Élet és Irodalom, 2008. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)
2008-08-15 / 33. szám - Tábor Ádám: 68 nyarán Prágában és előtte és utána (17. oldal)
TÁBOR ÁDÁM: 68 nyarán Prágában és előtte és utána A hatvanas évek közepén kerültem be a bölcsészkarra, ahol az Egyetemi Színpad, az Alkotókör és annak Tiszta Szívvel című periodikája, az általános konszolidáció és kultúrpolitikai nyitás, az új gazdasági mechanizmus reformszele, majd a kelet- és nyugat-európai 68 erjesztő hatása eredményeként - a diktatúra korlátai között persze - viszonylag szabad mikroklíma alakult ki. Gimnáziumi barátságok, friss egyetemi ismeretségek, a hajdani Szabó Lajos-féle oppozíció második generációjának, valamint Dobrovits Aladár egyiptológiai szemináriumának és az akkor fiatal tanársegéd, Komoróczy Géza körének részben egymást metsző halmazaiból másfél év alatt összeverődött egy kulturálisan-politikailag szabadon gondolkodó, harminc-negyven fős társaság. Törzsasztalunk a volt piarista gimnáziumban lévő kari épülettel szomszédos Belvárosi Kávéház volt; a törzsasztal törzsgárdáját magyar-történelem szakos csoporttársaimmal, Várady Gézával, Tatár Györggyel, Lackó Mihállyal képeztük. De rendszeresen ott ült köztünk - vagy csak beugrott pár percre az egyiptológus-hebraista Bíró Dániel, az italianista Takács József, Isztray Botond, Forgács Éva, Keserű Katalin, Horváth Iván, Boreczky Elemér, Zsámboki Mária, a pszichológus Bíró Anna, többi csoporttársunk közül az akkor inkább még a lukácsisták közt otthonos Balassa Péter, Krokovay Zsolt és a nyelvésszé lett Kemény Gábor, az ELTE más karairól a matematikus Surányi László, a biológus Bíró Eszter és mások. Tízen-húszan szombat esténként összejöttünk a klasszika-filológus Horváth Judit és a francia-orosz szakos Horváth Ágnes lakásán is. Bár jó néhány irodalmár, műtörténész és filozófiát tanulmányozó tagja volt társaságunknak, a kör magját alkotó történészek és a levegőben lévő változások miatt a diskurzusok főleg történelmi-politikai témák körül forogtak. Dubcek 1968. januári megválasztására még épp csak, hogy odafigyeltünk, a lavinaszerű csehszlovákiai demokratizálódás azonban hamarosan nekünk is legfőbb témánk lett. A különleges történelmi-politikai érzékkel rendelkező Lackó Mihállyal minden apró hírt regisztráltunk: a csehszlovák pártvezetés reformpárti és reformellenes szárnyai közti erőviszonyok alakulásától az egyre merészebb cikkeken át a civil társadalom aktivitásáig. A Szabad Európa, az Új Szó és a hazai újságok hírmozaikjaiból rövidesen összeállt a csehszlovák 56 képe. Márciusban Varsóban, Krakkóban és még négy lengyel egyetemi városban diáktüntetések robbantak ki, amelyeket a hatóságok brutálisan szétvertek. Olyan intenzíven koncentráltunk a középeurópai anti-államkapitalista forradalmi mozgásra, hogy ez a figyelem a részben hasonló nyugati antikapitalista mozgalmat fókuszában a párizsi diákfelkeléssel - mintegy árnyékolta előttünk. Ebben nagy szerepe volt a számunkra taszító ottani maoista és vietkong-párti jelszavaknak is. A hazai szélsőbalos neosztálinista értelmiségtől irtóztunk. Az ekkor még félig-meddig odatartozó bölcsész-kollégáinkat sem ismertük: az ugyanazon évben lezajlott Pór-perről csak az újságból értesültem, egyedül Haraszti Miklóst becsültük bátorságáért és az anarchizmus felé való elmozdulásáért. Én például csak 1970 őszétől fogtam fel a nyugati 68-as mozgalmakban lévő pozitív, felszabadító impulzusokat, közelebbről megismerkedve Ajtony Árpáddal, Halász Péterékkel, Szentjóby Tamással és más neoavantgárd művészekkel. A korai Marxot ugyan már 67/68-ban lelkesen olvastuk, de csak a revizionista baloldaliságot értékeltük. Elmentünk meghallgatni Márkus György előadását a Közgázon; sok százan lehettünk az előadóteremben. Politikailag azonban egyértelműen polgári demokraták voltunk. Amikor szabolcsi pártkáderlány csoporttársunk gyűlölettől égő arccal az Egyetem presszó előtt ezt a szemembe vágta, kizárólag a veszélyérzet diktálta mímelt felháborodásomat: „Honnan veszed?” „Az egész egyetem tudja, de azért ez nem annyira rossz, mintha fasiszták lennétek” - nyugtatott meg naiv rosszindulattal. Svoboda elnökké, Cemik miniszterelnökké történt 68. tavaszi megválasztása után felgyorsultak a csehszlovákiai események. Júniusban, kivégzésének 10. évfordulóján a Literarny Listy, a prágai „Irodalmi Újság” Nagy Imrét antisztálinista példaképként beállító cikket közölt, amelyre a Népszabadság dühödt főszerkesztői ellencikkben reagált. Két héttel később megjelent a 2000 szó: a teljes sajtó- és politikai szabadságot követelő értelmiségiek - mai szemmel olvasva nagyon is óvatos, politikus, de akkor valóban - radikális kiáltványa. A szovjet blokk többi vezetője a sűrűsödő csúcstalálkozókon hiába gyakorolt nyomást a csehszlovák vezetésre, akik ha akarták, se állíthatták volna már meg a folyamatot. Világos volt, hogy az „emberarcú szocializmus” pluralista demokráciába torkollik, ha a szovjetek nem lépnek fel erőszakkal. Lázban égtünk, reménykedtünk és féltünk. Sohasem voltam addig Nyugaton. Persze én is jártam Lengyelországba, amikor az ottani filmhíradóban föltűnt a legfőbb párt- és állami vezetők képe, a zömmel fiatal közönség kiröhögte és ordítva szidta őket, zacskók és rágógumik repültek a vászon felé. Ez itthon elképzelhetetlen lett volna - de azért tudtuk, hogy ott sincs szabadság. Most személyesen, testközelből akartam látni és átélni, milyen egy szabad - és ami számunkra még fontosabb volt: egy (talán) éppen felszabaduló - ország. Július közepén Horváth Ágnessel és Isztray Botonddal két hétre elutaztunk Prágába és Krakkóba. A prágai főpályaudvarról a diákszálló felé villamosozva döbbenten tapasztaltuk, hogy az egész város fel van túrva. Csak nem tört ki felkelés, vagy nem készült valami puccskísérlet a vonatutunk alatt?! Hamar kiderült, hogy nem barikádokat látunk, csak az első metróvonal épül. A kiszemelt diákhotelben háromszor annyian pályáztak egy ágyra, mint amennyi volt. Végül sikerült helyet szereznünk egy húszágyas kollégiumi teremben, és besétálhattunk az Óvárosba. Első benyomásként egy közép-európai főváros mindennapi nyüzsgése fogadott, idegenforgalmi főszezonban. Ez a kép számunkra önmagában is lenyűgöző volt: Budapestre akkor még alig jöttek külföldiek, és a prágai épületek is háromszáz-hatszáz évvel régebbiek voltak a pestieknél. Fiatalok ültek az Óváros terein és utcáin, a Károlyhídon, festegettek, portrét rajzoltak; nálunk akkor még nem voltak utcai rajzolók sem. Az Újváros egyik forgalmas útján sor állt egy nagy hírlapbolt előtt, ahol mindenféle amerikai, angol, francia, német napi- és hetilapokat árultak. Ugyanolyan hedonista örömmel lapozgattuk őket, mint a prágaiak, hiszen Pesten csakis kommunista nyugati újságokat lehetett kapni. Itt-ott nemcsak turisták csoportosultak, hanem helybeliek is. A falakra, kirakatokra, kapualjakra kiragasztott újságkivágásokat olvasták, és hol nyugodtan, hol szenvedélyesen tárgyalták a híreket. Egyes kivágásokon a nyomtatott szöveg mellett filctollas széljegyzetek voltak. A maoizmussal szemben táplált ellenszenvünk dacára a tacepaók, a nyíltan és aktívan politizáló emberek látványa felvillanyozóan hatott ránk. A nagypolitikai égbolton akkor már vészjósló felhők gyülekeztek. Éppen az öt szocialista ország július 14-15-i varsói csúcsértekezletének idején érkeztünk. Ezen Ceausescu mellett már Dubcek sem vett részt. A varsóiak újabb fenyegető levelet intéztek a csehszlovák pártvezetéshez, amelyre azok már nem válaszoltak. (Igaz, még előtte a pártelnökség levelet írt az SZKP vezetőinek, hogy készek azonnal tárgyalni velük - ebből lett augusztus 3-án az ágcsernyői találkozó a két párt teljes politbürója között.) Nem tudtunk csehül, de az újságcímek, címlapfotók és nevek alapján világos volt, hogy a cikkek, széljegyzetek és az előttük állók vitáinak tárgya a varsói levél utáni helyzet. Másnap fiatalokba botlottunk, akik hasonló tacepaók előtt ültek. Közvetítő nyelvek útján beszédbe elegyedtünk velük. Megtudva, hogy magyarok vagyunk, eleinte igen kimérten válaszoltak. Amikor kérdéseinkből kiderült, hogy az ő oldalukon állunk, oldottabb lett a légkör, de továbbra is maradt a viselkedésükben egyfajta távolságtartás. Másutt, más diákokkal beszélgetve is többnyire ugyanez ismétlődött. Kiáltó kontrasztban korábbi, majd ez utáni lengyelországi tapasztalatainkkal, ahol a „wigry” minden kaput és szívet megnyitó varázsszó volt, és soha senkinek se jutott eszébe, hogy közünk lenne a kommunista magyar rezsimhez. A prágai diákok velünk szembeni bizalmatlanságának alaprétege valamiféle évszázados, beidegződött nemzeti ellenszenv lehetett a hajdani Monarchia államalkotó és a Csehországot egyenrangúsító trializmust ellenző Magyarországával szemben. Erre az alaprétegre rakódhatott egy ellenséges érzület a demokratikus Csehszlovákia feldarabolásában és megszállásában játszott II. világháborús szerepünk miatt, és a jogos gyanúper a prágai tavaszt aktuálisan fenyegető, de legalábbis kétértelmű kommunista magyar politika iránt. Azért előbb-utóbb a legtöbben elmondták, hogy fogalmuk sincs, mi lesz - vérmérséklettől függően optimistább vagy pesszimistább hangszerelésben. A diákok politikai aktivitásának legfeltűnőbb nyoma a városban mindenfelé nagy betűkkel a falakra mázolt jelszó volt: „Cisart a Hradzsinba!” Az 1965-ben leváltott revizionista oktatási miniszter Cesimir Cisar, immár a Központi Bizottság kulturális titkára és a Cseh Nemzeti Tanács elnöke volt - Josef Smrkovsky börtönviselt parlamenti elnök mellett - a legradikálisabb vezető reformkommunista. Diákok ezrei tüntettek áprilisban, hogy őt válasszák meg a Hradzsinban székelő köztársasági elnökké. Az akkor még nagyobbrészt romos budai Várral ellentétben teljesen épen maradt, monumentális Hradzsin a Moldva túlpartján egyébként mély benyomást tett ránk, akárcsak a „pesti” oldal középkori Óvárosa - mert persze egész nap a várost jártuk. Lelkesedésünkben elválaszthatatlanul keveredett a város varázsa, a szabadság mindent átjáró álere és a fiatalság életöröme. Azután Krakkóba utaztunk, majd Zakopanén és a Tátrán keresztül tértünk haza. Augusztus 21-én reggel 7-kor Bíró Dani telefonált. „Ma éjjel a Varsói Szerződés csapatai bevonultak Csehszlovákiába” - mondta, és letette a kagylót. A következő napokban állandóan a külföldi rádiókat hallgattam, Schneller Istvánék akarattyai házában is. Bemondták, hogy szovjet tankok lőtték a Vencel téren a szobornál tüntető fiatalokat meg a szobrot. Verset írtam Egy megszállott éneke Szent kénedhez címmel, amelyet szűk körben terjesztettem (emlékszem, Kozák Gyulának például egy több órás belvárosi mászkálás és politizálás után mutattam meg). A korculai filozófuskongresszuson tartózkodó Heller Ágnesék nyilvánosan, a Szociológiai Kutató Csoportot vezető Hegedűs András pedig egy belső értekezleten tett, de azonnal kiszivárgott nyilatkozatában elítélte az inváziót. Ismeretlen diákköltőként jóval védtelenebb voltam náluk, de úgy éreztem, nekem is többet kéne tennem. Gyakran jártam haza az utolsó földalattival, az akkori szerelvények falaira szemmagasságban papírreklámokat ragasztottak. A hátsó kocsiban a Deák és a Vörösmarty tér között rendszerint már egyedül utaztam. Előkapva a tollamat gyorsan felírtam az egyik reklámra, hogy „Dubcek, Svoboda”, a tollat zsebre vágtam, és felsétáltam a lépcsőn. Senkinek sem beszéltem erről - a notórius elkövető személyéről nyilván szórakoztató találgatások olvashatók a BM-jelentésekben... A tankok ellenére utcára özönlő prágai tömegek, a titkos rádióadók, a CSKP sikeresen megrendezett illegális kongresszusa, a fogolyként Moszkvába hurcolt csehszlovák reformvezetők makacssága, Svoboda kiállása miatt Brezsnyevék ideiglenesen kompromisszumra kényszerültek. A megszállást kényszerszerződéssel „legalizálták”, de újabb nyolc hónapig meghagyták Dubceket. A prágai tavasz sok vívmányát viszszavonták, de 69 áprilisáig jó néhány azért megmaradt közülük. Készültek még újabb bátor és erős filmek, a régebbiek mellett ezeket is bemutatták Pesten mozikban, illetve a Csehszlovák Kultúra Házában, amíg Gustáv Husák ún. „normalizációjának” kezdetekor le nem cserélték az igazgatót. Kundera Tréfánál az Európa még kiadta magyarul, de a kinyomtatott példányokat bezúzták; csak azért olvashattuk, mert ismertük a fordítót, Rubin Pétert. Még januárban Jan Palach prágai egyetemista a megszállás elleni tiltakozásul felgyújtotta magát a Vencel téren (négy nap múlva ugyanezt tette Bauer Sándor a pesti Magyar Nemzeti Múzeum előtt). Donáth Péterfi P. emlékezetére festett tűzvörös gyászfekete képe egy peremkerületi modern csoportkiállításon volt először látható az év végén. A kiállítás helyszíni, nyilvános vitáján egy férfi, nyilvánvalóan provokatív céllal, megkérdezte a művészt: ki az új. P.? Donáth széles mosollyal a kérdező felé fordulva válaszolt: ,Janus Pannonius”. Otthon az Illés-együttes Március, 1848 című új kislemezét hallgattuk: „Igazság, hej, hát nincs ki hallaná a hangját! / Hódító, rabló katonának én nem állok, / Testvérim gyilkosává én sohase válok”. 1968 számunkra két legfontosabb eseménye a nyár végéig tartó prágai tavasz és Tandori Dezső Töredék Hamletnek című verseskötetének megjelenése volt. 1969 augusztusában két prágai útitársammal és a mindenki által csak Jósénak hívott Takács Józseffel nyaraltunk Balatonszemesen. (Jósé Takács Zsuzsa öccse; tőle hallottam még a gimnáziumban először Tandori nevét, mint a legjobb új magyar költőét.) Egy este szonettjátékkal múlattuk magunkat. Én adtam a Tandori-sort zárójelekkel megvariáló címet és a rímeket, José írta a szonettet: Egy (még túl) Ez a helyszín? És miért huszonegyet Két férfi: a védő s a vádló Prága Városában? Hát nincsen káró dáma Magyar kártyában? Király! ússzon egyet! Volt, lesz? Turistaszálló Boldogvára. Mindegy (de sasfészek volt, ne feledjed). És egy éve lesz annak, ne feledjed, Hogy aranyborjúbűzös Áron sátra. Utas, vár Prága vára... Hátra, hátra Utas, mert felé most katonaság rohan És kezét dörzsöli Peking meg Vuhan. Érted te ezt? Nem lehet soha már ma... (S még kevésbé, ahogy az idő suhan). Mert mindez egy: Prága, Boldogvár s Koan. Megfogadtam, hogy addig nem megyek újra Prágába, amíg a szovjetek ott vannak. 1990- ben láttam viszont. * ^ Y τ' ψ ·%. J»kw»^tt·» W 14«}-c* s.'fce'*· o* drMáriás: Jakupcsek Gabi, mint ideges szék 2008. AUGUSZTUS 15. ÍÉLET És 1·17 IRODALOM 1