Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-08-02 / 31. szám - Győri László: Karc (6. oldal)

A­mikor a nyolcvanas években a Központi Sajtószolgálat nevű ügynökségben dolgoztam a Blaha Lujza téren, amely a megyei lapokat látta el különféle anyagok­kal, többek között szépirodalommal - tárcával, novellával, mesével, verssel -, Illyés Gyulát évről évre hívtam, hívogattam, kiváltképpen az akkori ünnepek - a költészet napja, május elseje, augusztus hu­szadika, november hetedike, kará­csony, újév - előtt, hogy tiszteljen meg bennünket. Instanciáztam. Rovatvezetőm, A. szerint ugyanis ha verset kérünk tőle, nem sűrűn, de évente, kétévente, föltétlenül ad, s föltétlenül újat. Feltétlenül és készségesen, mert a vidék dolgát a szívén viseli. Ami egybevágott mindnyájunk Illyés-képével, afféle evidencia volt, hiszen nagyon sok fontos verse Szegeden, a Tiszatáj­­ban került elénk; előszeretettel vá­lasztotta a nem központi, a tűz sze­gélyén parázsló folyóiratokat, szín­házakat. A Pécsi Nemzeti Színház egyre-másra tartott Illyés-ősbemu­­tatót. Persze a fővárost, a Kortársat sem hanyagolta el, a peremre azért sohasem vonult el végképp - a Kor­társ mégiscsak Kortárs volt, a nagy, a legnagyobb kortársak otthona. Telefonszámát bitoroltam és bir­tokoltam, de fölöttébb restelltem felcsöngetni: azelőtt soha nem be­széltem vele, nem ismertük egy­mást, abban tetszeleghetek: ama kevesek közé tartozom, akik soha nem lépték át a küszöböt, és nem is igyekeztek körülötte bár csak egy­szer is legyeskedni. Legközelebbje­­im, a kilencek ugyan jártak nála haj­danán, a hatvanas esztendők vége felé, s egyikük-másikuk mintegy bejáratos volt a szentélyébe, én et­től akkor, vidéki lévén, elestem, ké­sőbb már ők is ridegen, magukban éltek, csak olyikük ejtette el néha­­néha: „Illyés Gyulánál jártam”, de ki tudja, ők is hányszor­­ Illyés köre másokból tevődött össze, mi túl messzi nemzedék voltunk neki. Idős ember volt már, nyilván ké­nyes az idejére, mindig sokat fész­­kelődtem, mire rászántam magam egy-egy tárcsázásra, s föllélegez­tem, ha nem vette föl senki a tele­font. Ha igen, a felesége. Szűksza­vún, tárgyilagosan kedves volt. Kedves, vagyis nem zord és nem rideg. Azt a hitet keltette rögvest, hogy kérelmem meghallgattatott és teljesíttetik. Vers azonban még­sem érkezett. Jó sokára ismét hív­tam. Illyés Gyula azt a képet alakí­totta ki magáról, azazhogy én azt a képet alakítottam ki róla: ajtaja mindig nyitva áll, legföljebb táv­tartó lánc van belül. Illyés Gyuláné (sokaknak Flóra néni) minden tele­fonomra készségesen megígérte, hogy szólni fog az urának. Illyéssel - úgy emlékszem — egyszer sem beszéltem, vagy ha igen, az csak egy-két jellegtelen mondat lehe­tett, annyira mindennapi, annyira egy-két szál közönséges fű, hogy teljesen kiszáradt bennem. Egyéb­ként is: örültem, hogy nem kell a szükségesen felül szót váltanom vele vagy velük. Feszélyezett az irodalomtörténettel való érintke­zés. Megkönnyebbültem tehát, ha üres maradt a telefon, s ha levelet írhattam neki. A papír jó eszköz, jó közlekedési edény, a reményte­len szerelmes is azt veszi elő végső menedékül. Az a tévhitünk, hogy a betűnek, a jelnek mágiája van: ennyi őrződött meg belőlünk az emberiség hajnalából, így ment vagy két-három eszten­deig, mire végül megérkezett úgy nyolcvanhárom-nyolcvannégy tájé­kán a vers: egy réges-régen írott s gépelt költemény; a papírja elsár­gult, a betűi elhalványodtak, kifa­kultak, de Illyés Gyula szokása szó-GYŐRI LÁSZLÓ­­rint frissiben­ ceruzával egyenge­tett rajta abból az alkalomból, hogy előásta a Központi Sajtószolgálat­nak. „A művészeti alkotást az érinthe­­tetlenségnek szent légköre övezi. Nem az én szememben” - írta, s ekként is cselekedett. Hozzáért, megérintet­te, javított rajta. A borítékban pusz­tán a pőre vers lapult minden kísé­rő levél, egyetlen szó nélkül: a Ter­jed a falu, amelyet aztán a Menet a ködben című, ezerkilencszáznyolc­­vanhatos könyvében adtak ki ugyanabban a változatban, aho­gyan én kaptam - ez az a neveze­tes, amelyben először jelent meg az Egy mondat a zsarnokságról - azzal a jegyzetbeli hozzátétellel, hogy a Hajdú-Bihari Napló ennek meg ennek a számából való. Abból, mert azt küldtem meg neki, mi­velhogy szokásunk volt egy-egy példányt eljuttatni a szerzőknek, lássák, megjelent, így aztán a Köz­ponti Sajtószolgálatot meg az én nevemet dicsőségesen kirostálták a processzusból. (Most, ahogy a kő­bányai könyvtárban utánanéztem, nagy megdöbbenésemre a könyv­ből eltűnt a Hajdú-Bihari Napló; ilyen az emlékezet.) Eredetileg a negyvenes évek leg­végén vagy az ötvenes évek elején írhatta: a megavult papír, az épülő (terjedő) falu, az ifjú utca emlege­tése, amelyben a villanyfény (a fa­luvillamosítás új fénye) küzd a sö­téttel. Petőfi kissé (nem is nagyon kissé) deklarált fölemlegetése mind-mind azt a benyomást kelti, hogy ama vaskorszakban kelt élet­re. Egyszerű helyzetrajz, állapot­tal: a vén (ötvenéves) költő meg az ifjú falu ellentéte: a falu újul, vál­tozik, én pedig vagyok csak a régi. Petőfi úgy villan föl benne a vé­gén, hogy mintegy A XIX. század költői című versének akkoriban so­kat hajtogatott szakaszát („Ha majd a szellem napvilága...”) idézze föl bennünk anélkül, hogy egyene­sen, tehát hangulatrontón utalna rá. A mód finoman Illyési. A vers - vélhetőleg - nincs befejezve, taktu­sok hiányoznak belőle, a vége no­ha el van varrva, fölkap, mint a szoknya alja. Dehogy! Be van fe­jezve: „friss hangon cseng-bong Petőfi Sándor!... ” Ami azonban kissé vagy nem kissé üresen cseng-bong. Il­­­lyés Gyula talán ezért is vetette so­káig a fiók mélyére. Karc Meg nem jelentet, őseredetit kül­dött, ám korántsem újat. Nem fris­set, nem fontosat, de a kedvünkért átsimogatta. Az egyik oldalon is van súly, a másikon is: a mérleg karja föl-le billeg. Adott is verset, nem is. Elszomorodtam, Illyés Gyulától soha többé nem kértem verset, A. sem erőltette, szótlanul napirendre tértünk fölötte. Pedig Illyés Gyulának még adatott né­hány esztendő, s még nekem is a Központi Sajtószolgálat drasztikus, dicsőséges módszerű feloszlatásáig. Rendszerváltás előtti rendszervál­togatás: egyetlen vigaszom, hogy később a feloszlató börtönbe ke­rült, s persze nem ő szüntetett meg bennünket, ő csak a fű alatt hajla­dozott. Régi költő, hajdani költő! De az már más történet. Illyés Gyula vidéket emtető sajtó­­ügynökségünknek vidéki, mi több, egyenesen falusi verset nyújtott, verset a kicsinyeknek: ez a semati­kus mozdulat fölöttébb megütött. Eredetibb, emelkedettebb elmének véltem, s ugyanúgy tett, mint az idős, igen tekintélyes, szerintem azonban igen mérsékelt eredetisé­­gű költő, aki valamivel Illyés Gyula előtt szintén edit falusi költeményt postázott: a leghitványabb csalán­ból szőve. Lyukas volt, átfújt rajta a szél, a legtisztább sematikus zönge­­mény volt az ötvenes évek elejéről, s most - mármint hogy akkor, a nyolcvanas években - elém hajítot­ta, s amikor nem álltam ki, hogy vissza ne küldjem egy rövid leve­­lecske kíséretében, amelyben azt ír­tam, remélem, érti, hogy miért visszázom köszönettel, mert hát mit is írhattam volna, vérig sértő­dött, kioktatott, nem értette meg, hogy múlik az idő. Hogy a vidék nemcsak a paraszt, a kapás, hogy a vidék nem vidék. Illyés Gyula verse jobb anyagból van szőve, de attól még olyan, ami­lyen. Abban a pillanatban, amint elolvastam, elöntött a hidege an­nak, hol is dolgozom, hol a zugom: egy horhosbeli bodzabokor árnyé­kában, a mélyben. Ez a hely annyi­ra névtelen, kietlen, semmi kis fészke az irodalomnak, hogy jobb lesz most és mindörökké tudomá­sul vennem: ide nem röpülnek ma­darak. Minden illúzióm, ambícióm elszállt: igazán jó vers a Központi Sajtószolgálattól alig-alig juthat a megyei lapokhoz, ha igen, a fiata­loktól, a kedves, a drága fiatalok­tól, a kedves, a drága újaktól, akik tartották bennem a lelket, akikért mégis érdemes küszködnöm. A. va­lóságos misszionárius volt, úgy lel­kesítette őket, hogy engem is ma­gával rántott. Föl-fölrázott, ha vég­leg elcsüggedtem. S Illyés Gyula igen elcsüggesztett. Holott magam is jól tudtam: a Köz­ponti Sajtószolgálat olyan verset ka­pott, amilyen ő maga. Nem a gyön­gyök gyöngye, nem az igazi. Bár tisztességes. Egy kőnyomatos (xero­xos), mindent a szélbe szóró álúj­ságba kértem tőle verset, s ő bizo­nyára jól tudta, hová. Igazságtala­nul csüggedtem el, de hát az ember teheti-e, hogy másokat mindig föl­ment, nehogy meghorzsolja őket, ha ezzel magamaga már-már a sem­mibe párolog, elfoszlik az önérzete, és egyre csak szorong, és már nem ítélkezik, hogy meg ne ítéltessék. Illyés Gyula is ember volt, nem­csak őt sértették, ő is megbántott, megbántott másokat. Nem engem, engem nem. De volt, akit bizonyá­ra. Lesznek még betűk, amelyek karcot húznak a gyémántcsiszola­­ton. Ez a világ rendje. Kit-kit meghordoz sors és körül­mény. Őt is meghordozta. Eleven anyag volt, nemcsak be-, kifelé is élt, és kívül is eleven anyagok lük­tettek körülötte. Valkó László munkái LUDWIG MUZEUM BUDAPEST - KORTÁRS MŰVÉSZETI MUZEUM LUDWIG MUSEUM BUDAPEST - MUSEUM OF CONTEMPORARY ART S z a e X e s a t ájképek d s c a p e s L a n HELMUT NEWTON 2002. május 31 - 2002. szeptember 29. naponta 10-18 óráig, csütörtökönként 20 óráig (hétfőn zárva) - nister­öf - 0ηκ**μτ Budavári Palota, ,A' i Szent György tér 2 arfotel UHUD 2 lEEEHEB sK ÍÜ1I551S BESZELŐ BOSS mn ELLE ÉLET ÉS Í·B IRODALOM. 2002. AUGUSZTUS 2.

Next