Élet és Irodalom, 2005. janár-június (49. évfolyam, 1-25. szám)

2005-03-11 / 10. szám - Szerbhorváth György: Múlt a kútban, film a mélyben (4. oldal)

A­z, hogy Koltay Trianonja mek­kora botrányt kavart határon innen s túl, semmiség ahhoz ké­pest, mennyire felkorbácsolta a szen­vedélyeket egy olasz rendező filmje. Alberto Negrin Il cuore nel pozzo (Szív a veremben) című munkáját az állami televíziók tűzték műsorukra Olasz­országban, továbbá Horvátország­ban és Szlovéniában (itt a nézettség elérte a 43 százalékot!). Az ügy telje­sen átpolitizálódott, hiszen a törté­nelmi emlékezet kérdéséről van szó. És ekkora hatást természetesen csak egy Film tud elérni - egy par ex­cellence propagandafilm, amelyet az olasz állami tévé, a RAI szponzorált busásan (jogos vélelmünk, hogy ha­talmi nyomásra), de információink szerint Silvio Berlusconi két produ­ceri cége is beszállt az üzletbe. Innen kezdve sejthetjük, hányat ütött az óra. Meg mekkorát. Negrin a múlt kútjába eresztette le vödrét, de a felhúzott víz igencsak zavaros. Szerény véleményem sze­rint egy harmadosztályú brazil szap­panopera közelebb áll a valósághoz, mint Negrin érzelgős, patetikus, sőt, egyszerűen nyálas pamfletje. A két­szer kilencven perces film 1945-ben játszódik valahol Isztriában, amikor is a jugoszláv partizánok ártatlan olaszokat gyilkoltak meg és üldöztek el. A téma, akár a többi etnikai és ideológiai alapú népirtás a délszláv térségben, tabu volt a titói Jugoszlá­viában, miközben azt sem szabad fi­gyelmen kívül hagyni, hogy az elme­nekültek vagyonát akkor nacionali­­zálták, és az olaszok a mai napig semmiféle kárpótlást nem kaptak (míg más csoportok esetében ez így vagy úgy többnyire megtörtént). Azonban a történelmi igazságtalan­ság tényét ma már senki sem vonja kétségbe, horvát és szlovén történé­szek, politikusok is elismerik a gaz­tettek meglétét, persze a nem mi let­tünk először elv hangsúlyozásával. * A probléma ott kezdődik, hogy Filmről van szó - tudós emberek szakfolyóiratokban közölt témába vágó tanulmányai érzelmeket nem keltenek, hisz el sem olvassák őket. A Szív a veremben egy olasz kisgyer­mek naplóján keresztül mutatja be az „eseményeket”: a szlovén és hor­vát partizánok bevonulnak egy kis isztriai városba, miután elzavarták a környékről a németeket. A civil la­kosság egészét táborba zárják, ahol megerőszakolják őket, majd a karsztos vidék kútszerű vermeibe, üregeibe, barlangjaiba (az ún. fioi­­bákba) ölik. Fényes nappal vezették el őket - ez az első „technikai hiba”; még az elűzött olaszok szervezeté­nek vezetője is elismerte, bizony, éj­szaka történt az ilyesmi. Ám egy gyerekcsapat egy pap és egy olasz katona segítségével meg­szökik a partizánok fogságából. A főgonosz, a Novak nevezetű parti­zánparancsnok ronda, koszos, titó­­ista és kommunista csapatával a nyomukba ered. Novak voltakép­pen saját gyerekét keresi. Az anya egy megerőszakolt olasz nő, aki persze nem akarja odaadni gyer­mekét Novaknak, ezért a barbárja az ártatlan olaszokon éli ki magát. A film már csak azért is hiteltelen, mert a szlovén partizánok is olaszul beszélnek (pontosabban ordibálnak, hisz tudnivalóan állatok egytől egyig). A „mű” egyszerűen érzel­gős, groteszk, nevetséges. Iszonya­tosan rossz. A titói Jugoszláviában készült partizánfilmek ehhez képest valóságos műalkotások. De kit érde­kelne az egész, ha politikai hatása nem volna ilyen óriási. A rendező ugyan kijelentette, hogy nem törté­nelmi vagy ideológiai filmet készí­tett, hanem egy szentimentális tör­ténetet mesélt el - ha a férfi-nő vi­szony ábrázolását tekintjük, hát tényleg elég szentimentális -, de a lóláb mindenütt kilóg. A film történelmi tanácsadója Gio­vanni Sabbatucci, a római La Sapi­­enza egyetem professzora. Nyilván tőle származik az a film elején közölt adat, hogy Horvátországból és Szlo­véniából 335 ezer olasz menekült el, a partizánok pedig 10-20 ezer olaszt öltek meg. A botrány már elérte a La Sapienzát is: pár horvát szakos hallgató elállt további tanulmányai­tól, azzal az indokkal, hogy ők bi­zony nem hajlandóak azok kultúrá­járól tanulni, akik nemzettársaikat a forbákba vetették. Ugyanakkor a ko­rábban harcos szocialista, aztán a tudjmanista Horvátországból távozó, ma pedig éppen ezen az egyetemen tanító Predrag Matvejevics, a neves irodalmár elmondta: a film valójá­ban olasz belpolitikai használatra ké­szült, így nem kifejezetten délszlável­­lenes, mert alapintenciója, hogy a gonosz partizánok büdös kommu­nisták, ergo minden baloldali - így a mai olasz ellenzék is - ilyen népirtó fajzat. Azt sem zárta ki, hogy az olasz kormány célja a horvátok zsarolása az EU-csatlakozási folyamat megkez­dése előtt. * Az átpolitizáltság vádját simán alátá­masztja az is, hogy Olaszországban a filmet február 10-én, az isztriai, dal­­máciai és szlovén tengermelléki ola­szok elűzésének emléknapján mutat­ták be (az emléknap is friss talál­mány, noha kétségkívül jogos), éspe­dig valójában Gianfranco Fini kül­ügyminiszter pártjának, az Alleanza Nazionale kongresszusán. Ezen ese­mény mellett zászlós felvonulást is tartottak a városban, Triesztben — akárha egy Pasolini-filmben lettünk volna (ez nem jelenti azt, hogy mondjuk a horvát szélsőségesek ne lobogtatnák zászlóikat ugyanilyen anakronisztikus módon, ne öltözné­nek be történelmi maskarákba). Fini még viszonylag visszafogott volt, a világban élő olaszok minisztere, Mirko Tremaglia is a megbékélésről szólt. Berlusconi csak táviratot kül­dött, mert náthás volt. Ugyanakkor egy televíziós műsorban Maurizio Gasparri telekommunikációs (!) mi­niszter kijelentette, hogy igenis 10- 20 ezer embert öltek meg, és min­den nagyon rendben van a film kap­csán. A bemutató egyébként emelke­dett hangulatban zajlott, amikor a Jó Olasz Katona egy hirtelen moz­dulattal, egyetlen lövéssel rögtön Két Gonosz Partizánt terített le, az egész terem tapsviharban tört ki. Az olasz közvéleményt teljes mér­tékben megosztja a film: a (szélső) jobboldal rögtön egész Dalmáciát és Isztriát visszaperli, a baloldaliak, il­letve mértéktartó történészek, írók, publicisták viszont történelemhami­sításról, politikai provokációról, manipulációról, eszement expanzi­ós célokról beszélnek. Akárcsak a horvátok és a szlové­nok. Őket már az is kiakasztotta, hogy a filmet Montenegróban for­gatták, a negatív hős, Novak szere­pét pedig egy korábbról már náluk is jól ismert szerb színész alakítot­ta... Dragán Bjelogrlic ugyan már visszakozik, s mint mondta, meg­bánta az egészet, miután megtudta, az olasz, szélsőségesek állnak a film mögött. A forgatás alatt vitatkozott is a rendezővel, mert a forgató­­könyvben mindenkit szlovénnak neveztek, noha Isztria 90 százaléka Horvátországban van, de végül ar­ra gondolt, így betörhet az olasz filmpiacra. Mi tagadás, betört. A szlovénok legfőképp azon hábo­rodtak fel, hogy országukba helyez­ték a helyszínt, noha a legtöbben a szomszédból, a horvát Isztriából menekültek el. A filmet elítélte Ivo Vajgl szlovén külügyminiszter is, hozzátéve, hogy formálisan a kor­mány nem fog tiltakozni, mert a műalkotások mégsem lehetnek „a nemzetközi viszonyok tárgyai” és elég a morális elítélés is. Joze Pirjevec trieszti szlovén történész szerint a film népirtókként mutatja be a szlovénokat, és ennek oka sze­rinte az is, hogy a rendező zsidó származású (?!). Mások argumentu­mai erősebbek: kétségtelen, hogy mi történt, de mindezt megelőzte az olasz fasiszta terror, illetve az olasz megszállás 1918 és 1943 között. A számok pedig végképp nem stimmelnek. Szemtanúkat is elő­szedtek, akik úgy emlékeznek, hogy a farbákba elesett partizánok és német katonák hulláit dobálták, miután a térségből nem tudott már elmenekülni egy nagyobb náci egység, harcok törtek ki, az utcá­kon tömegesen hevertek az oszlás­nak indult tetemek, s ezért hajítot­ták gyorsan a hullákat a karsztver­­mekbe. Tehát alapvetően nem is olaszokról lenne szó. A mértéktar­tóbb szakértők szerint más eset 1943 ősze, amikor a horvát felsza­badító mozgalom számlájára írható 500 eset, de megint más 1945, amikor Koperben, Triesztben, Goriziában az állami-kommunista terrornak 1600-an estek áldozatá­ul. Ráadásul Tito és Kardelj nem etnikai, hanem antifasiszta jellegű tisztogatást akart. A filmet elítélik a térségben élő olaszok is: a fiumei La voce del popolo újságírója, Luciano Giuricni egye­nesen lefasisztázta a filmet és Finiéket is, a szintén ott élő törté­nész és újságíró, Giacomo Scotti pe­dig szocreálként aposztrofálja. A film elején közölt adattal szemben még az olasz történészek is „csak” 240 ezer száműzöttről beszélnek, ráadásul sok szlovén és horvát is volt köztük - hangsúlyozzák -, akik szintén a partizánok elől menekül­tek (sokan vajjal a fejükön). Scotti a ·*■ máshonnan is ismerős­­ számhá­ború egyik résztvevőjeként felhozta továbbá, hogy az olasz fasiszták a németek elődjeként faluról falura járva ötezer civilt öltek meg Isztriá­ban, további 17 ezret deportáltak Triesztbe, Auschwitzba és más tábo­rokba, ahonnan nagyon kevesen tértek vissza. S az már csak azért sem lehet igaz, hogy 350 ezer olasz menekült el, mert akkor ma ott senki se élne: a félmilliós lakosság 80 százaléka szlovén és horvát volt, és ma is él ott 35 ezer olasz. Akár abban a matematikapéldában, ami­kor három embernek fel kell még szállnia a buszra, hogy ne üljön raj­ta senki. A halálos áldozatok azonosítása nem történhetett meg, a fajbák fene­ketlen mélyéről lehetetlen előhozni az odavetetteket. 10-20 ezerről be­szélni már ezért sem lehet. Ettől füg­­getlenül az sem piskóta, hogy a hor­vát történészek a 284 azonosított ál­dozatot tartják hiteles adatnak. Szóval, mindenki jól elvan - aki számolni szeret, számolgat, aki visz­­szafoglalni, az azzal bíbelődik. Hogy az áldozatokkal mi volt, mi van, mi lesz, természetszerűleg elsikkad. Hisz „fölsőbb állami érdekekről” van itt szó. Az olaszok még majd itt visszakövetelik a „magukét” - töb­bek közt azt az öblöt is, amin Hor­vátország és Szlovénia vitatkozik évek óta, a felfegyverzett járőrhajók egymást lesik. A Szív a veremben ta­lán egy ideig egyesíti majd őket az olaszok ellenében. És az esetnek van egy tágabb kontextusa is, ha már a területi szu­verenitás vizeire eveztünk. Nem elég, hogy az olaszok most betarta­nak a horvátoknak, a minap Belg­­rádban megtartották az 1991-1995 között létező paraállam, a Krajinai Szerb Köztársaság alakuló szkupsti­­naülését - a horvátok éppen tíz éve üldözték el szinte az összes krajinai szerbet. A baranyai származású új „kormányfő” egyébként a szerbiai Radikális Párt tagja, civilben az új­vidéki temetkezési vállalat igazgató­ja... A horvát kormány már tiltako­zott, sőt, szankciókat helyeztek kilá­tásba azok ellen, akik részt vettek a szkupstinán és horvát állampolgár­ságuk is van - hiszen ez az­ állam te­rületi integritása elleni akció. * A szerb kormány meg csak vonogat­­ja a vállát, mi közük hozzá, ők elis­merték a horvát államot. Nekik ott van Koszovó. Meg Szerbia és Monte­negró jövője - ők egyben tartanak, a Crna Gora-i kormányfő ugyanakkor kijelentette: év végéig függetlenek lesznek, ha a fene fenét eszik is. És a macedóniai macedón-albán konflik­tust most ne is említsük. Az egykori Jugoszlávia újabb da­rabjaira készül hullani (?). Lesz még mit a kútba dobni. Emir Kusturica meg majd az egészről csinál egy újabb filmet. Mi meg csak nézünk, mint a moziban. SZERBHORVÁTH GYÖRGY: Múlt a kútban, film a mélyben Gergely Nóra rajza ­Tavasz5 nbM Drj,­ Gaál József, feLugossy László, drMáriás Béla, Szikszai Károly kiállítása március 17-én, csütörtök 19 órakor a Galéria IX-ben (1092 Budapest, Ráday u. 47.) A kiállítást megnyitja Szeifert Judit művészettörténész, közreműködik Gaál József. ÉLET ÉS­# IRODALOM,2005. MÁRCIUS 11. KUNKOR 2005. március Tóth Krisztina, Kukorelly Endre, Rácz Péter, Spiegl Máté, C. István László és Payer Imre versei. Részletek Darvasi László és Bánki Éva készülő regényeiből. Kaszás Máté szépprózája, Poszler György Kolozsvár-esszéje. Sándor Iván hetvenöt éves. Részlet Sándor Iván készülő regényéből, Olasz Sándor a Tengerikavicsról, Forgách András Sándor Iván esszéiről. Bírálatok: Nagy Boglárka Tóth Kriszti­náról, Szabó Lea Magdalena Tulliról, Szerbhorváth György Ingo Schulzéról, Papp Ágnes Klára Ljudmila Ulickajáról, Rudas Jutka A fordítás mint kulturális praxis című tanulmánygyűjteményről. www.jelenkor.net

Next