Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
2004-05-28 / 22. szám - Szörényi László: „Vedd szívesen csekély iratomat…”. (Irodalom családi használatra) | Barta János: Arany János és kortársai | Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve | Polgárosodás és irodalom • könyvkritika | Ex libris • „Vedd szívesen csekély iratomat…”. (Irodalom családi használatra) (Nyíregyháza, 2004.) | Barta János: Arany János és kortársai (I-II. kötet. (Kossuth Egyetemi Kiadó, 2003.) | Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve. Szerkesztette Takáts József (Kijárat Kiadó, 2003.) | Polgárosodás és irodalom. Szerkesztette: Alexa Károly (Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány Kölcsey Intézete, 2003.) (25. oldal)
Egyre áttekinthetetlenebbé válik az irodalomról való beszédmód. Nem is jól mondom, hiszen egyes számban alig lehet használni a beszédmód kifejezést; tisztább és egyszerűbb, hogy ha eleve több, egymás mellett is megálló és szerencsés esetben egymást talán ki is egészítő, magyarázó vagy segítő beszédmódról gondolkodunk. Eszem ágában sincs elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni, de annyit igen jó lelkiismerettel ajánlhatok mindenkinek, akit érdekel az irodalom, és a róla való beszédet sem veti meg, hogy használja ki a sokszínűség áldásait, és örüljön annak, ha vegyes salátaszerű felhozatal, illetve tálalás segíti előételként a megkerülhetetlen munkát, maguknak a műveknek a megemésztését. Ezért úgy állítottam össze a mostani elmélkedés tárgyát képező könyvek választékát, hogy az olvasót - ha van neki - megingathassam egyoldalú módszertani elkötelezettségében; illetve - ha nincs neki - arra biztassam, hogy sürgősen szerezzen be legalább két-három elfogultságot. „Vedd szívesen csekély iratomat...” (Irodalom családi használatra) Mindig nagyon erős késztetést éreztem, hogy utána képzelődjek annak, amit Krúdy ír valahol: hajdani eleink úgy húzták ki a Bach-korszakot, hogy bevackolódtak egy-egy ládába, és ott végtelenül hosszú regényeket olvastak. Tudjuk, persze tudjuk, hogy valahogyan kihúzták, s a keserűség és az élni akarás egészen sajátos keveréke határozta meg mindennapjaikat. Ha az úgynevezett „magas” irodalmat nézzük azonban mondjuk Arany verseit vagy levelezését Tompa Mihállyal (amely egyébként is túl sok képes beszédet tartalmaz a biztosra vehető levélfelbontók olvasásmódjának megnehezítésére) vagy Jókai-regényeket, vagy akár későbbről Tolnai Lajos torzképeit - mégis szétfoszlik minden elképzelésünk, ha a hétköznapok szürkeségét próbáljuk rekonstruálni a sztoikus apátia, a megsemmisítő irónia vagy a patetikus lelkesítés kódjaiból kiinduló átalakítással. Kár, hogy például alig-alig ismerünk valamit Arany feleségének családi vagy baráti levelezéséből... így aztán azt tudhatjuk, hogy sötéten nézett szegény költőre,amikor az hazajött Nagykőrösön a tanítás után, de ezt persze Aranytól tudjuk. Mert hiszen: „férfié az élet gondja”. Éppen ezért hihetetlenül érdekes ajándékot kapott nemcsak a 85. születésnapját ünneplő hajdani Eötvös-kollégista irodalomtörténész, legendás pedagógus és iskolateremtő nyíregyházi helytörténész, Margócsy József, hanem minden olvasó, aki kézbe veszi ezt a kötetet. Ugyanis nem csupán a kiterjedt család különböző tagjainál megmaradt, feltétlenül irodalmi értékű és érdekű, kiadatlan szövegeket olvashatunk! Legelőször Pongrácz Miklósné Clementis Erzsébet (1831-1916) naplóját. 1852. január 25-én kezdődnek a feljegyzések, amelyek igen sűrűek és részletesek egészen az 1850-es évek végéig, majd néhány - inkább memoárszerű - visszatekintéssel zárulnak a naplóíró öregkorában. Egy erős és a szerencsétlenségektől nem félő, az átlagnál jóval érzékenyebb és műveltebb fiatalasszonyt ismerünk meg, aki egyre nehezebben tűri férje elhatalmasodó kártyaszenvedélyét, és gyászolja néha kicsiny korban meghalt gyermekeit. Hont, Borsod megye apró falvaiban él az intézőcsalád; a politika a néha beállító zsandárok személyében jelenik meg, valamint a naplóba másolt hazafias versek jeleznek valamit, vagy az az elkeseredett hang, amellyel az asszony Olaszországban harcoló öccséről szól, aki osztrák katonaként a zsarnokot szolgálja. És a jövő? Minden újszülött gyermeknek olyan főkötőcskét ajándékoznak a keresztszülők, amelynek piros és zöld szalagocskája van... A naplóíró húga titkos regényírónő volt! Az egész kötetet kiadó és gondozó Margócsy István szerint valószínűleg valamely érzelmes német regényből magyaríthatta szívszaggató történetét, ahol a két szerelmi vetélytársnő végül ugyanabban a kolostorban végzi apácaként. Nagyon figyelemreméltó azonban néhány jelenet: ilyen például a bál és a hozzákapcsolódó intrika, amely hivatásos írónak se válnék szégyenére. A rákövetkező kéziratos énekgyűjtemények - köztük az egyik egy félhivatásos íróé, egy régi Margócsy József evangélikus lelkészé - együtt a naplóval és a regénnyel egyedülálló betekintést engednek annak a polgári irodalomfogyasztó és adott esetben irodalomtermelő magyarországi rétegnek a műveltségébe és eszményeibe, amelynek kultúrája már nem azonos az 1848 előtti nemesi, honorációi, illetve paraszti kultúrával, és később pedig eltűnik, vagy felszívódik a főváros és a nagyvárosok által kialakított új típusú polgárság ízlésébe. (Margócsy József 85. születésnapjára. A kötetet szerkesztette, a kéziratokat gondozta, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és a kísérő szövegeket írta Margócsy István. Nyíregyháza, 2004. 251 oldal, ármegjelölés nélkül) Barta János: Arany János és kortársai Az egyik leghiányzóbb monográfiát Aranyról Barta János írta, illetve nem írta. Silány szójátékom természetesen nem arra a valóban megírt monográfiájára céloz, amelyet elégtelennek és hiányosnak érzett ő maga is, és amelyből úgy hiszem, ma már nemigen tanulhatunk. Hanem arra a makacs igényre gondolok, amellyel oly sokszor újra meg újra visszatért Arany Jánoshoz; kitartása még a hosszúra nyúlt és a végén hosszú betegségekkel sújtott tudósi életpálya végén is pompás eredményeket hozott. Kritikusai sokat töprengtek azon, hogy vajon alkatilag állott-e tőle távol a monográfia mint műfaj, vagy pedig életkörülményei nem engedték meg neki azt, hogy egy-egy viszonylag hoszszabb időszakban, minden mást félretéve csak egy témára koncentráljon. Gondolom, hogy mind a két megfigyelés igaz, de talán döntőbb szerepet az játszhatott, hogy Barta túlságosan is jól ismerte saját lelki és tudósi alkatát, és éppen ezért bénítólag hathatott rá, hogy valamilyen szerkezeti hasonlóságot fedezett fel saját maga és kedves költője, Arany műveltség alkatában és művek létrehozására törekvő célkitűzéseiben. Éppen ezért a mai olvasónak, aki esetleg már szkeptikus is lehet a monografikus feldolgozás műfajával szemben, hallatlanul megvilágosító, hogy egy-egy döntő megállapításában Barta évtizedekkel megelőlegezte a mai harminc év körüli irodalomtörténész generációnak azt a szemléletmódját, amely új kánont akar szerkeszteni a kimeríthetetlen aranyi kincsestárból. Gondolok itt elsősorban A nagyidai cigányok értelmezésére, amelyben véleményem szerint Barta János sikerrel oldotta fel azt az oly sok értelmezőnek megoldhatatlan nehézséget vagy pedig magyarázatra nem szoruló evidenciát képező kettősséget, amely az esztétikai célokra törekvő úszta komikum, illetve a legelkeseredettebb politikai és történelmi okokból fakadó irónia és önirónia egyaránt jogosult olvasata között mutatkozik. Barta János filozófusnak készült először, ez köztudott. Mikor végül is irodalomtörténész lett, ezt a múltját nem rejtette, de nem is igen mutatta. Ma talán furcsának hat, számomra inkább megnyugtatónak és követendőnek, hogy alázatos tudott maradni; tudását nem hivatkozásokkal bizonyítja, hanem egész újszerű látásmódjával. Vitatkozni is rendkívül elegánsan tud. Egyszer például az Álomvaló című versnek egy akkor éppen divatos minősítésével száll vitába, amelyben egy szerző finom körülírással ugyan, de egyértelműen kezdetlegesnek bélyegzi a művet. Barta előbb a vers világának két értéktartományát, azaz az álmot és a valót elemzi poédkailag és mutatja be Arany művésziségének grandiozitását, és csak azután utal a Világos utáni történelmi háttérre: ,Az álomlátások gyötrő, szuggesztív valószerűsége, a fantasztikus utolérhetetlen realizálása s a másik oldalon egy országot átfogó realitásnak hihetetlen apokalipszissé hevítése: ebben van a vers művésziségének kulcsa.” Tartok tőle, hogy a ma olvasható elemzők legnagyobb része ilyen közelítésből indult neki hajdan Arany feltárásához; más kérdés, hogy mennyire sikerült, sikerül. A kétkötetes válogatás - Görömbei András előszavával, amely hitelesen fest portrét egy igen nagy tudósról -, mint címe is mutatja, nem csupán Aranyról, hanem kortársairól (Madách, Kemény, Jókai, Széchenyi, Vajda János) is tartalmaz tanulmányokat. Mindegyik tárgyalt íróról mindent tud, de talán Jókaival kapcsolatban érzi legjobban ma az olvasó, hogy többet kellett volna róla írnia. Mindenesetre így is tanulság és biztatás. (7-7. kötet. Válogatta, sajtó alá rendezte: Imre László. Kossuth Egyetemi Kiadó, 2003. 388 + 356 oldal, 1800 Ft) Dózsa Györgyről elnevezett gyufákat; végül Fejős Zoltán értesít arról, hogy még Amerika sincs elég messze ahhoz, hogy a magyar politika ne érje utol és ne kebelezze be az ott emelt Kossuth-szobrokat. (Különösen tanulságos, amikor szoboravatáskor Tom Lantos és Tőkés püspök közösen énekel Kossuth-nótákat.) A szorosabban vett irodalmi kultuszkutatást Dávidházi Péter két mintaszerű és módszertanilag eligazító, Shakespeare-ről és Toldy Ferencről szóló tanulmányán kívül a Petőfi-kultusz irodalomtörténeti, illetve szociológiai jelenségeit elemző Margócsy István és Kerényi Ferenc képviseli a XIX. századra nézve, de idetartozik Porkoláb Tibor írása is, aki ugyan XX. századi Jókai-életrajzokat és életrajzi regényeket vizsgál, de mélyreható tanulságokra lel Jókai saját önmitizálásában is. Tverdota György színtiszta kultusztörténeti paradigmát aknáz ki József Attila halálának passiószerű felfogásában. Detektívregénybe illő nyomozással deríti ki W. Somogyi Ágnes azt, hogy kik és miért nyüzsögtek halotti maszk készítése céljából vagy ürügyével az éppen meghalt Ady Endre kiterített holtteste körül, hogy azután később - akár hosszú évtizedekig - ne csupán művészeti, nem is csupán tisztán kultikus, hanem egyértelműen politikai és haszonszerző tevékenységgé bokrosítsák ki élményeiket vagy szobraikat. Takáts József saját tanulmánya foglalja össze, illetve viszonyítja a világ kultuszkutatásában létező iskolákhoz és tendenciákhoz a magyar kutatás eredményeit és feladatait, egyben szerkesztői utószava kalauzol el a válogatás kanyargós ösvényein. Végül Lakner Lajos tanulmánya az irodalmi muzeológia poétikáját fogalmazza meg, természetesen a múzeumot mint kultikus szertartásokra rendeltetett épületet tárgyalván. (Szerkesztette Takáts József. Kijárat Kiadó, 2003. 323 oldal, 1990 Ft) EX LIBRIS SZÖRÉNYI LÁSZLÓ Szuharevszki Mihály munkája A Balassi Könyvesbolt (Budapest II., Margit u. 1.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Magyar művelődéstörténet lexikon 1. 6. Kosztolányiné: Burokban születtem kötet (Balassi) (Nórán) 2. Márai Sándor: San Gennaro vére (Helikon) 7. Gabriel García Márquez: Azért élek, 3. Atkinson: Pszichológia (Osiris) hogy... (Magvető) 4. Paulo Coelho: Tizenegy perc (Európa) 8. Világtérkép gyerekeknek (Vince) 5. Renzo Rossi: A középkori kereskedőház 9. Váncsa István: Szakácskönyv (Vince) (Balassi) 10. Celia Rees: Bűbájos Mary (Orlando) 2004. MÁJUS 28. 25 .A Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve A Magyarországon Dávidházi Péter úttörő munkásságából kiinduló kultuszkutatás viszonylag rövid idő alatt terebélyes fává nőtt - hogy magam is egy olyan jelképet használjak, amely igen kedves a kultikus leírásokban. (Például későbbi világhírű költők mamája mit szokott álmodni fia születése előtt.) Indokoltnak és hasznosnak tartjuk tehát, hogy Takáts József tankönyvként alkalmazható kézikönyvet állított össze a műfaj legjelesebb tanulmányaiból. A dolog természeténél fogva a szerkesztő nem szűkítette le a válogatást az irodalmi kultusz problémáira, hanem négy olyan tanulmánnyal oldja meg a bevezetést, amelyek a művészettörténet, a muzeológia, a jelképkutatás és a politikai propaganda történetének kultikus vonatkozásaiban igazítanak el. Sinkó Katalin tanulmányából megtudhatjuk, hogy minek is szánták alapítói eredetileg a Nemzeti Múzeumot. Hofer Tamás szellemes vitacikkben utasítja vissza azt a mindennapos újságírói marakodást, amely egy-egy meglepőbb koncepciójú történeti kiállítás politikai feldicsőítését vagy lebunkózását tűzi ki céljául. Zeidler Miklóstól megtudjuk, hogy milyen irredenta bögrék vagy szódásüvegek előzték meg a mindennapos használati tárgyak propagandisztikus kihasználásában saját gyermekkorom felejthetetlen emlékeit, a zsírból készült Lenineket és a Polgárosodás és irodalom Az Alexa Károly által szerkesztett tanulmánykötetbe ő maga is írt, nem csupán tanulmányt, hanem egy tanulmánynál hosszabb, vastag könyvnél vékonyabb - azóta egyébként külön kötetben is kiadott -, utószóként funkcionáló nagy esszét. Erről, illetve külön formátumú kiadásáról már jelent meg az TJS-ben kritika Pályi András tollából (2003/41.), itt is kell azonban szólnunk róla röviden, ugyanis műfajánál fogva nem csupán összegzi a kötetben tárgyalt korszak, tehát durván a XVII. század végétől szinte napjainkig tartó kornak a gondolatmenetbe tartozó jelenségeit, hanem szépírói látomást is fest arról a memória közegről, amely a mai legidősebb nemzedék tudatában, illetve elbeszéléseiben még őrzi egy hajdani minőség színeit. Persze elmondható róla, hogy egybemossa a szociológiai pontossággal nemesinek, vagyis úrinak, polgárinak, illetve harmadikként parasztinak-népinek tekinthető történelmi emlékezet elemeit, de abból a szempontból feltétlenül igaza van, hogy ezek egymásra is préselődtek, és sosem volt egyvelegbe gyúródtak a múltat mindenestől megtagadó szocialista-kommunista korszak évtizedeiben. (Gondoljunk például Hajnóczy Péterre, ahol békés egymás mellett élésben, az alkoholizmus egyedül vállalható eszméi alapján - vesd össze Örkény idevonatkozó egypercesét - olvashatunk csőlakóról, gimnazistáról és grófról.) Visszautalva a cikkünk legelején emlegetett női emlékiratra, így békül meg a vidéki intéző- vagy lelkészlakban Berzsenyi, Petőfi vagy a környékbeli szlovák juhász danája - mint polgári kultúra. A kötet elején Jankovics József tanulmánya világít bele a magyar régmúlt egyik legfontosabb művelődéstörténeti kettősségébe, vagyis abba, hogy hogyan szembesültek a külföldet járó peregrinusok a nyugati országok fejlett polgárosodásával, és hogy abból azután milyen nem várt és néha torz fejlemények keletkeztek itthon. A gazdag és terjedelmes tanulmánykötetből csak szemezgetni lehet; Kulin Ferenc például azt boncolja, hogy miért válik bizonyos szinten a nemzet érdekeivel ellentétessé a gazdagság; Völgyesi Orsolya az Európával való jogharmonizáció előtörténetének egyik, jószerével ismeretlen fejezetét dolgozza fel, amikor a szerzői jog hazai kialakulásáról ír. Tarjányi Eszter az egyik legkultikusabban kezelt és legtöbbször teljesen félreértett terminus, a „dzsentri” jelentéstörténetét írja meg, meglepő tanulságokkal. Hornyik Miklós egy szinte teljesen elfeledett jelentős gondolkodó (az utóbbi időben Ferenczi László által is sokat emlegetett) Joó Tibor izgalmas életművében mutatja ki a magyar nemzeteszme és a polgári értékrend együttesét, illetve egymást alakító hatását. NI. Pál József a polgárosodás egy torz jelenségéről, a hatásaiban napjainkig érő „gulyáskommunizmusról” beszél, és teljes joggal emeli ki, mint a kor legfélelmetesebb és legmélyebb szatirikusának és prófétájának, Hajnóczy Péternek a jelentőségét. Nagyon nehéz ilyen rövid terjedelemben sok jó tanulmány közül válogatni; hadd zárjam talán Gróh Gáspár említésével, aki rendkívül fontos szöveget írt Szilágyi Istvánról, megvetve ezzel egy későbbi monográfia alapjait. (Szerkesztette: Alexa Károly. Természet és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány Kölcsey Intézete, 2003. 542 oldal, ármegjelölés nélkül) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM