Élet és Irodalom, 2004. janár-június (48. évfolyam, 1-26. szám)

2004-05-28 / 22. szám - Szörényi László: „Vedd szívesen csekély iratomat…”. (Irodalom családi használatra) | Barta János: Arany János és kortársai | Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve | Polgárosodás és irodalom • könyvkritika | Ex libris • „Vedd szívesen csekély iratomat…”. (Irodalom családi használatra) (Nyíregyháza, 2004.) | Barta János: Arany János és kortársai (I-II. kötet. (Kossuth Egyetemi Kiadó, 2003.) | Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve. Szerkesztette Takáts József (Kijárat Kiadó, 2003.) | Polgárosodás és irodalom. Szerkesztette: Alexa Károly (Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány Kölcsey Intézete, 2003.) (25. oldal)

E­gyre áttekinthetetlenebbé válik az iroda­lomról való beszédmód. Nem is jól mon­dom, hiszen egyes számban alig lehet használni a beszédmód kifejezést; tisztább és egyszerűbb, hogy ha eleve több, egymás mel­lett is megálló és szerencsés esetben egymást talán ki is egészítő, magyarázó vagy segítő be­szédmódról gondolkodunk. Eszem ágában sincs elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni, de annyit igen jó lelkiismerettel ajánlhatok min­denkinek, akit érdekel az irodalom, és a róla való beszédet sem veti meg, hogy használja ki a sokszínűség áldásait, és örüljön annak, ha vegyes salátaszerű felhozatal, illetve tálalás se­gíti előételként a megkerülhetetlen munkát, maguknak a műveknek a megemésztését. Ezért úgy állítottam össze a mostani elmélke­dés tárgyát képező könyvek választékát, hogy az olvasót - ha van neki - megingathassam egyoldalú módszertani elkötelezettségében; il­letve - ha nincs neki - arra biztassam, hogy sürgősen szerezzen be legalább két-három el­fogultságot. „Vedd szívesen csekély iratomat...” (Irodalom családi használatra) Mindig nagyon erős késztetést éreztem, hogy utána képzelődjek annak, amit Krúdy ír vala­hol: hajdani eleink úgy húzták ki a Bach-kor­­szakot, hogy bevackolódtak egy-egy ládába, és ott végtelenül hosszú regényeket olvastak. Tudjuk, persze tudjuk, hogy valahogyan ki­húzták, s a keserűség és az élni akarás egészen sajátos keveréke határozta meg mindennapja­ikat. Ha az úgynevezett „magas” irodalmat nézzük azonban­­ mondjuk Arany verseit vagy levelezését Tompa Mihállyal (amely egyébként is túl sok képes beszédet tartalmaz a biztosra vehető levélfelbontók olvasásmódjá­nak megnehezítésére) vagy Jókai-regényeket, vagy akár későbbről Tolnai Lajos torzképeit - mégis szétfoszlik minden elképzelésünk, ha a hétköznapok szürkeségét próbáljuk rekonst­ruálni a sztoikus apátia, a megsemmisítő iró­nia vagy a patetikus lelkesítés kódjaiból kiin­duló átalakítással. Kár, hogy például alig-alig ismerünk valamit Arany feleségének családi vagy baráti levelezéséből... így aztán azt tud­hatjuk, hogy sötéten nézett szegény költőre,a­mikor az hazajött Nagykőrösön a tanítás után, de ezt persze Aranytól tudjuk. Mert hiszen: „férfié az élet gondja”. Éppen ezért hihetetle­nül érdekes ajándékot kapott nemcsak a 85. születésnapját ünneplő hajdani Eötvös-kollé­gista irodalomtörténész, legendás pedagógus és iskolateremtő nyíregyházi helytörténész, Margócsy József, hanem minden olvasó, aki kézbe veszi ezt a kötetet. Ugyanis nem csupán a kiterjedt család különböző tagjainál megma­radt, feltétlenül irodalmi értékű és érdekű, ki­adatlan szövegeket olvashatunk! Legelőször Pongrácz Miklósné Clementis Erzsébet (1831-1916) naplóját. 1852. január 25-én kezdődnek a feljegyzések, amelyek igen sű­­rűek és részletesek egészen az 1850-es évek végéig, majd néhány - inkább memoárszerű - visszatekintéssel zárulnak a naplóíró öregko­rában. Egy erős és a szerencsétlenségektől nem félő, az átlagnál jóval érzékenyebb és műveltebb fiatalasszonyt ismerünk meg, aki egyre nehezebben tűri férje elhatalmasodó kártyaszenvedélyét, és gyászolja néha kicsiny korban meghalt gyermekeit. Hont, Borsod megye apró falvaiban él az intézőcsalád; a po­litika a néha beállító zsandárok személyében jelenik meg, valamint a naplóba másolt haza­fias versek jeleznek valamit, vagy az az elkese­redett hang, amellyel az asszony Olaszország­ban harcoló öccséről szól, aki osztrák katona­ként a zsarnokot szolgálja. És a jövő? Minden újszülött gyermeknek olyan főkötőcskét aján­dékoznak a keresztszülők, amelynek piros és zöld szalagocskája van... A naplóíró húga tit­kos regényírónő volt! Az egész kötetet kiadó és gondozó Margócsy István szerint valószí­nűleg valamely érzelmes német regényből magyaríthatta szívszaggató történetét, ahol a két szerelmi vetélytársnő végül ugyanabban a kolostorban végzi apácaként. Nagyon figye­lemreméltó azonban néhány jelenet: ilyen például a bál és a hozzákapcsolódó intrika, amely hivatásos írónak se válnék szégyenére. A rákövetkező kéziratos énekgyűjtemények - köztük az egyik egy félhivatásos íróé, egy régi Margócsy József evangélikus lelkészé - együtt a naplóval és a regénnyel egyedülálló betekin­tést engednek annak a polgári irodalomfo­gyasztó és adott esetben irodalomtermelő ma­gyarországi rétegnek a műveltségébe és esz­ményeibe, amelynek kultúrája már nem azo­nos az 1848 előtti nemesi, honorációi, illetve paraszti kultúrával, és később pedig eltűnik, vagy felszívódik a főváros és a nagyvárosok ál­tal kialakított új típusú polgárság ízlésébe. (Margócsy József 85. születésnapjára. A kötetet szerkesztette, a kéziratokat gondozta, sajtó alá ren­­dezte, a jegyzeteket és a kísérő szövegeket írta Margó­csy István. Nyíregyháza, 2004. 251 oldal, ármegje­lölés nélkül) Barta János: Arany János és kortársai Az egyik leghiányzóbb monográfiát Aranyról Barta János írta, illetve nem írta. Silány szójáté­kom természetesen nem arra a valóban megírt monográfiájára céloz, amelyet elégtelennek és hiányosnak érzett ő maga is, és amelyből úgy hiszem, ma már nemigen tanulhatunk. Hanem arra a makacs igényre gondolok, amellyel oly sokszor újra meg újra visszatért Arany János­hoz; kitartása még a hosszúra nyúlt és a végén hosszú betegségekkel sújtott tudósi életpálya végén is pompás eredményeket hozott. Kriti­kusai sokat töprengtek azon, hogy vajon alkati­lag állott-e tőle távol a monográfia mint műfaj, vagy pedig életkörülményei nem engedték meg neki azt, hogy egy-egy viszonylag hosz­­szabb időszakban, minden mást félretéve csak egy témára koncentráljon. Gondolom, hogy mind a két megfigyelés igaz, de talán döntőbb szerepet az játszhatott, hogy Barta túlságosan is jól ismerte saját lelki és tudósi alkatát, és éppen ezért bénítólag hathatott rá, hogy valamilyen szerkezeti hasonlóságot fedezett fel saját maga és kedves költője, Arany műveltség­ alkatában és művek létrehozására törekvő célkitűzései­ben. Éppen ezért a mai olvasónak, aki esetleg már szkeptikus is lehet a monografikus feldol­gozás műfajával szemben, hallatlanul megvilá­gosító, hogy egy-egy döntő megállapításában Barta évtizedekkel megelőlegezte a mai har­minc év körüli irodalomtörténész generáció­nak azt a szemléletmódját, amely új kánont akar szerkeszteni a kimeríthetetlen aranyi kin­csestárból. Gondolok itt elsősorban A nagyidai cigányok értelmezésére, amelyben véleményem szerint Barta János sikerrel oldotta fel azt az oly sok értelmezőnek megoldhatatlan nehézsé­get vagy pedig magyarázatra nem szoruló evi­denciát képező kettősséget, amely az esztétikai célokra törekvő úszta komikum, illetve a legel­­keseredettebb politikai és történelmi okokból fakadó irónia és önirónia egyaránt jogosult ol­vasata között mutatkozik. Barta János filozófus­nak készült először, ez köztudott. Mikor végül is irodalomtörténész lett, ezt a múltját nem rej­tette, de nem is igen mutatta. Ma talán furcsá­nak hat, számomra inkább megnyugtatónak és követendőnek, hogy alázatos tudott maradni; tudását nem hivatkozásokkal bizonyítja, hanem egész újszerű látásmódjával. Vitatkozni is rend­kívül elegánsan tud. Egyszer például az Álom­­való című versnek egy akkor éppen divatos mi­nősítésével száll vitába, amelyben egy szerző fi­nom körülírással ugyan, de egyértelműen kez­detlegesnek bélyegzi a művet. Barta előbb a vers világának két értéktartományát, azaz az ál­mot és a valót elemzi poédkailag és mutatja be Arany művésziségének grandiozitását, és csak azután utal a Világos utáni történelmi háttérre: ,Az álomlátások gyötrő, szuggesztív valószerű­sége, a fantasztikus utolérhetetlen realizálása­­ s a másik oldalon egy országot átfogó realitás­nak hihetetlen apokalipszissé hevítése: ebben van a vers művésziségének kulcsa.” Tartok tő­le, hogy a ma olvasható elemzők legnagyobb része ilyen közelítésből indult neki hajdan Arany feltárásához; más kérdés, hogy mennyi­re sikerült, sikerül. A kétkötetes válogatás - Görömbei András előszavával, amely hitelesen fest portrét egy igen nagy tudósról -, mint cí­me is mutatja, nem csupán Aranyról, hanem kortársairól (Madách, Kemény, Jókai, Széche­nyi, Vajda János) is tartalmaz tanulmányokat. Mindegyik tárgyalt íróról mindent tud, de ta­lán Jókaival kapcsolatban érzi legjobban ma az olvasó, hogy többet kellett volna róla írnia. Mindenesetre így is tanulság és biztatás. (7-7­. kötet. Válogatta, sajtó alá rendezte: Imre László. Kossuth Egyetemi Kiadó, 2003. 388 + 356 oldal, 1800 Ft) Dózsa Györgyről elnevezett gyufákat; végül Fe­jős Zoltán értesít arról, hogy még Amerika sincs elég messze ahhoz, hogy a magyar politi­ka ne érje utol és ne kebelezze be az ott emelt Kossuth-szobrokat. (Különösen tanulságos, amikor szoboravatáskor Tom Lantos és Tőkés püspök közösen énekel Kossuth-nótákat.) A szorosabban vett irodalmi kultuszkutatást Dá­vidházi Péter két mintaszerű és módszertanilag eligazító, Shakespeare-ről és Toldy Ferencről szóló tanulmányán kívül a Petőfi-kultusz iroda­lomtörténeti, illetve szociológiai jelenségeit elemző Margócsy István és Kerényi Ferenc képviseli a XIX. századra nézve, de idetartozik Porkoláb Tibor írása is, aki ugyan XX. századi Jókai-életrajzokat és életrajzi regényeket vizs­gál, de mélyreható tanulságokra lel Jókai saját önmitizálásában is. Tverdota György színtiszta kultusztörténeti paradigmát aknáz ki József At­tila halálának passiószerű felfogásában. Detek­­tívregénybe illő nyomozással deríti ki W. So­mogyi Ágnes azt, hogy kik és miért nyüzsögtek halotti maszk készítése céljából vagy ürügyével az éppen meghalt Ady Endre kiterített holttes­te körül, hogy azután később - akár hosszú év­tizedekig - ne csupán művészeti, nem is csu­pán tisztán kultikus, hanem egyértelműen po­litikai és haszonszerző tevékenységgé bokrosít­­sák ki élményeiket vagy szobraikat. Takáts Jó­zsef saját tanulmánya foglalja össze, illetve vi­szonyítja a világ kultuszkutatásában létező isko­lákhoz és tendenciákhoz a magyar kutatás eredményeit és feladatait, egyben szerkesztői utószava kalauzol el a válogatás kanyargós ös­vényein. Végül Lakner Lajos tanulmánya az irodalmi muzeológia poétikáját fogalmazza meg, természetesen a múzeumot mint kultikus szertartásokra rendeltetett épületet tárgyalván. (Szerkesztette Takáts József. Kijárat Kiadó, 2003. 323 oldal, 1990 Ft) EX LIBRIS SZÖRÉNYI LÁSZLÓ Szuharevszki Mihály munkája A Balassi Könyvesbolt (Budapest II., Margit u. 1.) sikerlistája az elmúlt hetek könyveiből 1. Magyar művelődéstörténet lexikon 1. 6. Kosztolányiné: Burokban születtem kötet (Balassi) (Nórán) 2. Márai Sándor: San Gennaro vére (Helikon) 7. Gabriel García Márquez: Azért élek, 3. Atkinson: Pszichológia (Osiris) hogy... (Magvető) 4. Paulo Coelho: Tizenegy perc (Európa) 8. Világtérkép gyerekeknek (Vince) 5. Renzo Rossi: A középkori kereskedőház 9. Váncsa István: Szakácskönyv (Vince) (Balassi) 10. Celia Rees: Bűbájos Mary (Orlando) 2004. MÁJUS 28. 25 .A Az irodalmi kultuszkutatás kézikönyve A Magyarországon Dávidházi Péter úttörő munkásságából kiinduló kultuszkutatás vi­szonylag rövid idő alatt terebélyes fává nőtt - hogy magam is egy olyan jelképet használjak, amely igen kedves a kultikus leírásokban. (Pél­dául későbbi világhírű költők mamája mit szo­kott álmodni fia születése előtt.) Indokoltnak és hasznosnak tartjuk tehát, hogy Takáts József tankönyvként alkalmazható kézikönyvet állított össze a műfaj legjelesebb tanulmányaiból. A dolog természeténél fogva a szerkesztő nem szűkítette le a válogatást az irodalmi kultusz problémáira, hanem négy olyan tanulmánnyal oldja meg a bevezetést, amelyek a művészettör­ténet, a muzeológia, a jelképkutatás és a politi­kai propaganda történetének kultikus vonat­kozásaiban igazítanak el. Sinkó Katalin tanul­mányából megtudhatjuk, hogy minek is szán­ták alapítói eredetileg a Nemzeti Múzeumot. Hofer Tamás szellemes vitacikkben utasítja vissza azt a mindennapos újságírói marako­dást, amely egy-egy meglepőbb koncepciójú történeti kiállítás politikai feldicsőítését vagy le­­bunkózását tűzi ki céljául. Zeidler Miklóstól megtudjuk, hogy milyen irredenta bögrék vagy szódásüvegek előzték meg a mindenna­pos használati tárgyak propagandisztikus ki­használásában saját gyermekkorom felejthetet­len emlékeit, a zsírból készült Lenineket és a Polgárosodás és irodalom Az Alexa Károly által szerkesztett tanulmány­­kötetbe ő maga is írt, nem csupán tanulmányt, hanem egy tanulmánynál hosszabb, vastag könyvnél vékonyabb - azóta egyébként külön kötetben is kiadott -, utószóként funkcionáló nagy esszét. Erről, illetve külön formátumú ki­adásáról már jelent meg az TJS-ben kritika Pályi András tollából (2003/41.), itt is kell azonban szólnunk róla röviden, ugyanis műfajánál fog­va nem csupán összegzi a kötetben tárgyalt korszak, tehát durván a XVII. század végétől szinte napjainkig tartó kornak a gondolatme­netbe tartozó jelenségeit, hanem szépírói láto­mást is fest arról a memória­ közegről, amely a mai legidősebb nemzedék tudatában, illetve el­beszéléseiben még őrzi egy hajdani minőség színeit. Persze elmondható róla, hogy egybe­mossa a szociológiai pontossággal nemesinek, vagyis úrinak, polgárinak, illetve harmadik­ként parasztinak-népinek tekinthető történel­mi emlékezet elemeit, de abból a szempontból feltétlenül igaza van, hogy ezek egymásra is préselődtek, és sosem volt egyvelegbe gyúród­tak a múltat mindenestől megtagadó szocialis­ta-kommunista korszak évtizedeiben. (Gondol­junk például Hajnóczy Péterre, ahol békés egymás mellett élésben, az alkoholizmus egye­dül vállalható eszméi alapján - vesd össze Ör­kény idevonatkozó egypercesét - olvashatunk csőlakóról, gimnazistáról és grófról.) Vissza­utalva a cikkünk legelején emlegetett női em­lékiratra, így békül meg a vidéki intéző- vagy lelkészlakban Berzsenyi, Petőfi vagy a környék­beli szlovák juhász danája - mint polgári kultú­ra. A kötet elején Jankovics József tanulmánya világít bele a magyar régmúlt egyik legfonto­sabb művelődéstörténeti kettősségébe, vagyis abba, hogy hogyan szembesültek a külföldet já­ró peregrinusok a nyugati országok fejlett pol­gárosodásával, és hogy abból azután milyen nem várt és néha torz fejlemények keletkeztek itthon. A gazdag és terjedelmes tanulmánykö­tetből csak szemezgetni lehet; Kulin Ferenc például azt boncolja, hogy miért válik bizonyos szinten a nemzet érdekeivel ellentétessé a gaz­dagság; Völgyesi Orsolya az Európával való jogharmonizáció előtörténetének egyik, jósze­rével ismeretlen fejezetét dolgozza fel, amikor a szerzői jog hazai kialakulásáról ír. Tarjányi Eszter az egyik legkultikusabban kezelt és leg­többször teljesen félreértett terminus, a „dzsentri” jelentéstörténetét írja meg, meglepő tanulságokkal. Hornyik Miklós egy szinte telje­sen elfeledett jelentős gondolkodó (az utóbbi időben Ferenczi László által is sokat emlege­tett) Joó Tibor izgalmas életművében mutatja ki a magyar nemzeteszme és a polgári érték­rend együttesét, illetve egymást alakító hatását. NI. Pál József a polgárosodás egy torz jelensé­géről, a hatásaiban napjainkig érő „gulyáskom­munizmusról” beszél, és teljes joggal emeli ki, mint a kor legfélelmetesebb és legmélyebb sza­tirikusának és prófétájának, Hajnóczy Péter­nek a jelentőségét. Nagyon nehéz ilyen rövid terjedelemben sok jó tanulmány közül válogat­ni; hadd zárjam talán Gróh Gáspár említésé­vel, aki rendkívül fontos szöveget írt Szilágyi Istvánról, megvetve ezzel egy későbbi mono­gráfia alapjait. (Szerkesztette: Alexa Károly. Természet és Társa­dalombarát Fejlődésért Közalapítvány Kölcsey In­tézete, 2003. 542 oldal, ármegjelölés nélkül) ÉLET ÉS ÍR IRODALOM

Next