Élet és Irodalom, 2006. janár-június (50. évfolyam, 1-26. szám)

2006-03-10 / 10. szám - Kondor Ferenc: Mellément | televíziókritika Kedd 21 (M1) (30. oldal) - Tóth Ágnes Veronika: Pörgésben | tánckritika Frenák Pál: I-M-P-R-O. Frenák Pál Társulat, Ludwig Múzeum | Frenák Pál: MILÁN – Újvári Milán, Trafó (30. oldal) - Cserna-Szabó András: Jókai Nemzeti Park | rádiókritika Versben, dalban – az énekmondók. Születésnapi köszöntő: Jókai Mór (Petőfi) (30. oldal)

KONDOR FERENC: Televízió Mellément­ ­ Ferenc?! - szólt szigorúan a szivartól és konyaktól mart hang a tele­fonban, az én kilencvenéves tantikámé. - Igen, Pali néni - válaszoltam, és rosszat sejtettem. Pali nénihez ké­pest ugyanis egy SZDSZ-aktivista szédelgő, helyét nem találó szélsőjobb­­oldalinak számít. - Ferenc! - mondta a basszusba hajló drága hang. - Térjen már ész­hez! Maga mindig csak buzerázni fog?! - No de Pali néni, hát a Wass Albert... meg a... Miért... Zrínyi Mik­lós... - Megőrült, Ferenc, tudja maga, mire gondolok! - Hát így konkrétan, Pali néni..., de én politikával... - Ferenc, tudja maga egyáltalán, hogy itt választások lesznek?! És mi lesz a hazával, ebek harmincadjára jut?! Nézzen már valami rendes mű­sort! - és lecsapta a kagylót. Lázasan keresgélni kezdtem, mire gondolhatott Pali néni, és arra ju­tottam, csak a Kedd 21-re. Könnyeden a politikáról, Baló György új műso­ra. Hát jó. A két hete indult élő műsor valójában nem műsor, nyilván április 9-e vagy legfeljebb 23-a után megszűnik. S nyilván kötelező is a magyar köz­­szolgálati televíziónak, hiszen épeszű embernek amúgy nem jutna eszé­be ilyen típusút létrehozni. A probléma a műsor címével és adásidejével kezdődik. A Kedd 21 cím arra utal, hogy kedden este kilenc órakor kezdődik, ám már a műsorúj­ságok is egyöntetűen 21.05-re jelzik. Ehhez képest az első adás úgy 21.07-kor, a második 21.06-kor kezdődött. Nem volnék eg­­ szőrösszívű, de nem kellene megváltoztatni a főcímet, mondjuk arra, hogy Kedd 21.08? Igazán csak mellékes motívum, de nem tudom megállni: vajon miért van az, hogy - a kereskedelmi tévéket is ideértve - a magyar tele­víziózás a pontosság erényével ily kevéssé büszkélkedhet. Trehány tévé, következésképp trehány ország, vagy fordítva — de ezt csak zárójelben. Mindazonáltal a trehányság nem csak ebben mutatkozott meg, s nem is csak ilyen közvetlenül. A Kedd 21 struktúrája arra alapozódik, hogy a szerkesztők behívnak két politikust, eg­­ kormánypártit meg egy’ ellenzékit, s egymásnak eresz­tik őket, de nem ám vadul, hanem igenis barátságosan, jelezvén, hogy ezek itten emberek, például, szóba állnak egymással, ahogy az első adás­ban láttuk-hallottuk, nem Lendvai elvtársnő meg Rogán kisvezér úr volt, hanem Ildikó és Antal (plusz virág Antaltól Ildikónak). A másodikban Veres János és Varga Mihály jelenlegi és volt pénzügyminiszterek már kissé visszafogottabb „aurában” léptek fel. Mindegyikőjükről volt egy kis klip, mely azt bizonyította, hogy hát ezek emberek ám, volt gyerekkoruk és a többi. Mondjuk megkíméltek Lendvai Ildikó hat hónapos korában felvett, hason fekvő, s így kis popóját is kidomborító mosolygós fényképé­től, de a pénzügyminisztereknél már nem tártak fel semmilyen múltbéli „forrást”. Azt azért nem tisztük meg, hogy Veres János és Varga Mihály időnként focizik, s néha a parlament csapatában, és akkor bizony nincs konfliktus, noha egyébként más sincs. Amúgy meg persze mindenki, Il­dikó, Antal és János meg Mihály mondja, amit már ezerszer hallottunk tőlük, igaz, korábban talán kicsit kulturálatlanabb formában. A politikus mint ember­­ nincs is ennél szebb. Baló felkészült moderátorként irányít­­gatja őket, lazának látszik ő is, különösen amikor Varga Mihály gyerme­kei hogylétéről érdeklődik: „ugye két fiú és egy­ lány?”, mire a volt pénz­ügyminiszter fájdalmas mosollyal mondja, hogy minden rendben, csak két lány és négy fiú, mire Baló megjegyzi­, hogy­­hát „ez mellément”. Mivel a műsor élő adás, Baló leggyakoribb szava a „gyorsan”; „ha gyorsan be­szélnek, van még egy percük a válaszra”; „gyorsan kérem a választ”, mondja Varga Mihálynak, aki ekkor tényleg emberként nyilvánul meg: „inkább lassan, de talán így értik". Baló György küzdelme az idővel - megértjük, mi is csak így vagyunk ezzel, legnagyobb ellenfelünk a szár­nyas idő, s oly közel a halál. A stúdió díszlete tucatnyi plazmatévé (előttük kering Baló György fel­vezetésként), mivel pénzügyminiszterek a szereplők, főleg pénzjegyeket mutatnak, a verbuvált közönség tapsol (az első adás elején láthattuk is a tapsrend „beintőjét”), aztán meg időnként szunyókál, érthetően. Mily szép is, amikor kedvenceink elbeszélnek egymás mellett! Amúgy meg rég döntöttünk. Eg­y műsornak álcázott semmi, drága Pali néni, kézcsókkal, Ferenc. (Kedd 21 - mi, 21 óra, kis rátartással) TÓTH ÁGNES VERONIKA: Tánc Pörgésben A Ludwig Múzeum minden hónap utolsó szombatján meghosszabbított nyitva tartással, késő esti táncelőadá­sokkal várja a látogatókat. A Frenák Pál Társulat a Mennonóxia, egy ko­rábbi Frenák-szólóval és az I-M-P-R-0 című, kifejezetten a Ludwig Múzeum terére komponált, friss darabbal ér­kezett. Az előadásoknak az Üvegte­rem adott otthont, mely egyrészt hangsúlyosan színházi tér, hatalmas belmagasságával, átlátszó falaival és plafonjával - mely lehetővé teszi, hogy akár egy emeletről feljebb, egé­szen szokatlan szögből is nézhessük a produkciót­­, másrészt viszont persze egyértelműen nem színházi tér, hi­szen a világítás megoldatlan, a már­ványon (műmárványon?) pedig felte­hetőleg embertelen feladat táncolni. A trükk az 1-M-P-R-O esetében az, hogy a koreográfus, Frenák Pál gör­deszkához hasonló, fémgörgős szer­kezetekkel látta el táncosait, melyek­re teljes testsúlyukkal rátámaszkodva, villámgyors cikázásokkal, pörgések­kel vehetik uralmukba a teret. A szín­padi tér és a nézőtér elválasztását ép­pen ezek a gyors, kiszámíthatatlan fé­kezések és pördülések húzzák meg, át- meg átrajzolva ennek a meglepő­en közeli együttlétnek a határait. A táncosok öltönyök és fehérne­műk rafinált kombinálásából létre­jött, extravagáns, kihívó, fekete-fehér szettekben feszítenek, melyekben randomszerűen keserednek a férfi és női ruhadarabok, a lányokon lötyög­nek a zakók, egyikükön még nyak­kendő is akad, de nadrág helyett csu­pán tűsarkú egészíti ki az összeállítást, a fiúk némelyikéről viszont az ing maradt le. Az I-M-P-R-O felfokozott hangulatú és tempójú, szenvedélyes játék, mely úgy improvizatív, hogy a másodperc törtrészéig pontosnak, ki­számítottnak és megkomponáltnak kell lennie, hiszen kulcseleme a kon­centráció, az egymásra figyelés és a fegyelem. A társulat ragyogó táncosai - Gergye Krisztián, Juhász Kata, Ko­­lozsi Viktória, Nemes Zsófia, Újvári Milán, Várnagy Kristóf, Zambrziczky Ádám - ezzel az eredeti, görgős esz­közzel szokatlan mozdulattárat skic­celnek fel, melyben a lendület, a pör­gés, a fékezés, az esés, az ütközés új jelentést kap, és mindig magában hordoz egy mákszemnyi véletlent. Ezeknek a véletleneknek a megfe­­gyelmezése és szabadon engedése te­szi, hogy Frenák koreográfiája a ma­ga játékosságával, egyszeriségével, könnyedségével az utóbbi hónapok egyik legizgalmasabb tánc­élménye. Frenák Pál másik friss darabja, az Újvári Milán előadásában, a Trafó­ban bemutatott MILAN c. koreográ­fia egy ponton találkozik az előbb említett I-M-P-R-O-val, az eszköz­­használatnál: a szólista a nyitó- és zá­róképben görkorcsolyával szeli a kö­röket a színpadon. A görkorcsolya, éppúgy, mint az előző darab eseté­ben a görgők, felgyorsítja a mozgást, az egyes mozdulatokat egymásba si­mítja, és az irányváltásokat folytonos­sá teszi, kibővítve ezzel a test képessé­geit. Alapesetben a görkorcsolya sportszerként színpadidegen lehetne, de tökéletesen beépül a koncepcióba, csak azt találgathatjuk, miért nem használták eddig mások? Szokatlan, de mindeközben mégis pofonegysze­rű Frenák megoldása, mint a legjobb ötletek általában. Óriás méretű fehér léggömbök le­begnek a térben, hosszan lelógó zsi­negeik erdejében suhan egy alak, há­tán furcsa teherrel. Egy fiú és egy életnagyságú emberbábu a darab hő­se, egy élőlény és egy feltehetőleg képzeletbeli figura, akik menthetetle­nül egymáshoz vannak nőve. A bábu egyedüli társból rövidesen nyomasz­tó árnnyá válik, kettősük egy­ 5 méter magasban játszódó hinta-jelenetben fordul át igazán élethalálharccá. Em­lékezetesen szép a díszlet, melyben az óriásléggömbök imbolygása mellett a lélekvesztőszerű hinta lengése is fo­kozza a bizonytalanság, a meghatá­­rozhatatlanság érzését. Nem kell fel­tétlenül dekódolunk, hogy a bábu, amit látunk, egy másik személy-e, esetleg egy­ rég halott ikerpár emléke vagy csupán egy képzeletbeli társ: számtalan variáció érvényes, és csu­pán magunkról tudunk meg többet azáltal, hogy milyen értelmezést ke­resünk. Úgy tűnik, e furcsa párharc­ból végül a fiú kerül ki győztesen: a darab zárásaként visszatér a kezdő­kép görkorcsolyás száguldása, de a fiú megint cipel valamit, mely első pillantásra csontváznak tűnik, később bontakozik csak szárnyakká. Ebben a megkettőzött szólóban a táncos, Újvári Milán nincs könnyű feladat elé állítva, hiszen a bábu min­den rezdülését, mozdulatát, gesztusát ő hozza létre, miközben folyamatos dialógusban van az általa mozgatott lénnyel. Viszont legalább rögtön ki­derül róla, hogy pontos, elegáns, fe­gyelmezett táncos, aki érzékenyen oldja meg ezt az összetett feladatot, számot adva kivételes tehetségéről. (Frenák Pál: I-M-P-R-O - Frenák Pál Társulat, Ludwig Múzeum; Frenák Pál: MILAN - Újvári Milán, Trafó) Baksai József munkája CSERNA-SZABÓ ANDRÁS: Jókai Nemzeti Park Mikor kipattant a rendszerváltás, if­jonti felindulásunkban első dolgunk volt, hogy felragasszuk a szentesi szovjet-obeliszkre a plakátot, melyen Lenin pofájába egy narancs csapó­dik. Csöpe nagyanyám másképpen képzelte a változások menetét. Hir­telenjében két rögeszme kerítette hatalmába: az egyik, hogy kárpótlási jegyein visszavásárolja famíliánk ál­lamosított földjét, a másik, hogy in­gyen vasúti jegyeit kihasználva pesti antikváriumokból pótolja a százköte­tes Jókai-összesünk sérült avagy ello­pott példányait. Gondolta, ha már így alakult, alkalmasint lemossa a gyalázatot, s a magyar név megint szép lesz. Bár Jókai regényeiben éppen any­­nyi lekvármagyar és gecihuszár mű­ködik, amennyi fényesen csillogó magyar jellem, mégis, valahogy úgy alakult, Jókai lett a par excellence magyar író, nélküle nincs se Isten, se haza, se család. Császár István egyik mániákus rétora például kifej­ti: „Laborfalvy Róza azt mondja: »fiam, most írsz egy regényt« / Jókai bekocog a szobájába, és három nap múlva kijön, és ott van a regény, ér­ted?... ő a mesemondó, aki egysze­rűen kitalál / egy egész országot megmagyarosított / hát itten... itt svábok voltak meg minden fene / de aztán elolvasták Jókai regényeit, hogy milyen szépek azok a magya­rok, milyen derekak, milyen fasza legények... bocsánat a kifejezésért... és akkor azt mondták: ej, az istenit! Akkor mi is magyarok vagyunk!” Aztán hozzáteszi: „ekkorát hazudni! azért isten-bocsánat, én ismerem a magyarjaimat”. Persze Jókai is ismerte magyarjait, de hát ez ma már senkit nem érde­kel. Az író ne mozogjon, haljon meg, aztán maradjon nyugton a neki ki­jelölt skatulyában! Néha persze elő­dugja fejét a sírból Móric, és fáj­dalmasan lamentál: És az arany emberem blake-i léttörténete!? Az abban kavargó mítoszi erők? A ma­gyar nábobom romantikus rajza alól felsejlő pszichológia, realizmus, tör­ténelem és fatalizmus? És a nyel­vem? A hangulataim? A rossz ma­gyarjaim? Mér mindég csak nyalka huszárjaim, mézes csókjaim, papír­masé szörnyeim? És szegény mondaná tovább, de már vissza is gyömöszölték a fiókba, drága Móric bátyánk, hogyan lehet így viselkedni, a legnagyobb magyar regényírónak, ejnye! így aztán Jókai folyton segítségre szorul, nagyjából Gyulai és Péterfy tevékenysége óta. Nemes Nagy Ág­nes már egyenesen úgy fogalmaz: „meg kell védeni Jókait, mint egy nemzeti parkot...”. Kegyelmezzetek neki, mondja, hiszen butus romanti­kus, gyermeki szívdobogás, de hát ez jutott nekünk, s azért vegyétek észre, van neki hangja például, meg tájat is tud festeni, ráadásul „múl­tunk, magyar világunk hatalmas, el­süllyedt földrésze”. Kalandjai filmre valók, de lélektanát ott is tanácsos elkenni, „elfedni, mint Noé fiainak apjuk meztelenségét”, így szokta simogatni a szelíd, öreg szülő kis testi és szellemi hibával szü­letett gyermekét... Mária régóta úgy, és csakis úgy il­lik gondolni, mint kék szemű nagy gyerekre, kinek mániája, hogy kis­testvéreinek meséljen az ágyuk szé­lére ülve (így gondol rá Szerb Antal is, akitől azért nagyobb fantáziát vár­nánk, ha valaki, ő tudja, mi minden rejtezhet a séma alatt). Ha minden­áron lojálisak akarunk lenni Jókai­val, még elismerhetjük, hogy egy el­süllyedt magyar múlt lexikona. Kultúrtörténeti tárháznak használni még szabad. Használják is, így pél­dául Váncsa István nem tagadja, ő Krúdy helyett Jókait ültetné a ma­gyar irodalom főínyencének trónjá­ra: „Krúdy főtt marhahúsokról, sár­gaborsó-főzelékekről és füstölt oldalasokról álmodott, Jókainál egy rendesebb ebéd teknősbékalevessel indul, arra sherryt isznak, aztán osztriga jön, majd tengeri rák...”, s így tovább a szarvasgombától a gyömbérkompóton át a szalonkáig. De azt kimondani, hogy Jókai ma­gasabb pillanataiban zseniális, hogy a romantikus mese alatt mennyi kü­lönleges portéka rejtőzik, hogy a tündérszédület mögött ott az éleslá­tás, hogy a csipkés nyelv alatt valami földöntúli, bölcs együgyűségre lelhe­tünk, hogy Jókai legendái jó esetben nem eltakarják, csak megemelik a valóságot, hogy a mitizált magyar­ságkép mellett nagyon is benne van, hogy nem mindig vagyunk mi olyan „fasza legények", hogy a túl színes díszletek mögött olykor micsoda mi­tikus logika működik, hogy vázlatos szituációi közben mennyi pompás morzsát hullajt elénk (mint például a Kőszívűben azt a hátborzongató történetfilozófiai képet a Pontoppi­­dan norvég tudós krákjáról), hogy keleti képzeletének hatásai Krúdyig és tovább érnek - szóval ilyeneket kimondani én csak zárt ajtók mögött, szemináriumi szobákban hallottam, azóta se­m leszámítva mondjuk anyá­mat, aki nyugdíjba vonulásának szinte első napján nekiesett a Jókai­­összesnek, úgy látszik, a százkötetes ügyének ápolása nálunk nőágon öröklődik). Nincs erre most se idő, se tér, de tényleg nem esne nehe­zemre leírni, miért nem igaz például Az arany emberre Szerb általános vád­ja, hogy Jókaiból hiányzik az isten­keresés, a világnézeti nyugtalanság meg a lélektani kíváncsiság. Jókait kárhoztatjuk legendagyár­tási dühe miatt, pedig mi is ragasz­kodunk a legendákhoz: jó így nekünk a Mór, nem kell őtet kapa­rászni, már ilyennek szoktuk meg. Csak egyetlen példa: még az Új Ma­gyar Irodalmi Lexikon is (ami ugye hangsúlyozottan tényeket kíván fel­sorakoztatni) ragaszkodik ahhoz a vérromantikus hülyeséghez, hogy Jókai 48-ban megy a susnyásba Rú­zsa Sándorért... A rádió sem próbálja árnyalni a kérdést Móric születésnapján, egy Jókai-verset elszavalnak, egy másikat eldanolnak betyárstílben, aztán ki-ki indul a saját dolgára, így megy ez. (Versben, dalban­­ az énekmondók. Születésnapi köszöntő: Jókai Mór. Petőfi rádió, február 18.) SEBESTYÉN ZOLTÁN RÉSZLETEK című kiállítása a Magyar Műhely Galériában. (1072 Bp , Akácfa u. 20 ) Rádió ÉLET ÉS FŐ IRODALOM ­31 Ul 1 Megtekinthető: április 8-ig 2006. MÁRCIUS 10.

Next