Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)

2003-12-19 / 51-52. szám - Komoróczy Géza: Szent tárgyak Jeruzsálemből: a menóra és a keresztfa a Szászánida-korban (14. oldal)

ÉLET ÉS Í· IRODALOM I. A Kelet-római birodalom (Bizánc) császára, I. Iusztinianosz (527-565) Beliszarioszt (Belizár) (505 k.-565) nevezte ki a mezopotámiai térség fő­­parancsnokává (i. sz. 526). Néhány évvel később reá bízta az egész Kelet - a perzsa front­­ fővezérségét is (i. sz. 529). Beliszariosz Észak-Mezo­­potámiában támadást indított Dara erődje ellen, és sikerült bevennie (i. sz. 530), a következő évben azon­ban, amikor megtámadta a Szíria fe­lől hazafelé tartó perzsa csapatokat, az Euphratész mentén, Szúránál (Szúrije) súlyos vereséget szenvedett (i. sz. 531). Ezt követően a császár visszarendelte a fővárosba, és egy év­tizeden át különböző nyugati had­színtereken adott neki feladatokat. Ezekben a háborúkban a tábornok pompás győzelmeket aratott, a kor leghíresebb hadvezérének számított, és bár udvari intrikák folytán több­ször is hosszabb-rövidebb időre kegy­­vesztetté vált, komoly ellenséges fe­nyegetés idején Iusztinianosz mindig őt állította a hadsereg élére. A jeruzsálemi templom kincseit, szertartási eszközeit, köztük a nagy gyertyatartót (menóra) először II. Na­­bú-kudurri-uszur/Nebukhadreccar babylóni király (605-562) vitte el zsák­mányul, Babylónba (i. e. 587/586), másodszor, a zsidó háború után, a győztes Titus tábornok, Rómába (i. sz. 70), hogy bemutassa őket az apjával közös triumphusán. E tárgyak egyet­len hitelt érdemlő ábrázolása éppen Titusnak a triumphust megörökítő diadalíve a római Fórumon. A menó­­rát vagy a Rómába betörő Alaric Ala­­rich (390-410) nyugati gótjai (visigo­­thae) hurcolták el a Palatumból His­pániába (i. sz. 410), innen pedig a vandálok Africába (Karthago), vagy pedig Geiseric/Genseric (Giserich/Gi­­zerikhosz) vandál király (428-177), amikor a Várost kifosztotta (i. sz. 455), biztosat nem tudunk. Megjegy­zendő, hogy mind Alaric, mind pedig Geiseric keresztény volt (ariánus), és a menórát mint szent tárgyat kezelték. Kimenteni akarták a tévelygő római keresztények méltatlan kezéből. Miu­tán Beliszariosz Gelimer vandál ki­rályt (530-534) Észak-Afrikában, Kar­thágónál legyőzte (i. sz. 533), főváro­sából a jeruzsálemi gyertyatartót is magával vitte az új Rómába, akkor az orthodoxia egyik központjába, Kons­­tantinápoly/Bizáncba. Az eretnekektől megszerzett „hét­ágú mécses”-t (heptalükhosz) a csá­szárvárosban Beliszariosz valóságos császári pompával megrendezett triumphus keretében mutatta be (i. sz. 534). A kortárs bizánci történet­író, Prokopiosz írja, hogy egy zsidó felhívta Iusztinianosz császár egyik fő­emberének figyelmét: a templomi szent tárgyak őrzésére az egyetlen megfelelő hely az lehet, ahol annak idején Salamon király elhelyezte őket, azaz Jeruzsálem, és egyébként is, jog­talan birtoklásuk már két birodalom bukását okozta, Rómáét és Karthá­góét. (Mi inkább azt mondanánk, hogy három birodalom volt, amely Jeruzsálem és a templomi kincstár ki­fosztása után megdőlt: Babylón, Róma és Karthago.) Iusztinianosz mindeze­ket tudomásul vette, és a hirtelen te­herré vált tárgyakat azonnal elküldte Jeruzsálembe, letétbe helyezte őket „a keresztények templomaiban”. Ezek a „templomok” csakis a Szent Sír-bazili­kát jelenthetik, a mai Óváros keresz­tény negyedében. Iusztinianosz kora után Jeruzsá­lemben a szentély tárgyai már aligha tűnhettek volna el minden nyom nél­kül. Ezért arra lehet gondolni, hogy II. Huszrau perzsa király, amikor Je­ruzsálemet elfoglalta (i. sz. 614), mint Jézus keresztfáját, esetleg ugyanúgy magával vitte a menórát és a többi templomi tárgyat is. Ugyanakkor Bí­­borbanszületett Konsztantínosz csá­szár (920/945-959) szerint Bizáncban az ünnepi körmeneteken mindig körbehordozzák a hétágú mécsest. Eszerint a templomi kincsek talán mégis ott maradtak Bizáncban? Ne­tán másolatot készítettek róluk, s ezek esetleg Bizánc török elfoglalásakor (1453) tűntek el? Mellesleg, tudvale­vő, hogy az Oszmán dinasztia örököl­te Bizánc császáraitól az ereklyegyűj­tő szenvedélyt. Isztambulban, a Top­­kapi múzeumában van egy szál Mu­hammad próféta (570-632) szakállá­­ból is. Ha Huszrau Iránjában, a me­nóra minden bizonnyal a keresztfával együtt Ktésziphónban (Iráq) vagy Taht-i Szulejmán (Ganzaka/Liz, Irán) tűz-templomában volt elhelyezve. A Zagrosz magas hegyeiben, egy ki­aludt tűzhányó szomszédságában álló szent város a zoroasztriánus tűz­kul­­tusz egyik központja volt, a királyi tűz temploma, a Szászánida királyok a koronázás szertartása után ide zarán­dokoltak, hogy elvégezzék a beiktatás vallási aktusát. (A város szerepet ját­szik a középkori Grál-legendában.) Arra nézve azonban nincs utalás, hogy Hérakleiosz császár a keresztfá­val együtt a hatalmas arany hétágú mécsest is visszakapta és Jeruzsálem­be visszavitte volna. Vagy Konstanti­­nápolyba vitte. II. A babylóniai zsidók az i. sz. VII. szá­zad elején nagy reményeket fűztek a Szászánidák Bizánc elleni háborújá­hoz. II. Huszrau alatt Babylóniában a zsidók helyzete rendezett volt, a per­zsa hadseregben is szolgálhattak. A diaszpórának azonban nem volt haté­kony központja. Az Ország (Erec) Titus és Hadrianus császár (117-138) óta szilárdan (kelet-)„római” kézen volt, és a keresztény Bizánc ellensége­sen állt szemben a zsidókkal. Paleszti­nában a császári hatóságoknak időről időre erőszakkal kellett elnyomniuk a helyzetüket elviselni nem tudó, elke­seredett zsidók lázongásait. Zsidók a szamaritánusokkal együtt lázadtak fel Iusztinianosz császár ellen (i. sz. 556), majd ők külön is II. Iusztinosz ellen (i. sz. 578) stb. A hatóságok minden kisebb ellenszegülést az egész város vagy tartomány zsidóságán toroltak meg (Antiokheia, Szíria, i. sz. 592/593 stb.). Különösen Phókasz császár (602-610) alatt érte őket sok súlyos bántalom a keresztények részéről. Erőszakos megkeresztelés, sőt, zsidó­­ellenes zavargás (pogrom) is előfor­dult (Antiokheia, i. sz. 608/609). Ha a körülmények romlása, a kiszolgálta­tottság súlyosbodása valóban, mint a hagyomány tanítja, az Örökkévaló szolgájának, a felkentnek (má­­siah/messiás) a közeli eljövetelét jelzi: az idő beteljesedni látszott. Amikor Hérakleiosz (Heraclius) császár (610-641) a bizánci trónt el­foglalta, a Kelet-római birodalmat mindenfelől ellenség vette körül. Ő legelőször a keleti fenyegetést akarta elhárítani: a perzsákat. Kayserinél (Caesarea Mazaca, Törökország) mindjárt győzött is a Szászánida II. (Nagy/Győzedelmes) Huszrau (Apar­­véz/Parvéz) (590-628) hadseregével szemben, de azután ismét megindult, óriási erőkkel, a perzsa támadás. Huszrau hadserege, a Márvány-ten­ger déli partvidéke felől támadva, el­foglalta Antiokheiát (i. sz. 611). Husz­rau ebben az évben - trónra lépése 21. évében - adta ki először pénzét (dinár) a büszke felirattal: „Érán (’yl’n) erős lett.” A vereten Anáhita is­tennő, lángoló dicsfényben. A feliratot a következő évek veretein megismé­telte. Hamarosan Tarszosz és Da­maszkusz is a kezére jutott (i. sz. 613), majd hadserege tovább hatolt előre Palesztina, Tiberiasz, innen pedig Szküthopolisz (Bét-Seán, Izrael) felé. Tiberiaszban, Názáretben, egész Gali­­leában - ahol a legtöbb zsidó élt - örömmel üdvözölték a felszabadító perzsa hadsereget, a csapatokhoz ez­rek csatlakoztak. Majd a tengerpart következett. Itt a zsidók több város­ban - például, Akra/Akkóban - szem­­befordultak a bizánci védősereggel, és segíteni próbálták a perzsákat. Türosz esete bizonytalan. Ezekben az évek­ben (i. sz. 614 k.) az egyik­ a perzsa ostrom kudarcot vallott, a városban élő több ezer zsidó felkelése ellenére. Utóbb­­ Eutükhiosz (877-940) ale­xandriai melkhita patriarcha, orvos és történetíró arab nyelvű Annales­e sze­rint­­ a görögök minden lerombolt keresztény templomért száz-száz zsi­dót végeztek ki megtorlásul (lefejez­ték őket). Caesarea Maritima és Apol­­loniasz (Arszúf) elfoglalása után már egészen közel volt, kissé délebbre, Ju­daea hegyeiben, Jeruzsálem. A diadalmas perzsa hadjárat a zsi­dókat azzal kecsegtette, hogy Jeru­zsálem most végre felszabadul a ró­maiak és a Constantinus császár (306/323-337) óta megszakítatlanul tartó keresztény uralom alól, hogy végre eljön a felkent. Farrukhan perzsa tábornok, a Nyugat főparancsnoka - kitüntető melléknevén: Sáhrvaráz, „a királyság vaddisznaja” (a vaddisznó jelző dicsé­retnek számított) - csapatai i. sz. 614 kora nyáron érkeztek meg Jeruzsá­lem alá. Az eseménytörténet főbb for­rásai: Szebeosz i. sz. VII. századi ör­mény krónikája és Andokhosz Sztra­­tégosz/Antiochus/Eustratius (Strate­­gius) grúz és arab fordításban fenn­maradt krónikája. Zakhariasz, akkor már néhány éve (i. sz. 609 óta) Jeru­zsálem patriarchája, fel akarta adni a várost, de hívei rászorították, hogy mint exarkha­ dux megszervezze a vé­delmet, ezért később a „városvédő” (defensor civitatis) névvel tisztelték meg. A keresztény lakosság egy része Alexandriába menekült, a patriarcha, V. (Irgalmas/Alamizsnaosztó) János (Ióannész Eleémón/Johannes Elee­­mosynar­us) (550-619), aki maga is - melkhita patriarkha - Ciprusról me­nekült el a perzsák elől, szívesen fo­gadta őket. Az ostrom húsz napig tar­tott (i. sz. 614. május/június). A 21. napon a kőhajító gépek (balliszta) lö­vedékeitől leomlott a városfal. A per­zsa katonák elől sokan a hegyekben, barlangokban, a várostól északra - a mai Damaszkuszi kapunál - nyíló ha­talmas ciszternában rejtőztek el, vagy a templomok oltáraihoz menekültek. A perzsa katonák három napon át fosztogattak a szent városban és kör­nyékén, megöltek minden keresz­tényt, aki csak a kezükbe került, fel­dúlták a keresztény szent helyeket, a templomokat. Leégett a Szent Sír-ba­zilika is. A bethlehemi Születés bar­­langja-templomot azonban megkí­mélték, az evangéliumi három keleti bölcsnek (Máté ev. 2,1-12) a homlok­zaton látható ábrázolására tekintettel: perzsa viseletük miatt Zarathustra papjainak vélték őket. Az áldozatok névsorát a Szent Szabász kolostor egyik szerzetese állította össze, 60 000 keresztény halottról beszél. (Tudjuk, a hadseregek létszámára, halottakra, foglyokra vonatkozó adatok az ókor­ban rendszerint erősen túlzók, rend­re felfelé vannak kerekítve.) Antiok­­hosz Sztratégosz azt is állítja, hogy a zsidók felajánlották a keresztény fog­lyoknak: pénzen kiváltják őket, ha megtagadják a keresztény hitet, és zsidóvá lesznek. Ez az ajánlat csupán a kényszer-keresztelések visszájára fordítása lett volna, de hátterében va­lójában a foglyok kiváltásának (pidjon sevujim) zsidó vallási parancsa áll: mint zsidókat hit­társaiknak köteles­ségük lett volna kiváltani őket. A városban élő zsidók nagy lelkese­déssel fogadták a perzsák győzelmét, és felszabadulásnak tekintették. Ugyanígy reagált rá utóbb Dél-Arábi­­ában Muhammad is (Korán, 30,1 skk.). Nem lehetetlen, hogy az ost­rom idején valami módon maguk a zsidók is segítették ellenségeik ellen­ségeit; a keresztény történetírás idő­vel egyre nagyobb szerepet tulajdoní­tott közbeavatkozásuknak. Zsidó ér­telmezés szerint Huszrau, mint haj­dan Róma ellenfele, a párthus Pakó­­rosz (i. e. 40), felszabadította Jeruzsá­lemet, ő most a keresztény „Róma” uralma alól. Farrukhan tábornok igazi küldeté­­ses felszabadítóként viselkedett. A tör­téntek után Jeruzsálemet szerződéssel átadta a zsidóknak. Később a keresz­tények a helybeli zsidókat vádolták a perzsa katonák kegyetlenkedései mi­att. Abban nem kételkedhetünk, hogy a zsidók, megszűnvén „Róma” fenn­hatósága, mielőbb helyre akarták állí­tani Jeruzsálem egykori - halákhikus értelemben - szent város státusát, mint régebben is, Bar Kosziba felkelé­se alatt (i. sz. 132) vagy Iulianus csá­szár keleti hadjárata idején (i. sz. 363), amikor remény nyílt még a templom újjáépítésére is. Rituális buzgalmukat azonban Huszrau nem támogatta. Talán a perzsa keresztények közben­járására (ami, lévén azok nesztoriánu­­sok, meglepő volna); talán mert a zsi­dók nem voltak elegen és elég erősek ahhoz, hogy a város és a tartomány vezetését rájuk bízza; talán mert az el­várt fegyveres zsidó segítség máshol (Türosz) nem bizonyult elegendőnek „Rómá”-val szemben; végül, talán mert a jeruzsálemi zsidók nem tud­tak, Huszrau nesztoriánus kincstárno­ka, Jazdin követelésének megfelelően, elegendő pénzt felhajtani a városban: végül kitiltotta őket Jeruzsálemből (i. sz. 617), és a velük szemben álló ke­resztényeknek megengedte, hogy helyreállítsák lerombolt templomai­kat. Modestus érsek (P-630/634) az új­jáépítéshez az örmény keresztények­től levélben kért segítséget. A szent keresztet - a hagyomány szerint Jézus egykori keresztfáját vagy annak egy darabját - annak ide­jén Helené­ Szent Ilona, Constantinus császár anyja találta meg szentföldi zarándokútja során (i. sz. 323). Az anyacsászárné Jeruzsálemben az ott élő tudós keresztény papok buzgó közreműködésével igen rövid idő alatt tévedhetetlenül azonosítani tud­ta Jézus élet- és szenvedéstörténeté­nek minden topográfiai és tárgyi nyomát. A következő évtizedekben Jeruzsálemben több keresztény za­rándok látta a kereszt-relikviát. Szi­lánkjai azonban hamarosan igen ke­resett ereklyék lettek, több keresztény egyházi központba vittek belőlük egyet-egyet. Az egyik legismertebb ókori zarándok, Silvia Egeria/Aethe­­ria apáca, aki Galliából ment a Szent­földre (i. sz. 380), megbotránkozva említi, hogy valaki már letört belőle egy darabot. Kérdés, közel három­száz évvel Helené után mi maradt meg Jeruzsálemben a durván fara­gott gerenda-cölöpből. (A középkor­ban szinte felmérhetetlen a keresztfa szilánk-ereklyéinek száma; a szent ke­reszt ereklyetartó a nyugat-európai ötvösség külön műformája volt.) A je­ruzsálemi keresztények, mint Tabari arab történetíró írja, a keresztfát arany ládába zárva, elásva őrizték, a hely fölé, hogy ne lehessen észreven­ni, zöldségeskertet ültettek. Farruk­­han-Sáhrvarát kényszerrel és kínzá­sokkal kiszedte belőlük, hogy hol van a láda elrejtve, és amikor engedtek neki, saját kezével ásta ki, és nyom­ban elküldte Mezopotámiába Husz­rau királynak (i. sz. 614). A perzsák más keresztény ereklyéket is maguk­kal vittek: a szivacsot, amelyet a ke­reszt körül álldogálók egyike Jézus­nak felnyújtott (Máté ev. 27,48 stb.), a lándzsát, amellyel egy római katona megadta neki a kegyelemdöfést (Ján. ev. 19,34) stb. A becses zsákmányt elkísérte a „ba­bylóni fogság”-ba, és haláláig mellette maradt, előkelő fogolyként maga is, Zakhariasz patriarcha. Az egyházi ha­gyomány úgy állítja be, hogy a szent keresztet őrizte; valójában Farrukhan bizonyára mint volt városparancsno­kot vitte fogságba. Jeremiás példájá­val élve (Jer. 29), csak éppen az ellen­kező irányban, fogságából levelet in­tézett a jeruzsálemi keresztényekhez, hitük megtartására buzdítva őket. Távolléte alatt Jeruzsálemben Mo­destus érsek volt a helyi képviselője (locum tenens). Huszrau a szent keresztet mint rendkívül értékes győzelmi jelvényt fővárosában, Szeleukeia-Ktésziphón­­ban egy külön e célra épített kincstár­ban helyezte el. Más forrás szerint két keresztény felesége egyikének palotá­jában őriztette, lepecsételt ládában. A két keresztény királyné, a legendás Maria, Maurikiosz császár (582-602) leánya (orthodox), illetve az örmény Líria (monophysita). Talán Zakhariasz patriarcha is a keresztény királyné pa­lotájában kapott méltóságos fogoly­ként elhelyezést. Örményországban egyébként lábra kapott az a híresztelés - inkább kegyes legenda -, hogy maga az Ohrmazd-hívő Huszrau is megke­­resztelkedett. Ismét más forrásban egy bizonytalan értékű - a perzsák el­leni háború további eseményeinek is­meretében egyenesen valószínűtlen, de a keresztfa presztízsét mégis jellem­ző - legenda szerint Huszrau Taht-i Szulejmánba vitte az ellenségei számá­ra szent zsákmányt, mint ahogyan ko­rábban Bahrám Gór Szászánida király (421—429) is itt helyezte el a legyőzött hephthalita khán koronáját. Jeruzsálem perzsa elfoglalása és a keresztény ereklyék hadizsákmányul ejtése élénk visszhangot váltott ki az érdekeltek körében. A Palesztinában - főként az északi városokban, min­denekelőtt Akrában és Tiberiaszban - élő zsidók számára azt jelentette, hogy az ősi zsidó városban megszűnt, vagy legalább meggyengült a keresz­tény papság korábban korlátlan ha­talma. Jeruzsálem elfoglalásával Huszrau, mint egykor Kürosz, tápot adott a zsidók messianisztikus re­ménységének (Széfer Zerubbábel). Is­mét nyomban lángra kapott szívük­ben a vágy, hogy majd a templomot is újjáépíthessék. Az újjáépítést, a ha­gyomány szerint, a felkent hozza el. A szent város felszabadítását a zsidók lelkesen ünnepelték Babylóniában is. Huszrau hadserege nem állt meg Jeruzsálemben. Tovább haladva, dé­len a perzsa csapatok elérték Gázát (i. sz. 616), benyomultak Egyiptom­ba, elfoglalták Alexandriát (i. sz. 619). Ekkor vesztette életét Irgalmas­ Ala­mizsnaosztó János patriarcha és sok jeruzsálemi menekült. Maga Huszrau király, délnek hajózva, a Níluson fel­felé, eljutott egészen Ethiopia északi határához. A Nílus-völgy tartós meg­szállására készült, arra, hogy az orszá­got a birodalomhoz csatolja. Már nem pusztán Kürosz lebegett a szeme előtt, inkább Nagy Sándor. Közben Farrukhan tábornok csa­patai elérték Konstantinápolyt, pon­tosabban, a városnak az ázsiai parton fekvő részeit: Szkutarit (i. sz. 615). A Kelet-római birodalom fővárosát mintegy tíz éven át a perzsa katonák sátrai vették körül, legfeljebb mér­­földnyire az Aja Szófiától és a császári palotától, jóllehet komolyabb össze­csapásra éveken át nemigen került sor. Mindezen felül észak felől az ava­rok támadása (i. sz. 617) is súlyos fe­nyegetést jelentett. Egyiptom elvesz­tése megfosztotta a várost a legfonto­sabb élelmezési cikktől (gabona). Hé­rakleiosz már-már azon gondolko­dott, hogy odahagyja Konstantiná­polyt, és visszatér Karthágóba, ahon­nan a császári trón megszerzésére el­indult, hogy ott szervezze meg a vá­ros felmentését. Csak Szergiosz patri­archa (610-638) erélyes hangú prédi­kációja tudta eltéríteni szándékától: a székesegyházban a város egész lakos­ságának színe előtt meg kellett esküd­nie arra, hogy nem hagyja el a várost, és vezetni fogja a hadjáratot. Szer­giosz a továbbiakban minden lehető módon támogatta: az egyház pénzé­vel, arany-, ezüstkincseivel is. Egy örmény krónikás, Szebeosz fenntartotta Huszrau ebből az időből való levelét Hérakleioszhoz: „Mi, Huszrau, akit az istenek (!) kedvel­nek, az egész föld ura, a nagy Hur­­muz [IV. Hurmuz Szászánida király, 579-590] fia, belátás nélküli/csekély értelmű és méltatlan szolgánknak, Hérakleiosznak...” stb. A címzés nem azt mutatja, hogy Huszrau fel akarta volna adni a harcot. Irán hatalma ekkor - egy pillanat­ra - nagyobb területre terjedt ki, mint egy évezreddel korábban a min­taadó Akhaimenida-dinasztiáé. Husz­rau már nem a perzsák hagyományos zsákmányszerző hadjáratát folytatta: már felcsillant előtte az igazi hódítás - az igazi világbirodalom - lehetősége. De mint ezt már korábbi jelek is sejte­ni engedték, a nagyszabású hódító of­­fenzíva eredményeinek megszilárdí­tása meghaladta az erejét. Nem volt komolyabb hajóhada, amely lehetővé tette volna, hogy a kezét rajta tartsa a Boszporuszon. Nem volt hátországa sem: a győzelemhez támogatást kel­lett volna kapnia legalább Szíriából és Kis-Ázsiából, emberben, élelmiszer­ben, hadianyagban egyaránt. A körülzárt Konstantinápoly szo­rongatott éveiben Hérakleiosz császár végül elérte, hogy a „kékek” és „zöl­dek” egymással vetélkedő cirkuszi pártjai félretegyék addig békíthetet­­len viszályukat, és ez egyszer össze­fogjanak (i. sz. 622): Jeruzsálem per­zsa megszállása és a szent kereszt fog­ KOMORÓCZY GÉZA: Szent tárgyak Jeruzsálemből: a menóra és a keresztfa a Szászánida-korban 14 2003. DECEMBER 19.

Next