Élet és Irodalom, 1996. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)

1996-08-30 / 35. szám - Fogarassy Miklós: A „hetedik”. Szabó Dezső életei, halálai és feltámadásai • könyvkritika • Az ÉS könyve augusztusban: Szabó Dezső: Életeim, 1-2. (Püski) (14. oldal)

Az ÉS könyve • — augusztusban — A „hetedik” Szabó Dezső életei, halálai és feltámadásai FOGARASSY MIKLÓS: ■ Életeim, 1-2. köt. Püski, 915 oldal, 1680 Ft Habent sua fata libelli: a könyveknek saját végzetük van. Szabó Dezső főművének ugyancsak megvolt. Van azonban remény, hogy e könyv fátuma megszűnik. Ehhez viszont szükségeltetik az olvasók hozzájárulása is. Szabó Dezső, ez a nagy magyar jellem és européer szellem a harmincas évek dereka táján kezdte el róni az Életeim lapjait, és több mint tíz éven át készítette e gyönyörű, ám végül csonkán maradt munkát. Csüggedő óráiban is lankadatlanul dolgozott rajta — a nyilas uralom alatti teljes visszavonultságban, az ostrom alatti városban, fázva és éhezve — egészen 1945. januári haláláig. Az Életeim első részei 1944-ben A bölcsőtől Budapestig címen kötetben is megjelentek. A voluminózus autobiográfia 1965-ben a Szépirodalmi, 1982-ben pedig a Kiitérion Könyvkiadó gondozásában már kétszer megjelent, de a teljes, csonkítatlan szöveg csak most, az új Püski-féle — két kötetes, de egybeszámozott — kiadásban lett olvasható. A könyvhétre kihozott új mű függelékében a sajtó alá rendező néhai Budai Balog Sándor utószava (1980-ból) a Szabó-önéletírás megszületéséről, a kéziratának drámai sorsáról, a szöveg történetéről, a kötetszerkesztő-gondozó Balog Sándor pedig a két korábbi kiadásról mond el icológiai tudnivalókat. Ők az eredeti autográf szövegből, illetőleg a hagyatékban fellelhető jegyzetekből megpróbálják rekonstruálni a nagy mű egész tervét is. Szabó Dezsőnek ez a chef d’oeuvre-je hozzávetőlegesen kétharmadában készült csak el. Öt „életét” teljesen megírta, a hatodik maradt csonkán, de megmaradtak a tervezett további könyvek munkacímei. Megvan a gyermek, a kolozsvári diák, az Eötvös-kollégista, a párizsi ösztöndíjas, a székesfehérvári, nagyváradi, székelyudvarhelyi és sümegi — időközben francia földön utazó, erdélyi parókián nyaraló — középiskolai tanár „élete” (a közbeni halálokkal és feltámadásokkal), időrendben pedig az 1910-es évek elejéig jutott az író. Amare et amari dulce mihi erat (jó volt nekem a szerelem és jó volt, hogy szerettek) — ez az utolsó, csonkán maradt „hatodik életének” vázlatcíme, amely a sümegi élményeket idézi meg. Mielőtt az Életeim értékét és jelentőségét megpróbálnánk megmutatni, idézzük azt a zárópontot, ahol a kézirat megszakad — az agónia üti ki Szabó Dezső kezéből a tollat. Azért is citáljuk ezt, mert a szerző sokszor vall arról, hogy ő nem csak az „élet”, de a „halál” nagy szerelmese is volt. S itt szinte „látható” az elvégeztetés pillanata, midőn ez utóbbival való „násza” beteljesedik... A mű utolsó bekezdéseiben arról olvasunk, hogy a harmincas éveiben járó Szabó Dezsőnek, aki ekkor Sümegen volt franciatanár, a véletlen szerencse jóvoltából lett egy „saját birodalma”: kapott egy szép, önálló bérházat. A két, még grammatikailag teljes utolsó mondat az épület kertjét írja le: Még volt egynéhány más fa is, de ezek inkább csenevészek, proletárjai a naptalan kertnek. Mert a magas kerítések és a nagy fák igen kevés napot eresztettek a kertbe, s ez döbbent, komor hangulatot adott a kertnek. A következő mondat már csonkán maradt: Olyan jól, mélyen és messzi távra- Itt van vége az Életeim, születéseim, halálaim, feltámadásaim kéziratának. Alighanem itt az ideje egy komoly Szabó Dezső-revíziónak és -reneszánsznak. (Ezt sajátos módon éppen Nagy Péter kezdte az író pályájának monográfikus feldolgozásával, akinek az akkori politikai követelmények miatt meg kellett csonkítania az 1965-ben kiadott szöveget — ám az ügy valahogy belepusztult a Kádár-éra szellemi mizériáiba.) Ennek, a Szabó-életmű egész horderejűnek, nagyságának új értékelése során most már végre el kellene bontani azokat azokat az immár több mint fél évszázad során feltornyosult akadályokat, melyek az irodalom, a történelem, a publicisztika, a pedagógia sok magyar híve elől is elrekesztik Szabó Dezsőt. Itt csak egy rövid eszmefuttatásra van módunk, arra a kérdésre keresve valamely választ, miként alakult ki e nagy formátumú tehetség, szerep és életmű körül a téves és torz mítosz, a rossz, politikai gyanúsítással is súlyosított legendárium. Bár pályájának csak a kezdeti fázisait volt képes e könyvében megfesteni és elemezni, maga is sokat foglalkozik önnön torzójával, saját „árnyékaival”, emberi kudarcaival. A probléma gyökerei egyrészt személyes, alkati okokra vezethetők vissza. Beskatulyázhatatlan, politikai vagy szellemi táborokba nem, vagy csak ideig-óráig „beszervezhető” nagyszabású jellem és intellektuális formátum volt; ahogy maga mondja: „királyi alkat”. Aki nyelvésznek készült, aztán lelkes tanár lett, és aki ugyan diákkorában verselt, de a publicisztikába, később pedig az „íróságba” csak amolyan „muszáj Herkules”ként elég későn keveredett. A Nyugatnak szinte a folyóirat megindulásától fogva vezető publicistája volt, egyes esszéit, kritikáit kiemelt helyen hozta a lap (is) — az első világháború végéig. Nem ő jelentkezett: Ignotusék kérték, ösztökélték a vidéken élő fiatalembert, hogy írjon nekik. Ez azt követően történt, hogy első tanárságának évében, Székesfehérvárott — őt, az erdélyi protestánst — a neves püspök, Prohászka Ottokár köre „belevitte” a helyi sajtóban zajló „kereszténykonzervatív” kontra „zsidó-liberális” polémiába, és az egyik cikkének antiszemita éle támadt. Nagy botrány vihara kerekedett a közalkalmazotti státusban lévő fiatalember körül — nemcsak a helyi, de az országos lapok is foglalkoztak az üggyel, és a „tollforgató” megregulázását követelték, még a kultuszhatalmasságok Világ sírköve alatt megy! A hetedik te magad légy, József Attila is foglalkoztak vele. A fiatalembert nagyon meggyötörte ez a botrány, meg is riadt e per kimenetelétől, becsülete sérelmétől, szándékai félreértésétől, de aztán túllépett rajtuk, és egész mentalitása a „faji” elfogultságok kritikájára (is) épült. Ám a magyar liberalizmusról — és egyáltalán a szabadelvűségről — komoly, szociális hevületű kritikai véleményt formált, és ezért idővel az ún. progresszívektől eltért az útja. Nem is kívánta, nem is akarta megérteni a „pártpolitikai” szempontok szerint körötte kavargó emberi valóságot — magasabbra nézett. Amikor a két forradalom után — az 1919-ben kiadott Az elsodort falu című regénye megjelenését követően — „egyszemélyes tábort” vert és szépprózában, publicisztikában — később híres ,füzeteinek” hasábjain mondta a magáét, akkor viszont a magyarság sorskérdéseit feszegető gondolataival nagyon sok inspirációt adott a „népi mozgalomnak”, amelynek vezető ideológusai ugyancsak nem szívelték, s akikkel — megengedte magának — elég lekezelően bánt. E könyvében kevés szót ejt róluk (a meg nem írt „életek”ben került volna sor az ide tartozó észrevételekre), de egyszer öntudatosan — képletesen szólva — olyasmire utal, hogy szerinte ő hordja a „népi-nemzeti gondolkodásmód” gogoli köpönyegét és az akkori fiatalok az alól bújtak ki... Messze vezetne ennek az álláspontnak a taglalása, s annak mérlegelése, igaza volte vagy sem. Az viszont tény, hogy elvbarátai soha nem voltak — pártja, vagyona meg egyáltalán nem —, a két világháború közötti magyar szellemi életben magányos nagyvadként szerepelt, akinek csak ideig-óráig akadtak hívei. Még a saját rajongóit is valahogy megvetette.Úgy tartotta, hogy filiszterek között kell élnie. 1945 után a kommunisták éppúgy elutasították, mint ahogy a népi irodalom hívei. (A népi irodalom bibliográfiája című nagy könyvészet sem tárja fel a rá vonatkozó adatokat. Pedig — levelezéséből lehet következtetni — még a fiatal József Attilát is foglalkoztatta...) Kellő időtávlatunk van, eljött a Szabó Dezsőéletmű újraolvasásának ideje — Püskiék életmű-sorozati kiadása, melyben a teljes Életeim most kijött, ezt jól szolgálhatja. * * * A bölcsőtől Budapestig első kiadásának 1943-ban, hatvannégy évesen írt előszavában arra biztatja olvasóit, hogy ne „irodalmi szemmel” olvassák ezt a számára egyedül kedves művét, hanem egész emberségükkel. Az „irodalomkritikusok” iránti malíciával még azt is mondja, hogy — idézem — „nagyon szegény lélek lesz közületek, aki irodalmi ítéleteket pörsen ennek a szemei előtt tovaomló emberfolyó láttára.” Aligha van igaza, ha szó szerint vesszük — de nem szó szerint, hanem „szabódezsőül” kell venni e megjegyzést, hiszen ő maga az első és jószemű kritikusa a saját művének. Hisz ugyanezen előszóban érdekes gondolatokat fogalmaz meg arról, hogy mi nem műve (például: nem egyszerű memoár, visszaemlékezés), és hogy a benne (és bennünk is!) mindig jelenlévő egész múltat támasztja lapjain új életre, de közben néha a megírás jelenébe, sőt a jövőről alkotott képzeteinek irányába is el-elkalandozik. Ezt követően saját maga első kritikusaként frappánsan definiálja alkotása műfaji komplexitását: „ebben az életrajzban minden műfaj ott van. Elbeszélés és dráma, líra és értekezés, szatíra és óda és minden egyéb váltakozó árammal ömlenek elő életemből.” Akárhogy: az irodalom — irodalom, és nem a „való élet”. Könyvet olvasunk és — hiába kér meg rá Szabó Dezső — nem egy folyamot nézegetünk. És még egy nagy műnek is megvannak a belső csúcsai és lapályai. Szabó Dezső nagyságát becsüljük meg azzal, ha nemcsak a — ritka — nagy magyar önéletrajzi művekhez (Rákócziéhoz, Móriczéhoz, Vas Istvánéhoz), de a világirodalom nagy autobiografikus alkotásaihoz mérjük az övét. Nem teljes leltárt véve: a Szent Ágoston- vagy Rousseau-féle konfesszióktól az különbözteti meg, hogy nincs benne semmi gyónásszerű, és ez talán nemcsak a szerző pozitivitásával, életteli öntudatával magyarázható, hanem mély erdélyi protestantizmusával, hogy a bűnbánó, a bűnt nyilvánosságra hozó attitűd is hiányzik belőle. Ha kell — s teszi ezt sokszor — megbírálja, megítéli ő maga magát —, de ez nem egy „bűnös lélek, élet konfessziója”. Az egyéb nagy példák közül Goethe nagy önéletrajzi művei, Tolsztoj trilógiája is az eszünkbe juthat, tőlük meg szélesen áradó szubjektivitása, hatalmas narcisztikussága, továbbá remek, szinte gyermeki humora és bámulatos öniróniája teszik sajátossá ezt a könyvet. (Talán — abból, ami magyarul még nem jelent meg — Gombrowicz főműve, a Napló lehet a 20. századi rokona.) Ennek az életszeretettel, lelki és szellemi elevenséggel teli munkának — mint az gyakorta megesik az írói önéletírásoknál — az első két nagy egysége, a kolozsvári gyermek- és diákkort tárgyaló „életek” a legremekebb részei. Miközben az erdélyi nagyvárosban felnevelkedő, már kisgyermekkorában a szent hivatásra — a magyarság megváltásra — készülő királyi Dezsőké élet- (és halál)élményeit, nagyszerűen megrajzolt családjának, ismerőseinek kitűnő arcképeit kapjuk, „lírai szociofotókat” is nézhetünk a századvégi kispolgárság, peremkerületi fél-proletár társadalom életéről, majd kiváló képeket nyerünk a híres „kolégyom” köznapjairól és ünnepeiről. S az egész jelenetsor fölé odaboltozódik Kolozsvár nagyszabású panorámája — a költői színezet gazdag koloritjával megfestve. Ilyen mély város-vallomás, a szülőhely el nem múló élményének — s a hozzá való hűség szavainak — kimondása egészen páratlan az irodalomban, s nemcsak a magyar literatúrában. Bámulatosan ép és teljes az Életeim első könyvének epikai, esztétikai szerkezete: az egyes fejezetek — vagy fejezetek sora — frappáns elbeszélések vagy nagynovellák, az egész folyamat azonban a (nagy)regény felé mozog, melynek egy belülről ábrázolt, differenciált személyiség — Szabó Dezső — áll a fókuszában. Mindeközben a realista elbeszélőművészet gazdag eszköztárát kamatoztatja, s valóban: esszére, eredeti gondolatfutamokra is jut hely, amelyek nemcsak eredeti meglátásokban gazdagok, de (ellentétben a Jasznaja Poljana-i géniusz egyes nagyregény-helyeivel) egészen belesimulnak az anyagba. A jelen kiadás második kötetében olvasható három egység — noha kétségtelen, hogy az író nem lankad és lebilincselő marad — ittott terjengés: ez különösen a kisvárosi tanárkollégák, helyi figurák festésében érezhető. Az olvasóban felmerül: hátha a halál angyala (aki a Rákóczi téren, az ostrom alatt éh- és fagyhalál képében érkezett) kegyes volt hozzá; meglehet, szerencse, hogy a felnőtt, férfi Szabó Dezső meg nem írt „életeit” már nem olvashatjuk... A torzó így nagy, nagyon nagy. A magyar irodalom „aranykönyvei” között a helye. Pedig a Szabó Dezső-i nyelv szépségéről, dús metaforikájáról, plaszticitásáról még nem is szóltunk. Jó lenne, ha erről a stilisztikumról, mondatainak finomságáról, erőteljes íveiről idővel doktori disszertációk készülnének, amelyek azt is kimutathatnák, hogy ez a nyelvezet a színes transzilvániai népnyelv, a verbális humor, a prédikátori szófűzés és retorika mely tradícióit viszik tovább és építik be zseniálisan a „magas irodalomba”. (Giono éról, akinek vitalizmusa magyar kortársáéval is rokon, miközben a francia író kvalitása messze elmarad e mezétől, bizonyára értekeznek a francia egyetemeken...) *** Mi volt hát Szabó Dezső hivatása, miért lehetett — Ady mellett — századunkban utoljára autentikusan „vátesz”? Ő maga is sokszor kérdezi, s nemigen tudja rá a feleletet. Tán ezt az egyet kivéve élete végén szinte minden művét — írásait, előadásait, prófétálásait — kudarcnak látta. Fejedelmi személyiség volt — de nem önző, hanem szolgálatra hivatott valaki. Azt tartotta és úgy élt, hogy az anyja „a szenvedő hazát szolgálni” szülte a világra. Az Életeimben ez alapgondolat, vezérmotívum. Szerzőnk — úgy tűnik fel — az utolsó, megkésett alakja a 19. századi nagy, romantikus magyar szellemek sorának, akit a dekadencia még nem érintett meg, akitől a 20. századi pesszimizmus, világ- és lelki válság idegen maradt. Bámulatos a tisztánlátása és az integritása, ugyanakkor — mai szemmel — shakespeare-i a tragikus avagy — helyenként — a falstaffi karaktere. „Dezsőké” Petőfi, Kossuth unokájának született — így élte az életét. Akinek az Eötvös kollégium is egy idő után inkább csak nyűg lett — átadta a szobáját Zoltánnak (Kodály). Aki tanítani, kirándulni, borozni, szerelmesnek lenni egyaránt tudott és szeretett. Egy epizód: egyszer Kaffka Margittal esett — nem hosszan tartó — szerelembe. Remek, iróniával átszínezett, meleg portrét fest róla. Szabó Dezső olaszul olvasta kedves Dantéját, Baudelaire verseit szavalta francia kispolgároknak egy bretagne-i panzióban (s hívévé tette őket), aki egyenlőnek tudva magát vele, kölcsönösen nagyra becsülő viszonyban állt Adyval, de ő is sokszor „szerte nézett, s nem leté konját a hazában”, akár Kölcsey. Kolozsvár és Budapest mellett — s tán még inkább — Párizsban érezte magát otthon. Csak hivatástudatból jött haza. Ott ült élete utolsó hónapjaiban a jéghideg pesti lakásában, és csak rótta, rótta a beszámozott egyforma lapokat, hogy szép, nagy, fájdalmas életét nekünk elmesélje. Nem akart és nem is tudott szabadulni az erdélyi — rebellis — ősök nagy, nyitott kérdésétől: mire hivatott ez a nemzet? Mi a sorsa, mi a küldetése? Nem a saját sorsa, ez a sorskérdés gyötörte. Közben meg egy helyütt azt írja, hogy neki egyetlen hivatás, szerep felelt volna meg, ha ő lehetett volna az európai egyesült államok elnöke. (De már az is elképzelhetetlen — és szinte humoros a gondolat —, hogy Masaryk kortársaként ő ült volna légyen a magyar kormányzói székben.) Egyszerre időszerűtlen (és mint a klasszikusok: kissé időtlen), és mégis nagyon időszerű a Szabó Dezső dolga. Manapság meg különösen, mikor nagy a keletje az européerkedésnek és/vagy a magyarkodásnak. Minden olvasó, húzzon akár szíve szerint erre vagy arra, tanulhat az Életeimből. Talán most jött el az ő ideje. Mert mi, amikor letesszük a könyvet, tudjuk már azt is, amit ő még nem: hogy mi volt Szabó Dezső hivatása? Az, hogy haláláig írja e könyvet. Aligha valószínű, hogy olvasta volna József Attila mottóként citált versét, de mi tudjuk, hogy ő valahogy beteljesítette azt, amire a költő mindenkit felszólít: ,A hetedik te magad légy”. ÉLET ÉS i·mi . 114 IRODALOMI 1996. AUGUSZTUS 30.