Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)
2003-12-19 / 51-52. szám - Komoróczy Géza: Szent tárgyak Jeruzsálemből: a menóra és a keresztfa a Szászánida-korban (14. oldal)
ÉLET ÉS Í· IRODALOM I. A Kelet-római birodalom (Bizánc) császára, I. Iusztinianosz (527-565) Beliszarioszt (Belizár) (505 k.-565) nevezte ki a mezopotámiai térség főparancsnokává (i. sz. 526). Néhány évvel később reá bízta az egész Kelet - a perzsa front fővezérségét is (i. sz. 529). Beliszariosz Észak-Mezopotámiában támadást indított Dara erődje ellen, és sikerült bevennie (i. sz. 530), a következő évben azonban, amikor megtámadta a Szíria felől hazafelé tartó perzsa csapatokat, az Euphratész mentén, Szúránál (Szúrije) súlyos vereséget szenvedett (i. sz. 531). Ezt követően a császár visszarendelte a fővárosba, és egy évtizeden át különböző nyugati hadszíntereken adott neki feladatokat. Ezekben a háborúkban a tábornok pompás győzelmeket aratott, a kor leghíresebb hadvezérének számított, és bár udvari intrikák folytán többször is hosszabb-rövidebb időre kegyvesztetté vált, komoly ellenséges fenyegetés idején Iusztinianosz mindig őt állította a hadsereg élére. A jeruzsálemi templom kincseit, szertartási eszközeit, köztük a nagy gyertyatartót (menóra) először II. Nabú-kudurri-uszur/Nebukhadreccar babylóni király (605-562) vitte el zsákmányul, Babylónba (i. e. 587/586), másodszor, a zsidó háború után, a győztes Titus tábornok, Rómába (i. sz. 70), hogy bemutassa őket az apjával közös triumphusán. E tárgyak egyetlen hitelt érdemlő ábrázolása éppen Titusnak a triumphust megörökítő diadalíve a római Fórumon. A menórát vagy a Rómába betörő Alaric Alarich (390-410) nyugati gótjai (visigothae) hurcolták el a Palatumból Hispániába (i. sz. 410), innen pedig a vandálok Africába (Karthago), vagy pedig Geiseric/Genseric (Giserich/Gizerikhosz) vandál király (428-177), amikor a Várost kifosztotta (i. sz. 455), biztosat nem tudunk. Megjegyzendő, hogy mind Alaric, mind pedig Geiseric keresztény volt (ariánus), és a menórát mint szent tárgyat kezelték. Kimenteni akarták a tévelygő római keresztények méltatlan kezéből. Miután Beliszariosz Gelimer vandál királyt (530-534) Észak-Afrikában, Karthágónál legyőzte (i. sz. 533), fővárosából a jeruzsálemi gyertyatartót is magával vitte az új Rómába, akkor az orthodoxia egyik központjába, Konstantinápoly/Bizáncba. Az eretnekektől megszerzett „hétágú mécses”-t (heptalükhosz) a császárvárosban Beliszariosz valóságos császári pompával megrendezett triumphus keretében mutatta be (i. sz. 534). A kortárs bizánci történetíró, Prokopiosz írja, hogy egy zsidó felhívta Iusztinianosz császár egyik főemberének figyelmét: a templomi szent tárgyak őrzésére az egyetlen megfelelő hely az lehet, ahol annak idején Salamon király elhelyezte őket, azaz Jeruzsálem, és egyébként is, jogtalan birtoklásuk már két birodalom bukását okozta, Rómáét és Karthágóét. (Mi inkább azt mondanánk, hogy három birodalom volt, amely Jeruzsálem és a templomi kincstár kifosztása után megdőlt: Babylón, Róma és Karthago.) Iusztinianosz mindezeket tudomásul vette, és a hirtelen teherré vált tárgyakat azonnal elküldte Jeruzsálembe, letétbe helyezte őket „a keresztények templomaiban”. Ezek a „templomok” csakis a Szent Sír-bazilikát jelenthetik, a mai Óváros keresztény negyedében. Iusztinianosz kora után Jeruzsálemben a szentély tárgyai már aligha tűnhettek volna el minden nyom nélkül. Ezért arra lehet gondolni, hogy II. Huszrau perzsa király, amikor Jeruzsálemet elfoglalta (i. sz. 614), mint Jézus keresztfáját, esetleg ugyanúgy magával vitte a menórát és a többi templomi tárgyat is. Ugyanakkor Bíborbanszületett Konsztantínosz császár (920/945-959) szerint Bizáncban az ünnepi körmeneteken mindig körbehordozzák a hétágú mécsest. Eszerint a templomi kincsek talán mégis ott maradtak Bizáncban? Netán másolatot készítettek róluk, s ezek esetleg Bizánc török elfoglalásakor (1453) tűntek el? Mellesleg, tudvalevő, hogy az Oszmán dinasztia örökölte Bizánc császáraitól az ereklyegyűjtő szenvedélyt. Isztambulban, a Topkapi múzeumában van egy szál Muhammad próféta (570-632) szakállából is. Ha Huszrau Iránjában, a menóra minden bizonnyal a keresztfával együtt Ktésziphónban (Iráq) vagy Taht-i Szulejmán (Ganzaka/Liz, Irán) tűz-templomában volt elhelyezve. A Zagrosz magas hegyeiben, egy kialudt tűzhányó szomszédságában álló szent város a zoroasztriánus tűzkultusz egyik központja volt, a királyi tűz temploma, a Szászánida királyok a koronázás szertartása után ide zarándokoltak, hogy elvégezzék a beiktatás vallási aktusát. (A város szerepet játszik a középkori Grál-legendában.) Arra nézve azonban nincs utalás, hogy Hérakleiosz császár a keresztfával együtt a hatalmas arany hétágú mécsest is visszakapta és Jeruzsálembe visszavitte volna. Vagy Konstantinápolyba vitte. II. A babylóniai zsidók az i. sz. VII. század elején nagy reményeket fűztek a Szászánidák Bizánc elleni háborújához. II. Huszrau alatt Babylóniában a zsidók helyzete rendezett volt, a perzsa hadseregben is szolgálhattak. A diaszpórának azonban nem volt hatékony központja. Az Ország (Erec) Titus és Hadrianus császár (117-138) óta szilárdan (kelet-)„római” kézen volt, és a keresztény Bizánc ellenségesen állt szemben a zsidókkal. Palesztinában a császári hatóságoknak időről időre erőszakkal kellett elnyomniuk a helyzetüket elviselni nem tudó, elkeseredett zsidók lázongásait. Zsidók a szamaritánusokkal együtt lázadtak fel Iusztinianosz császár ellen (i. sz. 556), majd ők külön is II. Iusztinosz ellen (i. sz. 578) stb. A hatóságok minden kisebb ellenszegülést az egész város vagy tartomány zsidóságán toroltak meg (Antiokheia, Szíria, i. sz. 592/593 stb.). Különösen Phókasz császár (602-610) alatt érte őket sok súlyos bántalom a keresztények részéről. Erőszakos megkeresztelés, sőt, zsidóellenes zavargás (pogrom) is előfordult (Antiokheia, i. sz. 608/609). Ha a körülmények romlása, a kiszolgáltatottság súlyosbodása valóban, mint a hagyomány tanítja, az Örökkévaló szolgájának, a felkentnek (másiah/messiás) a közeli eljövetelét jelzi: az idő beteljesedni látszott. Amikor Hérakleiosz (Heraclius) császár (610-641) a bizánci trónt elfoglalta, a Kelet-római birodalmat mindenfelől ellenség vette körül. Ő legelőször a keleti fenyegetést akarta elhárítani: a perzsákat. Kayserinél (Caesarea Mazaca, Törökország) mindjárt győzött is a Szászánida II. (Nagy/Győzedelmes) Huszrau (Aparvéz/Parvéz) (590-628) hadseregével szemben, de azután ismét megindult, óriási erőkkel, a perzsa támadás. Huszrau hadserege, a Márvány-tenger déli partvidéke felől támadva, elfoglalta Antiokheiát (i. sz. 611). Huszrau ebben az évben - trónra lépése 21. évében - adta ki először pénzét (dinár) a büszke felirattal: „Érán (’yl’n) erős lett.” A vereten Anáhita istennő, lángoló dicsfényben. A feliratot a következő évek veretein megismételte. Hamarosan Tarszosz és Damaszkusz is a kezére jutott (i. sz. 613), majd hadserege tovább hatolt előre Palesztina, Tiberiasz, innen pedig Szküthopolisz (Bét-Seán, Izrael) felé. Tiberiaszban, Názáretben, egész Galileában - ahol a legtöbb zsidó élt - örömmel üdvözölték a felszabadító perzsa hadsereget, a csapatokhoz ezrek csatlakoztak. Majd a tengerpart következett. Itt a zsidók több városban - például, Akra/Akkóban - szembefordultak a bizánci védősereggel, és segíteni próbálták a perzsákat. Türosz esete bizonytalan. Ezekben az években (i. sz. 614 k.) az egyik a perzsa ostrom kudarcot vallott, a városban élő több ezer zsidó felkelése ellenére. Utóbb Eutükhiosz (877-940) alexandriai melkhita patriarcha, orvos és történetíró arab nyelvű Annalese szerint a görögök minden lerombolt keresztény templomért száz-száz zsidót végeztek ki megtorlásul (lefejezték őket). Caesarea Maritima és Apolloniasz (Arszúf) elfoglalása után már egészen közel volt, kissé délebbre, Judaea hegyeiben, Jeruzsálem. A diadalmas perzsa hadjárat a zsidókat azzal kecsegtette, hogy Jeruzsálem most végre felszabadul a rómaiak és a Constantinus császár (306/323-337) óta megszakítatlanul tartó keresztény uralom alól, hogy végre eljön a felkent. Farrukhan perzsa tábornok, a Nyugat főparancsnoka - kitüntető melléknevén: Sáhrvaráz, „a királyság vaddisznaja” (a vaddisznó jelző dicséretnek számított) - csapatai i. sz. 614 kora nyáron érkeztek meg Jeruzsálem alá. Az eseménytörténet főbb forrásai: Szebeosz i. sz. VII. századi örmény krónikája és Andokhosz Sztratégosz/Antiochus/Eustratius (Strategius) grúz és arab fordításban fennmaradt krónikája. Zakhariasz, akkor már néhány éve (i. sz. 609 óta) Jeruzsálem patriarchája, fel akarta adni a várost, de hívei rászorították, hogy mint exarkha dux megszervezze a védelmet, ezért később a „városvédő” (defensor civitatis) névvel tisztelték meg. A keresztény lakosság egy része Alexandriába menekült, a patriarcha, V. (Irgalmas/Alamizsnaosztó) János (Ióannész Eleémón/Johannes Eleemosynarus) (550-619), aki maga is - melkhita patriarkha - Ciprusról menekült el a perzsák elől, szívesen fogadta őket. Az ostrom húsz napig tartott (i. sz. 614. május/június). A 21. napon a kőhajító gépek (balliszta) lövedékeitől leomlott a városfal. A perzsa katonák elől sokan a hegyekben, barlangokban, a várostól északra - a mai Damaszkuszi kapunál - nyíló hatalmas ciszternában rejtőztek el, vagy a templomok oltáraihoz menekültek. A perzsa katonák három napon át fosztogattak a szent városban és környékén, megöltek minden keresztényt, aki csak a kezükbe került, feldúlták a keresztény szent helyeket, a templomokat. Leégett a Szent Sír-bazilika is. A bethlehemi Születés barlangja-templomot azonban megkímélték, az evangéliumi három keleti bölcsnek (Máté ev. 2,1-12) a homlokzaton látható ábrázolására tekintettel: perzsa viseletük miatt Zarathustra papjainak vélték őket. Az áldozatok névsorát a Szent Szabász kolostor egyik szerzetese állította össze, 60 000 keresztény halottról beszél. (Tudjuk, a hadseregek létszámára, halottakra, foglyokra vonatkozó adatok az ókorban rendszerint erősen túlzók, rendre felfelé vannak kerekítve.) Antiokhosz Sztratégosz azt is állítja, hogy a zsidók felajánlották a keresztény foglyoknak: pénzen kiváltják őket, ha megtagadják a keresztény hitet, és zsidóvá lesznek. Ez az ajánlat csupán a kényszer-keresztelések visszájára fordítása lett volna, de hátterében valójában a foglyok kiváltásának (pidjon sevujim) zsidó vallási parancsa áll: mint zsidókat hittársaiknak kötelességük lett volna kiváltani őket. A városban élő zsidók nagy lelkesedéssel fogadták a perzsák győzelmét, és felszabadulásnak tekintették. Ugyanígy reagált rá utóbb Dél-Arábiában Muhammad is (Korán, 30,1 skk.). Nem lehetetlen, hogy az ostrom idején valami módon maguk a zsidók is segítették ellenségeik ellenségeit; a keresztény történetírás idővel egyre nagyobb szerepet tulajdonított közbeavatkozásuknak. Zsidó értelmezés szerint Huszrau, mint hajdan Róma ellenfele, a párthus Pakórosz (i. e. 40), felszabadította Jeruzsálemet, ő most a keresztény „Róma” uralma alól. Farrukhan tábornok igazi küldetéses felszabadítóként viselkedett. A történtek után Jeruzsálemet szerződéssel átadta a zsidóknak. Később a keresztények a helybeli zsidókat vádolták a perzsa katonák kegyetlenkedései miatt. Abban nem kételkedhetünk, hogy a zsidók, megszűnvén „Róma” fennhatósága, mielőbb helyre akarták állítani Jeruzsálem egykori - halákhikus értelemben - szent város státusát, mint régebben is, Bar Kosziba felkelése alatt (i. sz. 132) vagy Iulianus császár keleti hadjárata idején (i. sz. 363), amikor remény nyílt még a templom újjáépítésére is. Rituális buzgalmukat azonban Huszrau nem támogatta. Talán a perzsa keresztények közbenjárására (ami, lévén azok nesztoriánusok, meglepő volna); talán mert a zsidók nem voltak elegen és elég erősek ahhoz, hogy a város és a tartomány vezetését rájuk bízza; talán mert az elvárt fegyveres zsidó segítség máshol (Türosz) nem bizonyult elegendőnek „Rómá”-val szemben; végül, talán mert a jeruzsálemi zsidók nem tudtak, Huszrau nesztoriánus kincstárnoka, Jazdin követelésének megfelelően, elegendő pénzt felhajtani a városban: végül kitiltotta őket Jeruzsálemből (i. sz. 617), és a velük szemben álló keresztényeknek megengedte, hogy helyreállítsák lerombolt templomaikat. Modestus érsek (P-630/634) az újjáépítéshez az örmény keresztényektől levélben kért segítséget. A szent keresztet - a hagyomány szerint Jézus egykori keresztfáját vagy annak egy darabját - annak idején Helené Szent Ilona, Constantinus császár anyja találta meg szentföldi zarándokútja során (i. sz. 323). Az anyacsászárné Jeruzsálemben az ott élő tudós keresztény papok buzgó közreműködésével igen rövid idő alatt tévedhetetlenül azonosítani tudta Jézus élet- és szenvedéstörténetének minden topográfiai és tárgyi nyomát. A következő évtizedekben Jeruzsálemben több keresztény zarándok látta a kereszt-relikviát. Szilánkjai azonban hamarosan igen keresett ereklyék lettek, több keresztény egyházi központba vittek belőlük egyet-egyet. Az egyik legismertebb ókori zarándok, Silvia Egeria/Aetheria apáca, aki Galliából ment a Szentföldre (i. sz. 380), megbotránkozva említi, hogy valaki már letört belőle egy darabot. Kérdés, közel háromszáz évvel Helené után mi maradt meg Jeruzsálemben a durván faragott gerenda-cölöpből. (A középkorban szinte felmérhetetlen a keresztfa szilánk-ereklyéinek száma; a szent kereszt ereklyetartó a nyugat-európai ötvösség külön műformája volt.) A jeruzsálemi keresztények, mint Tabari arab történetíró írja, a keresztfát arany ládába zárva, elásva őrizték, a hely fölé, hogy ne lehessen észrevenni, zöldségeskertet ültettek. Farrukhan-Sáhrvarát kényszerrel és kínzásokkal kiszedte belőlük, hogy hol van a láda elrejtve, és amikor engedtek neki, saját kezével ásta ki, és nyomban elküldte Mezopotámiába Huszrau királynak (i. sz. 614). A perzsák más keresztény ereklyéket is magukkal vittek: a szivacsot, amelyet a kereszt körül álldogálók egyike Jézusnak felnyújtott (Máté ev. 27,48 stb.), a lándzsát, amellyel egy római katona megadta neki a kegyelemdöfést (Ján. ev. 19,34) stb. A becses zsákmányt elkísérte a „babylóni fogság”-ba, és haláláig mellette maradt, előkelő fogolyként maga is, Zakhariasz patriarcha. Az egyházi hagyomány úgy állítja be, hogy a szent keresztet őrizte; valójában Farrukhan bizonyára mint volt városparancsnokot vitte fogságba. Jeremiás példájával élve (Jer. 29), csak éppen az ellenkező irányban, fogságából levelet intézett a jeruzsálemi keresztényekhez, hitük megtartására buzdítva őket. Távolléte alatt Jeruzsálemben Modestus érsek volt a helyi képviselője (locum tenens). Huszrau a szent keresztet mint rendkívül értékes győzelmi jelvényt fővárosában, Szeleukeia-Ktésziphónban egy külön e célra épített kincstárban helyezte el. Más forrás szerint két keresztény felesége egyikének palotájában őriztette, lepecsételt ládában. A két keresztény királyné, a legendás Maria, Maurikiosz császár (582-602) leánya (orthodox), illetve az örmény Líria (monophysita). Talán Zakhariasz patriarcha is a keresztény királyné palotájában kapott méltóságos fogolyként elhelyezést. Örményországban egyébként lábra kapott az a híresztelés - inkább kegyes legenda -, hogy maga az Ohrmazd-hívő Huszrau is megkeresztelkedett. Ismét más forrásban egy bizonytalan értékű - a perzsák elleni háború további eseményeinek ismeretében egyenesen valószínűtlen, de a keresztfa presztízsét mégis jellemző - legenda szerint Huszrau Taht-i Szulejmánba vitte az ellenségei számára szent zsákmányt, mint ahogyan korábban Bahrám Gór Szászánida király (421—429) is itt helyezte el a legyőzött hephthalita khán koronáját. Jeruzsálem perzsa elfoglalása és a keresztény ereklyék hadizsákmányul ejtése élénk visszhangot váltott ki az érdekeltek körében. A Palesztinában - főként az északi városokban, mindenekelőtt Akrában és Tiberiaszban - élő zsidók számára azt jelentette, hogy az ősi zsidó városban megszűnt, vagy legalább meggyengült a keresztény papság korábban korlátlan hatalma. Jeruzsálem elfoglalásával Huszrau, mint egykor Kürosz, tápot adott a zsidók messianisztikus reménységének (Széfer Zerubbábel). Ismét nyomban lángra kapott szívükben a vágy, hogy majd a templomot is újjáépíthessék. Az újjáépítést, a hagyomány szerint, a felkent hozza el. A szent város felszabadítását a zsidók lelkesen ünnepelték Babylóniában is. Huszrau hadserege nem állt meg Jeruzsálemben. Tovább haladva, délen a perzsa csapatok elérték Gázát (i. sz. 616), benyomultak Egyiptomba, elfoglalták Alexandriát (i. sz. 619). Ekkor vesztette életét Irgalmas Alamizsnaosztó János patriarcha és sok jeruzsálemi menekült. Maga Huszrau király, délnek hajózva, a Níluson felfelé, eljutott egészen Ethiopia északi határához. A Nílus-völgy tartós megszállására készült, arra, hogy az országot a birodalomhoz csatolja. Már nem pusztán Kürosz lebegett a szeme előtt, inkább Nagy Sándor. Közben Farrukhan tábornok csapatai elérték Konstantinápolyt, pontosabban, a városnak az ázsiai parton fekvő részeit: Szkutarit (i. sz. 615). A Kelet-római birodalom fővárosát mintegy tíz éven át a perzsa katonák sátrai vették körül, legfeljebb mérföldnyire az Aja Szófiától és a császári palotától, jóllehet komolyabb összecsapásra éveken át nemigen került sor. Mindezen felül észak felől az avarok támadása (i. sz. 617) is súlyos fenyegetést jelentett. Egyiptom elvesztése megfosztotta a várost a legfontosabb élelmezési cikktől (gabona). Hérakleiosz már-már azon gondolkodott, hogy odahagyja Konstantinápolyt, és visszatér Karthágóba, ahonnan a császári trón megszerzésére elindult, hogy ott szervezze meg a város felmentését. Csak Szergiosz patriarcha (610-638) erélyes hangú prédikációja tudta eltéríteni szándékától: a székesegyházban a város egész lakosságának színe előtt meg kellett esküdnie arra, hogy nem hagyja el a várost, és vezetni fogja a hadjáratot. Szergiosz a továbbiakban minden lehető módon támogatta: az egyház pénzével, arany-, ezüstkincseivel is. Egy örmény krónikás, Szebeosz fenntartotta Huszrau ebből az időből való levelét Hérakleioszhoz: „Mi, Huszrau, akit az istenek (!) kedvelnek, az egész föld ura, a nagy Hurmuz [IV. Hurmuz Szászánida király, 579-590] fia, belátás nélküli/csekély értelmű és méltatlan szolgánknak, Hérakleiosznak...” stb. A címzés nem azt mutatja, hogy Huszrau fel akarta volna adni a harcot. Irán hatalma ekkor - egy pillanatra - nagyobb területre terjedt ki, mint egy évezreddel korábban a mintaadó Akhaimenida-dinasztiáé. Huszrau már nem a perzsák hagyományos zsákmányszerző hadjáratát folytatta: már felcsillant előtte az igazi hódítás - az igazi világbirodalom - lehetősége. De mint ezt már korábbi jelek is sejteni engedték, a nagyszabású hódító offenzíva eredményeinek megszilárdítása meghaladta az erejét. Nem volt komolyabb hajóhada, amely lehetővé tette volna, hogy a kezét rajta tartsa a Boszporuszon. Nem volt hátországa sem: a győzelemhez támogatást kellett volna kapnia legalább Szíriából és Kis-Ázsiából, emberben, élelmiszerben, hadianyagban egyaránt. A körülzárt Konstantinápoly szorongatott éveiben Hérakleiosz császár végül elérte, hogy a „kékek” és „zöldek” egymással vetélkedő cirkuszi pártjai félretegyék addig békíthetetlen viszályukat, és ez egyszer összefogjanak (i. sz. 622): Jeruzsálem perzsa megszállása és a szent kereszt fog KOMORÓCZY GÉZA: Szent tárgyak Jeruzsálemből: a menóra és a keresztfa a Szászánida-korban 14 2003. DECEMBER 19.