Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
2009-06-12 / 24. szám - Kovács Tamás László: Rajz (20. oldal) - Dunajcsik Mátyás: Szex és irodalom avagy a műfordító hosszúnapja (20-21. oldal)
DUNAJCSIK MÁTYÁS: Már besötétedett, mire (aznap immár másodszorra) felébredt. Utálta ezeket a hosszú, közép-európai teleket, az anyjával is mindig mondták egymásnak, hogy a tenger mellé kellene költözni. Délután öt óra, és máris mindent elborít ez a lucskos, ólomszínű trutymó. Az embernek kedve sincs kilépni az utcára, csak kinyitja az ajtót, és máris olyan, mintha az arcát ebbe a szürke takonyba mártaná. Kristóf is csak az éjszaka közepén érkezik majd, addig társaság gyanánt be kell érnie Colette-tel, aki (vele ellentétben) még egyáltalán nem érezte úgy, hogy a délutáni alvás után ideje lenne megkezdeni a második műszakot. Amikor kiment a konyhába, szórakozottan beletúrt a fűtőtesten elterpeszkedő szőrcsomóba. - Na mi van, köcsög? - nézett vissza rá a macska a tőle megszokott közönnyel, majd visszaaludt. Mindig ezt csinálta. A műfordító tőle tanult mindent, amit az alázatról tudott: elég volt egyetlen pillantás ezekbe a jóllakott, fejedelmien üres szemekbe, és máris tisztában volt az emberi faj jelentéktelenségével az Univerzumban. Különös tekintettel a férfiakra. Különös tekintettel őrá. - Nyugat Kiadó, francia lektorátus - vette föl a telefont még reggel, mert tudta, hogy Vincze Flóra fogja hívni, akinek már lassan fél éve végzett kisebb-nagyobb munkákat, mivel - érthetetlen módon - senki nem dolgozott a kiadónál, aki tudott volna franciául. Most éppen egy párizsi sztáríró botránykönyvét kapta meg olvasásra, arról kellett volna beszélniük. Miután összeszedte magát, kabátot húzott, és átsétált a Nyugat irodaházába, ami egy különös véletlen folytán ugyanannak az utcának a másik végén volt, ahol ő lakott. Amikor Kristóf ideköltözött, a műfordítónak még fogalma se volt arról, hogy hamarosan együtt fog vele lakni, ahogyan arról sem, hogy a lepusztult, nyolcadik kerületi utca másik végén nem más, mint a Szentek Szentje emelkedik a mocskos, szocreál üveghomlokzat mögött. Mert a műfordító reménytelenül szentimentális alkat volt, aki el sem tudott képzelni misztikusabb helyet a híres Nyugat Kiadó szerkesztőségénél, így szívesen járt be Vincze Flóra irodájába francia könyvekről beszélgetni. Akkor is, ha egyébként mindig halálfélelme volt, mikor át kellett vágnia a rosszarcú alakoktól hemzsegő utcán. A szerkesztőség és a lakás között félúton nem egy, de két szociális konyha is üzemelt; az egyik táblájára valaki filctollal a „Hilton Kafé” szavakat rajzolta fel. A rosszarcú alakok többsége reggelenként itt várakozott. Vincze Flóra irodájában mindig Tonio Krögernek érezte magát, aki éppen Lizaveta Ivanovnához érkezik teára. Szinte várta, Flóra mikor fogja a fejéhez vágni, hogy Maga. * _______ Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott. Persze ez soha nem történhetett volna meg, hiszen Flóra is, a műfordító is tisztában volt ezzel, sőt, mindketten személyesen ismerték a műfordító tévútját, akit Kristófnak hívtak, majdnem két fejjel magasabb volt a műfordítónál, és úgy csókolt, mint egy isten (amivel persze csak a műfordító volt tisztában). Flóra tulajdonképpen korának legnagyobb hatalmú irodalmi munkása volt - hetven-nyolcvan évvel ezelőtt bizonyára ő szerkesztette volna Szerb Antalt és Kosztolányit, ahogyan időnként még ma is megtette, mivel az alapító atyák szerzői jogainak többsége a viharos évtizedek ellenére valahogy mégis a kiadónál maradt. Hogy Flóra udvarában a műfordító láthatta el a francia követ feladatait és a frankofón kultúra képviseletét, ez nagy büszkeséggel töltötte el, különösen, hogy még alig múlt el huszonnégy éves. A műfordító tulajdonképpen személyes sértésnek vette, hogy a párizsi sztáríró botránykönyvében kizárólag kislányokat erőszakoltak meg a regény hősei, igaz, őket az összes elképzelhető módon. Csodálkozott, hogy az író miért mondott le a teremtés feléről regényes, szexuális vesszőfutása során, ha egyszer a műfaj alapító félistene sem tett különbséget soha férfi és nő között. Tulajdonképpen gyávának tartotta őt, de mikor erre rájött, egyszeriben mégis értette. Hiszen, ellentétben az isteni márkival, a sztáríró könyvében soha nem fordult elő, hogy egy férfi egyszerre élt volna át fájdalmat és élvezetet. Ez kizárólag a regényben szereplő gyereklányok reszortja volt, akik egymást is előszeretettel gyötörték egy-egy kiadósabb orgia során. Ezt a férfit még sohasem baszták seggbe, gondolkozik tovább, miközben a kávéját kevergetve kinéz az ablakon az elsötétedett gangra. Mondhatná ugyan azt, hogy amit ez a nyolcvan körüli párizsi férfi csinál, az maga a tévútra keveredett polgári irodalom, de ez csak félig lenne igaz. Az író annak a különös generációnak az egyik vezéralakja volt, melynek tagjai az ötvenes-hatvanas évek környékén éppenhogy felmondtak minden létező szerződést a polgári irodalommal. A strukturalizmus talpnyalói lettek, vagy éppen fordítva, mindenesetre annak az időszaknak a regényei ma már aligha szolgálnak többre, minthogy a korabeli teóriák mechanikus illusztrációi legyenek. Aztán ahogy az már lenni szokott, a hatvannyolcas lázadó fiatalok maguk is polgárok lettek, a sztárírót például négy évvel ezelőtt beválasztották a Francia Akadémiára. Ahová persze soha nem ment el, mert nem hajlandó viKovács Ilonának lelni a halhatatlanok testületének előírt egyenruháját, és előre megírni a székfoglaló beszédet. Improvizálni akart. De ez a hozzáállás már inkább csak ízléstelen, mint bátor. Azóta az Akadémia szemérmesen hallgat a sztáríróról, aztán ha meghalt, majd választanak a helyére valaki mást, így megy ez. Az utcára kilépve azon gondolkozott, hogy tulajdonképpen megszokhatta volna már, hogy olyan helyekre járjon, ahová mások ilyen fiatalon csak kivételes esetekben nyernek bebocsátást. Mivel az anyja egy külvárosi iskola igazgatója volt, rendszeresen járt fel hozzá a tanáriba és az irodába. Később a középiskolában is rendszeres vendége volt ezeknek a helyeknek. Amikor beköszönt az irodaház biztonsági őrének, majd felszaladt a kanyargós lépcsőn, hogy a titkárnő magas pultja előtt elhaladva belépjen Flóra irodájába, mégis mindig ugyanazt a cinkos szédülést érezte, mint akkor. Sosem tudta megszokni, hogy felnőttként kezelik, pedig már nem volt gyerek. Talán azért, mert sohasem kezelték igazából gyerekként, következésképpen valószínű, hogy soha nem is fog felnőni. Ami az ő szakmájában, ha jobban meggondolja, egyébként sem kötelező. Elhatározta, hogy az irodában mégsem a viszolygását, undorát és megvetését igyekszik majd megfogalmazni Vincze Flórának, hanem a kételyeit. Elvégre ez az, amit várnak tőle, amit úgy is mondhatnánk, hogy ezért fizetik. Az undorával egyébként is jobb, ha egyedül marad az ember. - A regény egyik nagy kérdése, hogy lehetséges-e magyar nyelven végigvinni azt, ami franciául a világ lehető legtermészetesebb dolga - kezdte kiselőadását a műfordító, miután lehuppant Flórával szemben egy kényelmes fotelba. Beszéd közben a szerkesztő polcain sorakozó könyveket vizsgálgatta, és azon gondolkozott, vajon hányat olvasott közülük. Lehet, hogy ez persze csak kívülről tűnik így, de a franciában minden szexuális terminusra van egy-egy tökéletesen semleges, egyszerűen használható szó. Márpedig a főhősünk általában ezeket használja. Nyelvészeti szempontból úgy van felépítve ez a szöveg, mint egy Le Notre által tervezett kastélykert. Bár nem is, inkább mint egy klasszicista homlokzat. Minden fehér, és a meztelen alakok mindenhol tökéletesen arányosak. A regény egyik francia kritikusa külön kiemeli, mint a némileg konzervatív klasszicizálás egyik árulkodó jelét, hogy a szerző minden körülmények között tartja magát az igeidő-egyeztetés szabályaihoz. Ami francia nyelven olyannyira gazdag a rokokó finomságokban, hogy a huszadik századra már a született francia íróknál is snassz dolognak számít, ha az ember nem rúg bele itt-ott a szövegében - itt a műfordító nagyot sóhajtva fölállt, és az apró iroda ablakán kinézve elkezdte a szeme elé táruló ferde ólomtetőt bámulni. Az embernek néhány évnyi műfordítás után rá kell jönnie, hogy magyarul csodálatosan lehet káromkodni, pompásan lehet a legkülönfélébb szószörnyetegekkel dobálózni, elképesztő módon lehet pipiskedni és finomkodni, lenyűgözően lehet modellálni a diktatórikus időszakok duplafenekű hazugságait vagy éppen a kortárs konzumidiotizmus blődlinyelvét, utolérhetetlen módon lehet gügyögni, mint a kisbabáknak, vagy éppen magasan szárnyalni, mint a költők, csak éppen egyetlen dolgot nem lehet: kimért, pontos és precíz mondatokban, egyszerű és józan hangfekvésben beszélni. És ha belegondolunk, talán éppen ebbe megy tönkre az egész ország. - A kép jobb oldalán ekkor megjelent egy kövér, vörös-fekete csíkos macska, majd lustán elheveredett a tetőn kirajzolódó napsütötte sávban. A műfordító tekintete rögtön a Flóra polcán lévő Petri-kötetre tévedt, majd vissza a macskára. - Na mi van, köcsög? - nézett vissza rá unottan a napozó állat, és a másik oldalára fordult. Colette valószínűleg megértette, hogy a műfordító hamarosan munkába kezd, ezért feltápászkodott a fűtőtest kellemesen meleg párkányáról, és kecses macskalépteivel meg sem állt a gazdája laptopjának billentyűzetéig, ahol kényelmesen elhelyezkedett, majd egyenesen a műfordító szemébe nézett. - Adj ennem. Most. Tulajdonképpen igaza volt. Jobb lesz mindjárt túllenni rajta. Miközben a konzervnyitóval bajmolódott, a műfordító tovább gondolkozott a párizsi írón. Szodómia során a test legelső reakciója általában nem az élvezet vagy a fájdalom, ahogy azt képzelni lehetne, hanem a megdöbbenés. És az ebből származó félelem. Mert legyen bár a férfiak közötti vonzalom a legtermészetesebb dolog a világon, a kívülről való behatolásra egyetlen segglyuk sincs alapjáratban felkészülve. Valami teljesen váratlan dolog történik a testben, amire nincsenek bevált reakciói. Illetve egyetlenegy van, ami minden szokatlan történést kísér a testben: a félelem. Úristen, mi lesz. A rettegéstől felgyülemlő adrenalinmennyiséget aztán már gyerekjáték gyönyörré vagy fájdalommá alakítani. A legtöbb endoriin mégis a vége után szabadul fel a szervezetben. Mint amikor az ember nagy veszélyből menekült meg valami isteni varázslat folytán, és most egyszerre úgy érzi: az élet csodálatos. Úristen, megúsztuk, lélegzik fel a test, és körbenéz. - Szerinted meg tudod csinálni? - kérdezte Flóra a kávéjából felnézve, mint az amerikai kémfilmekben a megbízók. A műfordító tisztában volt vele, hogy a kiadót a legkevésbé sem érdekli a könyv tartalma körül esetleg majd kialakuló botrány, illetve nagyon is érdekli, sőt, talán ez az egyetlen dolog érdekli igazán. És ez így is volt rendjén, ráadásul egybevágott a műfordító saját elveivel is, aki kertvárosi kamaszévei alatt a családi könyvespolcról vehette le annak idején az isteni márki műveit. - Nem is az a legnagyobb probléma, hogy a könyv milyen stílusban van megírva, vagy hogy hányrendbeli liliomtiprással számolhatunk a regény lapjain... De te is jól tudod, hogy az isteni márki regényeinek összehasonlíthatatlan varázsát nem a szexuális erőszak és nem is a filozófia adja, hanem a kettő együtt. Az a végtelen, sötét és kétségbeejtő nihil, ami a Szodoma százhúsz napja lapjain végigsüvít egyedül Kafkáéhoz hasonlítható. És mégis, Kafka mindig misztikus marad, ahogy az isteni márki mindig materialista. De akárhogy is van, a filozófia mintegy megszüntetve megőrzi magában a pornográfiát. És ettől lesz olyan végtelenül izgató. Nem dobhatod félre, mert érzed, hogy ez az egész valójában csak díszlet, mechanikus balett, de mégsem bírod levenni a szemed az előtted vonagló fiatal testekről. Tulajdonképpen az agyadat szodomizálja, kérdőre vonja a humanitásodat, az elveidet, a fogalmaidat. És ez rémisztő. - Szóval a filozófiát hiányolod belőle? - kérdezett vissza Flóra, aki most inkább egy magas beosztású orvosnőhöz hasonlított, aki a páciens elbeszélése alapján próbálja meg azonosítani egy betegség tüneteit, miközben azzal is számolnia kell, hogy a páciens esetleg hazudik, de legalábbis félrebeszél. A műfordító most érezte át igazán feladatának súlyát, hiszen nem felejthette el, hogy Flóra természetesen nem olvasta a regényt. Őt használta fel, mint egy érzékeny kártyát, hogy író- Szex és irodalom avagy a műfordító hosszú napja • ■ -- 'í Kovács Tamás László munkája ÉLET ÉS ÍRIRODALOM 2009. JÚNIUS 12.