Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)

2001-08-31 / 35. szám - Földényi F. László: Witold Gombrowicz: Napló | Czesław Miłosz: Az Ulro országa | Eörsi István: Versdokumentumok magyarázatokkal, 1949-1956 | Cees Nooteboom: Mindenszentek • könyvkritika | Ex libris • Witold Gombrowicz: Napló (Kalligram Kiadó, 2000.) | Czesław Miłosz: Az Ulro országa (Európa Könyvkiadó, 2001.) | Eörsi István: Versdokumentumok magyarázatokkal, 1949-1956 (Palatinus Kiadó, 2001.) | Cees Nooteboom: Mindenszentek (Európa Könyvkiadó, 2001.) (23. oldal)

H­ étfő Én. Kedd Én. Szerda Én. Csütörtök Én.” És pénteken is: „Én”. Meg szombaton is, vasárnap is. Meg a rákövetkező héten, hónapban, de még évben is. Witold Gombrowicz: Napló Gombrowicz Naplójának első kötete, amely az 1953-tól 1956-ig terjedő időszakot öleli át, va­lódi „én-napló”. Ez persze bármely naplóról elmondható. Gombrowiczé azonban rendha­gyó módon az. Egy naplót eleve egyes szám el­ső személyben kell írni, ám a naplóírók éppen arra reflektálnak a legkevésbé, ami a naplóírás előfeltétele. Gombrowicz számára viszont a naplónak éppen ez a „természeti adottsága” jelenti az igazi kihívást. Sok mindenről szó esik e naplóban: olvasmányélményektől kezdve úti kalandokon át anekdotákig se vége, se hossza a betéteknek. És mégis, e könyvnek egyetlen nagy témája van: az „Én”, nagybetűvel írva. Olyan ez a napló, mintha valaki úgy nézne ki az ablakon, hogy nemcsak a kinti világot figye­li, hanem éppolyan elmélyülten az ablaküve­get is nézi. E Napló az „Én”-nel folytatott viaskodás naplója. De miközben olyan látszat alakul ki, mintha Gombrowicz egy helyben toporogna, valójában hosszú utat tesz meg. A kötet fordí­tójának, Pályi Andrásnak a pontos megfogal­mazását idézve a ,Napló az »én«-től az »én«-ig vezet”. Más szavakkal: az Én ebben a napló­ban nemcsak megfigyel és feljegyez, hanem ezzel meg is teremti önmagát. A privát én a Naplóban olyan Én-né tágul, amelyben az ol­vasó a saját énjére is ráismerhet. És rájöhet, hogy a szabadság előfeltétele az egyes szám el­ső személy használata. Az ötvenes években járunk. Egy olyan kor­szakban, amely kilábalt egy rémálomból - a fa­sizmusnak a kollektív megoldást ígérő rémálmá­ból -, de efölötti örömében másfajta rémál­mokba feledkezett bele. Gombrowicz nemcsak a kommunizmust tekinti ilyen rémálomnak. Hanem például az egzisztencializmust is, amely szerinte úgy hangsúlyozza az egyén szabadsá­gát, hogy egyből börtönbe is zárja­­ az abszt­rakció, az ideológia börtönébe. Gide, Valéry, Camus, Sartre ... - mintha a Holdon írták vol­na a műveiket, mondja. Hasonló kollektív bör­tönnek (vallásnak) látja a Művészetet is, amely­nek börtönőrei (papjai) szintén a párizsi értel­miségiek. Hisznek az Élvezetben, amit a művé­szet nyújt, ám „ahol ők a Bach zenéje előtt tér­deplő embert látják, én azt látom, hogy az em­berek egymást kölcsönösen térdeplésre és elra­gadtatásra kényszerítik, élvezetre és ámulatra”. És lehetne sorolni a kollektív rémálmokat, amelyektől szintén a hideg futkos Gombrowicz hátán. A divattól kezdve a nemi szerepek rögzí­tésén át az etikettig minden menekülésre vagy éppen támadásra készteti ezt a lengyel emig­ránst. Mintha nem lenne elég neki a saját számkivetettsége, ismeretlensége, sikertelensé­ge, még bele is mar azokba, akik pedig akár se­gíteni is hajlandóak lennének rajta. Csábító lenne önsorsrontásról beszélni, ego­mániát emlegetni. Nem biztos, hogy vágynék a barátságára. De tagadhatatlan, hogy Gomb­rowicz úgy rombol, és úgy vagdalkozik, hogy ugyanazzal a mozdulattal építkezik is. Az Én-t építi, amelyről, ahogyan haladunk előre a Napló­ban, kiderül, hogy nemcsak személyes, privát, különbejáratú Én, hanem bástya is, amely feltartóztatja a személytelen, semmire nem kötelező általános igazságok, az absztrak­ciók rohamát. „Ha valaki már annyira tisztes­ségtelen önmagával szemben, hogy azt meri mondani: a másik fájdalma fontosabb nekem, mint a sajátom, az már el is merült abban a »könnyedségben«, ami mindennemű közhely és mindennemű lapos fennköltség, a puszta verbalizmus szülőanyja.” Gombrowicz a ver­­balizmusok és közhelyek leleplezésének nagy­mestere. Még amikor égbekiáltóan igazságta­lan (például a női divatról írva), akkor is le­nyűgöző a szenvedélye. S ez az anarchikus szenvedély végül igazabbnak bizonyul, mint a megfontolt állítás. William Blake szavai ille­nek Gombrowiczra: ,A dühöngő tigrisek böl­­csebbek, mint a betanított lovak.” (Fordította Pályi András, Kalligram Kiadó, 2000. 472 oldal, 2850 Ft) „Ki voltam? Ki vagyok most...?” így kezdő­dik a könyv, hasonlóan Gombrowicz Naplójá­­hoz. És mint emigránstársa, Milosz is a miti­kussá növelt Én tükre elé állítja a huszadik századi civilizációt, hogy azután lesújtó követ­keztetésekre jusson. Az Ulro országa esszékötet a javából: Milosz saját élete fonalára fűzi fel a század meghatározó eseményeit, s végig ra­gaszkodik az egyes szám első személy haszná­latához - miközben következtetései és javasla­tai korántsem csak személyes használatra va­lóak. Ellenkezőleg: mintha végítéletre készül­ne, vagy legalábbis egy olyan hatalmas játsz­ma utolsó szakaszát vázolná fel, amelyben a földgolyó minden egyes lakójának így vagy úgy állást kell foglalnia. Nem túlméretezett e feladat? Mítoszt „eksz­tatikus pesszimizmusa” késztette arra, hogy számot vessen azzal a katasztrófával, amely szerinte a romantika idején bontakozott ki, és a huszadik század végére vált visszafordítha­tatlanná. Hősei, akiket az eltorzult civilizáció elleni harcában maga mellé felsorakoztat: Dosztojevszkij, Mickiewicz, Swedenborg, Blake, saját nagybátyja, a francia költő, Oskar Wladyslaw Milosz, és egy-egy gondolatmenet erejéig Goethe, Jung, Sesztov vagy Simone Weil. És kik állnak a másik oldalon? A néven nem nevezettek légiója, akik beletörődtek a tudomány és a vallás szétszakadásába, a tudo­mányos világnézet végső győzelmébe, a kép­zelőerő vereségébe. Rokonszenves a vállalkozás, még ha nyilván­való is, hogy vereségre ítéltetett. Milosz mo­dern manicheistaként harcol, s érvei koránt­sem újak. Egyedül személyes állásfoglalása, fo­galmazásának pontossága ad hitelt nekik. Rá­adásul mintha két lélek lakozna a szerzőben úgy, hogy a kettő nem reflektál egymásra s ezért viszonyuk is tisztázatlan. Az eksztatikus pesszimista mellett mindvégig feltűnik az eksz­tatikus hívő. A manicheista mellett folyton elő­bukkan a katolikus. A misztikus mellett szót kér a racionalista. A Kelet-Európa szellemi fölényét sugalló lengyel mellett a Nyugat-Európa, sőt Amerika vitathatatlan előnyeit sejtető emigráns is megszólal. Az eredmény pedig egy nehezen behatárolható könyv, amellyel nehéz vitatkoz­ni, hiszen maga Milosz szolgáltat állandóan ér­veket saját maga ellen. Talán ez az oka annak, hogy a könyv maga is kettős mércével ítélhető meg: egyfelől feszes, zárt, másfelől sok helyen túlírt, időnként kifejezetten bőbeszédű. „Szakmailag”, tárgyszerűen olvasva a könyv több kívánnivalót hagy maga után. Ami ne­kem a legfájóbb: Blake, a könyv egyik fősze­replője hol vallásalapítóként jelenik meg, hol misztikusként, hol tudománykritikusként - de furcsa módon éppen költőként nem találko­zom vele. Azért fájó ez a hiány, mert a vallás, misztika, tudománykritika Blake számára csu­pán anyag volt - méghozzá a költészete szá­mára. E költészet pedig olyan összetett, hogy ha ideológiai fegyverként használjuk, óhatat­lanul csorba éri. Különös az is, hogy Milosz bőségesen alkalmazza a misztika érvrendsze­rét, de a nagy katolikus misztikusokat nem említi - néha viszont enged a New Age lapos, giccsbe hajló „filozófusai” csábításának (René Guénonnak, a „metafizikus” Jungnak, vagy akár O. W. Mítosznak, akit én - az idézetek alapján - korántsem állítanék Dosztojevszkij­jel, Sesztovval vagy Blake-kel egy sorba). Ugyanakkor felüdítő, hogy a misztika pártjára állva óvakodik attól, hogy prófétáljon, „beava­tottként” hirdesse az igazságot. Ulro országa ugyanis nemcsak a modern civilizáció világa, hanem az otthontalanságé is - ez esetben az emigrációé. Mítosz, akárcsak Gombrowicz, olyan szellemi önéletrajzot írt, amelyben időnként észrevétlenül megfordul a perspektíva. Ilyenkor nem a kultúra kriti­kája felől értelmezem az emigrációt, hanem fordítva. S ezek a legemberibb pillanatok: nemcsak arról értesülök, hogy mit ad a Kelet a Nyugatnak, hanem arról is, hogy mit vesz el a Kelet (pontosabban Kelet-Európa) attól, aki itt szeretné otthon érezni magát anélkül, hogy ezt a régiót tartaná a legtökéletesebb­nek. Szellemi önarckép hát Az Ulro országa, amelynek tükrében én, a nem emigráns is nyomokban föl tudom ismerni magamat. (Fordította Pálfalvi Lajos, Európa Könyvkiadó, 2001.365 oldal, 1980 Ft) Eörsi István: Versdokumentu­mok magyarázatokkal, 1949-1956 című önéletrajza hasonlóképpen alkalmas rá, hogy az olvasónak is tükröt állítson. Ide is Gombrowicz neve kínálkozik. Nemcsak azért, mert Eörsi korábban már vaskos kötettel hó­dolt lengyel kollégájának, aki ebből a könyvből is kiinteget az olvasónak - rögtön a harmadik mondatból -, hanem mert Eörsi célkitűzése ro­kon Gombrowiczéval. Miként G. arra vállalko­zott, hogy „kivezetem a lengyelt önmagából”, Eörsiről is elmondható, hogy ő a magyart pró­bálja kivezetni önmagából - vagy legalábbis rá­ébreszteni arra, hogy ha „erőnek erejével hőst akarunk magunknak kreálni, honnan, honnan nem, bohóc születik” (Gombrowicz). Ma, ami­kor Magyarországon bohócok tülekedésének lehetünk szemtanúi, Eörsi azon kevesek egyi­ke, akik ki merik mondani, hogy a király mez­telen, s a fasiszta, keresztény, nemzeti vagy ép­pen pragmatista álarcokat letépve leleplezi a pojácákat. Könyve azonban nemcsak attól üdí­tő olvasmány, hogy nincsen tekintettel a hiva­talokra, hanem az egyes szám első személy kö­vetkezetes alkalmazásától is. Az évek óta tartó egymásra mutogatósdi közepette nemigen ju­tott eszébe másnak, hogy egy egész könyvet ar­ra szánjon, hogy saját magára mutogasson. .Az 1949-et követő néhány évben azok közé tartoz­tam, akikben az elvont szabadságvágy a konk­rét iszonyat szolgálatába szegődött”, írja, és el­lenségeinél is jobban résen van, nehogy megfe­ledkezzen valamelyik sebezhető pontjáról. Egy­fajta önanalízis ez a könyv: a felejtés ellen író­dott, amely Eörsi szerint - s ez ma éppolyan ér­vényes, mint régebben — „vacakká tesz ben­nünket”. Az önleleplezés gesztusa teszi hitelessé a könyvet, és tanulságossá azok számára is, akik nem osztották/osztják egykori meggyőződését. A könyvet olvasva bennem nem az a kérdés fogalmazódott meg, hogy az ötvenes évek ele­jén miért hitt Eörsi ebben vagy abban, hanem hogy miként működött ez a hite. Mi sem egy­szerűbb, mint zárójelbe tenni valakit egykori meggyőződése miatt, és mennyivel nehezebb feltárni az akkori hit rugóit. Miközben bemu­tatja, hogy saját lázadó természetét miként ál­lította a hivatalos lázongás szolgálatába, más szóval miként erőszakolta meg magát, már nemcsak az ő személyes problémájával szem­besülök, hanem a magyar fejlődés ma is leg­­csalogatóbb zsákutcáját vehetem szemügyre. Éppen az önboncolás személyessége kínál ar­ra lehetőséget, hogy olvasóként magam is rá tudjak hangolódni olyan problémákra, ame­lyek esetleg nem az én problémáim. Eörsi, miközben vallatóra fogja egykori önmagát, akkori hitének és viselkedésének nemcsak a személyes, hanem személyen túli eredőit is fontolóra veszi. Nemcsak önarckép hát a könyv, hanem egy kor arcképe is, amelyet Eörsi remek betétek segítségével jár körül. A könyv legszebb oldalai a szégyenről szól­nak. Mint a Gombrowicz, illetve Jób kapcsán írott könyveiben, Eörsi ezúttal sem riad vissza önmaga kivesézésétől, amit, úgy érzem, még ezzel a könyvvel sem zárt le. És sok mindent emiatt tud elfogadtatni - még olyasmit is, ami­vel egyébként nem értenék egyet. Nemes Nagy Ágnesről például biztosan különbözik a véle­ményünk. De bevallom, az, ahogyan Eörsi bí­rálja őt, nekem ezerszer rokonszenvesebb, mint az apologéták hitbuzgalma. Hogy miért? A bizalmatlansága, a távolságtartása, az ereden­dő anarchizmusa miatt. Célja az, hogy - Gombrowiczot idézve - elrontsa a játékot, meg­zavarja a táncot. Erre pedig csakis az képes, aki önmagára sincsen tekintettel. ,A látszat ellené­­ rees Nooteboom: Mindenszentek című könyve a fenti művektől eltérően nem az esszé vagy napló, hanem a regény - esszére­gény­­ műfajába tartozik. Témája azonban ro­konítható azokéval: a holland író szintén a sze­mélynek, illetve a személy kompetenciáját meghaladó történelmi eseményeknek a viszo­nyát elemzi. A Sokféleség foglalkoztatja Noote­­boomot, s a Berlinben játszódó regény az elté­rő kultúrák és „népkarakterek” bonyolult összjátékát vizsgálja. Főszereplője, a holland operatőr hivatásánál fogva mindenhol ott te­rem, ahol valamilyen katasztrófa történik. Be­nyomásait berlini barátaival, a holland szárma­zású szobrásszal, a sváb filozófussal és az orosz fizikusnővel osztja meg - hogy végül egy félig spanyol, félig holland származású lányba is be­leszeressen, aki doktori disszertációja témájául a középkori spanyol történelmet választotta. A cselekmény előrehaladtával nemcsak az opera­tőr és a lány kapcsolata bonyolódik, hanem a történelemnek és történetírásnak a fogalma is egyre kérdésesebbé válik. A „történelem” je­lentése és értelmezése: Nooteboom szereplői számára ez látszik a legfontosabbnak. S miköz­ben a jelent, illetve a múltat egymásra vetítik, szembesülnek azzal, ami nélkül nincsen ugyan történelem, de ami mégsem oldható fel sem­milyen történelmi folyamatban. Ez az Én, an­nak egyedisége, személyessége, az, ami a Tör­ténelem számára megemészthetetlen. Gombrowicz, Milosz és Eörsi könyveinek is hasonló a tétje. A döntő különbség az, hogy a kelet-európaiak (még ha Nyugaton élnek is) megszenvedték és ma is megszenvedik azt, ami egy holland számára magától értetődő. „Mi vagy a romantika csúcsait ostromoljuk, vagy a cselédszint józan lapályán tengődünk - írja Gombrowicz -, ...ám arról szó sem lehet, hogy valamiképp összehozzuk a nagyságun­kat a józanságunkkal.” Magyarok vagy len­gyelek, hasonlóképpen különböznek egy hol­landtól, akinek a nagyság és a józanság bizony elválaszthatatlan. Számomra viszont eldönthe­tetlen, hogy ebből a gazdagságunkra vagy a szegénységünkre következtessek. Egy holland (vagy francia, angol, olasz stb.) szerző olyan gördülékenyen és olajozottan tud végigsiklani azokon a kérdéseken, amelyekbe Kelet-Euró­­pában egyenként is belerokkanunk, hogy az, legalábbis egy-egy olvasmányélmény erejéig, őszinte irigységgel tölt el. Másfelől viszont de­fektusaink - mint a három keleti szerző példá­ja mutatja - óhatatlanul olyan horizontokra is ráirányítják figyelmemet, amelyeket egy hol­land (francia, angol, olasz stb.) könyvben ma már hiába keresnek. Nooteboom regénye ki­váló példája annak a típusú nyugati regény­irodalomnak, amely - utoljára idézve Gomb­rowiczot - „nemzetközi használatra lett kifino­mítva”, és amely már nem kíván belebonyo­lódni azokba a kérdésekbe, amelyek (Becket­­tig bezáróan) a nyugati irodalomnak is nagy témái voltak, és amelyek iránt keleten egyelő­re még mutatkozik némi érzékenység. Ami a Nyugatnak előnye, abból fakadna a hátránya is? És Keleten? Nooteboom regényének tük­rében Gombrowicz, Mítosz vagy Eörsi könyvei nekem mindenesetre a Nyugaton kiveszőfél­ben lévő érzékenységnek a Keleten még min­dig eleven aktualitását bizonyítják. (Fordította Devich Klára, Európa Könyvkiadó, 2001. 391 oldal, 1980 Ft) De hol élnek a „betanított lovak”? Hazájuk, mint ez Czeslaw Milosz. Az Ulro országa című könyvében olvasható, az a föld (világ vagy lélekállapot?), amelyet Blake nevezett el így. Ulro a magára hagyott ember világa, aki nem képes képzelőerejével mozgásba hozni a létet, s ezért jelképe a homok és a szikla. Milosz számára Ulro „azt a tájékot jelenti, ahol a megnyomorított ember kénytelen el­viselni lelki gyötrelmeit”. Ez a Halál Köre, ahol „az ember jelentéktelen árnyakká, vé­letlenszerű, rögtön a nemlétbe zuhanó te­remtményekké változtat más embereket”. Valamivel konkrétabban fogalmazva: ez a huszadik század, Milosz könyve pedig ennek szellemi geográfiája. 2001. AUGUSZTUS 31. EX LIBRIS FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ 1. Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés (Osiris) 2. Márai Sándor: Eszter hagyatéka (Helikon) 3. Giovanni Pozzi-Claudio Leonardi: Olasz misztikus írónők (Európa) 4. Csizmadia Ervin: Diskurzus és diktatúra (Századvég) 5. Wass Albert: A titokzatos őzbak (Kráter) Az Osiris Könyvesház (Budapest V, Veres Pálné u. 4-6.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 6. Loic Wacquart: A nyomor börtönei (Helikon) 7. Martin Heidegger: Lét és idő (Osiris) 8. Szilágyi István: Hollóidő (Magvető) 9. Sade márki: Justine (Lázi) 10. Ferid Ed Din Attar: A madarak tanács­kozása (Hermit) re nem az alkalmazkodás az egyetlen túlélhető életstratégia”, írja. Ez a józan, ésszel mégis ne­hezen felfogható álláspont akár egész életmű­vének mottójául szolgálhatna. Eörsi nem alkal­mazkodik, sem ellenfeleihez, sem szövetségese­ihez. Nem lepne meg, ha még ezeket az elis­merő sorokat is kikérné magának. Merthogy túlságosan egyértelmű sarokba állítják be. Eör­si pedig mindenhonnan kitör­­ őszinte élveze­temre, s a gomba módra szaporodó bohócok legnagyobb bosszúságára. (Palatinus Kiadó, 2001. 119 oldal, 1200 Ft) Ez év őszén folytatódik a József Attila Kör és a Műcsarnok közös kritikai beszélgetéssorozata, a 23 Az új hatosfogat: Bazsányi Sándor, Bengi László, Háy János, Kovács Eszter, Mészáros Sándor és Peer Krisztián. A moderátor minden alkalommal más. A program (helyszín: Műcsarnok, Bp. XIV., Hősök tere, előadóterem): 2001. szeptember 20-án, csütörtökön 18 órától­­ Kemény István: Hideg (versek, Palatinus, 2001) 2001. október 12-én, pénteken 18 órától - Szilágyi István: Hollóidő (regény, Magvető, 2001) 2001. november 9-én, pénteken 18 órától - Márton László: Kényszerű szabadulás (re­gény, Jelenkor, 2001) 2001. december 14-én, pénteken 18 órától - Térey János: Paulus (verses regény, Palatinus, 2001) ÉLET ÉS|· IRODALOM

Next