Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-24 / 4. szám - Vándor Ágnes: „Ez nem független és minőségi tájékoztatás” • interjú • Lengyel László (7. oldal)

— Utoljára ‘95 októberében, alig több mint egy éve beszélgettünk a politika, a pénz és a nyilvánosság összefüggése­­irő­l, a különböző érdekcsoportok megjelenéséről a médiában. Aminek a kimondása akkoriban még korántsem volt magától értetődő, mára nyilvánva­lóvá vált. Mi történt? — Úgy látom, hogy most tartunk a nyilvánosság ‘94-es választások utáni átalakulásának második szakaszában. Az első szakaszban, közvetlenül az MSZP-SZDSZ-kormány megalakulása után a nyilvánosságot az a rokonszenv és baráti viszony határozta meg, amely az újságírók egy részének a szocialis­tákhoz és a szabaddemokratákhoz fű­ződő személyes jó viszonyából követ­kezett. És azok az újságírók, akik ‘90 és ‘94 között sok szempontból szabad­ságharcot vívtak, hirtelen kormány­­pártiak lettek, hozzáteszem, nagyrészt önkéntes alapon. Később azonban ez az önkéntesség elfogyott, mert az új­ságírók nagy része csalódott a kor­mányban. Egy fél év után kiderült, hogy nem erre számítottak, és az értel­miséggel együtt komoly válságot éltek át a politikával kapcsolatban. Ebben a válságban komolyan közrejátszott az is, hogy a háttérben mozgó nagy ér­dekcsoportok jelenléte ekkorra már teljesen egyértelművé vált. Bizonyos jól kitapintható újrafelosztási törekvé­sek mellett sajtónagyhatalmak szilár­dultak meg. Kibontakozott a maga tel­jességében a Postabank-birodalom, a Vico-birodalom, a Bertelsmann-biro­­dalom, az Axel Springer-birodalom. S az óriások között — ahogy a gazdaság­ban, a sajtóban is — megindult rész­ben az egyezkedés, részben a háborús­kodás. Elkezdték lapjaikat „beállítani” a piacon, és elkezdődött a harc a köz­­szolgálati sajtóért: ki és mekkora szele­tet kapjon az állami televízióból, an­nak hirdetési piacából. Ebben a folya­matban a politikának annyi volt és je­lenleg is annyi a szerepe, hogy min­dezt rajta keresztül járják ki. A politika tud privilégiumokat osztogatni, a poli­tikán keresztül el lehet érni, hogy vala­ki részt kapjon, mást meg kizárjanak. Mert a dolgok nem nyilvános pályáza­tokon, hanem egymás közötti telefo­nok útján dőlnek el. A politika tehát felveszi a mobiltelefonját, a füléhez szorítja, és megkérdezi a vonal másik felén ülő pártelvtárstól, mit is tud az adott nyomdár­ól, mert esetleg őt is ér­dekelné a dolog. Mindennek követ­keztében mostanra, tehát a ‘94 utáni második lépcsőben, kialakultak a biro­dalmak, hallatlan módon megváltoz­tatva az irányítás egész mechanizmu­sát a sajtóban. Mára könyörtelen egy­értelműséggel vált nyilvánvalóvá, hogy ki a tulajdonos, és ki kitől függ. A tu­lajdonos napi aktualitással tartja a kap­csolatot a lapjával, és a külföldi tulaj­donosnak is megvan a maga embere a szerkesztőségben, aki naponta jelent, és akin keresztül naponta közli, hogy ki és mi tetszett, illetve nem tetszett. Ráadásul a tulajdonos ebben a sza­kaszban általában még lojális a kor­mánnyal, mert még nem privatizáltak mindent, még van mit remélnie tőle. És az újságírók, akik korábban relatíve szabadon mozogtak, mostanra függel­mi viszonyba kerültek, végrehajtókká váltak. Lehetnek persze katonák, akik fellázadnak, de a többség alapvetően a főszerkesztő útmutatásait hajtja végre, akinek viszont a tulajdonos mondja meg, mikor, mit és hogyan kell közöl­ni. Ez az, ami új, ez az, ami napjaink­ban zajlik a médiában. A nagy érdek­­csoportok többé-kevésbé beállították a lapok szerkezetét, a közszolgálati tévé­ben is megszerezték a nekik járó szele­tet, mindenki elfoglalta a maga helyét. A küzdelmek akkor kezdődnek, ami­kor ezt a helyet valaki kívülről kezdi ostromolni, mondván, neked már nincs helyed a tévé azon sarkában. Mi­re a másik fél átmegy támadásba, és tá­madni kezdi az ellenfél játékosait. — Kik között és milyen eszközökkel folyik a harc? — A politikával összefonódott nagy gazdasági érdekcsoportok kö­zött folyik, a nyilvánosság részbeni bevonásával. Ebben az országban, meglepő módon, mindenkiről min­dent lehet tudni. Folyik az adatgyűj­tés, na nem a tényfeltáró újságírás keretében, hanem az érdekelt felek gyűjtik össze egymásról a lehetséges támadási pontokat. Van barátjuk a rendőrségen, az ügyészségen, gyűlik az anyag. Nemcsak a bankári, a bró­keri, a sportszövetségi és más egyéb tevékenység vonatkozásában, ha­nem a családi állapottól kezdve a kutyája pedigréjéig mindent tudnak a másikról. Ezeket az információkat feldolgozzák, egy nagy dossziéban összegyűjtik, aztán egy adott ponton a dossziét előhúzzák, és egy jóízű ebéd vagy egy társasági parti alkal­mával felmutatják a tartalmát. És két kanál étel között kicserélik mindazt az információt, amit egy­másról tudnak. A Tocsik-ügy előtt mindez akár még vicces is lehetett, de ma már kőkemény a harc. És itt jön a sajtó szerepe, amikor egyszer csak egy adott újság eldugott sarká­ban egyelőre még csak kis betűvel, de megjelenik valami az „X Kft”-ről. Az egyszerű olvasónak persze fogal­ma sincs az adott káeftéről, nem is tudja, hogy mit is jelent maga a hír, az ellenfél azonban mindent ponto­san ért, és vagy felháborodik és ki­kéri magának az egészet, vagy köl­csönösen kiegyeznek a felek, és a té­ma lekerül a napirendről. Ennek a módszernek mára egyre több meg­nyilvánulását látom a sajtóban. — De hát ezek maffia-módszerek! — Én nem kiáltanék rögtön maf­fia után. A magyar sajtóban min­dennek vannak ugyanis hagyomá­nyai. A múlt század végén, a Tisza Kálmán-i időkben a lapok hasábjain nyilvános zsarolás folyt, és nem volt ez másképp a két világháború kö­zött sem. A műfaj egyik különösen ellenszenves változata az úgyneve­zett revolver-sajtó, amikor a cikke­ket eleve nem a nyilvánosságnak szánják, hanem annak adják oda, akiről szól, azzal, hogy vagy fizet, vagy megjelentetik az anyagot. Ez ma ismét mindennapos jelenség. És amíg végleg be nem áll a sajtópiac, amíg nem alakul ki normális ver­senyhelyzet, fel kell készülnünk ar­ra, hogy a felek nagyjából ugyane­zekkel a módszerekkel fogják csé­pelni egymást. Hogy akár még tit­kosszolgálati eszközökkel is megpró­bálnak egymásról bizonyítékokat gyűjteni. Nem azért, hogy az igazsá­got feltárják, hanem azért, hogy elő­nyökhöz jussanak azon a terepen, ahol éppen­ nyomulnak és igyekez­nek piacot szerezni. Könyörtelen élet-halál harc folyik, melyben sze­rintem a sajtó — tudom, ezzel so­kan nem fognak egyetérteni — sok­kal inkább áldozat, semmint a folya­matok irányítója. Úgy látom, a tulaj­donosok, a gazdasági érdekcsopor­tok és a velük összefonódott politi­kusok sok esetben harapós kutya­ként engedik szabadjára a sajtót. Rá­uszítják ellenfelükre, miközben a kutya, amelyik csattogtatja a fogso­rát, sőt, meg is harapja az ellenfelet, sokszor nem is sejti, hogy egy másik csoport eszköze csupán, olyané, amelyik semmivel sem különb a megharapottnál. És ez sajnos kiszol­gáltatott helyzetbe hozza az újság­írót, aki a legjobb szándékkal tár fel egy-egy ügyet, miközben nem is tud­ja, igazából kinek az érdekét szolgál­ja ezzel. Sok újságíróval beszéltem, aki kifejezetten szégyellte magát, hogy nem akkor, nem úgy és nem arra használták fel írását, amikor, ahogy és amire szerette volna. — Tudna erre konkrét példát mondani? — Láttuk például a Vico-Posta­­bank háborút, melyben az újságírók nagy része teljesen jóhiszemű volt, nem tudhatták, éppen kinek hasz­nálnak vagy ártanak azzal, amit leír­nak. Az pedig mindennapos tény, hogy az ügyek egy része úgy kerül nyilvánosságra, hogy előtte heteket, hónapokat vártak vele.­ ­ A Tocsik-ügy kapcsán is elterjedt a sajtóban, hogy eredetileg a Világgazda­ság birtokában voltak az információk, de valami miatt mégsem ők jelentették meg először. Beszéltem a lap főszer­kesztőjével, aki ezt az információt nem cáfolta, sőt, azt is elismerte, hogy szak­mai körökből jelzést kapott, hogy nem feltétlenül kellene erőltetni a témát, és nem tagadta, hogy a lap óvatosságában ennek is volt némi szerepe, bár alapve­tően szakmai okokra hivatkozott. — Azt gondolom, erről az ügyről valószínűleg csak ötven év múlva fogjuk megtudni, végül is kinek az érdekét szolgálta. Annyian nyomták ugyanis az indító gombot. A sajtó legkülönfélébb területein hallot­tam, hogy a téma más-más feldolgo­zásban ugyan, de járta a szerkesztő­ségeket. Ismeretlen egyébként sem lehetett, hiszen korábban több in­terpelláció is elhangzott ezzel kap­csolatban. Hogy mégis éppen akkor robbant, amikor, abban a politika játszhatott döntő szerepet, nevezete­sen az, hogy meg akartak szabadul­ni bizonyos személyiségektől. — Kiktől? — Azt hiszem, az egyik ilyen sze­replő a privatizációs miniszter volt, ő túl sokaknak volt útjában. — Például az SZDSZ-nek? — Sokan mondják, hogy ezt a sza­baddemokraták kezdeményezték, de én nem hiszem. Ha ugyanis így lenne, akkor nagyon rossz lóra tettek, hiszen bizonyos fokig ők is érintettek. Lehet, hogy a véleményemmel megsértem a szabaddemokratákat, de szerintem ez az ügy túlságosan is professzionalista módon volt feldolgozva, semhogy ők csinálták volna. Az SZDSZ-képviselők nincsenek benne annyira a gazdaság­ban, hogy ilyen mély összefüggéseket láthassanak. Bármennyire bárdolatla­­nul és rosszul lett ugyanis összerakva az ügy maga, ahhoz, hogy a kapcsola­tok hálóját ilyen mértékben feltárják, az informátorok egyike nyilvánvalóan ÁPV Rt-s volt.­­ Az én értesüléseim szerint is szak­mai körökből érkezett az anyag. — Az államhatalom köreiből jö­hetett. Egy­ olyan miniszter, aki fo­lyamatosan sértegeti az apparátusát és a saját igazgatóságát, aki hatáskö­ri korlát nélkül döntöget jobbra-bal­­ra, annak fel kell készülnie arra, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik valami hasonló. Az látható, hogy nagy háború zajlott, zajlik a szocia­lista párton belül. Ezt az akciót én tehát nem ellenzékinek és nem sza­baddemokratának érzem, hanem sokkal inkább szocialistának, mi több, az államigazgatáson belülről indulónak. Az egy másik kérdés, hogy a sajtó mintha itt is ráállt volna egy útra, és csaholva követ valamit, amiből a végén érdemben várható­an nem alakul ki semmi. A rendőr­ség és az ügyészség rossz csapáson jár, amikor személy szerint Tocsik Márta és a közvetítők szerepéből csi­nál büntetőjogi ügyet, miközben ez nem bűnügy, így nem is fogják tud­ni komolyan elítélni őket. De az új­ságírók is ezen a csapáson indultak el, amikor hajnali négykor ott dide­regtek a Gyorskocsi utcában. Hihe­tetlenül felkavarták a közvéleményt, s ha majd a hölgy lényegében bün­tetlenül távozik, a magyar társada­lom úgy fogja érezni, itt mindenki korrupt, mindenki csal, noha a konkrét esetben nem korrupcióról van szó. Valójában egy rendszer, nem pedig két-három ember műkö­dését kellene alaposan szemügyre venni. Bűnbakokat lepleznek le, mi­közben ez államigazgatási ügy, ÁPV Rt-ügy. Arról szól, hogy a kormány­ban nincs meghatározva a miniszte­rek hatás- és feladatköre, a döntési rendszerek nem szabályozottak, a legfontosabb döntéseket néhány óra alatt, ránézésre hozzák. Az ener­getikai privatizációban például há­rom nap alatt írtak alá olyan szerző­déseket, amelyek előkészítéséhez hónapokon át tartó jogi szakértői munka kellett volna. Tehát sokkal súlyosabb ügyről van szó, mint egy­ közvetítő még oly magas jutaléká­ról. A sajtónak azt kellene elemez­nie, hogy az ÁPV Rt-ben miért nincs kialakult döntési rendszer, illetve miért az a rendszer, hogy nincs rendszer. Ez az ugyanis, ami igazán lényeges. Hogy ma a jogszabályok kellő egyeztetés nélkül, hatalmas lyukakat hagyva születnek. És eze­ken a lyukakon átfér például Tocsik Márta is. De ebben nem ő a felelős, hanem azok, akik minderre lehető­séget hagynak. Ehelyett mit tesz a sajtó? Felmutat egy nőt, és megkér­dezi, mi ér ezen nyolcszázmilliót. — Azt hiszem, egy kicsit igazságtalan a sajtóval szemben, hiszen annak nem ki­zárólag az igazság feltárása a feladata, sőt, egy vitriolos amerikai szerző sze­rint a sajtó inkább a szórakoztatóipar része. És a dolgok háttere soha nem olyan látványos, soha nem olyan izgal­mas, mint az, ami rögtön szemet szúr. — Ezt elfogadom, de azért a vilá­gon mindenütt létezik egy sajátos munkamegosztás a mértékadó la­pok és a bulvársajtó között. Magyar­­országon az a baj, hogy nem vált szét a közszolgálati, mérvadó, a köz­véleményt komolyan befolyásoló sajtó a bulvársajtótól. Nekem a Ma­gyar Televízió riportere ne álljon be a Gyorskocsi utcai kapu elé. A Híradó elemezzen és ne sajtótájé­koztatókat meg felismerhetetlen fi­gurákat szállító autókat mutogas­son. Egyedül a HVG tette meg, hogy utánajárt és felmutatta a háló­zatot. Semmi szöveg, csak ennyi: tessék, itt a rákos daganat, itt fek­szik előttünk, erről van szó. — Én az Objektívben is láttam hason­ló törekvéseket. Sőt, az Objektív helyén azóta megjelent Aktuális első adása is ezzel a témával foglalkozott, bár úgy láttam, az újabb történéseken túl nem sokat tudott hozzátenni a HVG által már feltárt összefüggé­sekhez. Mindenesetre ön minőségi el­várásokat fogalmaz meg a sajtóval szemben, miközben a tulajdonosok­nál ez, legalábbis egyelőre, úgy tűnik, nem szempont. — Nem, mert most mindenki a helyéért és a bevételért küzd. Hirde­tést kétségtelenül nem a minőség hoz. Ez, sajnos tény. Minőségi, mérv­adó sajtóterméket csak hosszú távú és nagy tőkebefektetéssel lehet lét­rehozni. A lapnak vagy újságíró-tu­lajdonban kell lennie, mint például a Le Monde vagy­ a HVG, vagy olyan tőke kezében, amelyik megenged­heti magának, hogy nem csorbítja az újságírói szuverenitást. — A színvonalas sajtóhoz tehát szabad­ság és pénz kell. Engedjünk akkor egy kicsit a tőke logikájának! Nem lehetsé­ges, hogy éppen egy sajtóbirodalom engedheti meg magának azt a luxust, hogy minőségi lapot tartson fenn? Egy birodalom, a maga eszközeivel, haté­konyabb tud lenni a reklámpiacon, mint egy kis, független sajtóorgánum. — A magyar sajtópiacon ma az a baj, hogy­ túl sok a szereplő. A jövő­ben biztosan csökkenni fog a lapok száma. Az állam sem fogja tudni fi­nanszírozni a közszolgálatiságot, te­hát tovább szűkülnek az egyébként mérvadóként működtethető sajtó keretei. A sajtómonopóliumoknak kétségtelenül komoly hasznuk lehet a bulvársajtóból. Elképzelhető, hogy beállnak egy szintre, és a bevételből el tudnak tartani egy-két komo­lyabb, minőségi lapot vagyó csator­nát. A mi sajtó-monopolistáinkkal azonban az egyik legnagyobb gond az, hogy addig nem nyugszanak, amíg remélhetnek valamit a kor­mánytól. Én hiába fogom mindig is jobban szeretni azt a lapot, amely­nek a fenntartása nem függ a kor­mánytól, a kormánnyal és a politiká­val való viszonytól. (folytatás a 9. oldalon) „Ez nem független és minőségi tájékoztatás” — Lengyel Lászlóval beszélget Vándor Ágnes — Barabás Márton rajza 1997. JANUÁR 24. ÉLET ÉS­Z IRODALOM

Next