Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
2004-01-30 / 5. szám - Gyukics Gábor: Kora tavaszi este a Kínai Negyedben | Behelyettesítés • vers (16. oldal) - Péterfy Gergely: Az ellenállás vize. Kende Tamásnak • széppróza | Tárcatár (16. oldal)
GYURICS GÁBOR: Kora tavaszi este a Kínai Negyedben Bőrömről lesimított porral etetem a pókokat karcsú kés szeli ketté a napot rutinból esik az eső a fény a felhők fölött rekedt kínai nénikék kártyáznak a parkban bólében ázik bokájuk és a kisszék, amin ülnek vaskos néger jósoltat parázstól lukacsos ingben koraszülött szentjánosbogarak világítják meg tenyerét kínai bácsikák tajcsiznak a sportpálya betonján az elágazás átöleli a homokot a brooklyni híd alatt hajléktalanoknak kalapál a szókovács tetovált szavait magukkal viszik az éjszakaiba, amikor vodkájuk elfogyott az arab boltos megfontoltan átszámol minden fillért TÁRCATÁR O lvassuk egy régi könyvben, hogy így nevezte volna valamelyik hajdani királyunk a Dunát, aqua contradictionalis, Visegrádon volt éppen, amikor így nevezte, mi pedig most itten átellenben, a szigeten (nevezzük így). Az elnevezés több okból is különösen kedvünkre való. Mindenekelőtt persze önös okokból, hiszen mi is nap mint nap ellenállunk itten a legkülönfélébb dolgoknak, amelyek seregestül támadnak ránk, jelesül harcias exfeleségek, fagyos légörvényekben a hó, és saját, szűnni nem akaró, kétségekkel súlyosbított letargiánk. Meg még ami ehhez jönni szokott, ez az, mindegy, ne részletezzük. Aztán kedvünkre való azért is, mert az ördög tudja miért, de irgalmatlanul pontos metafora ez. Nem mintha azt gondolnánk, hogy Verőcétől Vlagyivosztokig a barbárok komor, ködlepte földje terül el, és mi, a napfényes nyugat utolsó szögletén, tudós könyveink és asztrolábiumunk mellől projektálnánk rájuk összes rémálmaink, de az az igazság, hogy mégis így gondoljuk. Nem bírunk máshogy gondolkodni, sajnáljuk, így tanultuk, hogy Nagymaros az már a gepidák földje, amit legfeljebb távcsővel szemlélünk, s ahová fegyverrel kelünk át, ha már nem bírunk magunkkal, mert barátaink történetesen csónakot béreltek, és ránk vár a feladat, hogy megtaláljuk azt a kocsmát, ahol a régi sváb kereskedőház tornácán rúgtunk be tavaly. (Világos: a régi sváb kereskedőház a kocsma.) Sajnáljuk, legjobb mestereink figyelmeztetése ellenére sem tudjuk már feladni a birodalom/barbaricum ellentétpárt, sem a belőle adódó, üde toposzokkal kecsegtető perspektívát, még annyira sem, hogy bizonyos korlátozásokkal barbároknak tekintsük magunk, és birodalmiságunkat innen próbáljuk újraértelmezni. Pláne, hogy fordítva. Merthogy birodalmiak volnánk, vagy mi, tudós könyveink között, tudós barátaink körében, így gondolkodunk mostanában, hogy letargiánkból kilendüljünk, harcias exfeleségeink fel ne tudjanak bosszantani, s hogy be ne lepjen bennünket teljesen a hó. Legyenek mindezek a barbárok jellemzői, az öngyilkosságot fontolgató, hisztériától halálra gyötört, fagyhalál szélén lilán vacogó gepidáké. Lila gepidákéi. Fülünk becsukjuk, szemünk be zárjuk, így hát átkozódás, szidalmak, és követelőzés iránt süketen, a talajgimnasztika iránt vakon, ajkunkon bölcs mosollyal üldögélünk, tudós könyveinkre gondolunk, és megrakjuk a kandallót. Persze nyilván nem volna haszontalan, ha olykor barbárként, gepidaként gondolnánk el önmagunk; ez helyzetünkön bizonyára sokat lendíthetne, bizonyos idegbajainkból kigyógyítana, aranyport hintene életszemléletünkre, valamint rózsaszirmokat, de hát letargiánk éppen ebben áll, hogy aprólékosan, hallatlan türelemmel kibaszunk magunkkal. Ez is egy tipikusan birodalmi jellemvonás, mint a markáns arcéi, valamint, hogy gyakorta fantáziálunk arról, bronz mellszoborként hogyan mutatnánk. ÉLET ÉS|# IRODALOM1V II Az ellenállás vize Kende Tamásnak Végh András rajza Ezt tükör előtt viszonylag nehéz belőni. Kedvünkre való ez az aqua contradictionalis továbbá azért, mert az ellentmondásnak is vize az, amely az ellenállásé, miként ez az ékes latin szavakból nyilvánvalóan kiviláglik. Sok mindennek mondtunk itt már ellent, vagy legalábbis megpróbálkoztunk vele, mígnem beletompultunk ebbe a küzdelembe, s tompultságunkhoz bölcseleti támaszt kerestünk. Ez időben nagyjából egybe esik pocakunk megnövekedésével. A falakat megemeltettük, a lőréseket kitágíttattuk, kikotortattuk a vizesárkot, és átengedtük magunkat politoxikomániánknak. És kedvünkre való azért, mert eléggé közel jutottunk két felismeréshez: a teljes felismerést voltaképp csak mi magunk halogatjuk, de alighanem csak azért, mert a hosszas előjáték hívei vagyunk. Az egyik tétova felismerés az ellentmondás másik értelmével is egybeesik, nagy aszályok idején ugyanis sokat álltunk egész a vízhatáron, a sziget legszélső csücskében, amelyet, a gepida szlenget átvéve, egyszerűen csak spiccnek neveztünk, és nem is kellett emlékezetünket megerőltetni ahhoz, hogy felidézzük régi, nagy ellenálló öregek elbeszéléseit, akik ugyanezt a víziót még harminc-negyven méterrel beljebbről szemlélték, és gyerekkorunkra visszagondolva mi is tanúsíthatjuk, hogy hátrébb volt a sziget, amely ezek szerint lassan araszol fölfelé. Kavicsok és homok formájában így riasztó egyszerűséggel materializálja a bennünk elmúló időt, s nem egy tudós barátunk őrült már bele a kísérletbe, hogy e kavicsok és homokszemek számát, valamint a mért időt valahogyan összefüggésbe hozza. Ilyenkor mi asztrolábiumunk, homok-, víz-, mechanikus-, nap- és egyéb órákból álló gyűjteményünkhöz menekülünk. A másik, hogy a leginkább mi vagyunk azok, akinek a víz ellenáll. Homályos gyanú még csak ez, amelynek egy-egy apróbb ponton olykor ez az ellentmondani látszik, de nem kétséges, hogy az érvek végső összecsapásában alulmaradnak. Hiába teszünk sétákat a parton tudós barátainkkal, hiába dicsérjük a partvonal nemes ívét, a vízszint szeszélyes és démoni változásait, a felszállni készülő hattyúk bukdácsolását a jégtáblák között, hiába emlékszünk közösen vissza a nyárra, amikor ott heverésztünk sörrel kezünkben a fűzfák alatt, ahol most feltorlódott a jég, s ahol a tudós barátok strandröplabdával próbálkoztak, a gepidák nem kis mulatságára, most zúzmarás uszadékfák meredeznek, a folyó szeretetünket kitartóan visszautasítja. Hiába áltatjuk azzal magunkat, hogy szeretjük ezt a folyót, és hiába azzal, hogy viszontszeret. Nem is ő jelenik meg álmainkban, hanem fagyott félmarhák (lásd féldisznó) között csúszunk-mászunk a domboldalon, mígnem teljesen beszorulunk, lábcsontok és fagyott tőgyek közé, és ordítva, fulladozva ébredünk. Ilyenkor aztán kibotorkálunk a sötétben a ház elé, és bámuljuk a csillagos eget. Az sem szeret minket egyébként. Behelyettesítés A Dante kávéház újra olyan üres, mint feneketlen éjszakák reggele az örök karneválok városaiban. A kockás kő a mexikói kávéfőző fiú felmosórongyától nedves, a pincérnő haja frissen vágott, egy éve talán, hogy utoljára láttam. Az idős olasz hölgyek ma is egyedül üldögélnek megszokott asztaluknál, szódavizet iszogatnak kapucíner után. Körbeveszik magukat idegen test- és gyomorszagokkal, ez a kávéház nekik otthon és család. 2004. JANUÁR 30. . _______