Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)

2001-08-31 / 35. szám - Szita Szabolcs: Ami elveszett, és ami megmaradt • könyvkritika • Charles Fenyvesi: Mikor kerek volt a világ (Európa Könyvkiadó, 2001.) | Charles Fenyvesi: Mikor az angyalok túljártak a világ eszén (Európa Könyvkiadó, 2001.) (24. oldal) - Thomka Beáta: Virtuális „pozsonyi” műhely • könyvkritika • Németh Zoltán: Talamon Alfonz (Kalligram Könyvkiadó, 2001.) (24. oldal)

SZITA SZABOLCS: Ami elveszett, és ami megmaradt ■ Charles Fenyvesi: Mikor kerek volt a világ. Fordította Walkóné Békés Ágnes, Európa Könyvkiadó, 2001. 259 oldal, 1800 Ft ■ Charles Fenyvesi: Mikor az angyalok túl­jártak a világ eszén. Fordította Walkóné Bé­kés Ágnes, Európa Könyvkiadó, 2001. 346 oldal, 2000 Ft A Zsidó Nyári Fesztivál idején rendezett könyvnapokon az Amerikában élő Charles Fenyvesi két könyve található a pultokon. Az 1992-ben Budapesten már megjelent Mikor kerek volt a világ című memoárját ismét kiad­ták. Emlékek a szabolcsi szép időkből alcím­mel, mely a gyűlölet okán elveszett, brutálisan elpusztított kelet-magyarorszá­gi világot idézi fel számos családi történettel, mára alig ismert vagy homályba veszett adalék­kal. Zsidó felmenőinek, rokon­ságának a világ jobbá formálásá­nak szándékával teli, a végzetes deportációval zárult sorsát. A szerző remek történeteket gyűjtött egybe a Schwarz csa­lád legendáriumából, a családi összetartás, a magas erkölcsi­­ség, a hagyománytisztelet és a megbecsülés megannyi példá­jából. Korszakok és jellemek, álmok és titkok kavalkádja ez a kötet. Hibátlan korrajz, kitűnő olvasmány. Fenyvesi új könyvét Mikor az angyalok túljártak a világ eszén címmel tette közzé. Ebben a ho­lokauszt időszakában történt életmentések történetébe nyújt bepillantást. Egyéni és csoportos humanitárius cselekményekbe, melyekről máig sajnálatosan ke­veset tudunk. Az emberség pró­batételeit, a vérzivataros időkben történt ki­­sebb-nagyobb vizsgáit vette górcső alá, tépe­­lődve az egész magyar társadalom mentális ál­lapotát befolyásoló, meghatározó kérdéseken. Akik zsidókat mentettek a háborús Magyaror­szágon - írta alcímként a szerző. Ők az em­berségbe vetett hitet, a nemzeti becsületet mentették - tesszük hozzá bő félszázad távla­tából. A kötetben közülük testet ölt Kanalas úr, a kisember, Dávid Erzsébet, a lírai lelkü­letű debreceni tisztviselőnő, a gyermekott­honokat alapító, működtető Sztehlo Gábor evangélikus lelkész, Thury Levente újságíró, és természetesen Raoul Wallenberg, az élet­mentés budapesti kiemelkedő személyisége. Fenyvesi felidézi 1944-et, mikor a vidéki zsidó élet folytonossága erőszak által meg­szakadt. Részeseit a magyar hatóságok min­denükből kifosztották és Adolf Eichmann SS-alezredes bevetési osztaga - tanácsadása­­ mellett az auschwitz-birkenaui halálgyárba deportálták. Aki megmaradt, és ami jele­nünkben a magyar-zsidó történelmi együtt­élést bizonyítja, nagyrészt az életüket, vagyo­nukat kockáztató embermentők helytállásá­nak köszönhető. Hisz a fajgyűlölet bajnokai arra törekedtek, hogy minden lehetséges és lehetetlen rosszat a kiszolgáltatott, bűnbak szerepbe szorított zsidóságra zúdítsanak. Fenyvesi hősei pedig leleménnyel, emberséggel ezek ellenében tet­ték a magukét. Az életmentők - a szerző felfo­gásában az angyalok - hús-vér emberek vol­tak, hitvallásuk szerint nem voltak hősök, egyáltalán nem tartották angyalnak magukat. Nem ittak a „hősiesség forrásából”. Csupán annak engedelmeskedtek, amit erkölcsi tartá­suk diktált. Az adott helyzetben megcseleked­­tek, amit szükségesnek ítéltek, „tettekben va­lósították meg, ami énjükben rejlett”. A kötetben a szerző sorra megidézi a gyilko­sokat, a megalkuvókat, az angyalokat, s termé­szetesen a szervezett népirtás áldozatait is. Az utóbbiak a halálos csapdában is azt hitték, ami más országokban a zsidósággal megtörtént, velük nem történhet meg. Fenyvesi valós kö­vetkeztetésre jutott: „A legtöbb zsidó a magyar föld, a magyar táj elválaszthatatlan részének tekintette magát, és elképzelhetetlennek tűnt számukra, hogy elszakíthatják őket környeze­tüktől.” A szerző szerint a nagy tekintélyű bel­­zi rabbi, Aharam­ ben Jisszákhár 1944 januári budapesti kijelentését - „maradjatok nyug­ton” - is sokan úgy értelmezték, hogy a Magyar Királyság bizton­ságos hely a zsidók számára. Mindezt széttörték, megsem­misítették az országot megszálló németek, a „zsidótlanítás­­ban” velük készségesen együtt­működő magyar közigazgatás. Lehetett volna tenni ellenük? Fenyvesi angyalai bizonyságot tettek arról, hogy a többség utó­lagos siránkozása, magyarázko­dása - semmit sem lehetett ten­ni - kifogás volt, hazugság. Vol­tak, akik megmentettek több ezer lelket, köztük a magukét. 2001 nyaráig közel félezer el­ismert magyar zsidómentő nevét vésték kőbe az Igazak ligeté­ben Jeruzsálemben. Charles Fenyvesi új könyve hozzásegít bennünket, hogy megismerjük, megértsük tetteiket. Ahhoz is, hogy elutasítsuk a gyűlölet, a ki­rekesztés új kísérleteit, megőriz­zük a történelmi együttélés nemzetünket gyarapító értékeit. ■ Németh Zoltán: Talamon Alfonz. Kallig­ram Könyvkiadó, 2001, 285 oldal, 1500 Ft Talamon Alfonz (1966-1996) élet­műve a hatodik olyan tárgya a Kalligram kismonográfia-sorozatá­nak, amely a feldolgozás idejében már lezárult. Az értekező helyzete más, mint a tovább alakuló, gazda­godó életművek esetében, melyek gyakran a tanulmány írásával egy időben átrajzolják belső összefüggé­seiket. Németh Zoltán előtt nyilván­való, Talamon fiatalon megszakadt pályájának egyik lehetséges áttekin­tését nyújtja. Ezt az álláspontját nemcsak hangsúlyozza, hanem ta­nulmányában több, egymástól elté­rő olvasatot követ végig: „Az életmű verziója a különálló értelmezések töréseiből rakható össze.” A monog­­ráfus amellett, hogy maga is több változatot kínál fel, nem egyértel­műsíti olvasatát, a kritika különféle beállítottságú interpretációit is önál­ló szólamként szerepelteti. Rokon­szenves ez a megoldás, és szorosan összefügg a jelentések áramlásának, az értelemadás nyitottságának, a metanyelv elvetésének, a kritikai beszéd fikcionalitásának gondolatá­val. Az olvasatok párhuzamosai, üt­köztetései, előtérbe kerülései az 1998-ban megjelent Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocs­mából című a posztumusz műnek szentelt terjedelmes fejezetben a legfeltűnőbbek. Németh Zoltán mellett Rácz I. Péter és Benyovszky Krisztián a fejezet szerzőtársaivá lépnek elő kritikáik részletes bemu­tatása következtében. Az alapossá­got, körültekintést e fejezetben és a többi prózaelemzésben is kissé túl­zottnak érzem. Bizonyos terjedelmi összevonás, sűrítés nem csökkentet­te volna az értekezés elmélyültségét és az egyéb interpretációs szólamok egyenrangúságát. Németh Zoltán négy igen fontos fejezettel vezeti be Salamon opusá­nak tárgyalását. Ezek a Referenciális, illetve a Textuális elméleti kontextus, amiket a „(cseh)szlovákiai magyar”, va­lamint a magyar irodalom kontextusa követ. Ezt a kissé körülményes elő­készítést, beágyazást, kiterítést, felve­zetést több mozzanat teszi indokolttá. A monográfus elméleti hipotéziseket állít fel, kijelöli azokat a szemléleti, módszertani kiindulópontokat, me­lyeket követni fog. Úgy tűnik, mind­erre a magyar irodalmi gondolko­dásban előtérben álló rendszerek, nézetek, irodalmi, nyelvi koncepciók már említett sokfélesége készteti. Nem kötelezi el magát egyetlen me­todológiának sem, mégis úgy tűnik, a legtermékenyebb hatások a de­­konstrukció és a lacani pszichoanalí­zis részéről érték. Jelentősek továbbá számára Foucault és Barthes szerző, szerzői név kategóriái. Ezek mozgat­ják a posztumusz Talamon-mű „posztreferenciális” olvasatát. A történeti összefüggések kettős bontása természetszerűleg adódik abból, hogy Talamon Alfonz mun­kássága nem magyarországi régió­hoz kötődik. A monográfiának igen fontos fejezete az, amelyben a szlo­vákiai régió magyar irodalmának sajátosságait vázolja. Tőzsér Árpád és Grendel Lajos helyzetértékelései bennem a Szirák Péterével egészül­nek ki, melyet Grendel­ monográfiá­­jában fogalmaz meg. Elfogadható­nak érzem Németh javaslatát, me­lyet a fiatalabbak, az Iródia köréhez tartozók nemzedéki élményeként körvonalaz. Ez a földrajzi megjelö­lésbe való berekesztés és/vagy a kö­zösségi értékkategória, a nyelvi fennmaradás eszméje által összetar­tott, egységes történet keretébe illő elbeszélés elutasításában nyilvánul meg. A nyolcvanas-kilencvenes évek generációjának a szövegei „már ele­ve elidegenítették maguktól nem­csak a »(cseh)szlovákiai magyar« iro­dalom küldetéses felfogását, hanem azt a nyelvi réteget is, amelyen ez a naiv, nem problematizált kollektív horizont megszólalt”. (49) Tőzsér és Grendel úgy járul hozzá a rendkí­vül időszerű szemléleti váltáshoz, mint az első Symposion-nemzedék a hatvanas években Újvidéken. Talamon Alfonz művészi útja szá­mára Grendel prózája a közvetlen előkészítő. Németh Zoltán többször is nyomatékosítja annak az egyide­jűségnek a jelentőségét, ami a Mé­szöly- és Esterházy-féle próza és­ Grendel poétikájának alakulása kö­zött mutatkozik. A nyolcvanas évek prózafordulatának már Grendel is alakító résztvevője, míg a kilencve­nes évek (poszt-)posztmodernjében, amely az előttük járóktól eltérő uta­kat jelöl ki a maga számára, Tala­mon elbeszélései sem megkerülhe­tők. A monográfia majdnem kétszáz könyvoldalt szentel a kötetek idő­rendi áttekintésének, illetve a szöve­gek tüzetes elemzésének. Részletes, pontos, hajlékony interpretációkat olvasunk, melyeket a megértő szán­dék és a megbecsülés egyetlen pilla­natra sem úgy prezentál, mint ki­merített anyagot. Végig hangsúlyos a javaslatszerűség, a más olvasat ér­vényessége, amit Németh Zoltán te­oretikusok és kritikusok szövegei­nek jelenlétével nyomatékosít. A Gályák Imbrium tengerén elemzésében olvassuk B. B.-ről: „Mert hogy ma­ga az élet folyamata szüntelen értel­mezés. Olyan értelmezés, amelynek során idegen erők vonzásába kerü­lünk, s ha nem reflektálunk szünte­lenül önmagunk ekképp felfogott idegenségére, voltaképpen saját akaratunkból kifolyólag válunk ki­szolgáltatottjaivá a másik jelenlé­tének.” (129) Mintha e szituációt érezné érvényesnek a monográfus önmaga számára is. Nem elsősor­ban a más értelmezési lehetőségek, hanem maga Talamon művészete tudatosítja ezt benne: „Azt érezzük, hogy Talamon a szöveg kiszolgálta­tottjává teszi az olvasót. Sosem lehe­tünk biztosak olvasatunk helyzetét illetően, az egész olvasás során fennáll annak a lehetősége, hogy másképpen olvasunk, mint szeret­nénk.” (135) Néha az az érzésem, az elbizonytalanodást nem feltétlenül a művek, hanem a teoretikusok öle­­tei gerjesztik. Talamon Alfonz mo­­nográfusa vállalhatja az általa leírta­kat és a kockázatot is. Az áttekintés és összegezés pillanatában így olva­sott, s ha ez, mint az elemzett mű hősének, B. B.-nek mint olvasónak a kiszolgáltatottsága, akkor akár ezt is el kell fogadnia. Németh Zoltán szövegének olvasójaként én még­sem az olvasás csődjét, hanem ösz­tönző, termékeny állapotot tudok regisztrálni magamban. Gazdag e könyv abból a szem­pontból is, hogy Talamon Alfonz prózaírását magyar és európai ösz­­szefüggésekben is szituálja. A bio­grafikus körülmények más, hasonló­an torzóban maradt műveket és te­hetségeket idéznek bennem, Szí­veri Jánost, illetve Hajnóczy Pétert, akit ezen kívül egyes szövegei is igen kö­zelinek mutatnak Talamon onirikus, látomásos elbeszélő alkatával. Né­meth Zoltán mondatai hasonlókép­pen: „Talamon prózája (pontosab­ban az a vonulat, amely az életmű nagyobbik részét teszi ki) zsúfolt, lá­tomásos, emfatikus, dekoratív, vélt és valós félelmekkel, szorongással te­li, szimbolizáló hajlamú, okkult ele­mekkel átszőtt (...), diffúz, anarchis­ta, nonkonform (...), mágikus, misz­tikus (...), illuminált, disszeminált (...), érzéki, fülledt (...), erotikus és autoerotikus, vizionárius...” (158) A Talamon Alfonz-életmű gazdagságá­nak és rejtélyességének legkülönö­sebb monográfiabeli nyomatékosítá­sa a negyedik, posztumusz kötet ér­telmezése. A kontextuális és a refe­renciális olvasás lehetőségeinek elfo­gadása mellett az értekező végigfut a megjelent interpretációkon, majd a fejezet végére olyan titokzatos utalá­sokat tartogat, melyek minden szó­ródó jelentéstulajdonítás mellett egy időben kiállnak és kérdésessé is te­szik azokat. Lehetnek „kitüntetett” pozícióban levő olvasók (243), ám vagy ki kellene tartanunk elméleti feltételezéseink mellett, vagy érvé­nyesíteni a birtokunkban levő refe­renciákat. Nem hiszem, hogy Samu­el Borkopf vagy Talamon Alfonz ne­vén, illetve eldönthetetlenségén múlna a játék. Azt hiszem, mégsem a Trianon előtti kocsma baráti kö­zösségének titka a Grendel Lajos ál­tal közreadott mű titka, hanem min­den műalkotásé. A dilemma a kor­társ dilemmája, s ennek a monográ­fiasorozatnak az írásakor valameny­­nyiünknek meg kellett ezzel küzde­nie. Hogy olvasataink referenciáli­­sak vagy posztreferenciálisak, talán még arról sem tudunk dönteni. A mostani monográfia és ennek rejté­lyes zárása azonban mindenképpen méltó Talamon Alfonz művéhez és értékes művének rejtélyéhez. THOMKA BEÁTA: Virtuális „pozsonyi” műhely KÖNYVBOn KÖNYVHÉT - kéthetenként a könyves újság - A fokozhatatlan hetes­­ beszélgetés Farkasházy Tivadarral Egy bölcs pesszimista­­ beszélgetés Giorgio Pressburgerrel Eretnek párhuzamok (vagy) Hogyan születik a történelmi szociográfia? - Pünkösti Árpád a Rákosi-trilógiáról szófaggató - Gyárfás Endre Ember és gondolat - Kun Miklós www.konyv7.hu BMMfeet«* Farkasházy Tivadarra­ Az Interneten is a Libri... A Könyvhét megvásárolható a könyvesboltokban és az újságárusoknál. Csak kérnie kell! ÉLET ÉS!] IRODALOM 2001. AUGUSZTUS 31.

Next