgy kötődnek, mint Klimt dekoratív szimbolista festészetéhez. Önarckép­szerű férfiaktjai alapján fotóit eddig a monumentális náci szobrászat két sztárjához, Arno Beckerhez és Josef Thorakhoz kapcsolta az utókor. Én a kiállítás láttán a birodalom bukásával állítom kontextusba mind a mozgás­tanulmányait, mind dekadens, me­lankolikus, az egész kultúra Karl Kra­us által megfogalmazott világvégéjé­hez közeli akttanulmányait. Tíz év alatt hatvan kiállítást rendez, számo­sat az Egyesült Államokban, ahol ma egy-egy képéért százezer dollárt is kí­nálnak a gyűjtőig. 1936-ban hal meg, sikerei teljében. „Heimat” fotóit, ant­ropológiai pontosságú természetfo­tóit a nácik hazafias tartalommal töl­tik meg, és ezért ünnepük. A mosta­ni tárlat megkísérli tisztázni alkotása­inak szellemi mögöttesét. Fotóinak ihletését egyik meztelen önportréjá­nak címe alapján talán a „Természet ölén” kell keresnünk. Moholy-Nagy László a weimari Bau­haus motorja lesz. Túllép Johannes Itten teozófiai körein. Az építészetet az összes művészet kereteként inter­pretálja, Luther maximáját korszerű­síti, amikor úgy fogalmaz: „mindenki tehetséges”. A tárgykultúra egészét egy új vizualitás, egy új képi nyelv szavaiból összeállítandó mondatként reméli elérni. Néhány év alatt Gropi­­ussal együtt 14 Bauhaus-könyvet pub­likálnak, amelyből hármat — a szín­ház és a festészet, a film és a fotó, valamint a szobrászat-építészet téma­körében — ő maga ír meg. A Bauhaus­­évek után Berlinben, Párizsban és Londonban egészen egyéni hangú filmes karriert kezd elérni, amikor felkérik, hogy filmezze az 1936-os berlini olimpia közönségét - néme­teket és külföldieket a fiziognómiai szemszögből. Ki hogyan szurkol... Amikor régi házmestere és takarító­nője a Gestapóval fenyegeti mint kultúrbolsevikot, észbe kap. És így a filmtörténetben Leni Riefenstahl mellé nem írják be Moholy-Nagy ne­vét a ’36-os olimpia kapcsán. Ameri­kába emigrál, ahol rábízzák a chica­gói New Bauhaus igazgatását. A gaz­dasági válság és a háború közbeszól. Saját erőből, többek között Kepes Györggyel együtt magániskolaként folytatják az Új vízió világának felépí­tését. Átmenetileg az álcázó városfes­tés jegyében, Moholy-Nagy Koppitz­­hoz hasonlóan légi fotókat készít, hogy azokon kidolgozzák a légelhárí­tás eme deffenzív változatát. A New School of Desing a hadirok­kantaknak rehabilitálásában együtt dolgozik a chicagói Institute of Psychoanalyse-zal, amelynek akkori­ban Franz Alexander (Alexander Bernát fia) a vezetője. A mennyei harmóniát ígérő, goethei nyomok­ban járó Bauhaus színelméletéből ez a század elég hamar reményvesztet­tek kedély-kegydíját fabrikálta. 1946- ban Moholy leukémiában hal meg. Szellemi örököse egy harmadik pár­huzamos életrajz modellje, a munka­társ Kepes György lesz. Adva volt egykor egy Lamberg-Wei­­mar-Krakkó-Berlin-Zágráb-Prága-Ko­­lozsvár-Bécs-Budapest nevével körülír­ható terület, sok kisebbséggel. Szilézi­ai németekkel és főként mindeme „le­telepedési körzetek” hihetetlenül gyorsan emancipálódó zsidóságával. E kis népek szerettek volna a művésze­tek segítségével egy új, mindenki által érthető nyelvet alapítani: zenében, irodalomban, képben és építészet­ben. Mindez azonban csak a szellem szféráiban teljesülhetett, a politikai országdarabolásdiban nem. (Rudolf Koppitz 142 képe szeptem­ber végéig a Museum Stadt Wienben, Moholy-Nagy László 100 fotója a kecs­keméti Magyar Fotográfiai Múzeum­ban augusztus 27-éig látható.) 1995. AUGUSZTUS 18.

Next