Élet és Irodalom, 1998. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)
1998-03-13 / 11. szám - Kerényi Ferenc: „A jók s a gonoszak” (1848-49 kultusztörténetének forrásánál) • A másfél évszázados március idusára (6. oldal) - Roskó Gábor: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (6., 8., 21. oldal) - Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848-49-es polgári memoárirodalomban • A másfél évszázados március idusára (6. oldal) - Nagy Atilla Kristóf: Petőfi köszörűi • A másfél évszázados március idusára (6. oldal)
negyvennyolc negyvennyolc negyvennyolc negyvennyolc negyvennyolc KERÉNYI FERENC: „A jók s a gonoszak” (1848-49 kultusztörténetének forrásánál) Az idézet A cím Petőfi verséből való: Az ítélet egyik fél sora, 1847 áprilisából. Enyhén szólva is: elgondolkodtató. Petőfi, éppen Petőfi ne tudta volna megfogalmazni a nagy, világméretű, sokadszor előre jelzett, vágyott-óhajtott szabadságháború szembenálló két ellentáborának szereplőit, és ezért megelégedett volna — éppen ő ezzel a népmeséi fordulattal? A mentalitás A jelző nem a János vitéz okán kerülhetett ide. Petőfi ezen a szálon kapcsolható leginkább a reformkorhoz. Ahhoz a negyedszázadhoz, amely kimunkálta és az élet minden területén igyekezett tettre is váltani az érdekegyesítést, a nép nem osztálytartalmú, hanem erkölcsi alapú körülhatárolásával együtt. A követelmény egyszerű: aki hajlandó a magyarság polgárosodásán dolgozni, javára fáradozni, tagja egyszersmind a népnek is. Aki nem lehet bár kiemelkedő talentum, dúsgazdag főrend, terjedhet családfája századokra, önmagát zárja ki az új, magasrendű közösségből. A reformkor utolsó éveit átlengi a nagy, kettős liberális illúzió: nekünk majd sikerül, ami máshol nem, menet közben korrigálni a polgárosodás már kiütközött hibáit. Továbbá: ha megadjuk az emberi szabadságjogokat mindenkinek, megoldottuk egyszersmind a jobbágykérdést, a nemzetiségek dolgát, a felekezeti problémákat stb., stb. Mindezt legalább átmenetileg - március 15. már-már megvalósítani látszott. A pesti esernyős forradalom (az egyetlen európai revolúció, ahol nemcsak polgárvér nem fröccsent, de egy ablaküveg sem sérült meg) mindenkit kielégíthetett: radikális ifjakat, liberális táblabírákat, sőt, akár legkényesebb fontolva haladókat is. A Nemzeti dal eskürefrénje mindenki szívét megdobogtathatta (mihamar német, sőt szlovák változata is elkészült), a 12 pont nem sértett érdekeket, a pozsonyi országgyűlés pedig elkezdhette becikkelyezésüket. Még Petőfi is elégette a Pillvax ifjainak tanácsára! - a parasztfelkeléssel fenyegető Dicsőséges nagyurak... kéziratát. Az önfeledtség azonban nem tartott sokáig. Petőfi napok, a lényegesen lassabb reakcióidejű Jókai hetek múlva jajdult fel, az utóbbi így: „Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük, hogy népünk van. Pedig nincs.” Az illúzióból annyi maradt, hogy - az aranykor „szép és jó” antik eszményének távoli visszfényeként - a végletekben látó romantika teátrális, nagy, ítélkező gesztusaiban is tovább élt a nemzeti jók” és a nemzeti „gonoszak” kettéosztó moralizálása. Mit nevelt ki...? A reformkor tele van „elsőikkel: élettevékenységben, személyiségtípusban, műfajban - már a korszerű, polgári mércékkel tekintve vagy némi jóindulattal, ahhoz viszonyítva. Kinevelődött itt művész és nemcsak író, költő, de színész, festő, muzsikus, szobrász is, és nemcsak a világnak felmutatva, mint Liszt Ferenc, hanem a hétköznapokban és a hétköznapok számára szintén. 1836- ban a miskolci kaszinó már meghívta tagjai sorába a várost visszatérően felkereső színtársulat tagjait. Barabás Miklós arcképcsarnoka a divatlapok mellékleteiben sokfelé eljuthatott. Zitterbarth Mátyás lakályos Nemzeti Színházat tervezett, és noha Schodelné ezüsthangját még nem rögzíthette technika a nagyoperák címszerepeiben, a zenélő órák a polgárházakban már Bellini, Donizetti dallamait játszották. S noha messzemenően igaz, hogy „Nem sok hajszála hullt ki / A tudományokért”, Petrovics István kocsma- és mészárszékbérlő a saját bőrén tapasztalhatta, hogyan emelkedhet fel egy családi kisvállalkozás a magyar alföldön, és azt is, mennyire törékeny még a mezővárosi-falusi gazdagodás. És persze volt jogász, minden mennyiségben, a feudális jog valamennyi furfangjának ismeretével. Rendkívül szórakoztató olvasmány, ha a magyar vármegyék replikáit olvassuk a törvénytelennek minősített rendeletek ellen: ember legyen a talpán, aki felülhaladja őket a paragrafusoknak a Hármaskönyvig visszamenő értelmezésében. ...és mit nem a reformkor? Nem adott katonát és polgári politikust. Azokat a hivatásokat, amelyekre a birodalom különös gonddal ügyelt, mint hatalma legfőbb letéteményeseire és gyakorlóira. A hadsereg tisztikara már nem szolgált a társadalmi előrehaladás lépcsőjéül (megtapasztalta ezt a huszárkapitány Széchenyi István), és nem volt alkalmas világlátásra, ismeretszerzésre sem (majdnem életével fizetett e tévedéséért a katonakórházak lakója, a fiatal Petőfi Sándor). A napóleoni háborúk óta professzióvá felértékelődött hadtudomány ügyében a politika teljes sikerrel járt: 1848-ban alig volt választék magyar főtisztekben, összesen háromnégy név merülhetett föl, és a „befutó”, a kedélyes, jó humorú Mészáros Lázár tökéletesen megfelelt egy huszárezred élén csapattisztnek, hadügyminiszter-adminisztrátornak is elment, seregvezérként viszont... A politikusokat a birodalom gépezetében a hivatalnokok pótolták, a legfelső szinten kezdve. I. Ferenc, amikor tisztviselőitől írásos nyilatkozatot kért, hogy nem tagjai titkos társaságoknak, a sort öccsén, József főhercegen, Magyarország nádorán kezdte. A Ferenc Józsefről sugallt képnek (a palotájában tábori vaságyon alvó és már korán reggel aktákat tanulmányozó uralkodóról) több nemzedékre visszanyúló előzményei voltak... Polgári politikus nem volt, mondtuk. Megyei ugyanis akadt bőven, dörgőhangú orátor, akinek látóköre azonban többnyire nem terjedt túl a székvároson vagy a törvényhatósági terem falán. A messzebbre tekintők között azonban a reformkor utolsó éveiben már jól elkülönült két típus. A nagybirtokos vagy legalább középbirtokos nemes úr, aki nem hivatásos, hanem passzionátus politikus - még akkor is, ha hivatástudat vagy őszinte érzelmi elkötelezettség fűtötte. Ok, nem függvén közvetlenül politikusok hasznától, lehettek akár álmodozók és mindenekfölött moralisták. Ez tette „magyar Egmont”-tá gróf Batthyány Lajost, kergette őrületbe gróf Széchenyi Istvánt, és hozta — az adott szó és a politika konfliktusával - megoldhatatlan élethelyzetbe 1861-ben gróf Teleki Lászlót. Valamennyi pálya tragikus. A másik póluson azok a nemesi politikusok találhatók, aki kényszerűségből, családjuk lecsúszása révén lettek hivatásos és reálpolitikusok. Kossuth Lajos sokat idézett, szállóigévé elhíresült mondata, miszerint „A politika az exigeniták tudománya”, a reálpolitika első magyar definíciója. Az idézet 1841-ből való, a Széchenyi Istvánnal vitázó Feleletből ugyanott, ahol a vitaetikának és a taktikának zseniális elegyével a lebírandó ellenlábast „a legnagyobb magyar’-nak nevezete, eleve fölértékelve remélt győzelmét. Vagy itt van példának Nyáry Pál, akinek családja már csak Nagykőrös városától bérelt pusztákon gazdálkodott, amikor a tehetséges fiatalember nekilátott a vármegyei ranglétra megmászásának. 1848 őszén már ők ketten álltak az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. Kiből lehet a kultusz tárgya? Ha az „exigentiát” korkövetelménynek fordítjuk, nem tekinthetünk el a nyilvánosság előtti közszereplőkkel szemben támasztott igényektől, amelyeket a személyiség kultuszát űző romantika nagyon is markánsan fogalmazott meg. Az erkölcs és az értelem mégoly tiszta és lenyűgöző megjelenése, mint Kölcsey Ferenc, nem lett szeretet, inkább csak tisztelet forrása. „A szent”, az „apostol” igazi sírfelirata Wesselényi Miklós mondata: „Nem közénk való volt!” Több esélyük volt a „szép emberekének: őt megtestesíthették a bizony alig-alig vagy egyáltalán nem polgárosuló „nép” patriarkális igényeit egy bölcs, messzirelátó (és az ehhez nem szokottak felelősségét is átvállaló) apa iránt. Eleve introvertált személyiségek vagy olyanok, akiket származásuk, önfegyelmük, neveltetésük megakadályozott az elengedhetetlenül szükséges kitárulkozásban, nem vétetnek figyelembe. Görgey Artur és Széchenyi István, ha naplójuknak vallanak, ízig-vérig romantikus személyiségek, az önértékelés zavaraival, végleteivel, a szándékok és tettek állandósult szembesítésével. A nemes gróf, amint az köztudomású, 1848 szeptemberében beleroppant ebbe a szorításba. „Nem volt még ember, ki nagyobb zűrzavart hozott volna ebbe a világba... mint én!” - zárul negyedikén a naplóbejegyzések sora. A fiatal tiszt előtt viszont megnyílt, ugyanezzel a forradalommal, a villámkarrier útja. A természettudós egzaktsága, a hadművész nyugalma és a katona fegyelme mindössze kétszer hagyta el a majdnem másfél év alatt: Buda bevételekor, a magyar zászlót a várfalon megpillantva, és a világosi fegyverletételre menet, amikor egy múló pillanatra sírva borult lova nyakára. Puritán viselkedése, a pénzjutalmak, kitüntetési ceremóniák és ünnepi bankettek kerülése imponálhatott a tisztikar és a legénységi állomány előtt, de népdalok hőse őbelőle sem vált. A kultikus apaszerep betöltésére Kossuth Lajosnak volt még minden esélye és képessége. Diabolikus szónok, akit az alföldi toborzókörúton a mellette lévő Egressy Gábor is elismerően figyel mint előadóművészt, orátori adottságait és varázsát a „magyar Golgotádról, Aradról szóló egyetlen, öregkori hangfelvétele is felvillantja. Kiváló fellépés, a reálpolitikus taktikai ötletessége, rábeszélő képesség, a szimbólumok iránti érzék tették őt a „magyarok Mózesé”vé, ahogyan a debreceni kordon őre státusát megörökítette. A nép szemében Kossuth egyesítette a „próféta” és a „szép ember” vonásait, ráadásul megtestesítette és gyakorolta a jó király” teendőit: megjelent alattvalói körében, katonát szedett, áldozatokat kért és ígéreteket tett a jövőre nézve. Jogfolytonosan alakult hát nevére a nóta, amely - egy ősi munkadal, ökörhajsz dallamára - a napóleoni háborúk idején még így hangzott: „Ferenc császár azt üzente...” (Erdélyben, viszonylag nagy önállósággal, József Bem, azaz Bem „apó” gyakorolta e jogokat Kossuth és a politikai vezetés nem csekély bosszúságára.) Még egy szereplője volt 1848/49- nek, akinek neve mellé 1848 nyarának végén a nemzetőröket összesítő tollforgató szükségesnek látta odaírni: „koszorús költő” - és ez Petőfi Sándor. Versei már évek óta folklorizálódtak, a legismertebb poétának számított, és bár arcát viszonylag kevesen ismerték (Barabás Miklós metszetei még nem forogtak közkézen a későbbi olajnyomatok gyakoriságával), nevének hallatán a székely honvédek is megéljenezték Nagysellye mellett, az országúton. Neki, a Nemzeti dal költőjének a „legkisebb fiú” szerepe jutott a kultusztörténelemben. Amibe belefértek „szertelenségei”, királyellenessége, a katonai vakfegyelem és bürokrácia elutasítása, vitái, összetűzései még barátaival is. A bűnbakok G. W. Allport leírja (magyarul is megjelent könyvében, Az előítéletben) ennek a „neurotikus védekező módszerének működési mechanizmusát, a kivetített öngyűlölet rögzülését, bűntudatos visszahatását, és a tényleges önvizsgálat, az elemzés megkerülését. A kudarcba fulladt magyar függetlenségi mozgalmak szinte tökélyre fejlesztették a technikát. Bocskai hajdúi a fejedelem halálát követően felkoncolták Kátay Mihályt, akit uruk megmérgezőjének tartottak. Rákóczi idejében a kuruc-labanc átjárhatóság adott újabb tápot az „áruló” szerepkörének. (A romantikus művészet a Rákóczi-párhuzamot erősen táplálta és élesztette.) Most, 1849-ben a reformkor eredményeit betakarító gyors változások, az Európa egyik legerősebb hadseregén aratott győzelmek, a forradalmi hullám utolsó bástyájának büszke tudata után - erősítve a nemzeti „jók” és nemzeti „gonoszak” szembeállításának moralizáló örökségétől - különösen élesen vetődött fel a felelősség kérdése: a nemzeti függetlenség és múlt jelképének tekintett Budavár bevételét nem egészen három hónap választotta el a világosi fegyverletételtől. Az „apa”, aki viselni kényszerült mások, kijelölői-elfogadói helyett is a döntésekkel járó felelősséget, az országot elhagyva, maga jelölte ki a viddini levélben a felelősség irányát, a végső pillanatban ráruházott diktátort hatalommal élni nem tudó Görgey magatartásában, így megőrizhette az igazságosztó és visszavárható „Kossuth apánk” tekintélyét, miközben a szabadságharc résztvevőire a „névtelen hősök” szerepe várt. (Az öreg Erkel Ferenc 1880-ban majd ilyen címmel ír róluk operát.) Az irodalom, legnagyobb neveivel, szintén ezt a kijelölést támogatta: a Kossuthnemzedék alkotói közül Vörösmarty Mihály Átok, Bajza József A hazaáruló című verssel voksolt. Arany János a Koldusének első változatában még szintén „áruló” vezérekről írt, később enyhítette „versengő”-re a jelzőt. Számos olyan versezet készült még - feltehetően alacsonyabb rangú, civilben értelmiségi honvédtisztek tollából -, amelynek egyike-másika mögött a nyom nélkül eltűnt, halálhírében meg nem erősített „legkisebb fiút” sejtették. Aki körül egyébként (persze, kisebb léptékben) szintén megindult a bűnbakkeresés: Egressy Gábort és Szendrey Júliát hibáztatták Petőfi erdélyi útjáért és így közvetve, haláláért is. Mindez nem volt ellenére a győzteseknek. Szilágyi Sándor még 1849- ben kiadhatta minden további nélkül egyik műve függelékében magyarul és németül a viddini levelet, miután a pesti térparancsnok meggyőződött róla, hogy Görgeyt benne Kossuth valóban árulónak nevezte. A szerepek tehát kialakultak és rögzültek: a visszavárt „apa” és az eltűnt-visszavárt „legkisebb fiú” mellett megjelent a jutalmul életét megőrző „áruló”. A passzív ellenállás ilyen kultikus beállítódása komoly lélektani tartalékot jelentett, ám kezelhetetlenné tett minden egyéni, ezt megbontó túlélési taktikát, akár a magánéletben is (Szendrey Júlia második házassága), befogadhatatlanná minősítette az önvizsgálat értelmi elvégzését (Kemény Zsigmond Forradalom után című röpirata), mi több, rosszallotta a szándék parabolikus-szépirodalmi változatát is (Arany János: A nagyidai cigányok). A kultusz számbavétele köteteket tölthet meg. Arra pedig, hogy az itt genezisükben vizsgált szerepek hová fejlődhettek, álljon itt egy, Dienes András lejegyezte Petőfi-legenda, amelynek adatközlője a kiegyezés táján született, és amelyet talán az elmondottak alapján nem annyira furcsának, mint inkább jellemzően érdekesnek találunk majd. Eszerint Petőfi nem esett el a csatában, hanem elindult, hogy megakadályozza Görgey árulását. Háromszor törött el a kocsi alatta, így elkésett. Versben megírta azonban az árulást, dióhéjba rejtette, a diókat maga árulta házaló svábként, így karácsonyra mindenki megtudta az igazságot széles Magyarországon. Utóirat Ha valami az Olvasót mai politikai életünk vagy a közelmúlt egyes jelenségeire emlékeztetné, az korántsem a véletlen műve, hanem másfél évszázad feldolgozatlan örökségéből származik. 1998. MÁRCIUS 13.