Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-08-16 / 33. szám - Báron György: Zsenifilmek • filmkritika • Végzetes végjáték. Rendező: Marleen Gorris (27. oldal) - Széky János: Ez lesz a te flopid avagy miért maradtunk le az információs társadalommá válás útján? • Méd levelek (27. oldal) - Koltai Tamás: Művház-Mozart • színikritika • Mozart: Don Giovanni. Ars Classica Kamaraopera és a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központ Kht. (27. oldal)

BÁRON GYÖRGY: Film ZsenifimekA film történetében időről időre aláhul­lanak műfajok - hol van már a klasszikus burleszk vagy a western? majd újak születnek. Az utóbbi időszakban szinte önálló alműfajjá iz­mosodott a sikerfilmek­nek az a sora, amely zsenik életéről szól. Két éve tarolt az Oscar-osztáson az Egy csodálatos elme, nem sokkal előtte Az óceánjáró zongorista legendája volt az első számú európai mozisiker, korábban ugyancsak Hollywoodot és az Oscar-osztókat vette le a lábáról az ausztrál Ragyogj!, de ide sorolható régebbről Peter Schaffer Mozart-lek­­tűrjének formanosított változata, az Amadeus is. Mostantól a magyar mo­zikban pereg egy holland rendezőnő jegyezte, angol-francia-olasz zászló alatt futó, ám hamisítallan hollywoo­di sztárokat felvonultató, újabb érzel­mes zsenitörténet, a Végzetes végjáték. Alműfajról van szó, kockáztattam meg, s ez azt jelenti, hogy e filmek­nek nem csupán a témájuk közös, hanem azonos dramaturgiai sémára épül mindegyikük. Főhősét, a zsenit különcnek, ab­normálisnak, betegnek mutatja be, olyasvalakinek, akit nem érthet meg az egészséges emberek ellenséges külvilága, egyetlen asszony hisz csak benne (szerelmi szál), ám a történet végén hősünk mindenki számára nyilvánvalóvá teszi különleges ké­pességeit, vagyis nyer, meggyőzi a kétkedőket, de akkor már többnyire késő. A legtöbb filmben flashbackek villannak fel a főszereplő múltjából - értetlen iskolatársak, családtagok, nehéz gyerekkor csaknem mind­egyik történetben felbukkan a sike­res világfi ellenfél, a majdnem zseni Salieri-figura, akit a történet végén a főhős látványos szellemi-művészi párbajban legyőz (heppiend). A zsenikultusz a romantika szülöt­te, ennek távoli visszfénye pislákol ezekben a giccsbe hajló melodrá­mákban. Zsenit hálás dolog ábrázol­ni, sorsa, története valósággal vezeti a forgatókönyvíró tollát. Ugyanak­kor az igazi filmalkotó pontosan tudja, hogy zseniális művészt vagy tudóst a filmvásznon nem lehet megmutatni. Mert egy „ürgét” lá­tunk csak, aki ugyanúgy járkál, eszik, alszik, szeretkezik, mint bárki más - s történetesen Mozartnak, Lisztnek, Wagnernak, Rembrandt­nak hívják. Magyarán a zsenialitás nem fotogén, filmen a kivételes ké­pességű tudóst vagy művészt semmi nem különbözteti meg a többi em­bertől - az csupán, hogy tudjuk, ő az, aki a remekműveket alkotta. Korda Sándor filmjei azért voltak valamikor népszerűek, mert bennük Rembrandt vagy VIII. Henrik ugyanolyan zsörtölődő, házsártos, köznapi problémákkal küszködő kis­polgár volt, mint a nézők, akik a mozijegyet megvették abban a meg­nyugtató tudatban, hogy a vásznon a tükörképüket pillantják meg. Lám, a nagy emberek is ugyanígy... A mozikat mostanában elöntő zse­­nifilmek hősei - szemben a Korda­féle átlagemberekkel - alig külön­böznek a Rainman autistájától. Jó példa erre a műfaj legújabb darabja, Marleen Gorris Végzetes végjátéka­, amely giccsbe hajlóan érzelmes tör­ténettel, meseszép zsánerképekkel és megbízhatóan jó színészi játékkal ajándékozza meg a mozinézőt. Kö­szönhető ez mindenekelőtt az ex­centrikus orosz sakknagymestert ját­szó John Turturrónak, aki jobb szí­nész, mint az Oscarral koronázott Russell Crowe volt az Egy csodálatos elmében, fi­nomabb eszközökkel dolgozik, kedvezőbb egyensúlyt talál normali­­tás és abnormalitás kö­zött, mint az egyértelmű­en őrültet alakító Crowe. Igaz, neki, Crowe-val el­lentétben, méltó hölgypartner jutott a nagyszerű Emily Watson személyé­ben, nem is szólva arról - pedig nem mellékes -, hogy Marleen Gorris ér­zékenyebb rendező Ron Howardnál, és a Nabokov-féle - igaz, jócskán ki­lúgozott - irodalmi alapanyag is ne­mesebb matéria, mint az Egy csodála­tos elme forgatókönyve. Azt, persze, nehéz lenne, akár célfotóval is, el­dönteni, hogy ki jobb: Tim Roth Az óceánjáró zongorista legendájában, Geoffrey Rush a­­Ragyogásban vagy Turturro a Végzetes végjátékban. Bár­milyen gazdag is a történet, sokala­kos a megidézett panoptikum, lénye­gében egyszereplős filmek ezek, va­gyis a főszereplő személye meghatá­rozza a művet. Ezért, hogy akár olasz a produkció, akár összeurópai, a főszerepet mindig súlyos amerikai sztárszínész játssza, bár Crowe-val el­lentétben Roth és Turturro a függet­len film határvidékéről érkezett az álomgyárba, talán ezért is meggyő­zőbbek ők ketten. A Végzetes végjá­tékot fotográfiáló Bernard Luthc ke­vésbé bravúros és virtuóz operatőr, mint Az óceánjáró zongorista legendáját fényképező Koltai Lajos, de ez egy ilyen típusú filmnek, paradox mód, inkább előnyére válik. Koltai képi vi­lága az óceánjárón pompázatos és súlyos volt, uralta a filmet, főszerep­lővé lépett elő, míg Lutic áttetszően úszta tájfelvételei a Comói-tó vidéké­ről, visszafogottabb megvilágítású retró belsői csakis az édesbús mesét szolgálják. (Végzetes végjáték. Angol-francia-olasz film. Rendező: Marleen Gorris.) SZÉKY JÁNOS: Méd levelek Ez lesz a te flopid avagy miért maradtunk le az információs társadalommá válás útján? Nemrég olyan hír jelent meg a saj­tóban, amely paránnyá zsugorította merész álmoktól dagadó nemzeti önérzetemet, idézem: „Magyaror­szágon, akárcsak két évvel ezelőtt, a lakosság 10 százaléka használja a vi­lághálót... Csehország két évvel ez­­előtti huszonkét százalékos internet­használati mutatóját huszonnyolc százalékra növelte.” Az okok feltárá­sa többnyire kimerül a legnagyobb telefonszolgáltató csepülésében, ho­lott a baj ennél mélyebben gyökere­zik. A következőkben néhány idézet­tel, a magam és családtagjaim emlé­keinek közrebocsátásával igyekszem szerényen hozzájárulni a sajnálatos körülmények tisztázásához. (1996) Számítógépes grafikai stú­dió plakátot készítene kereskedel­mi cégnek. Szükség volna hozzá a cég lógójára (kívülállók kedvéért: embléma, jelvény). Stúdió képviselője titkárnőnek: Ide tudná adni a lógót fájlban? Biztos rajta van a gépen. Titkárnő: Ne haragudjon, de nem tudom odaadni, egész nap haszná­lom. Különben sem szabad kivinni a házból. Képviselő: A fájlt? Titkárnő: Nem, a számítógépet. (1997) Képviselő immár reklám­­ügynökséget vezet egy nagyobb, amerikai-magyar vállalkozás része­ként. Szüksége lenne a terepjárók­kal foglalkozó magazin médiaaján­latára. A szöveg a menedzserasz­­szisztens gépében rejlik. Menedzserasszisztens (nem azonos az 1996. évi Titkárnővel): Nem tu­dom odaadni a gépet. Képviselő: Akkor másold ki flopira. Menedzserasszisztens: Flopija csak a Főnöknek van, nem tudom, mit szól, ha csak úgy elveszem az aszta­láról. Ebbe a gépbe különben se megy bele a flopi, látod, hogy nincs rajta luk. Képviselő: Nyugodtan kihozhatsz egyet, én majd tartom a hátam... Tessék,, benyomod ezen a fémlef­fentyűn kattanásig, altel kettő, bé, eföt. Kösz. Menedzserasszisztens: De nekem kelleni fog ez a szöveg! Add vissza, még mielőtt a Főnök észreveszi! Főnök (fél óra múlva, Képviselő­nek): Látom, te okés vagy ebben. Tessék, mostantól ez lesz a te flo­pid, írd rá a neved. (1998) Reklámügynökség tönk­remegy. (1999) Képviselő egy milliárdos forgalmú nagyvállalat dekorációs részlegéhez kerül. Érdeklődik: hol a számítógép? Részlegvezető: Nincs komputer. Minket nem iskoláztak be. Képviselő: Hogyhogy? Részlegvezető: Az irodisták jártak tanfolyamra kilencvenkettőben, de mi nem iratkoztunk fel a listára. Azt sem értem, hogy nekik mért volt rá szükségük, úgyis tudnak gépelni. (2000) Körmendy-Ékes Judit, az ORTT elnöke: „Az új média szinte egyáltalán nem kínál még valóban újszerű tartalmat és igazán hasznos információkból is keveset szolgáltat, az emberek többsége csupán por­nóképek nézegetésére használja.” (Szintén 2000) „Az egyes orszá­gok vásárlóerejéhez igazított szá­mokból az derül ki: valamennyi OECD-tagország közül hazánkban és Csehországban a legdrágább az in­ternetezés.” (Index: Kiemelés tő­lem. Vö. bevezető idézet.) (2001) Lapszerkesztőség belső rendszerének kiépítését sikeres szoftvercégre bízzák. Megjelenik a rendszergazda - nyúlfogú, tizenki­lenc éves hálóbányász. Mindenki­nek ízlés szerinti multimédiás tapé­tát telepít a gépére, a társasági rovat szerkesztőjének például tengeri csa­tát ágyúlövésekkel, amitől nem le­het látni az ikonokat. Ha lent a por­tás bácsi melléüt, és elrontja a re­gisztrációt, fent elszáll a Windows, főszerkesztő üvölt. Gyors eltávolítá­sáig Nyúlfogú Hálóbányász két in­ternetes vállalkozást alapít a szer­kesztőség gépein. Lap tönkremegy. (2001. április) „Kelet szomszédunk internetvilágát az határozza meg, ami az egész országot: a szegénység és az ellentmondásos fejlődés. A sze­génység ez esetben azt jelenti, hogy az internethasználók aránya szerint Románia a térség rangsorában vala­hol öt-hat hellyel Magyarország után, Ukrajna és Oroszország köze­lében tanyázik." (Péterfi István: Info­­sztráda Daciával, 168 cm) (2002. július) „A sereghajtók kö­zött az internet elterjedtsége szem­pontjából két százalékkal Románia mögött áll Magyarország, alig előzi meg Bulgáriát, Indonéziát, Ukraj­nát...” (Napi Gazdaság). (Szintén 2002) A Windows ma­gyar helyesírás-ellenőrzője pirossal húzza alá a kisbetűs internetet. Az nem köznév! 2002. AUGUSZTUS 16. a­t­t­e­rr cd­o­m­e­t­e­n Az ATTENDOMETER2, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület és a Goethe Intézet közösen pályázatot hirdet fiatal képzőművészek, írók és költők részére. A Goethe Intézetben található Beck­­ermann- kávézóban (1061 Budapest, Andrássy út 24.) elhelyezendő fényújságra elsősorban olyan, maximum 500 karakterből álló szövegműveket várunk, melyek a fényújság sajátosságaiban (a szö­veg folyamatos megjelenése és megszakítás nélküli ismétlése az egyszerre kb. 8 karaktert megjelení­tő hordozón) lévő lehetőségekre épülnek. Témabeli megkötés nincs. A beérkező műveket független bizottság zsűrizi. A pályamunkák leadásának határideje 2002. augusztus 25. A pályázattal kapcso­latos kérdéseket és a pályaműveket az attendometer@hotmail.com címre küldjétek, illetve szemé­lyesen vagy postai úton az FKSE Rottenbiller utcai irodájában adhatók le. (1077, Rottenbiller u. 35.) A nyertes pályamunkák 2002 szeptemberétől láthatók az Neckermann- kávézóban. 27 ÉLET ÉS­» IRODALOM X * * KOLTAI TAMÁS: Színház Művház-Mozart Vonatozik a címszereplő a Don Giovanni nyitánya alatt vetített fil­men. Ovális arcú fiatal srác, a vonat ablakában áll, odakint komor felhők kavarognak, zöld ligetek tűnnek föl, lányok arca villan be, suhan a táj, suhannak a lányarcok, átlaglányok átlagtekintete gyors montázsban, elmélázó, kacér, kíváncsi, magakellető pillantások, a fiatalember tűnődve bámul kifelé, virágot tart a kezében, a szél­áram lebegteti a szirmokat a közeli képen. Nem éppen mély értel­mű ez az összefoglaló keresztmetszet, nincs benne semmi metafizi­ka, démoniság vagy érzéki zsenialitás, de ez alighanem szándékos. Nagy a kísértés Mozart operáját mint mai történetet előadni. Kosz­tümös koncert helyett eleven valóságként. Gazdag díszletek helyett gazdag képzettársításokkal. Sznobok helyett közönségnek. Jobb he­lyeken így megy egy ideje, még páholyos, bársonyfüggönyös opera­házakban is. Nálunk alternatíva. Ellenszínház. Partizánakció. Mint ez a művház-Mozart, az Ars Classica Kamaraopera és a gödöllői Pe­tőfi Sándor Művelődési Központ Kht. közös bemutatója. A Kozma Péter rendezte, Horváth Gábor - a X. nemzetközi Fe­­rencsik János karmesterverseny második díjasa - vezényelte elő­adás nem lép föl a polgárpukkasztás igényével. Nem játszódik sem plazacenterben, sem masszázsszalonban (az ilyesmit a legkönnyebb kitalálni, viszont sok pénz és sokat tudó színpad kell hozzá), hanem egy takarékos lépcsőrendszeren, amely szűkös és mozdíthatatlan ugyan, mégis változatos, sőt rafinált tereket kínál ahhoz, hogy a szereplők váratlanul föl- és eltűnjenek, illetve elveszetten kóvályog­janak benne. (A terv a rendezőé, a szcenikus Oláh Krisztina.) Ez a tér nem tűrné meg az idő- és helymeghatározó tárgyakat - az egyetlen ilyen egy tölcséres gramofon a vacsorajelenetben a betét­zenék indoklására —, mégsem mondanám, hogy a játék „időtlen”, inkább maira stilizált, más szóval absztrakt tárgyiasság jellemzi (ha nem hangzik nagyon sületlenül). Hogy világosabb legyek: a ruhák (Parditka Magdolna) normális, de egyúttal színpadias, „estélyis” vi­­seletek, feketék vagy fehérek - egyedül a címszereplő kap aranyat és vöröset is -, például a nők hol fehérben, hol feketében járnak, váltogatják a két színt, s nemcsak a főszereplők, hanem a női prin­cípium tömeges képviselői is, és akkor is, amikor nem reálszituáció­ban jelennek meg, hanem a regiszterária baljós, provokatív árnyai­ként (feketében) és a pokolra szállás „filmjének” bosszúálló, diadal­mas angyalaiként (fehérben). A hétköznapi szint megemelésének másik eszköze a világítás. Oldalsó, alulról induló rézsűt fények „va­­lószerűtlenítik” a szereplőket, megnövelt árnyékokat vetítenek vilá­gos felületre, a tónus éles fehérről rőtre, aranyra s egyéb színekre vált­­ a világítási dramaturgia kiterjeszti a valóságos és a szellemi tér dimenzióit. Létezik tehát alapelgondolás, amihez a részletek igazodhatnak. A legfontosabb „részlet” a címszereplő, Sólyom-Nagy Máté karaktere. Fiatal vagányról, nem kiérlelt csábítóról van szó, ez a fiók Don Gio­vanni még csak készül a szerepre, most alapozza meg majdani hír­nevét, kevesebb benne az eltökélt cinizmus, több az erejét próbáló, hetyke bandita svungja. Az ifjú énekes hangja is most érlelődik, magvas bariton, egyelőre több eréllyel, mint természetes vivőerővel, de a csábítás egyszerre behízelgő és agresszív árnyalatával. A szere­nádot nárcista kéjjel adja elő, nem is valakinek, inkább magának, el­olvad saját érzéki vonzerejétől, összekuporodik a földön, lába közé vonja a kezét. A nőkre hat a lezser agresszió, Fodor Gabriella Donna Elvirája előbb beletúr a hűtlen hajába, csókközeiben végigmasszíroz­za az arcát - ez erotika, hisztéria és mazochizmus keveréke -, hogy utána üstökön ragadva brutalizálja. Vojtkó Ágnes Zerlinája képtelen ellenállni a csábításnak, a nyakigláb, karjait lógázó, naiv teremtés nem tudja, hová legyen: nem csapodár ő, dehogy az, csak ideiglene­sen mindig elveszti önálló akaratát. Sebestyén Miklós Masettóként jó­­ravaló, egyszerű legény, nem kéne bugyutának is képzelni, akinek nincs egyforma szárú pantallója (ez jelmezközhely). Herczenik Anna mint Donna Anna az előadás legbonyolultabb, legmarkánsabb karaktere, a szép szoprán matéria bensőségesen kö­veti a drámai kedélyváltásokat a szenvedélytől a fájdalomig, a letar­giától a bosszúszomjig és az öngyilkos ösztönig (amit egy merész kép támaszt alá). Frusztráltságának külön története lehet Szappa­nos Tibor puha, hízásnak indult Don Ottaviója mellett (tényleg őt várta odaadóan az éj sötétjében?); a gátlásos fiú a B-dúr áriában megpróbál határozott férfivá válni, bizonyítására elszántan ledobja zárt Mao-zubbonyát. Bretz Gábor hajlékony basszus Leporello, gaz­dája iránti csodálat és utálat között ingadozik, a regiszteráriában mindenesetre rámászik Elvirára, és Don Giovanni ruhájába kény­szerítve legalábbis megpróbálja kihasználni a helyzetet. Jekl László fess, szoborszerű és érces hangú kormányzó. Horváth Gábor nem forszírozta a hangokat, nem akart saját volumenüknél többet „kiven­ni” belőlük, a helynek és a körülményeknek megfelelő, kiegyenlí­tett, belső, drámai feszültséggel telített kamarai hangzásra töreke­dett, szándékának fokozatosan megnyerve a zenekart és a kórust is. Kozma Péter rendezésének van néhány különösen szép megoldá­sa, például az együttesek térbeli elhelyezése, a szereplők közötti vi­szonyok leképezése a „lépcsőn járással”, az egyénileg ügyetlen kó­rustagok kézfogással összezárt mozgatása az első fináléban. Érdekes a második finálé vetített Kormányzó-szobra, a fölhasadt vászon mint pokol, és a presto végén a „síron túli” filmről - fehér ruhás, ki­­elégültnek látszó lányok mögül - ránk vigyorgó címszereplő. A népoperái előadássá lett darab élénk érdeklődést keltett a kö­zönségben. Egy néző autójába szállva a húzásokat vitatta („tudod, anyukám, amikor leltárba veszik, mije fáj a megvert fiúnak”), úgy­szólván kézzelfoghatóan érzékelni lehetett a közösségi élményt. Nem kell azt gondolni, hogy csak operai sznobok és újgazdag parvenük léteznek, akik tizenháromezer forintot („sztárszereposztásban” ti­zenhatot) fizetnek egy Andrássy úti premierjegyért. És hátha nem szeretik az avíttas, procc operát. Hátha az élő, valódi drámába és valódi színházba ágyazott operát szeretik. Hátha megérné, hogy ne­kik csináljanak valakik valahol alternatív operát, és nemcsak ad hoc együttessel, idénymunkában, partizánmódon - az alkalmi összejö­vetel összes művészi hendikepjével -, hanem állandó helyen, állan­dó társulattal, a folyamatos műhelymunka biztosítékával. Az új generáció művház-Mozartja azt mutatja, hogy a magyar operajátszás mégsem teljesen reménytelen. (Mozart: Don Giovanni - az Ars Classica Kamaraopera és a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központ Kht. bemutatója, aug. 3.)

Next