Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)
2001-08-31 / 35. szám - Földényi F. László: Witold Gombrowicz: Napló | Czesław Miłosz: Az Ulro országa | Eörsi István: Versdokumentumok magyarázatokkal, 1949-1956 | Cees Nooteboom: Mindenszentek • könyvkritika | Ex libris • Witold Gombrowicz: Napló (Kalligram Kiadó, 2000.) | Czesław Miłosz: Az Ulro országa (Európa Könyvkiadó, 2001.) | Eörsi István: Versdokumentumok magyarázatokkal, 1949-1956 (Palatinus Kiadó, 2001.) | Cees Nooteboom: Mindenszentek (Európa Könyvkiadó, 2001.) (23. oldal)
H étfő Én. Kedd Én. Szerda Én. Csütörtök Én.” És pénteken is: „Én”. Meg szombaton is, vasárnap is. Meg a rákövetkező héten, hónapban, de még évben is. Witold Gombrowicz: Napló Gombrowicz Naplójának első kötete, amely az 1953-tól 1956-ig terjedő időszakot öleli át, valódi „én-napló”. Ez persze bármely naplóról elmondható. Gombrowiczé azonban rendhagyó módon az. Egy naplót eleve egyes szám első személyben kell írni, ám a naplóírók éppen arra reflektálnak a legkevésbé, ami a naplóírás előfeltétele. Gombrowicz számára viszont a naplónak éppen ez a „természeti adottsága” jelenti az igazi kihívást. Sok mindenről szó esik e naplóban: olvasmányélményektől kezdve úti kalandokon át anekdotákig se vége, se hossza a betéteknek. És mégis, e könyvnek egyetlen nagy témája van: az „Én”, nagybetűvel írva. Olyan ez a napló, mintha valaki úgy nézne ki az ablakon, hogy nemcsak a kinti világot figyeli, hanem éppolyan elmélyülten az ablaküveget is nézi. E Napló az „Én”-nel folytatott viaskodás naplója. De miközben olyan látszat alakul ki, mintha Gombrowicz egy helyben toporogna, valójában hosszú utat tesz meg. A kötet fordítójának, Pályi Andrásnak a pontos megfogalmazását idézve a ,Napló az »én«-től az »én«-ig vezet”. Más szavakkal: az Én ebben a naplóban nemcsak megfigyel és feljegyez, hanem ezzel meg is teremti önmagát. A privát én a Naplóban olyan Én-né tágul, amelyben az olvasó a saját énjére is ráismerhet. És rájöhet, hogy a szabadság előfeltétele az egyes szám első személy használata. Az ötvenes években járunk. Egy olyan korszakban, amely kilábalt egy rémálomból - a fasizmusnak a kollektív megoldást ígérő rémálmából -, de efölötti örömében másfajta rémálmokba feledkezett bele. Gombrowicz nemcsak a kommunizmust tekinti ilyen rémálomnak. Hanem például az egzisztencializmust is, amely szerinte úgy hangsúlyozza az egyén szabadságát, hogy egyből börtönbe is zárja az absztrakció, az ideológia börtönébe. Gide, Valéry, Camus, Sartre ... - mintha a Holdon írták volna a műveiket, mondja. Hasonló kollektív börtönnek (vallásnak) látja a Művészetet is, amelynek börtönőrei (papjai) szintén a párizsi értelmiségiek. Hisznek az Élvezetben, amit a művészet nyújt, ám „ahol ők a Bach zenéje előtt térdeplő embert látják, én azt látom, hogy az emberek egymást kölcsönösen térdeplésre és elragadtatásra kényszerítik, élvezetre és ámulatra”. És lehetne sorolni a kollektív rémálmokat, amelyektől szintén a hideg futkos Gombrowicz hátán. A divattól kezdve a nemi szerepek rögzítésén át az etikettig minden menekülésre vagy éppen támadásra készteti ezt a lengyel emigránst. Mintha nem lenne elég neki a saját számkivetettsége, ismeretlensége, sikertelensége, még bele is mar azokba, akik pedig akár segíteni is hajlandóak lennének rajta. Csábító lenne önsorsrontásról beszélni, egomániát emlegetni. Nem biztos, hogy vágynék a barátságára. De tagadhatatlan, hogy Gombrowicz úgy rombol, és úgy vagdalkozik, hogy ugyanazzal a mozdulattal építkezik is. Az Én-t építi, amelyről, ahogyan haladunk előre a Naplóban, kiderül, hogy nemcsak személyes, privát, különbejáratú Én, hanem bástya is, amely feltartóztatja a személytelen, semmire nem kötelező általános igazságok, az absztrakciók rohamát. „Ha valaki már annyira tisztességtelen önmagával szemben, hogy azt meri mondani: a másik fájdalma fontosabb nekem, mint a sajátom, az már el is merült abban a »könnyedségben«, ami mindennemű közhely és mindennemű lapos fennköltség, a puszta verbalizmus szülőanyja.” Gombrowicz a verbalizmusok és közhelyek leleplezésének nagymestere. Még amikor égbekiáltóan igazságtalan (például a női divatról írva), akkor is lenyűgöző a szenvedélye. S ez az anarchikus szenvedély végül igazabbnak bizonyul, mint a megfontolt állítás. William Blake szavai illenek Gombrowiczra: ,A dühöngő tigrisek bölcsebbek, mint a betanított lovak.” (Fordította Pályi András, Kalligram Kiadó, 2000. 472 oldal, 2850 Ft) „Ki voltam? Ki vagyok most...?” így kezdődik a könyv, hasonlóan Gombrowicz Naplójához. És mint emigránstársa, Milosz is a mitikussá növelt Én tükre elé állítja a huszadik századi civilizációt, hogy azután lesújtó következtetésekre jusson. Az Ulro országa esszékötet a javából: Milosz saját élete fonalára fűzi fel a század meghatározó eseményeit, s végig ragaszkodik az egyes szám első személy használatához - miközben következtetései és javaslatai korántsem csak személyes használatra valóak. Ellenkezőleg: mintha végítéletre készülne, vagy legalábbis egy olyan hatalmas játszma utolsó szakaszát vázolná fel, amelyben a földgolyó minden egyes lakójának így vagy úgy állást kell foglalnia. Nem túlméretezett e feladat? Mítoszt „eksztatikus pesszimizmusa” késztette arra, hogy számot vessen azzal a katasztrófával, amely szerinte a romantika idején bontakozott ki, és a huszadik század végére vált visszafordíthatatlanná. Hősei, akiket az eltorzult civilizáció elleni harcában maga mellé felsorakoztat: Dosztojevszkij, Mickiewicz, Swedenborg, Blake, saját nagybátyja, a francia költő, Oskar Wladyslaw Milosz, és egy-egy gondolatmenet erejéig Goethe, Jung, Sesztov vagy Simone Weil. És kik állnak a másik oldalon? A néven nem nevezettek légiója, akik beletörődtek a tudomány és a vallás szétszakadásába, a tudományos világnézet végső győzelmébe, a képzelőerő vereségébe. Rokonszenves a vállalkozás, még ha nyilvánvaló is, hogy vereségre ítéltetett. Milosz modern manicheistaként harcol, s érvei korántsem újak. Egyedül személyes állásfoglalása, fogalmazásának pontossága ad hitelt nekik. Ráadásul mintha két lélek lakozna a szerzőben úgy, hogy a kettő nem reflektál egymásra s ezért viszonyuk is tisztázatlan. Az eksztatikus pesszimista mellett mindvégig feltűnik az eksztatikus hívő. A manicheista mellett folyton előbukkan a katolikus. A misztikus mellett szót kér a racionalista. A Kelet-Európa szellemi fölényét sugalló lengyel mellett a Nyugat-Európa, sőt Amerika vitathatatlan előnyeit sejtető emigráns is megszólal. Az eredmény pedig egy nehezen behatárolható könyv, amellyel nehéz vitatkozni, hiszen maga Milosz szolgáltat állandóan érveket saját maga ellen. Talán ez az oka annak, hogy a könyv maga is kettős mércével ítélhető meg: egyfelől feszes, zárt, másfelől sok helyen túlírt, időnként kifejezetten bőbeszédű. „Szakmailag”, tárgyszerűen olvasva a könyv több kívánnivalót hagy maga után. Ami nekem a legfájóbb: Blake, a könyv egyik főszereplője hol vallásalapítóként jelenik meg, hol misztikusként, hol tudománykritikusként - de furcsa módon éppen költőként nem találkozom vele. Azért fájó ez a hiány, mert a vallás, misztika, tudománykritika Blake számára csupán anyag volt - méghozzá a költészete számára. E költészet pedig olyan összetett, hogy ha ideológiai fegyverként használjuk, óhatatlanul csorba éri. Különös az is, hogy Milosz bőségesen alkalmazza a misztika érvrendszerét, de a nagy katolikus misztikusokat nem említi - néha viszont enged a New Age lapos, giccsbe hajló „filozófusai” csábításának (René Guénonnak, a „metafizikus” Jungnak, vagy akár O. W. Mítosznak, akit én - az idézetek alapján - korántsem állítanék Dosztojevszkijjel, Sesztovval vagy Blake-kel egy sorba). Ugyanakkor felüdítő, hogy a misztika pártjára állva óvakodik attól, hogy prófétáljon, „beavatottként” hirdesse az igazságot. Ulro országa ugyanis nemcsak a modern civilizáció világa, hanem az otthontalanságé is - ez esetben az emigrációé. Mítosz, akárcsak Gombrowicz, olyan szellemi önéletrajzot írt, amelyben időnként észrevétlenül megfordul a perspektíva. Ilyenkor nem a kultúra kritikája felől értelmezem az emigrációt, hanem fordítva. S ezek a legemberibb pillanatok: nemcsak arról értesülök, hogy mit ad a Kelet a Nyugatnak, hanem arról is, hogy mit vesz el a Kelet (pontosabban Kelet-Európa) attól, aki itt szeretné otthon érezni magát anélkül, hogy ezt a régiót tartaná a legtökéletesebbnek. Szellemi önarckép hát Az Ulro országa, amelynek tükrében én, a nem emigráns is nyomokban föl tudom ismerni magamat. (Fordította Pálfalvi Lajos, Európa Könyvkiadó, 2001.365 oldal, 1980 Ft) Eörsi István: Versdokumentumok magyarázatokkal, 1949-1956 című önéletrajza hasonlóképpen alkalmas rá, hogy az olvasónak is tükröt állítson. Ide is Gombrowicz neve kínálkozik. Nemcsak azért, mert Eörsi korábban már vaskos kötettel hódolt lengyel kollégájának, aki ebből a könyvből is kiinteget az olvasónak - rögtön a harmadik mondatból -, hanem mert Eörsi célkitűzése rokon Gombrowiczéval. Miként G. arra vállalkozott, hogy „kivezetem a lengyelt önmagából”, Eörsiről is elmondható, hogy ő a magyart próbálja kivezetni önmagából - vagy legalábbis ráébreszteni arra, hogy ha „erőnek erejével hőst akarunk magunknak kreálni, honnan, honnan nem, bohóc születik” (Gombrowicz). Ma, amikor Magyarországon bohócok tülekedésének lehetünk szemtanúi, Eörsi azon kevesek egyike, akik ki merik mondani, hogy a király meztelen, s a fasiszta, keresztény, nemzeti vagy éppen pragmatista álarcokat letépve leleplezi a pojácákat. Könyve azonban nemcsak attól üdítő olvasmány, hogy nincsen tekintettel a hivatalokra, hanem az egyes szám első személy következetes alkalmazásától is. Az évek óta tartó egymásra mutogatósdi közepette nemigen jutott eszébe másnak, hogy egy egész könyvet arra szánjon, hogy saját magára mutogasson. .Az 1949-et követő néhány évben azok közé tartoztam, akikben az elvont szabadságvágy a konkrét iszonyat szolgálatába szegődött”, írja, és ellenségeinél is jobban résen van, nehogy megfeledkezzen valamelyik sebezhető pontjáról. Egyfajta önanalízis ez a könyv: a felejtés ellen íródott, amely Eörsi szerint - s ez ma éppolyan érvényes, mint régebben — „vacakká tesz bennünket”. Az önleleplezés gesztusa teszi hitelessé a könyvet, és tanulságossá azok számára is, akik nem osztották/osztják egykori meggyőződését. A könyvet olvasva bennem nem az a kérdés fogalmazódott meg, hogy az ötvenes évek elején miért hitt Eörsi ebben vagy abban, hanem hogy miként működött ez a hite. Mi sem egyszerűbb, mint zárójelbe tenni valakit egykori meggyőződése miatt, és mennyivel nehezebb feltárni az akkori hit rugóit. Miközben bemutatja, hogy saját lázadó természetét miként állította a hivatalos lázongás szolgálatába, más szóval miként erőszakolta meg magát, már nemcsak az ő személyes problémájával szembesülök, hanem a magyar fejlődés ma is legcsalogatóbb zsákutcáját vehetem szemügyre. Éppen az önboncolás személyessége kínál arra lehetőséget, hogy olvasóként magam is rá tudjak hangolódni olyan problémákra, amelyek esetleg nem az én problémáim. Eörsi, miközben vallatóra fogja egykori önmagát, akkori hitének és viselkedésének nemcsak a személyes, hanem személyen túli eredőit is fontolóra veszi. Nemcsak önarckép hát a könyv, hanem egy kor arcképe is, amelyet Eörsi remek betétek segítségével jár körül. A könyv legszebb oldalai a szégyenről szólnak. Mint a Gombrowicz, illetve Jób kapcsán írott könyveiben, Eörsi ezúttal sem riad vissza önmaga kivesézésétől, amit, úgy érzem, még ezzel a könyvvel sem zárt le. És sok mindent emiatt tud elfogadtatni - még olyasmit is, amivel egyébként nem értenék egyet. Nemes Nagy Ágnesről például biztosan különbözik a véleményünk. De bevallom, az, ahogyan Eörsi bírálja őt, nekem ezerszer rokonszenvesebb, mint az apologéták hitbuzgalma. Hogy miért? A bizalmatlansága, a távolságtartása, az eredendő anarchizmusa miatt. Célja az, hogy - Gombrowiczot idézve - elrontsa a játékot, megzavarja a táncot. Erre pedig csakis az képes, aki önmagára sincsen tekintettel. ,A látszat ellené rees Nooteboom: Mindenszentek című könyve a fenti művektől eltérően nem az esszé vagy napló, hanem a regény - esszéregény műfajába tartozik. Témája azonban rokonítható azokéval: a holland író szintén a személynek, illetve a személy kompetenciáját meghaladó történelmi eseményeknek a viszonyát elemzi. A Sokféleség foglalkoztatja Nooteboomot, s a Berlinben játszódó regény az eltérő kultúrák és „népkarakterek” bonyolult összjátékát vizsgálja. Főszereplője, a holland operatőr hivatásánál fogva mindenhol ott terem, ahol valamilyen katasztrófa történik. Benyomásait berlini barátaival, a holland származású szobrásszal, a sváb filozófussal és az orosz fizikusnővel osztja meg - hogy végül egy félig spanyol, félig holland származású lányba is beleszeressen, aki doktori disszertációja témájául a középkori spanyol történelmet választotta. A cselekmény előrehaladtával nemcsak az operatőr és a lány kapcsolata bonyolódik, hanem a történelemnek és történetírásnak a fogalma is egyre kérdésesebbé válik. A „történelem” jelentése és értelmezése: Nooteboom szereplői számára ez látszik a legfontosabbnak. S miközben a jelent, illetve a múltat egymásra vetítik, szembesülnek azzal, ami nélkül nincsen ugyan történelem, de ami mégsem oldható fel semmilyen történelmi folyamatban. Ez az Én, annak egyedisége, személyessége, az, ami a Történelem számára megemészthetetlen. Gombrowicz, Milosz és Eörsi könyveinek is hasonló a tétje. A döntő különbség az, hogy a kelet-európaiak (még ha Nyugaton élnek is) megszenvedték és ma is megszenvedik azt, ami egy holland számára magától értetődő. „Mi vagy a romantika csúcsait ostromoljuk, vagy a cselédszint józan lapályán tengődünk - írja Gombrowicz -, ...ám arról szó sem lehet, hogy valamiképp összehozzuk a nagyságunkat a józanságunkkal.” Magyarok vagy lengyelek, hasonlóképpen különböznek egy hollandtól, akinek a nagyság és a józanság bizony elválaszthatatlan. Számomra viszont eldönthetetlen, hogy ebből a gazdagságunkra vagy a szegénységünkre következtessek. Egy holland (vagy francia, angol, olasz stb.) szerző olyan gördülékenyen és olajozottan tud végigsiklani azokon a kérdéseken, amelyekbe Kelet-Európában egyenként is belerokkanunk, hogy az, legalábbis egy-egy olvasmányélmény erejéig, őszinte irigységgel tölt el. Másfelől viszont defektusaink - mint a három keleti szerző példája mutatja - óhatatlanul olyan horizontokra is ráirányítják figyelmemet, amelyeket egy holland (francia, angol, olasz stb.) könyvben ma már hiába keresnek. Nooteboom regénye kiváló példája annak a típusú nyugati regényirodalomnak, amely - utoljára idézve Gombrowiczot - „nemzetközi használatra lett kifinomítva”, és amely már nem kíván belebonyolódni azokba a kérdésekbe, amelyek (Beckettig bezáróan) a nyugati irodalomnak is nagy témái voltak, és amelyek iránt keleten egyelőre még mutatkozik némi érzékenység. Ami a Nyugatnak előnye, abból fakadna a hátránya is? És Keleten? Nooteboom regényének tükrében Gombrowicz, Mítosz vagy Eörsi könyvei nekem mindenesetre a Nyugaton kiveszőfélben lévő érzékenységnek a Keleten még mindig eleven aktualitását bizonyítják. (Fordította Devich Klára, Európa Könyvkiadó, 2001. 391 oldal, 1980 Ft) De hol élnek a „betanított lovak”? Hazájuk, mint ez Czeslaw Milosz. Az Ulro országa című könyvében olvasható, az a föld (világ vagy lélekállapot?), amelyet Blake nevezett el így. Ulro a magára hagyott ember világa, aki nem képes képzelőerejével mozgásba hozni a létet, s ezért jelképe a homok és a szikla. Milosz számára Ulro „azt a tájékot jelenti, ahol a megnyomorított ember kénytelen elviselni lelki gyötrelmeit”. Ez a Halál Köre, ahol „az ember jelentéktelen árnyakká, véletlenszerű, rögtön a nemlétbe zuhanó teremtményekké változtat más embereket”. Valamivel konkrétabban fogalmazva: ez a huszadik század, Milosz könyve pedig ennek szellemi geográfiája. 2001. AUGUSZTUS 31. EX LIBRIS FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ 1. Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés (Osiris) 2. Márai Sándor: Eszter hagyatéka (Helikon) 3. Giovanni Pozzi-Claudio Leonardi: Olasz misztikus írónők (Európa) 4. Csizmadia Ervin: Diskurzus és diktatúra (Századvég) 5. Wass Albert: A titokzatos őzbak (Kráter) Az Osiris Könyvesház (Budapest V, Veres Pálné u. 4-6.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 6. Loic Wacquart: A nyomor börtönei (Helikon) 7. Martin Heidegger: Lét és idő (Osiris) 8. Szilágyi István: Hollóidő (Magvető) 9. Sade márki: Justine (Lázi) 10. Ferid Ed Din Attar: A madarak tanácskozása (Hermit) re nem az alkalmazkodás az egyetlen túlélhető életstratégia”, írja. Ez a józan, ésszel mégis nehezen felfogható álláspont akár egész életművének mottójául szolgálhatna. Eörsi nem alkalmazkodik, sem ellenfeleihez, sem szövetségeseihez. Nem lepne meg, ha még ezeket az elismerő sorokat is kikérné magának. Merthogy túlságosan egyértelmű sarokba állítják be. Eörsi pedig mindenhonnan kitör őszinte élvezetemre, s a gomba módra szaporodó bohócok legnagyobb bosszúságára. (Palatinus Kiadó, 2001. 119 oldal, 1200 Ft) Ez év őszén folytatódik a József Attila Kör és a Műcsarnok közös kritikai beszélgetéssorozata, a 23 Az új hatosfogat: Bazsányi Sándor, Bengi László, Háy János, Kovács Eszter, Mészáros Sándor és Peer Krisztián. A moderátor minden alkalommal más. A program (helyszín: Műcsarnok, Bp. XIV., Hősök tere, előadóterem): 2001. szeptember 20-án, csütörtökön 18 órától Kemény István: Hideg (versek, Palatinus, 2001) 2001. október 12-én, pénteken 18 órától - Szilágyi István: Hollóidő (regény, Magvető, 2001) 2001. november 9-én, pénteken 18 órától - Márton László: Kényszerű szabadulás (regény, Jelenkor, 2001) 2001. december 14-én, pénteken 18 órától - Térey János: Paulus (verses regény, Palatinus, 2001) ÉLET ÉS|· IRODALOM