Élet és Irodalom, 1998. január-június (42. évfolyam, 1-26. szám)

1998-03-13 / 11. szám - Kerényi Ferenc: „A jók s a gonoszak” (1848-49 kultusztörténetének forrásánál) • A másfél évszázados március idusára (6. oldal) - Roskó Gábor: Képek • kép | illusztráció | grafika | rajz (6., 8., 21. oldal) - Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848-49-es polgári memoárirodalomban • A másfél évszázados március idusára (6. oldal) - Nagy Atilla Kristóf: Petőfi köszörűi • A másfél évszázados március idusára (6. oldal)

negyvennyolc negyvennyolc negyvennyolc negyvennyolc negyvennyolc KERÉNYI FERENC: „A jók s a gonoszak” (1848-49 kultusztörténetének forrásánál) Az idézet A cím Petőfi verséből való: Az íté­let egyik fél sora, 1847 áprilisából. Enyhén szólva is: elgondolkodtató. Petőfi, éppen Petőfi ne tudta volna megfogalmazni a nagy, világméretű, sokadszor előre jelzett, vágyott-óhaj­­tott szabadságháború szembenálló két ellentáborának szereplőit, és ezért megelégedett volna — éppen ő­­ ezzel a népmeséi fordulattal? A mentalitás A jelző nem a János vitéz okán ke­rülhetett ide. Petőfi ezen a szálon kapcsolható leginkább a reform­korhoz. Ahhoz a negyedszázadhoz, amely kimunkálta és az élet minden területén igyekezett tettre is váltani az érdekegyesítést, a nép nem osz­tálytartalmú, hanem erkölcsi alapú körülhatárolásával együtt. A követel­mény egyszerű: aki hajlandó a ma­gyarság polgárosodásán dolgozni, javára fáradozni, tagja egyszersmind a népnek is. Aki nem­­ lehet bár ki­emelkedő talentum, dúsgazdag fő­rend, terjedhet családfája századok­ra­­, önmagát zárja ki az új, magas­rendű közösségből. A reformkor utolsó éveit átlengi a nagy, kettős liberális illúzió: nekünk majd sikerül, ami máshol nem, me­net közben korrigálni a polgároso­dás már kiütközött hibáit. Továbbá: ha megadjuk az emberi szabadság­­jogokat mindenkinek, megoldottuk egyszersmind a jobbágykérdést, a nemzetiségek dolgát, a felekezeti problémákat stb., stb. Mindezt­­ legalább átmenetileg - március 15. már-már megvalósítani látszott. A pesti esernyős forradalom (az egyetlen európai revolúció, ahol nemcsak polgárvér nem fröccsent, de egy ablaküveg sem sérült meg) mindenkit kielégíthetett: radikális ifjakat, liberális táblabírákat, sőt, akár legkényesebb fontolva haladó­kat is. A Nemzeti dal eskürefrénje mindenki szívét megdobogtathatta (mihamar német, sőt szlovák válto­zata is elkészült), a 12 pont nem sér­tett érdekeket, a pozsonyi ország­­gyűlés pedig elkezdhette becikke­lyezésüket. Még Petőfi is elégette­­ a Pillvax ifjainak tanácsára! - a pa­rasztfelkeléssel fenyegető Dicsősé­ges nagyurak... kéziratát. Az önfeledtség azonban nem tar­tott sokáig. Petőfi napok, a lényege­sen lassabb reakcióidejű Jókai hetek múlva jajdult fel, az utóbbi így: „Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük, hogy népünk van. Pedig nincs.” Az illúzióból annyi maradt, hogy - az aranykor „szép és jó” antik eszményének távoli visszfényeként - a végletekben látó romantika teátrá­­lis, nagy, ítélkező gesztusaiban is to­vább élt a nemzeti jók” és a nemzeti „gonoszak” kettéosztó moralizálása. Mit nevelt ki...? A reformkor tele van „elsőikkel: élettevékenységben, személyiségtí­pusban, műfajban - már a korszerű, polgári mércékkel tekintve vagy né­mi jóindulattal, ahhoz viszonyítva. Kinevelődött itt művész­­ és nem­csak író, költő, de színész, festő, mu­zsikus, szobrász is, és nemcsak a vi­lágnak felmutatva, mint Liszt Fe­renc, hanem a hétköznapokban és a hétköznapok számára szintén. 1836- ban a miskolci kaszinó már meghív­ta tagjai sorába a várost visszatérően felkereső színtársulat tagjait. Bara­bás Miklós arcképcsarnoka a divatla­­pok mellékleteiben sokfelé eljutha­tott. Zitterbarth Mátyás lakályos Nemzeti Színházat tervezett, és no­ha Schodelné ezüsthangját még nem rögzíthette technika a nagyop­erák címszerepeiben, a zenélő órák a polgárházakban már Bellini, Do­nizetti dallamait játszották. S noha messzemenően igaz, hogy „Nem sok hajszála hullt ki / A tudo­mányokért”, Petrovics István kocs­ma- és mészárszékbérlő a saját bő­rén tapasztalhatta, hogyan emelked­het fel egy családi kisvállalkozás a magyar alföldön, és azt is, mennyire törékeny még a mezővárosi-falusi gazdagodás. És persze volt jogász, minden mennyiségben, a feudális jog vala­mennyi furfangjának ismeretével. Rendkívül szórakoztató olvasmány, ha a magyar vármegyék replikáit ol­vassuk a törvénytelennek minősített rendeletek ellen: ember legyen a talpán, aki felülhaladja őket a pa­ragrafusoknak a Hármaskönyvig visszamenő értelmezésében. ...és mit nem a reformkor? Nem adott katonát és polgári po­litikust. Azokat a hivatásokat, ame­lyekre a birodalom különös gond­dal ügyelt, mint hatalma legfőbb le­téteményeseire és gyakorlóira. A hadsereg tisztikara már nem szol­gált a társadalmi előrehaladás lép­csőjéül (megtapasztalta ezt a huszár­­kapitány Széchenyi István), és nem volt alkalmas világlátásra, ismeret­­szerzésre sem (majdnem életével fi­zetett e tévedéséért a katonakórhá­zak lakója, a fiatal Petőfi Sándor). A napóleoni háborúk óta professzi­óvá felértékelődött hadtudomány ügyében a politika teljes sikerrel járt: 1848-ban alig volt választék ma­gyar főtisztekben, összesen három­négy név merülhetett föl, és a „befu­tó”, a kedélyes, jó humorú Mészáros Lázár tökéletesen megfelelt egy hu­szárezred élén csapattisztnek, had­ügyminiszter-adminisztrátornak is elment, seregvezérként viszont... A politikusokat a birodalom gépe­zetében a hivatalnokok pótolták, a legfelső szinten kezdve. I. Ferenc, amikor tisztviselőitől írásos nyilatko­zatot kért, hogy nem tagjai titkos társaságoknak, a sort öccsén, József főhercegen, Magyarország nádorán kezdte. A Ferenc Józsefről sugallt képnek (a palotájában tábori vas­ágyon alvó és már korán reggel ak­tákat tanulmányozó uralkodóról) több nemzedékre visszanyúló előz­ményei voltak... Polgári politikus nem volt, mond­tuk. Megyei ugyanis akadt bőven, dörgőhangú orátor, akinek látókö­re azonban többnyire nem terjedt túl a székvároson vagy a törvényha­tósági terem falán. A messzebbre tekintők között azonban a reform­kor utolsó éveiben már jól elkülö­nült két típus. A nagybirtokos vagy legalább középbirtokos nemes úr, aki nem hivatásos, hanem passzionátus politikus - még akkor is, ha hivatástudat vagy őszinte ér­zelmi elkötelezettség fűtötte. Ok, nem függvén közvetlenül politiku­sok hasznától, lehettek akár álmo­dozók és mindenekfölött moralis­ták. Ez tette „magyar Egmont”-tá gróf Batthyány Lajost, kergette őrü­letbe gróf Széchenyi Istvánt, és hoz­ta — az adott szó és a politika konf­liktusával - megoldhatatlan élet­helyzetbe 1861-ben gróf Teleki Lászlót. Valamennyi pálya tragikus. A másik póluson azok a nemesi politikusok találhatók, aki kénysze­rűségből, családjuk lecsúszása révén lettek hivatásos és reálpolitikusok. Kossuth Lajos sokat idézett, szálló­igévé elhíresült mondata, miszerint „A politika az exigeniták tudo­mánya”, a reálpolitika első magyar definíciója. Az idézet 1841-ből való, a Széchenyi Istvánnal vitázó Felelet­ből­­ ugyanott, ahol a vitaetikának és a taktikának zseniális elegyével a lebírandó ellenlábast „a legnagyobb magyar’-nak nevezete, eleve fölérté­kelve remélt győzelmét. Vagy itt van példának Nyáry Pál, akinek családja már csak Nagykőrös városától bérelt pusztákon gazdálkodott, amikor a tehetséges fiatalember nekilátott a vármegyei ranglétra megmászásá­nak. 1848 őszén már ők ketten áll­tak az Országos Honvédelmi Bizott­mány élén. Kiből lehet a kultusz tárgya? Ha az „exigentiát” korkövetel­ménynek fordítjuk, nem tekinthe­tünk el a nyilvánosság előtti közsze­replőkkel szemben támasztott igé­nyektől, amelyeket a személyiség kultuszát űző romantika nagyon is markánsan fogalmazott meg. Az er­kölcs és az értelem mégoly tiszta és lenyűgöző megjelenése, mint Köl­csey Ferenc, nem lett szeretet, in­kább csak tisztelet forrása. „A szent”, az „apostol” igazi sírfelirata Wesselényi Miklós mondata: „Nem közénk való volt!” Több esélyük volt a „szép embe­rekének: őt megtestesíthették a bi­zony alig-alig vagy egyáltalán nem polgárosuló „nép” patriarkális igé­nyeit egy bölcs, messzirelátó (és az ehhez nem szokottak felelősségét is átvállaló) apa iránt. Eleve introver­­tált személyiségek vagy olyanok, aki­ket származásuk, önfegyelmük, ne­veltetésük megakadályozott az elen­gedhetetlenül szükséges kitárulko­zásban, nem vétetnek figyelembe. Görgey Artur és Széchenyi István, ha naplójuknak vallanak, ízig-vérig romantikus személyiségek, az önér­tékelés zavaraival, végleteivel, a szándékok és tettek állandósult szembesítésével. A nemes gróf, amint az köztudomású, 1848 szep­temberében beleroppant ebbe a szorításba. „Nem volt még ember, ki nagyobb zűrzavart hozott volna eb­be a világba... mint én!” - zárul ne­gyedikén a naplóbejegyzések sora. A fiatal tiszt előtt viszont meg­nyílt, ugyanezzel a forradalommal, a villámkarrier útja. A természettudós egzaktsága, a hadművész nyugalma és a katona fegyelme mindössze két­szer hagyta el a majdnem­ másfél év alatt: Buda bevételekor, a magyar zászlót a várfalon megpillantva, és a világosi fegyverletételre menet, ami­kor egy múló pillanatra sírva borult lova nyakára. Puritán viselkedése, a pénzjutalmak, kitüntetési ceremóni­ák és ünnepi bankettek kerülése im­ponálhatott a tisztikar és a legénysé­gi állomány előtt, de népdalok hőse őbelőle sem vált. A kultikus apaszerep betöltésére Kossuth Lajosnak volt még minden esélye és képessége. Diabolikus szó­nok, akit az alföldi toborzókörúton a mellette lévő Egressy Gábor is elis­merően figyel mint előadóművészt, orátori adottságait és varázsát a „ma­gyar Golgotádról, Aradról szóló egyetlen, öregkori hangfelvétele is felvillantja. Kiváló fellépés, a reálpo­litikus taktikai ötletessége, rábeszélő képesség, a szimbólumok iránti ér­zék tették őt a „magyarok Mózesé”­­vé, ahogyan a debreceni kordon őre státusát megörökítette. A nép sze­mében Kossuth egyesítette a „prófé­ta” és a „szép ember” vonásait, ráa­dásul megtestesítette és gyakorolta a jó király” teendőit: megjelent alatt­valói körében, katonát szedett, áldo­zatokat kért és ígéreteket tett a jövő­re nézve. Jogfolytonosan alakult hát nevére a nóta, amely - egy ősi mun­kadal, ökörhajsz dallamára - a na­póleoni háborúk idején még így hangzott: „Ferenc császár azt üzen­te...” (Erdélyben, viszonylag nagy önállósággal, József Bem, azaz Bem „apó” gyakorolta e jogokat­­ Kos­suth és a politikai vezetés nem cse­kély bosszúságára.) Még egy szereplője volt 1848/49- nek, akinek neve mellé 1848 nyará­nak végén a nemzetőröket összesítő tollforgató szükségesnek látta odaír­ni: „koszorús költő” - és ez Petőfi Sándor. Versei már évek óta folk­­lorizálódtak, a legismertebb poétá­nak számított, és bár arcát viszony­lag kevesen ismerték (Barabás Mik­lós metszetei még nem forogtak közkézen a későbbi olajnyomatok gyakoriságával), nevének hallatán a székely honvédek is megéljenezték Nagysellye mellett, az országúton. Neki, a Nemzeti dal költőjének a „legkisebb fiú” szerepe jutott a kul­tusztörténelemben. Amibe belefér­tek „szertelenségei”, királyellenessé­­ge, a katonai vakfegyelem és bürok­rácia elutasítása, vitái, összetűzései még barátaival is. A bűnbakok G. W. Allport leírja (magyarul is megjelent könyvében, Az előítélet­ben) ennek a „neurotikus védekező módszerének működési mechaniz­musát, a kivetített öngyűlölet rögzü­lését, bűntudatos visszahatását, és a tényleges önvizsgálat, az elemzés megkerülését. A kudarcba fulladt magyar függetlenségi mozgalmak szinte tökélyre fejlesztették a techni­kát. Bocskai hajdúi a fejedelem ha­lálát követően felkoncolták Kátay Mihályt, akit uruk megmérgezőjé­­nek tartottak. Rákóczi idejében a kuruc-labanc átjárhatóság adott újabb tápot az „áruló” szerepköré­nek. (A romantikus művészet a Rá­­kóczi-párhuzamot erősen táplálta és élesztette.) Most, 1849-ben a reformkor eredményeit betakarító gyors válto­zások, az Európa egyik legerősebb hadseregén aratott győzelmek, a forradalmi hullám utolsó bástyájá­nak büszke tudata után - erősítve a nemzeti „jók” és nemzeti „gono­szak” szembeállításának moralizáló örökségétől - különösen élesen ve­tődött fel a felelősség kérdése: a nemzeti függetlenség és múlt jelké­pének tekintett Budavár bevételét nem egészen három hónap válasz­totta el a világosi fegyverletételtől. Az „apa”, aki viselni kényszerült mások, kijelölői-elfogadói helyett is a döntésekkel járó felelősséget, az országot elhagyva, maga jelölte ki a viddini levélben a felelősség irá­nyát, a végső pillanatban ráruhá­zott diktátort hatalommal élni nem tudó Görgey magatartásában, így megőrizhette az igazságosztó és visszavárható „Kossuth apánk” te­kintélyét, miközben a szabadság­­harc résztvevőire a „névtelen hő­sök” szerepe várt. (Az öreg Erkel Ferenc 1880-ban majd ilyen cím­mel ír róluk operát.) Az irodalom, legnagyobb neveivel, szintén ezt a kijelölést támogatta: a Kossuth­­nemzedék alkotói közül Vörösmar­ty Mihály Átok, Bajza József A haza­áruló című verssel voksolt. Arany János a Koldusének első változatá­ban még szintén „áruló” vezérekről írt, később enyhítette „versengő”-re a jelzőt. Számos olyan versezet ké­szült még - feltehetően alacso­nyabb rangú, civilben értelmiségi honvédtisztek tollából -, amelynek egyike-másika mögött a nyom nél­kül eltűnt, halálhírében meg nem erősített „legkisebb fiút” sejtették. Aki körül egyébként (persze, ki­sebb léptékben) szintén megindult a bűnbakkeresés: Egressy Gábort és Szendrey Júliát hibáztatták Petőfi erdélyi útjáért és így közvetve, halá­láért is. Mindez nem volt ellenére a győz­teseknek. Szilágyi Sándor még 1849- ben kiadhatta minden további nél­kül egyik műve függelékében ma­gyarul és németül a viddini levelet, miután a pesti térparancsnok meg­győződött róla, hogy Görgeyt benne Kossuth valóban árulónak nevezte. A szerepek tehát kialakultak és rög­zültek: a visszavárt „apa” és az el­­tűnt-visszavárt „legkisebb fiú” mel­lett megjelent a jutalmul életét megőrző „áruló”. A passzív ellenál­lás ilyen kultikus beállítódása ko­moly lélektani tartalékot jelentett, ám kezelhetetlenné tett minden egyéni, ezt megbontó túlélési takti­kát, akár a magánéletben is (Szend­rey Júlia második házassága), befo­­gadhatatlanná minősítette az önvizs­gálat értelmi elvégzését (Kemény Zsigmond Forradalom után című röpirata), mi több, rosszallotta a szándék parabolikus-szépirodalmi változatát is (Arany János: A nagy­idai cigányok). A kultusz számbavétele köteteket tölthet meg. Arra pedig, hogy az itt genezisükben vizsgált szerepek hová fejlődhettek, álljon itt egy, Dienes András lejegyezte Petőfi-legenda, amelynek adatközlője a kiegyezés tá­ján született, és amelyet talán az el­mondottak alapján nem annyira furcsának, mint inkább jellemzően érdekesnek találunk majd. Eszerint Petőfi nem esett el a csatában, ha­nem elindult, hogy megakadályozza Görgey árulását. Háromszor törött el a kocsi alatta, így elkésett. Vers­ben megírta azonban az árulást, dióhéjba rejtette, a diókat maga árulta házaló svábként, így kará­csonyra mindenki megtudta az igaz­ságot széles Magyarországon. Utóirat Ha valami az Olvasót mai politikai életünk vagy a közelmúlt egyes je­lenségeire emlékeztetné, az koránt­sem a véletlen műve, hanem másfél évszázad feldolgozatlan örökségéből származik. 1998. MÁRCIUS 13.

Next