Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-24 / 4. szám - Vándor Ágnes: „Ez nem független és minőségi tájékoztatás” • interjú • Lengyel László (7. oldal)
— Utoljára ‘95 októberében, alig több mint egy éve beszélgettünk a politika, a pénz és a nyilvánosság összefüggéseiről, a különböző érdekcsoportok megjelenéséről a médiában. Aminek a kimondása akkoriban még korántsem volt magától értetődő, mára nyilvánvalóvá vált. Mi történt? — Úgy látom, hogy most tartunk a nyilvánosság ‘94-es választások utáni átalakulásának második szakaszában. Az első szakaszban, közvetlenül az MSZP-SZDSZ-kormány megalakulása után a nyilvánosságot az a rokonszenv és baráti viszony határozta meg, amely az újságírók egy részének a szocialistákhoz és a szabaddemokratákhoz fűződő személyes jó viszonyából következett. És azok az újságírók, akik ‘90 és ‘94 között sok szempontból szabadságharcot vívtak, hirtelen kormánypártiak lettek, hozzáteszem, nagyrészt önkéntes alapon. Később azonban ez az önkéntesség elfogyott, mert az újságírók nagy része csalódott a kormányban. Egy fél év után kiderült, hogy nem erre számítottak, és az értelmiséggel együtt komoly válságot éltek át a politikával kapcsolatban. Ebben a válságban komolyan közrejátszott az is, hogy a háttérben mozgó nagy érdekcsoportok jelenléte ekkorra már teljesen egyértelművé vált. Bizonyos jól kitapintható újrafelosztási törekvések mellett sajtónagyhatalmak szilárdultak meg. Kibontakozott a maga teljességében a Postabank-birodalom, a Vico-birodalom, a Bertelsmann-birodalom, az Axel Springer-birodalom. S az óriások között — ahogy a gazdaságban, a sajtóban is — megindult részben az egyezkedés, részben a háborúskodás. Elkezdték lapjaikat „beállítani” a piacon, és elkezdődött a harc a közszolgálati sajtóért: ki és mekkora szeletet kapjon az állami televízióból, annak hirdetési piacából. Ebben a folyamatban a politikának annyi volt és jelenleg is annyi a szerepe, hogy mindezt rajta keresztül járják ki. A politika tud privilégiumokat osztogatni, a politikán keresztül el lehet érni, hogy valaki részt kapjon, mást meg kizárjanak. Mert a dolgok nem nyilvános pályázatokon, hanem egymás közötti telefonok útján dőlnek el. A politika tehát felveszi a mobiltelefonját, a füléhez szorítja, és megkérdezi a vonal másik felén ülő pártelvtárstól, mit is tud az adott nyomdáról, mert esetleg őt is érdekelné a dolog. Mindennek következtében mostanra, tehát a ‘94 utáni második lépcsőben, kialakultak a birodalmak, hallatlan módon megváltoztatva az irányítás egész mechanizmusát a sajtóban. Mára könyörtelen egyértelműséggel vált nyilvánvalóvá, hogy ki a tulajdonos, és ki kitől függ. A tulajdonos napi aktualitással tartja a kapcsolatot a lapjával, és a külföldi tulajdonosnak is megvan a maga embere a szerkesztőségben, aki naponta jelent, és akin keresztül naponta közli, hogy ki és mi tetszett, illetve nem tetszett. Ráadásul a tulajdonos ebben a szakaszban általában még lojális a kormánnyal, mert még nem privatizáltak mindent, még van mit remélnie tőle. És az újságírók, akik korábban relatíve szabadon mozogtak, mostanra függelmi viszonyba kerültek, végrehajtókká váltak. Lehetnek persze katonák, akik fellázadnak, de a többség alapvetően a főszerkesztő útmutatásait hajtja végre, akinek viszont a tulajdonos mondja meg, mikor, mit és hogyan kell közölni. Ez az, ami új, ez az, ami napjainkban zajlik a médiában. A nagy érdekcsoportok többé-kevésbé beállították a lapok szerkezetét, a közszolgálati tévében is megszerezték a nekik járó szeletet, mindenki elfoglalta a maga helyét. A küzdelmek akkor kezdődnek, amikor ezt a helyet valaki kívülről kezdi ostromolni, mondván, neked már nincs helyed a tévé azon sarkában. Mire a másik fél átmegy támadásba, és támadni kezdi az ellenfél játékosait. — Kik között és milyen eszközökkel folyik a harc? — A politikával összefonódott nagy gazdasági érdekcsoportok között folyik, a nyilvánosság részbeni bevonásával. Ebben az országban, meglepő módon, mindenkiről mindent lehet tudni. Folyik az adatgyűjtés, na nem a tényfeltáró újságírás keretében, hanem az érdekelt felek gyűjtik össze egymásról a lehetséges támadási pontokat. Van barátjuk a rendőrségen, az ügyészségen, gyűlik az anyag. Nemcsak a bankári, a brókeri, a sportszövetségi és más egyéb tevékenység vonatkozásában, hanem a családi állapottól kezdve a kutyája pedigréjéig mindent tudnak a másikról. Ezeket az információkat feldolgozzák, egy nagy dossziéban összegyűjtik, aztán egy adott ponton a dossziét előhúzzák, és egy jóízű ebéd vagy egy társasági parti alkalmával felmutatják a tartalmát. És két kanál étel között kicserélik mindazt az információt, amit egymásról tudnak. A Tocsik-ügy előtt mindez akár még vicces is lehetett, de ma már kőkemény a harc. És itt jön a sajtó szerepe, amikor egyszer csak egy adott újság eldugott sarkában egyelőre még csak kis betűvel, de megjelenik valami az „X Kft”-ről. Az egyszerű olvasónak persze fogalma sincs az adott káeftéről, nem is tudja, hogy mit is jelent maga a hír, az ellenfél azonban mindent pontosan ért, és vagy felháborodik és kikéri magának az egészet, vagy kölcsönösen kiegyeznek a felek, és a téma lekerül a napirendről. Ennek a módszernek mára egyre több megnyilvánulását látom a sajtóban. — De hát ezek maffia-módszerek! — Én nem kiáltanék rögtön maffia után. A magyar sajtóban mindennek vannak ugyanis hagyományai. A múlt század végén, a Tisza Kálmán-i időkben a lapok hasábjain nyilvános zsarolás folyt, és nem volt ez másképp a két világháború között sem. A műfaj egyik különösen ellenszenves változata az úgynevezett revolver-sajtó, amikor a cikkeket eleve nem a nyilvánosságnak szánják, hanem annak adják oda, akiről szól, azzal, hogy vagy fizet, vagy megjelentetik az anyagot. Ez ma ismét mindennapos jelenség. És amíg végleg be nem áll a sajtópiac, amíg nem alakul ki normális versenyhelyzet, fel kell készülnünk arra, hogy a felek nagyjából ugyanezekkel a módszerekkel fogják csépelni egymást. Hogy akár még titkosszolgálati eszközökkel is megpróbálnak egymásról bizonyítékokat gyűjteni. Nem azért, hogy az igazságot feltárják, hanem azért, hogy előnyökhöz jussanak azon a terepen, ahol éppen nyomulnak és igyekeznek piacot szerezni. Könyörtelen élet-halál harc folyik, melyben szerintem a sajtó — tudom, ezzel sokan nem fognak egyetérteni — sokkal inkább áldozat, semmint a folyamatok irányítója. Úgy látom, a tulajdonosok, a gazdasági érdekcsoportok és a velük összefonódott politikusok sok esetben harapós kutyaként engedik szabadjára a sajtót. Ráuszítják ellenfelükre, miközben a kutya, amelyik csattogtatja a fogsorát, sőt, meg is harapja az ellenfelet, sokszor nem is sejti, hogy egy másik csoport eszköze csupán, olyané, amelyik semmivel sem különb a megharapottnál. És ez sajnos kiszolgáltatott helyzetbe hozza az újságírót, aki a legjobb szándékkal tár fel egy-egy ügyet, miközben nem is tudja, igazából kinek az érdekét szolgálja ezzel. Sok újságíróval beszéltem, aki kifejezetten szégyellte magát, hogy nem akkor, nem úgy és nem arra használták fel írását, amikor, ahogy és amire szerette volna. — Tudna erre konkrét példát mondani? — Láttuk például a Vico-Postabank háborút, melyben az újságírók nagy része teljesen jóhiszemű volt, nem tudhatták, éppen kinek használnak vagy ártanak azzal, amit leírnak. Az pedig mindennapos tény, hogy az ügyek egy része úgy kerül nyilvánosságra, hogy előtte heteket, hónapokat vártak vele. A Tocsik-ügy kapcsán is elterjedt a sajtóban, hogy eredetileg a Világgazdaság birtokában voltak az információk, de valami miatt mégsem ők jelentették meg először. Beszéltem a lap főszerkesztőjével, aki ezt az információt nem cáfolta, sőt, azt is elismerte, hogy szakmai körökből jelzést kapott, hogy nem feltétlenül kellene erőltetni a témát, és nem tagadta, hogy a lap óvatosságában ennek is volt némi szerepe, bár alapvetően szakmai okokra hivatkozott. — Azt gondolom, erről az ügyről valószínűleg csak ötven év múlva fogjuk megtudni, végül is kinek az érdekét szolgálta. Annyian nyomták ugyanis az indító gombot. A sajtó legkülönfélébb területein hallottam, hogy a téma más-más feldolgozásban ugyan, de járta a szerkesztőségeket. Ismeretlen egyébként sem lehetett, hiszen korábban több interpelláció is elhangzott ezzel kapcsolatban. Hogy mégis éppen akkor robbant, amikor, abban a politika játszhatott döntő szerepet, nevezetesen az, hogy meg akartak szabadulni bizonyos személyiségektől. — Kiktől? — Azt hiszem, az egyik ilyen szereplő a privatizációs miniszter volt, ő túl sokaknak volt útjában. — Például az SZDSZ-nek? — Sokan mondják, hogy ezt a szabaddemokraták kezdeményezték, de én nem hiszem. Ha ugyanis így lenne, akkor nagyon rossz lóra tettek, hiszen bizonyos fokig ők is érintettek. Lehet, hogy a véleményemmel megsértem a szabaddemokratákat, de szerintem ez az ügy túlságosan is professzionalista módon volt feldolgozva, semhogy ők csinálták volna. Az SZDSZ-képviselők nincsenek benne annyira a gazdaságban, hogy ilyen mély összefüggéseket láthassanak. Bármennyire bárdolatlanul és rosszul lett ugyanis összerakva az ügy maga, ahhoz, hogy a kapcsolatok hálóját ilyen mértékben feltárják, az informátorok egyike nyilvánvalóan ÁPV Rt-s volt. Az én értesüléseim szerint is szakmai körökből érkezett az anyag. — Az államhatalom köreiből jöhetett. Egy olyan miniszter, aki folyamatosan sértegeti az apparátusát és a saját igazgatóságát, aki hatásköri korlát nélkül döntöget jobbra-balra, annak fel kell készülnie arra, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik valami hasonló. Az látható, hogy nagy háború zajlott, zajlik a szocialista párton belül. Ezt az akciót én tehát nem ellenzékinek és nem szabaddemokratának érzem, hanem sokkal inkább szocialistának, mi több, az államigazgatáson belülről indulónak. Az egy másik kérdés, hogy a sajtó mintha itt is ráállt volna egy útra, és csaholva követ valamit, amiből a végén érdemben várhatóan nem alakul ki semmi. A rendőrség és az ügyészség rossz csapáson jár, amikor személy szerint Tocsik Márta és a közvetítők szerepéből csinál büntetőjogi ügyet, miközben ez nem bűnügy, így nem is fogják tudni komolyan elítélni őket. De az újságírók is ezen a csapáson indultak el, amikor hajnali négykor ott dideregtek a Gyorskocsi utcában. Hihetetlenül felkavarták a közvéleményt, s ha majd a hölgy lényegében büntetlenül távozik, a magyar társadalom úgy fogja érezni, itt mindenki korrupt, mindenki csal, noha a konkrét esetben nem korrupcióról van szó. Valójában egy rendszer, nem pedig két-három ember működését kellene alaposan szemügyre venni. Bűnbakokat lepleznek le, miközben ez államigazgatási ügy, ÁPV Rt-ügy. Arról szól, hogy a kormányban nincs meghatározva a miniszterek hatás- és feladatköre, a döntési rendszerek nem szabályozottak, a legfontosabb döntéseket néhány óra alatt, ránézésre hozzák. Az energetikai privatizációban például három nap alatt írtak alá olyan szerződéseket, amelyek előkészítéséhez hónapokon át tartó jogi szakértői munka kellett volna. Tehát sokkal súlyosabb ügyről van szó, mint egy közvetítő még oly magas jutalékáról. A sajtónak azt kellene elemeznie, hogy az ÁPV Rt-ben miért nincs kialakult döntési rendszer, illetve miért az a rendszer, hogy nincs rendszer. Ez az ugyanis, ami igazán lényeges. Hogy ma a jogszabályok kellő egyeztetés nélkül, hatalmas lyukakat hagyva születnek. És ezeken a lyukakon átfér például Tocsik Márta is. De ebben nem ő a felelős, hanem azok, akik minderre lehetőséget hagynak. Ehelyett mit tesz a sajtó? Felmutat egy nőt, és megkérdezi, mi ér ezen nyolcszázmilliót. — Azt hiszem, egy kicsit igazságtalan a sajtóval szemben, hiszen annak nem kizárólag az igazság feltárása a feladata, sőt, egy vitriolos amerikai szerző szerint a sajtó inkább a szórakoztatóipar része. És a dolgok háttere soha nem olyan látványos, soha nem olyan izgalmas, mint az, ami rögtön szemet szúr. — Ezt elfogadom, de azért a világon mindenütt létezik egy sajátos munkamegosztás a mértékadó lapok és a bulvársajtó között. Magyarországon az a baj, hogy nem vált szét a közszolgálati, mérvadó, a közvéleményt komolyan befolyásoló sajtó a bulvársajtótól. Nekem a Magyar Televízió riportere ne álljon be a Gyorskocsi utcai kapu elé. A Híradó elemezzen és ne sajtótájékoztatókat meg felismerhetetlen figurákat szállító autókat mutogasson. Egyedül a HVG tette meg, hogy utánajárt és felmutatta a hálózatot. Semmi szöveg, csak ennyi: tessék, itt a rákos daganat, itt fekszik előttünk, erről van szó. — Én az Objektívben is láttam hasonló törekvéseket. Sőt, az Objektív helyén azóta megjelent Aktuális első adása is ezzel a témával foglalkozott, bár úgy láttam, az újabb történéseken túl nem sokat tudott hozzátenni a HVG által már feltárt összefüggésekhez. Mindenesetre ön minőségi elvárásokat fogalmaz meg a sajtóval szemben, miközben a tulajdonosoknál ez, legalábbis egyelőre, úgy tűnik, nem szempont. — Nem, mert most mindenki a helyéért és a bevételért küzd. Hirdetést kétségtelenül nem a minőség hoz. Ez, sajnos tény. Minőségi, mérvadó sajtóterméket csak hosszú távú és nagy tőkebefektetéssel lehet létrehozni. A lapnak vagy újságíró-tulajdonban kell lennie, mint például a Le Monde vagy a HVG, vagy olyan tőke kezében, amelyik megengedheti magának, hogy nem csorbítja az újságírói szuverenitást. — A színvonalas sajtóhoz tehát szabadság és pénz kell. Engedjünk akkor egy kicsit a tőke logikájának! Nem lehetséges, hogy éppen egy sajtóbirodalom engedheti meg magának azt a luxust, hogy minőségi lapot tartson fenn? Egy birodalom, a maga eszközeivel, hatékonyabb tud lenni a reklámpiacon, mint egy kis, független sajtóorgánum. — A magyar sajtópiacon ma az a baj, hogy túl sok a szereplő. A jövőben biztosan csökkenni fog a lapok száma. Az állam sem fogja tudni finanszírozni a közszolgálatiságot, tehát tovább szűkülnek az egyébként mérvadóként működtethető sajtó keretei. A sajtómonopóliumoknak kétségtelenül komoly hasznuk lehet a bulvársajtóból. Elképzelhető, hogy beállnak egy szintre, és a bevételből el tudnak tartani egy-két komolyabb, minőségi lapot vagyó csatornát. A mi sajtó-monopolistáinkkal azonban az egyik legnagyobb gond az, hogy addig nem nyugszanak, amíg remélhetnek valamit a kormánytól. Én hiába fogom mindig is jobban szeretni azt a lapot, amelynek a fenntartása nem függ a kormánytól, a kormánnyal és a politikával való viszonytól. (folytatás a 9. oldalon) „Ez nem független és minőségi tájékoztatás” — Lengyel Lászlóval beszélget Vándor Ágnes — Barabás Márton rajza 1997. JANUÁR 24. ÉLET ÉSZ IRODALOM