Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
2002-08-16 / 33. szám - Horváth Péter: A pokol hetedik bugyra • Városkép (28. oldal) - Fáy Miklós: Tévépresser • TElevíziókritika • Presser: Dalok régről és nemrégről. HBO (28. oldal) - Végső Zoltán: Világsziget • zenekritika • Sziget Fesztivál: Világzenei Nagyszínpad (28. oldal) - drMáriás: Vidámsziget • magyar ugar (28. oldal)
/ * FELHÍVÁS Valamelyik Könyvhéten a Vörösmarty téren felállították az Ismeretlen Szponzor emlékművét. Ez is mutatja, hogy irodalmunk mecénás-hiányban szenved, ami sokszor nem csupán az anyagi, de az erkölcsi megbecsülésre, az esztétikai visszajelzésre is vonatkozik. Alábbi kezdeményezésünk az irodalmi mecenatúra vadonatúj formájának megteremtését is célozza. Aki időnként költészeti vonatkozású internetes oldalakon barangol, tapasztalhatja, hogy azok többsége hol hemzseg az önjelölt poétáktól, hol pedig rangos, de halott adat- és szöveghalmaz csupán. Szükség volt tehát egy olyan fórumra, amely a net demokratikus jellegét bizonyos korlátok közt megőrizve igényes, élő szövegválogatást nyit meg az olvasó előtt. Az e célból több mint két éve létrejött DOKK több irányba nyitott irodalmi kikötő: jelenleg mintegy 100 költő 400 verse kötött ki a http://toww.dokk.hu oldalon. A szövegeket részben az irodalmi folyóiratokban és verseskötetekben tallózó szerkesztők, részben az alkotók maguk helyezik el az oldalon. Bármely olvasó, akinek tetszését egy, az oldalon olvasható vers elnyeri, emelt díjú SMS küldésével jutalmazhatja az alkotót. Az ily módon nyert nem nagy összegű, de erkölcsi visszajelzést is jelentő támogatásokat a szerkesztők eljuttatják a költőkhöz. Mit várunk tehát a kortárs költészet jeleseitől? Küldjék el néhány versüket e-mail címünkre szerkesztoseg@dokk.hu, megadva a megjelenés helyét (kötet, antológia, folyóirat) és évszámát is. Örülnénk, ha minden szerző fényképet és pár soros önéletrajzot is csatolna magáról. Minthogy a fennmaradásukért küzdő irodalmi lapok szerkesztői (tisztelet a kivételnek) sokszor nem érnek rá bővebb véleményt nyilvánítani a kezdő, fiatal, ezért a kritikára leginkább rászoruló alkotók munkáiról, oldalunkon megindítottuk a Gyors és gyilkos című „kritikai szolgáltatást”. Épp ezért erős lelkű debütánsok verseit várjuk és elemezzük gyorsan és gyilkosan. Várjuk tehát minél több kortárs alkotó közreműködését! A szerkesztők: Jónás Tamás és Lackfi János S okszor villantak fel előttem mostanában az első Szigetek emlékképei, amelyek egy az egyben az egykori Woodstock hangulatát idézték, ahol a zöld dombok között fekvő színpadokon Jimi Hendrixék bűvölték gitárjaikat és őrjítették meg a szabadságünneplő beatnemzedéket reklámtáblák nélkül. A korai Szigetek döbbenetes revelációt jelentettek azáltal, hogy bebizonyították, hogy pár évtizeddel a Woodstock után, pár ezer kilométerrel arrébb kemény irányban is meg lehet valósítani egy ilyen óriásfesztivált, összejöhet a csoda, megmozdítható a bebetonozottnak tűnő emberballaszt, és megoldható a pénz. A zenéé, a fiatalságé és a szabadságé lehet a fő szó. A fesztivál tizedik születésnapján teszek egy sétát, s első újdonságként a karaokeszínpadot fedezem fel, ahol a nagyérdemű vidáman üvölti az István, a király rockopera legnépszerűbb dalait, a kivetítőt gondosan figyelve. A háttérben tízpercenként bungee-jumpingolnak lefelé a semmibe a gyakorló öngyilkosjelöltek, mögöttük hatalmas emelkedő-zuhanó diszkógömbben ijesztgetik egymást a rokonaikkal esemesező kirándulók, hogy a csodagépen lendülni mekkora buli. Érdekes az Arany ászok Grundesz-diszkó is, ahol a cowboykalapokban tvisztelő fiatalok egy specifikusan hungarizált, bablevesszagú westernvilágot elevenítenek meg. Innen az út a Pali Mail-sátorba vezet, ahol DJ Halál dobdöféseire pörög a tanácstalan tömeg, mozgását egy brutál-örömlány és egy izompacsirta-szexbogár irányítja erotikus bemutatójával két hipermegvilágított emelvényről. A reveláció mégis a Durex-sátor, amelyben a vizespóló kulturális rendezvényt tekinthetjük meg: a színpadon kábé harminc tanácstalan lányka, akikkel nem volt túl bőkezű a teremtő, valamint egy taxisofőrből megasztárrá izmosodott műsorvezető. Ez ráncigálja elő a csajokat, majd miután műanyag pohárból a pólóikra locsolja a vizet, virgoncán motiválja a közönséget a „Húzzad fel!” jelszó ordítására. Amennyiben engedelmeskednek a követelésnek, s megmutatják a ciciket, akkor továbbjutnak, ha nem, akkor a műsorvezető „Rúgjuk ki, vagy maradjon?” kérdésére a közönség a „Rúgjuk!” búgással válaszol. A tömeg leírhatatlan csatakiáltásai horrorfilmekbe illőek. Talán egy hatalmas kelet-európai Disneylandbe csöppentem, ahol a mesére kiéhezett tömeg végre valóságmesék részévé válhat? Hófehérke helyett beugrik a csöcsverseny, Miki egér helyett a karaokézó önjelölt popsztár autófényező, Donald kacsa helyett a mentálhigiénés szaktanácsadáson átesett és ismeretterjesztésre felbuzdult fiatal óvónő? A heti program immár zavarba ejtően sokszínű, melynek láttán Jimi Hendrix dobna egy jókora hátast, de sebaj. Jövőre még tovább bővülhet a sajószögedi tornatanárok gombfocicsapata sátrának műsorával, az idő előtt nyugdíjazott rendőrök gobelinklubjának színpadával, és a szüzességüket nem higiénés körülmények között elveszített villamosvezetőnők szakszervezetének tájékoztató pontjával, akiknek ugyancsak engedélyezni lehetne a vizespóló-verseny megtartását, kikötve, hogy más reklámfeliratú cuccban mutatják meg a kétlitereseket. S akkor a műsorok bővítésével párhuzamosan indokolt lenne a szolgáltatások számának növelése is, például egy talicskamegőrző létrehozása a BKV támogatásával (22 millió), egy műanyagmelltartó-öntő gép felállítása a TVK költségén (52 millió), egy autósvicc-multimédiaközpont kialakítása a General Motors pénzéből (92 millió), egy fejhallgató-fertőtlenítő állomás kiépítése a Sony pénzéből (148 millió) stb. Akkor jövőre ismét összejön a már megszokott bevételnövekedés. drMÁRIÁS: magyar ugar Vidámsziget. HORVÁTH PÉTER: Városkép A pokol hetedik bugyra Süllyesztett fejű hatos csavar, sziloplaszt kinyomó, lakk, csavarhúzókész,let, smirgli, elektromos szivargyújtóaljzat, csengődrót, fúrószálak barkácsolni fogok. Leértékelt (akciós) félcolos műanyag tömlő, esztergált ajtónyitó gomb, vas fűrészlap. Mi kell még? Kezemben kis füzettel bóklászom a gondolák között. A csavarhúzó gyanúsan olcsó. A hegye kimarjult vagy megmozdul a nyélben a szál. A másik rohadt drága. Veszem az olcsóbbat. Megyek tovább. Nem lesz jó az olcsó, nem tudok vele csavarozni. Visszalépek, kicserélem. Tolom a kocsit. Töprengek. Csak nem árulnak olyan csavarhúzót, amit nem lehet használni? Elég lesz nekem az olcsóbb. Jé! Ez a vascső éppen jó lenne asztallábnak! Elteszem a kis füzetemet, elő a colstokkal! Lemérem a csövet. Hülye vagyok, persze, rajta van a méret. Fehér vagy fekete? Esetleg krómozott? Nézem az árát. Nem semmi. Na, ezen gondolkodom még. Előveszem a kis füzetemet. Mit fogok elfelejteni, uramisten? És ekkor megszólal Úr: - Csavarok, sziloplaszt kinyomó, lakk, csavarhúzókészlet, smirgli, elektromos szivargyújtó aljzat... - Meglepően fiatal a hangja. Csöppet sem hasonlít a Sinkovits Imre basszbaritonjához. Suttogva sorolja, mi mindent kell vennem. Jólesik meglepő gondolkodása. Bár hitetlen vagyok, jó néhányszor fordultam már Hozzá tanácsért, segítségért, nemegyszer könyörögve. Akkor oda se bagózott. Most viszont: - ... akciós műanyag tömlő, ajtónyitó gomb, vas fűrészlap! - emlékeztet. Csontvárinak bezzeg azt súgta: - Te leszel a világ legnagyobb napútfestője, nagyobb Raffaelnél! Nekem meg: - Műanyag tipli, kempinggázpalack, ráspoly... így adja tudtomra, hogy nem irodalommal és színházzal kéne foglalkoznom? Legyek kétkezi szakember, arra rendeltettem? Szólhatott volna hamarabb is! Nem szép tőle, hogy éppen most húzza ki lábam alól a talajt! Ötvenegy múltam! Kezdjek mindent újra? Tőlem pár lépésre öreg szaki szedi a cuccokat a polcról. Ó! Lehet, hogy nem is engem szólít! Biztos neki segít, a szakit biztatja! Lássuk csak! Igen! Az ő kosarában is vannak csavarok, sziloplasztkinyomó, vas fűrészlap... Továbblépek a szerszámospolctól, megkönnyebbülten, elmosolyodva. - Vigyorog - azt mondja. - Kopasz ötvenes. Szemüveget visel. Kockás ing és rövidnadrág van rajta. Vége. Jól van, kopasz vagyok és rövidnadrágom van, mert rohadt meleg a nyár. De mi az, hogy vége?!!! Nem írok új regényt? Nincs több színdarab, hangjáték, kis színes az MS-nek? Rendezni se fogok? Visznek a pokolba?! És ekkor meglátom az angyalt. Tőlem három méterre bujkál a gondolák közt, hajlong, konspirál, gombszeme rajtam. Huszonéves hím, szárnyát lecsatolta. Kezében az adóvevője. - Igen - mondja ő az. A pénztárosnő már az áfás számlámat pecsételi, amikor gyengéden megérintik a könyökömet. - Elnézést, uram, volna olyan kedves velem fáradni egy percre? - Az angyal ikertestvére áll mellettem. Vagy klónozottak? Még a ruhájuk is egyforma. - Miért? - kérdem kétségbeesve. - Miért éppen engem? - Mert önnél van a táska. - A táska miatt? - Mindjárt elbőgöm magam. - Ez egy hátizsák! Mindenki ilyet használ. - De ez a táska nyitva van! -jelenti az angyal. - Hát persze hogy nyitva van, mert a füzetem meg a colstok... Ja?!!! - szalad fülig a szám. - Hogy maga... Maguk csak... - Az ön érdekében! - bólint az angyal. - Hajlandó velem jönni a táskavizsgálatra? Barátom! - kurjantok. - Ahova akarja! FÁY MIKLÓS: Televízió TévépresserT elevíziós szempontból a kritikusok rémálma az HBO- n adott tavalyi Presserkoncert az Erkel Színházban. Nincs róla mit mondani. Szép munka, jó ritmusú képsorok, megfelelő mennyiségű kamera, következetes, érdekes, de nem tolakodó világítás. Az a fajta koncertközvetítés, ami áthozza az eredeti esemény hangulatát, mégis több, mint ott lenni, és nemcsak a közeli képek miatt, hanem mert a rendezés (Sárvári Enikő munkája) ügyesen vezeti a néző figyelmét, aláhúzza a hangszerelési ötleteket, kiemeli azokakat a szereplőket, akik különben talán háttérben maradnának. A néző még mindenfélét bele is gondolhat a látványba, a magam részéről például jól doboló, de alapvetően unott arccal rágógumizó Borlai Gergő pillanatnyi belelkesülését (a Fiú gyors része alatt) már szép kis generációs problémaként érzékeltem, lehet itt vacakolni, lehet itt szépelegni ezekkel a történetmesélő szövegekkel, egy huszonéves srác számára mégis az a jó, ha húzása van a zenének. Ha kötözködni kell a tévéváltozattal, akkor az a legtöbb, ami elmondható, hogy egy kicsit talán sok volt, hogy annyiféle trükköt és megoldást alkalmaztak, mintha demoprogramot futtattak volna, ezek azok a modern technikák és megoldások, amelyek egy egyszerű, mindkét oldalon alapvetően üldögélős koncert közvetítésekor bedobhatóak, ilyen mozgás, olyan mozgás, külön fölvett fekete-fehér jelenetek, ötfelé osztott képernyő -a képek tónusának megfelelően lágy képhatárokkal. De ez legyen a legnagyobb baj. Ez a közvetítés alapvetően mégis a tárgyról szólt, Presserről, aki még mindig teszi a dolgát, még mindig zenei a szenvedély benne, és ha összehasonlítjuk egyírású kollégái szellemi és fizikai állapotával (kit is mondjak?, talán elég Frenreisz, Demjén vagy Benkő László alakját egy pillanatra magunk elé idézni), megértjük, hogy bizonyos kor és szellemi szint fölött miért ő az, akivel azonosulni akar a közönség. Presser trükkjei egyszerűek. Mindenekelőtt minőséget ad, jó muzsikusokat választ, két olyan vokalistát vett a koncerten maga mellé (Kovács Péter és Voga Viktória), akik több ambícióval vagy egy igazságosabb világban szólisták lennének, mindkettőnek csak hangja van, de egyik sem sztáralkat. Presser mellett viszont élhetnek, és meg is hálálják. A férfi billentyűkön is játszik, a nőnek pedig lelke van, s ezt még az sem nyomja el, hogy olyan ellenfényt kapott, amitől egészen átlátszott a füle. Aztán itt van Presser világának homogenitása. Persze, hogy sokat változott ez a világ, de mégis azonos önmagával. A dalszövegek igényessége vagy legalább a szándék sokkal magasabbra tör, de most is le lehet ülni, és egy zongora meg egy énekesnő támogatásával el lehet énekelni az ős omegás Tízezer lépést, az eredmény pedig egyszerre nosztalgikus és jobb, mint az eredeti, közben pedig azt bizonyítja a megkopaszodott rajongónak, hogy tessék, nem voltunk mi olyan hülyék. Kétségkívül nagy előny a Presserdaloknak a látszat, hogy a legtöbb olyan, mintha valami mély dolgot mesélne el, közben pedig mégsem akkora a távolság a Gyere, gyere ki a hegyoldalba és a Rozsdás szög értelmi színvonala között, legfeljebb az utóbbi kissé homályosabb - cserébe jóval kevésbé népszerű is. És ha jobban utánanézünk, a Majd Leonard című opus is sokkal kevesebbet érne, ha az a Leonard nem a Bernstein vezetéknevet viselné, de ez a fajta giccs mégis barátságosabb és kevésbé vérlázító, mint ki-ki helyettesítsen be ide egy nevet. Pressernek jelenleg leginkább azzal kell megküzdenie, hogy ne akarjon még önmagánál is presserebb lenni. Mert Presser stílust is jelent, dörmögő hangot, rossz artikulációt, alig-alig, de azért takart vérző szívet, és ami a jelenség első felét, a dörmögést illeti, már a tűréshatáron vagyunk. Nemhogy a dalszövegeket nem lehet érteni, de a felkonferálásokat sem, azt, hogy Voga Viki (a vokalista) kétszer is úgy értettem, hogy Móka Miki, és ha a dalokban semmi sincs, csak brumma-brumma, akkor lehet, hogy egy nap kimerül a fíling, mert a busongásnak is van határa. (Presser: Dalok régről és nemrégről - HBO) VÉGSŐ ZOLTÁN: Zene VilágszigetV an egy könyv, tavalyi, Érintés a címe: zenéről, világokról, országokról, vidékekről, emberekről, kultúrákról és egy nagyon személyes kötődésről szól. A kötet gyűjteményes, jó tíz év írásai szerepelnek benne, szükségszerűen néhol aktualizálva. Mert három éve valóban van mihez kötni a többségében eredendően a Magyar Narancsban megjelenteket, vagy ahogy a szerző, Marton László Távolodó írja: immár nem lebeg légüres térben. Mikor olvasom a könyvet, mindig tűnődöm, hogyan érdemes közelíteni a zenéhez, azonban rá kellett jönnöm, hogy a sajátos viszony inkább irodalom, mint elemzés, és a zenét köntösnek használva mutat be nekünk különleges történeteket, amelyek közül a legszebb, ami a Sziget hátsó szegletében, a világzenei színpadon történik. Biztos sokan gyorsan túlhaladnak az olyan ismeretlen szavak hallatán, mint a morna, a guaracha, a jóik, a fado vagy mondjuk a rembetika. Pedig nem akármilyen dolgok ezek, mindegyik egy-egy nemzet jellegzetes folkmuzsikáját jelöli, fő erényként csillogtatva az idegen fül számára gyakran furcsa dialektusokat. És ha kicsit még oda is figyelünk a nevezett műfajokra, könnyen hatása alá kerülhetünk a mögöttesen meghúzódó népléleknek, és hamar elkezdjük a magunkra vonatkoztatott párhuzamok felállítását. Azt hiszem, sokan jártak így Cesaria Evora szombati koncertjével. A hangszínek leírására nincsen elégséges számú kifejezésünk, csak olyasmik, hogy magas, mély, karcos, fátyolos... Nos, Evora hangja mindezt magába foglalja, dallamvilága pedig keserű és édes, dúr és moll egyszerre: ott, Afrika északnyugati csücskénél a portugál, holland és ki tudja még, milyen hatások vésték az arcéleket. Mi ebből itt annyit láthatunk, amit Evora a mornával elhozott nekünk, a nyugalmat, az érzelmeket, a nemes egyszerűséget, mikor a mezítlábas zöldfoki asszonyság a zongora mellett, az előadás közben a legnagyobb természetességgel elszívta cigarettáját, majd énekelt tovább. Evora persze már világsztár, hiszen a world music hatalmas biznisz, egyes kimutatások szerint a zenepiac második tényezőjévé avanzsált a pop-rock után. Ez Frank Londonékra is igaz: a Klezmatics nem először járt itt, ahogyan Mary Kantéra, Boban Markovicsékra, a Fanfare Ciocarliára és Natacha Atlasra is mulatozhattunk már. A viszszatérő vendégek mellett azonban egy újabb buena vistás öregúr is tiszteletét tette, a bőgős Cachaito Lopez. Az elején arra gondoltam, hogy most már elég a kubai esztrádból, biztos voltam benne, hogy nem lehet a végtelenségig a sont, a guarachát és a többi, Ry Cooder által megismertetett nótát ragozni - de tévedtem. Megint nagyon jó zenészek játszottak hibátlanul, talán dzsesszesebben, mint korábban, és Cachaito Lopeznek jelentem — van önálló hangja, kiderült, hogy remek zenekarvezető is, jól el tudott rugaszkodni a filmből megismert zenésztársaktól. A Värttinä több itteni szereplése után nagyon vártam a másik kultikus skandináv csapatot, Mari Boine zenekarát. Számítold a félsziget tetején összeér, nálunk ezt Lappföldnek nevezik, az énekeső a vidék norvég részére valósi. Hangoztatta is bőszen, hogy nagy a mi nyelvi rokonságunk, és ahogyan a Värttinä, ő is csempészett sámáni zenéjébe közös múltunkra utaló momentumokat. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy akkor ott, a színpad előtt én pedig a jövőre gondoltam, mert arra most gondolok, a kimagaslóan szervezett világzenei színpad mintájára milyen jól lehetne csinálni hasonló sztárokkal, népszerű figurákkal dzsessz- és klasszikus nagyszínpadot is. Tudom, nem lehet a Szigeten minden nagy, de ez a kettő még legyen. (Sziget Fesztivál, Világzenei Nagyszínpad) ÉLET ÉS|·|________________ ZX IRODALOM 2002. AUGUSZTUS 16.