Élet és Irodalom, 2003. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)

2003-08-22 / 34. szám - Bárdos László: A kettős túlélés melankóliája és gazdagsága. Lengyel Balázs nyolcvanöt éves • köszöntő (10. oldal) - Zelei Miklós: Magyar karakter (10. oldal)

A kettős túlélés melankóliája és gazdagsága - Lengyel Balázs nyolcvanöt éves - Kanonizálásra törő és kánonokon vitatkozó irodalmi életünkben nincs rovat az olyan jelenlét számára, amilyen Lengyel Balázsé. Mert persze író ő, de nem egészen a „szépíró” értelmében; kritikus és irodalomtörténész, de egyik minőségében sem valamely azonosítható elmélet el- és lekötelezettje; egy kivételes hatású folyóirat, az Újhold szerkesztője, csakhogy ez a folyóirat mindössze két évig jelenhetett meg. 1986-ban, félévkönyv formájában születhetett újjá, majd 1991-ben ismét megszűnt - a szerkesztő tehát 85 évéből még tízet sem tölthetett szerkesztéssel. Mindezen hiányok ellenére Lengyel Balázs (újra) bebizonyította, hogy az ő „típusára” égető szüksége van a magyar irodalomnak: a csoport- és irányzatszervező, de más értékektől sem elzárkózó, érzékeny és határozott ízlésű irodalmárra. Élesen metszett személyiség - ugyan ki ne ismerné, akár szereti, akár idegenkedik tőle? -, mindamellett a „Lengyel Balázs” hangsor nyilvánvalóan több személyt jelöl, sőt több történelmi entitást is. Az utóbbiak közül a Márciusi Frontot meg az Újholdat bizonyosan - mind a kettőt, ez neki sikerült -, az előbbiek köre képlékenyebb: Nemes Nagy Ágnest okvetlenül, de jelöli még Pilinszkyt, Rábát, Gergely Ágnest, Székely Magdát, Ottlikot, Mándyt, vagy akár Weörest és Vast is. Mint ahogyan maga az Újhold is többet jelent önmagánál: szimbólummá vált. Valószínűleg nem szerencsés, hogy így történt; ehhez az adott borzasztó történelmi feltételekre volt szükség. A szerkesztő attól a pillanattól fogva, hogy körvonalazta koncepcióját arról, mi volt s van Babits után - mert 1946-os beköszöntője még feltűnően „koncepciózus” hosszmetszet volt -, a közvetlen politizálástól független, az esztétikai minőség jegyében szerveződő, kiválasztódó műalkotások sorát tekintette az irodalmi folyamat fenntartójának. (Lukács György szemét annyira bántotta Babits neve, hogy nem vette észre tőle: a tanulmánynak a magyar regény XX. századi történetét elmarasztalóan taglaló része szemléletileg nem is áll annyira távol az ő magyarázataitól.) Miután az Újholdat (is) megfojtották, némi kompromisszumkeresés után elkövetkezett Lengyel Balázs sorsa (meg feleségéé, Nemes Nagy Ágnesé és többeké), a némaság. Legközelebb 1972-ben (!) jelenhetett meg tanulmánykötete, a sokatmondó című Hagyomány és kísérlet. Verseskönyvről verseskönyvre című, eredetileg ÉS-beli sorozatában a líra avatott kritikusának és krónikásának bizonyult: nyilvánvaló volt, hogy ízléséhez kik állnak legközelebb, de semmilyen dogma sem zárta le szemét más típusok, irányok által létrehozott értékek előtt. A műbírálat számára a kritikusi ízlésen nyugodott, az ízlés alapja pedig a judicium, az ítélő erő mint bizonyosfajta sensus communis. Ez nyilván úgy „communis”, ahogy minden efféle: nem mindenki osztja. De Lengyel Balázs sohasem riadt vissza a vitától. 1991 után műfajt váltott. Úgy érezhette, hogy Nemes Nagy Ágnes halálával az emlékezés végképp rábízatott. Megírta a szövegezés esendőségében is egyik legkülönb munkáját, a Két Rámát. Esszé is, líratörténet is, útinapló is, de legfőképp emlékezéssel áthatott vallomás. Számot ad a nagy, a sokszor nyomasztóan nagy társsal fennállt, feloldhatatlan szövetségről. Közben kiderül, hogy a szerző arcéle nem mosódik bele a költőről adott egész alakos képbe. Lengyel Balázs finoman, de határozottan érezteti például, hogy tőle idegen volt „a transzcendencia túlméretezett, gomolyos területe”, amelyen a fiatal Pilinszky és Nemes Nagy beszélgetései oly otthonosan mozogtak. E késői írás a póztalan alázat remeke is. Lengyel Balázs tudja és tudatja, hogy az erősebb lét közelében élt - ez az erő az immár halott barátokban is megtestesült. Sajátos paradoxon: az objektív líra, a személytelen alkotásmód híve és tanúja ebben az, összegzésben épp a személyek dicséretét zengi és dadogja el, az egyéni lélek (és alkat és idegzet) nagyarányú és kicsinyes titkainak nyomába szegődik. Lengyel Balázs tanú és emlékező: ma ez a hivatása. És a múlttal öszszeveti a jelent. 1993-94-ben így emlékezett a 30-as évek végére: „mint napjainkban, a nemzeti demagógia akkor is elöntötte a közéletet.” Napjaink, úgy látszik, elhúzódnak. A puszta emlékek sem tetszhetnek mindenkinek. Midőn felidézte Illyésnek egy 50-es évekbeli, az adott helyzetben szégyenletes megnyilatkozását arról, hogy mit tegyen magával a „polgári költő”, az egykoron Illyés szellemében induló, mára a polgári... körök „szellemiségéig” hanyatló nemzetvédelmi folyóirat szigorú megrovásban részesítette, megvédvén tőle Illyést, akiről egyébként a vétkes emlékező már legalább féltucatnyi méltatást írt. Ámde emlékezni az emlékezőnek a legfájdalmasabb. Lengyel Balázs kétszeres túlélő társával és társaival együtt hajdan a fasizmus áldozataival szemben éreztek lelkiismeret-furdalást (ők!), s ebből líraépítő motívum is lett; a társ, a társak eltávozta után pedig magányosan kell kivallania a túlélés különös melankóliáját. Róma se ugyanaz már: csak a tériszony köti össze a múltat a jelennel, az emlékezés akaratlan, megrendítő metaforájaként. A tériszony a Pantheon kupolájából aláereszkedve (Ágnessel, 1948) s a Magyar Akadémia felismerhetetlenné vált folyosóin (1993). Ezt a kábító, rémítő szakadékot mégis átíveli valamely nyomkövető hűség. Adassék idő az emlékezőnek. Bárdos László MEGJELENT Buzási Enikő Mányoki Ádám (1673-1757) Monográfia és oeuvre-katalógus magyar és német nyelven 250 fekete-fehér és 70 színes reprodukcióval Megvásárolható a Magyar Nemzeti Galériában. Információ: 224-3700/423 www.mng.hu mng@mng.hu ÉLET ÉS|· 1 i1 IRODALOM1 ZELEI MIKLÓS: Magyar karakter Nem nemzeti jellem, hanem nemzeti jelleg, hang és betű értelmében. Már ez is, nemmel kezdeni egy dolgozatot, az én nemzeti jellememhez tartozik - a csupa igenyes-pozitív(dadadnyesyesyes)-gondolkodás virágkorában. Amikor az gondolkodik pozitívan, aki igeneket mond? Mire is? Ha jól számolom, négy nem van kimondva és eldugva az indítómondatban, a latinitás globalitásában is szabványos magyar karakterekkel, olyanokkal, amelyeket mindig gond nélkül szállított a virtuális posta. Ellentétben az olyan kivételességekkel, mint az í, ó, ő, ú, ű. Helyettük inkább krikszkrakszok mentek át. Történelmünk ábécéjének is vannak olyan jelei, amelyek nem mennek át; a világkorszak képernyőjén érthetetlen-értelmetlen krikszkrakszok villódznak kibogozhatatlanul kusza rendben: a magyar történelmi kivételesség hosszú í, ó, ő, ú, ű betűinek alakzatai. Kelet-Berlin-Nyugat-Berlin világtörténelem. Dél-Komárom-Észak-Komárom határátkelő. Sátoraljaújhely két fele szintén. Csak úgy, mint Záhony is meg Csap is. Ezt az utóbbi városkát csakis azért hozom ide, mert talán az egyetlen, amelynek nevét nem az új, hanem az eredeti tulajdonos változtatta meg. A latin betűkkel szlovákul, cirillel pedig oroszul, ukránul Csopnak leírt helynevet az új, újabb és legújabb tulajdonosok egyetemlegesen Csapnak ejtik. Kizárólag a Magyar Államvasutak megafonjaiból hallani azt, hogy Csop. Nem a település, hanem a neve van kettévágva. Az eredeti tulajdonos gyávaságának, tudatlanságának, lustaságának fűrészfogú késével. A magyar határnak nincs szociológiai tudománya. Ki tudja, hogy a régi és az új határok mellett, a történelmi Magyarország területén az utód- és utód-utódállamokat elválasztó új határokon milyen változások történtek? Milyen társadalmi átalakulások mentek végbe? Demográfiai virágzás, fogyás? Gazdasági felemelkedés, hanyatlás, eufória avagy depresszió követte-e a régi határ megszűnését, és újak meghúzását olyan helyeken is, ahol addig határ soha nem volt? Milyen népesedési, gazdasági, társadalmi, kulturális holt terek jöttek létre a természetes egységek szétdarabolásának következtében? Ha Magyarország határainak fölfedezése címmel valaha is kutatás, könyvsorozat indult volna, tudnánk, hogy hány és hány kettévágott település van az új határokon. Nemcsak az új magyar határon, hanem a néhai csehszlovák-román, vagyis az elenyészett szovjet-román, azaz a mai ukrán-román határon, a Felső- Tisza jobb és bal partján, például Nagybocskó a jobb parton, a balon pedig Kisbocskó. Nagybocskó, ahol a kárpátaljai görög katolikus egyház mártír püspöke, a boldoggá avatott Romzsa Teodor, valamint az ugyancsak természetellenes halállal elpusztult Korvin Ottó született, akit kompország keleti dokkolásának idején szentesítettek. Anélkül persze, hogy szülőfalujának viszontagságai is szóba kerültek volna. Mondjunk el egyet akkor most! Az első világháború után, az új határok kimetszésének idején ballag a vasárnapi hídon a falu egyik feléből a nép a falu másik felébe, Kisbocskóról Nagybocskóra, templomba. De a híd közepén ott állt a cseh katona, és nem engedte őket, mert határ van. Megfogták, beledobták a Tiszába, és mentek imádni az urat. De a következő vasárnap már nem tudták ezt megcsinálni, mert golyószóróval állt ott a cseh katona. Templom nélkül maradtak, de nem úr nélkül. Nagy- és kisközösség életterepét egyaránt szétzúzta a nagyipari határgyártás. Nagyipar, amelynek gépezete a háború, prolija a közkatona meg a lemészárolt vagy járulékos veszteségként elpusztult civil. Igazgató tanácsa pedig többé-kevésbé ugyanazokból a nemzetek fölötti intézményekből áll - szívük és eszük helyén a pénzszekrénnyel -, amelyek békében is osztják a győztes lapokat. Nincs a magyar határnak szociológiája, de szociografikus mélyfúrásokat azért saját szakállára csinálhat az ember, így kutattam a szlovák-ukrán határon egy nyolcszáz lelkes, ungvidéki magyar falut, Szelmencet. Pontosabban a hatszáz lakosú keletszlovákiai Nagyszelmencet és a kétszáz lakót számláló nyugat-ukrajnai, vagyis kárpátaljai Kisszelmencet. Egy Mut Ung vármegyéből, amelynek, mi a (Kogutowicz) Manó!, ukrajnai felét Szoloncinak hívják, szlovákiai felét Vel’ké Slemencének, de amikor ideiglenesen még mindketten Csehszlovákiában tartózkodtak, akkor Szolonci-Kisszelmencnek Malé Slemence volt a neve. A falucska ekként öt-hat néven vonulhatna be a történelembe. Ha volna történelem, amelyik befogadná. De ezeket a históriákat a magyar iskolákban se tanítják. 1994 őszétől öt éven át kerülgettem a határokat, jártam a falu két felét, és 2000 tavaszán megjelent A kettéírt falu című dokumentumregényem, amely elmondja, hogy az öt méter magasra húzott, új, átláthatatlan határ 1944-45-től miként brutalizált ketté családokat, rokonokat, barátokat, hogyan semmisítette meg a szolidaritás, az együttérzés, a közösségi összetartozás alaptulajdonságait, az egyéniséggel egyetemben. A dokumentumregényben éppen egy részeg ember válaszol Petőfi Sándornak: „Mert a Tisza a legmagyarabb folyó. Ukrajnában ered, és Szerbiában folyik a Dunába.” Sikere volt a könyvnek. Hónapokon át foglalkozott vele a média, és azóta is előkerül a falum valamelyik képernyőn vagy a rádióban. Ez segített hozzá egy ritka tapasztalathoz, ahhoz, hogy lássam, amint - a számítógépészettől kölcsönzött szóval - egy furcsa virtualitás születik: mutatja a média a különös valóságot, amint Csehszlovákia szétválása, a Szovjetunió széthullása után jó egy évtizeddel is áll még a vasfüggöny: 2003-ban a szovjet-csehszlovák határ egy magyar faluban, 2004-ben pedig a schengeni kerítés fog kiépülni ugyanott. A sztálini diktatúra öröksége az európai demokrácia záloga lesz. De mintha e valóság mégse létezne! És mintha a média ennek a virtuális nemlétnek a fenntartását szolgálná. Ellentétben azzal, amikor valami nem létezik, de mutatják, tehát van. Ebből következik az ellenkezője is? Mutatják, tehát nincs? A technikai fejlődésnek köszönhetően a magyar karakterek, a hosszú í, ó, ő, ú, ű már gond nélkül átmennek. Fejlődés haladás nélkül: a betű megy, a tartalom nem. Tartalom, amely még nem időszerűből egy pillanat alatt már nem időszerűvé alakult át. Mi történt közben? Milyen alkímia változtatja át az ócskavasat arannyá? Vasfüggönyből aranyfüggöny — miközben semmi sem fordul. Hacsak nem annyi, hogy nemsoká uniós határőrök fognak álldogálni a falu egyik felében, akikhez netán még angolul is szólhatnak majd a fogyatkozó őslakosok, akiknek a multikulturalitás eddig is annyit jelentett csupán, hogy sok nyelven nem tudnak rendesen, hogy síkos útjukon az anyanyelvük is csúszik ki alóluk. * De mindez miért volna baj, ha azok az emberek, ott az aranyfüggönyön is túl, tulajdonképpen nem is léteznek? 112003. AUGUSZTUS 22.