Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-30 / 5. szám - Gyukics Gábor: Kora tavaszi este a Kínai Negyedben | Behelyettesítés • vers (16. oldal) - Péterfy Gergely: Az ellenállás vize. Kende Tamásnak • széppróza | Tárcatár (16. oldal)

GYURICS GÁBOR: Kora tavaszi este a Kínai Negyedben Bőrömről lesimított porral etetem a pókokat karcsú kés szeli ketté a napot rutinból esik az eső a fény a felhők fölött rekedt kínai nénikék kártyáznak a parkban bólében ázik bokájuk és a kisszék, amin ülnek vaskos néger jósoltat parázstól lukacsos ingben koraszülött szentjánosbogarak világítják meg tenyerét kínai bácsikák taj­csiznak a sportpálya betonján az elágazás átöleli a homokot a brooklyni híd alatt hajléktalanoknak kalapál a szókovács tetovált szavait magukkal viszik az éjszakaiba, amikor vodkájuk elfogyott az arab boltos megfontoltan átszámol minden fillért TÁRCATÁR O­ lvassuk egy régi könyvben, hogy így ne­vezte volna valamelyik hajdani királyunk a Dunát, aqua contradictionalis, Visegrá­­don volt éppen, amikor így nevezte, mi pedig most itten átellenben, a szigeten (nevezzük így). Az elnevezés több okból is különösen ked­vünkre való. Mindenekelőtt persze önös okokból, hiszen mi is nap mint nap ellenál­lunk itten a legkülönfélébb dolgoknak, ame­lyek seregestül támadnak ránk, jelesül harcias exfeleségek, fagyos légörvényekben a hó, és saját, szűnni nem akaró, kétségekkel súlyosbí­tott letargiánk. Meg még ami ehhez jönni szo­kott, ez­ az, mindegy, ne részletezzük. Aztán kedvünkre való azért is, mert az ör­dög tudja miért, de irgalmatlanul pontos me­tafora ez. Nem mintha azt gondolnánk, hogy Verőcétől Vlagyivosztokig a barbárok komor, ködlepte földje terül el, és mi, a napfényes nyugat utolsó szögletén, tudós könyveink és asztrolábiumunk mellől projektálnánk rájuk összes rémálmaink, de az az igazság, hogy mégis így gondoljuk. Nem bírunk máshogy gondolkodni, sajnál­juk, így tanultuk, hogy Nagymaros az már a ge­pidák földje, amit legfeljebb távcsővel szemlé­lünk, s ahová fegyverrel kelünk át, ha már nem bírunk magunkkal, mert barátaink tör­ténetesen csónakot béreltek, és ránk vár a feladat, hogy megtaláljuk azt a kocsmát, ahol a régi sváb kereskedőház tornácán rúgtunk be tavaly. (Világos: a régi sváb kereskedőház a kocsma.) Sajnáljuk, legjobb mestereink figyelmezteté­se ellenére sem tudjuk már feladni a biroda­­lom/barbaricum ellentétpárt, sem a belőle adódó, üde toposzokkal kecsegtető perspektí­vát, még annyira sem, hogy bizonyos korláto­zásokkal barbároknak tekintsük magunk, és birodalmiságunkat innen próbáljuk újraértel­mezni. Pláne, hogy fordítva. Merthogy birodalmiak volnánk, vagy mi, tudós könyveink között, tudós barátaink kö­rében, így gondolkodunk mostanában, hogy letar­giánkból kilendüljünk, harcias exfeleségeink fel ne tudjanak bosszantani, s hogy be ne lep­jen bennünket teljesen a hó. Legyenek mindezek a barbárok jellemzői, az öngyilkosságot fontolgató, hisztériától ha­lálra gyötört, fagyhalál szélén lilán vacogó ge­pidáké. Lila gepidákéi. Fülünk becsukjuk, szemünk be zárjuk, így hát átkozódás, szidalmak, és követelőzés iránt süketen, a talajgimnasztika iránt vakon, ajkunkon bölcs mosollyal üldögélünk, tudós könyveinkre gondolunk, és megrakjuk a kandallót. Persze nyilván nem volna haszontalan, ha olykor barbárként, gepidaként gondolnánk el önmagunk; ez helyzetünkön bizonyára sokat lendíthetne, bizonyos idegbajainkból kigyó­gyítana, aranyport hintene életszemléletünk­re, valamint rózsaszirmokat, de hát letargiánk éppen ebben áll, hogy aprólékosan, hallatlan türelemmel kibaszunk magunkkal. Ez is egy tipikusan birodalmi jellemvonás, mint a markáns arcéi, valamint, hogy gya­korta fantáziálunk arról, bronz mellszobor­ként hogyan mutatnánk. ÉLET ÉS|# IRODALOM1V I­I Az ellenállás vize Kende Tamásnak Végh András rajza Ezt tükör előtt viszonylag nehéz belőni. Kedvünkre való ez az aqua contradictionalis továbbá azért, mert az ellentmondásnak is vi­ze az, amely az ellenállásé, miként ez az ékes latin szavakból nyilvánvalóan kiviláglik. Sok mindennek mondtunk itt már ellent, vagy legalábbis megpróbálkoztunk vele, míg­nem beletompultunk ebbe a küzdelembe, s tompultságunkhoz bölcseleti támaszt keres­tünk. Ez időben nagyjából egybe esik poca­kunk megnövekedésével. A falakat megemel­tettük, a lőréseket kitágíttattuk, kikotortattuk a vizesárkot, és átengedtük magunkat polito­­xikomániánknak. És kedvünkre való azért, mert eléggé közel jutottunk két felismeréshez: a teljes felisme­rést voltaképp csak mi magunk halogatjuk, de alighanem csak azért, mert a hosszas előjá­ték hívei vagyunk. Az egyik tétova felismerés az ellentmondás másik értelmével is egybeesik, nagy aszályok idején ugyanis sokat álltunk egész a vízhatá­ron, a sziget legszélső csücskében, amelyet, a gepida szlenget átvéve, egyszerűen csak spicc­nek neveztünk, és nem is kellett emlékeze­tünket megerőltetni ahhoz, hogy felidézzük régi, nagy ellenálló öregek elbeszéléseit, akik ugyanezt a víziót még harminc-negyven mé­terrel beljebbről szemlélték, és gyerekkorunk­ra visszagondolva mi is tanúsíthatjuk, hogy hátrébb volt a sziget, amely ezek szerint las­san araszol fölfelé. Kavicsok és homok formá­jában így riasztó egyszerűséggel materializálja a bennünk elmúló időt, s nem egy tudós ba­rátunk őrült már bele a kísérletbe, hogy e ka­vicsok és homokszemek számát, valamint a mért időt valahogyan összefüggésbe hozza. Ilyenkor mi asztrolábiumunk, homok-, víz-, mechanikus-, nap- és egyéb órákból álló gyűj­teményünkhöz menekülünk. A másik, hogy a leginkább mi vagyunk azok, akinek a víz ellenáll. Homályos gyanú még csak ez, amelynek egy-egy apróbb pon­ton olykor ez­ az ellentmondani látszik, de nem kétséges, hogy az érvek végső összecsapá­sában alulmaradnak. Hiába teszünk sétákat a parton tudós barátainkkal, hiába dicsérjük a partvonal nemes ívét, a vízszint szeszélyes és démoni változásait, a felszállni készülő hattyúk bukdácsolását a jégtáblák között, hiába emlék­szünk közösen vissza a nyárra, amikor ott he­­verésztünk sörrel kezünkben a fűzfák alatt, ahol most feltorlódott a jég, s ahol a tudós ba­rátok strandröplabdával próbálkoztak, a gepi­dák nem kis mulatságára, most zúzmarás uszadékfák meredeznek, a folyó szeretetünket kitartóan visszautasítja. Hiába áltatjuk azzal magunkat, hogy szeretjük ezt a folyót, és hiá­ba azzal, hogy viszontszeret. Nem is ő jelenik meg álmainkban, hanem fagyott félmarhák (lásd féldisznó) között csú­­szunk-mászunk a domboldalon, mígnem tel­jesen beszorulunk, lábcsontok és fagyott tő­­gyek közé, és ordítva, fulladozva ébredünk. Ilyenkor aztán kibotorkálunk a sötétben a ház elé, és bámuljuk a csillagos eget. Az sem szeret minket egyébként. Behelyettesítés A Dante kávéház újra olyan üres, mint feneketlen éjszakák reggele az örök karneválok városaiban. A kockás kő a mexikói kávéfőző fiú felmosórongyától nedves, a pincérnő haja frissen vágott, egy éve talán, hogy utoljára láttam. Az idős olasz hölgyek ma is egyedül üldögélnek megszokott asztaluknál, szódavizet iszogatnak kapucíner után. Körbeveszik magukat idegen test- és gyomorszagokkal, ez a kávéház nekik otthon és család. 2004. JANUÁR 30. . _______

Next