Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2009-06-12 / 24. szám - Kovács Tamás László: Rajz (20. oldal) - Dunajcsik Mátyás: Szex és irodalom avagy a műfordító hosszúnapja (20-21. oldal)

DUNAJCSIK MÁTYÁS: Már besötétedett, mire (aznap immár másodszorra) felébredt. Utálta ezeket a hosszú, közép-európai teleket, az anyjával is min­dig mondták egymásnak, hogy a tenger mellé kellene költözni. Délután öt óra, és máris mindent elborít ez a lucskos, ólomszí­nű trutymó. Az embernek kedve sincs kilépni az utcára, csak ki­nyitja az ajtót, és máris olyan, mintha az arcát ebbe a szürke ta­konyba mártaná. Kristóf is csak az éjszaka közepén érkezik majd, addig társaság gyanánt be kell érnie Colette-tel, aki (vele ellen­tétben) még egyáltalán nem érezte úgy, hogy a délutáni alvás után ideje lenne megkezdeni a második műszakot. Amikor kiment a konyhába, szórakozottan beletúrt a fűtő­testen elterpeszkedő szőrcsomóba. - Na mi van, köcsög? - nézett vissza rá a macska a tőle meg­szokott közönnyel, majd visszaaludt. Mindig ezt csinálta. A műfordító tőle tanult mindent, amit az alázatról tudott: elég volt egyetlen pillantás ezekbe a jóllakott, fejedelmien üres sze­mekbe, és máris tisztában volt az emberi faj jelentéktelenségével az Univerzumban. Kü­lönös tekintettel a férfiakra. Különös tekin­tettel őrá. - Nyugat Kiadó, francia lektorátus - vette föl a telefont még reggel, mert tudta, hogy Vincze Flóra fogja hívni, akinek már lassan fél éve vég­zett kisebb-nagyobb munkákat, mivel - érthe­tetlen módon - senki nem dolgozott a kiadó­nál, aki tudott volna franciául. Most éppen egy párizsi sztáríró botránykönyvét kapta meg ol­vasásra, arról kellett volna beszélniük. Miután összeszedte magát, kabátot húzott, és átsétált a Nyugat irodaházába, ami egy különös vélet­len folytán ugyanannak az utcának a másik vé­gén volt, ahol ő lakott. Amikor Kristóf ideköl­tözött, a műfordítónak még fogalma se volt ar­ról, hogy hamarosan együtt fog vele lakni, aho­gyan arról sem, hogy a lepusztult, nyolcadik kerületi utca másik végén nem más, mint a Szentek Szentje emelkedik a mocskos, szocre­­ál üveghomlokzat mögött. Mert a műfordító reménytelenül szentimen­tális alkat volt, aki el sem tudott képzelni misztikusabb helyet a híres Nyugat Kiadó szerkesztőségénél, így szívesen járt be Vincze Flóra irodájába francia könyvekről beszélget­ni. Akkor is, ha egyébként mindig halálfélel­me volt, mikor át kellett vágnia a rosszarcú alakoktól hemzsegő utcán. A szerkesztőség és a lakás között félúton nem egy, de két szo­ciális konyha is üzemelt; az egyik táblájára valaki filctollal a „Hilton Kafé” szavakat raj­zolta fel. A rosszarcú alakok többsége regge­lenként itt várakozott. Vincze Flóra irodájában mindig Tonio Krögernek érezte magát, aki éppen Lizaveta Ivanovnához érkezik teára. Szinte várta, Fló­ra mikor fogja a fejéhez vágni, hogy Maga. *­ _______ Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott. Persze ez soha nem történhetett volna meg, hiszen Fló­ra is, a műfordító is tisztában volt ezzel, sőt, mindketten személyesen ismerték a műfordí­tó tévútját, akit Kristófnak hívtak, majdnem két fejjel magasabb volt a műfordítónál, és úgy csókolt, mint egy isten (amivel persze csak a műfordító volt tisztában). Flóra tulajdonképpen korának legnagyobb hatalmú irodal­mi munkása volt - hetven-nyolcvan évvel ezelőtt bizonyára ő szerkesztette volna Szerb Antalt és Kosztolányit, ahogyan időnként még ma is megtette, mivel az alapító atyák szerzői jogainak többsége a viharos évtizedek ellenére valahogy még­is a kiadónál maradt. Hogy Flóra udvarában a műfordító lát­hatta el a francia követ feladatait és a frankofón kultúra kép­viseletét, ez nagy büszkeséggel töltötte el, különösen, hogy még alig múlt el huszonnégy éves. A műfordító tulajdonképpen személyes sértésnek vette, hogy a párizsi sztáríró botránykönyvében kizárólag kislányokat erősza­koltak meg a regény hősei, igaz, őket az összes elképzelhető mó­don. Csodálkozott, hogy az író miért mondott le a teremtés felé­ről regényes, szexuális vesszőfutása során, ha egyszer a műfaj ala­pító félistene sem tett különbséget soha férfi és nő között. Tulaj­donképpen gyávának tartotta őt, de mikor erre rájött, egyszeri­ben mégis értette. Hiszen, ellentétben az isteni márkival, a sztár­író könyvében soha nem fordult elő, hogy egy férfi egyszerre élt volna át fájdalmat és élvezetet. Ez kizárólag a regényben szerep­lő gyereklányok reszortja volt, akik egymást is előszeretettel gyö­törték egy-egy kiadósabb orgia során. Ezt a férfit még sohasem baszták seggbe, gondolkozik tovább, miközben a kávéját kevergetve kinéz az ablakon az elsötétedett gangra. Mondhatná ugyan azt, hogy amit ez a nyolcvan körüli párizsi férfi csinál, az maga a tévútra keveredett polgári irodalom, de ez csak félig lenne igaz. Az író annak a különös generációnak az egyik vezéralakja volt, melynek tagjai az ötvenes-hatvanas évek környékén éppenhogy felmondtak minden létező szerződést a polgári irodalommal. A strukturalizmus talpnyalói lettek, vagy éppen fordítva, mindenesetre annak az időszaknak a regényei ma már aligha szolgálnak többre, minthogy a korabeli teóriák me­chanikus illusztrációi legyenek. Aztán ahogy az már lenni szo­kott, a hatvannyolcas lázadó fiatalok maguk is polgárok lettek, a sztárírót például négy évvel ezelőtt beválasztották a Francia Aka­démiára. Ahová persze soha nem ment el, mert nem hajlandó vi­Kovács Ilonának lelni a halhatatlanok testületének előírt egyenruháját, és előre megírni a székfoglaló beszédet. Improvizálni akart. De ez a hoz­záállás már inkább csak ízléstelen, mint bátor. Azóta az Akadé­mia szemérmesen hallgat a sztáríróról, aztán ha meghalt, majd választanak a helyére valaki mást, így megy ez. Az utcára kilépve azon gondolkozott, hogy tulajdonképpen megszokhatta volna már, hogy olyan helyekre járjon, ahová mások ilyen fiatalon csak kivételes esetekben nyernek bebo­csátást. Mivel az anyja egy külvárosi iskola igazgatója volt, rendszeresen járt fel hozzá a tanáriba és az irodába. Később a középiskolában is rendszeres vendége volt ezeknek a helyek­nek. Amikor beköszönt az irodaház biztonsági őrének, majd felszaladt a kanyargós lépcsőn, hogy a titkárnő magas pultja előtt elhaladva belépjen Flóra irodájába, mégis mindig ugyan­azt a cinkos szédülést érezte, mint akkor. Sosem tudta megszokni, hogy felnőttként kezelik, pedig már nem volt gyerek. Talán azért, mert sohasem kezelték iga­zából gyerekként, következésképpen valószínű, hogy soha nem is fog felnőni. Ami az ő szakmájában, ha jobban meg­gondolja, egyébként sem kötelező. Elhatározta, hogy az irodában mégsem a viszolygását, un­dorát és megvetését igyekszik majd megfogalmazni Vincze Flórának, hanem a kételyeit. Elvégre ez az, amit várnak tőle, amit úgy is mondhatnánk, hogy ezért fizetik. Az undorával egyébként is jobb, ha egyedül marad az ember. - A regény egyik nagy kérdése, hogy lehetséges-e magyar nyel­ven végigvinni azt, ami franciául a világ lehető legtermészete­sebb dolga - kezdte kiselőadását a műfordító, miután lehup­pant Flórával szemben egy kényelmes fotelba. Beszéd közben a szerkesztő polcain sorakozó könyveket vizsgálgatta, és azon gondolkozott, vajon hányat olvasott közülük.­­ Lehet, hogy ez persze csak kívülről tűnik így, de a franciában minden szexuá­lis terminusra van egy-egy tökéletesen semleges, egyszerűen használható szó. Márpedig a főhősünk általában ezeket hasz­nálja. Nyelvészeti szempontból úgy van felépítve ez a szöveg, mint egy Le Notre által tervezett kastélykert. Bár nem is, inkább mint egy klasszicista homlokzat. Minden fehér, és a meztelen alakok mindenhol tökéletesen arányosak. A regény egyik fran­cia kritikusa külön kiemeli, mint a némileg konzervatív klasszi­­cizálás egyik árulkodó jelét, hogy a szerző minden körülmények között tartja magát az igeidő-egyeztetés szabályaihoz. Ami fran­cia nyelven olyannyira gazdag a rokokó finomságokban, hogy a huszadik századra már a született francia íróknál is snassz do­lognak számít, ha az ember nem rúg bele itt-ott a szövegében - itt a műfordító nagyot sóhajtva fölállt, és az apró iroda ablakán kinézve elkezdte a szeme elé táruló ferde ólomtetőt bámulni.­­ Az embernek néhány évnyi műfordítás után rá kell jön­nie, hogy magyarul csodálatosan lehet káromkodni, pompá­san lehet a legkülönfélébb szószörnyetegekkel dobálózni, el­képesztő módon lehet pipiskedni és finomkodni, lenyűgöző­en lehet modellálni a diktatórikus időszakok duplafenekű ha­zugságait vagy éppen a kortárs konzumidiotizmus blődli­nyelvét, utolérhetetlen módon lehet gügyögni, mint a kisba­báknak, vagy éppen magasan szárnyalni, mint a költők, csak éppen egyetlen dolgot nem lehet: kimért, pontos és precíz mondatokban, egyszerű és józan hangfekvésben beszélni. És ha belegondolunk, talán éppen ebbe megy tönkre az egész ország. - A kép jobb oldalán ekkor megjelent egy kövér, vö­rös-fekete csíkos macska, majd lustán elheveredett a tetőn ki­rajzolódó napsütötte sávban. A műfordító tekintete rögtön a Flóra polcán lévő Petri-kötetre tévedt, majd vissza a macs­kára. - Na mi van, köcsög? - nézett vissza rá unottan a napozó állat, és a másik oldalára fordult. Colette valószínűleg megértette, hogy a műfordító hamaro­san munkába kezd, ezért feltápászkodott a fűtőtest kelleme­sen meleg párkányáról, és kecses macskalépteivel meg sem állt a gazdája laptopjának billentyűzetéig, ahol kényelmesen el­helyezkedett, majd egyenesen a műfordító szemébe nézett. - Adj ennem. Most. Tulajdonképpen igaza volt. Jobb lesz mindjárt túllenni raj­ta. Miközben a konzervnyitóval bajmolódott, a műfordító to­vább gondolkozott a párizsi írón. Szodómia során a test leg­első reakciója általában nem az élvezet vagy a fájdalom, ahogy azt képzelni lehetne, hanem a megdöbbenés. És az ebből szár­mazó félelem. Mert legyen bár a férfiak közötti vonzalom a legtermészetesebb dolog a világon, a kívülről való behatolás­ra egyetlen segglyuk sincs alapjáratban felkészülve. Valami teljesen váratlan dolog történik a testben, amire nincsenek be­vált reakciói. Illetve egyetlenegy van, ami minden szokatlan történést kísér a testben: a félelem. Úristen, mi lesz. A rettegéstől felgyülemlő adrenalinmennyiséget aztán már gyerekjáték gyönyörré vagy fájdalommá alakítani. A legtöbb endoriin mégis a vége után szabadul fel a szervezetben. Mint amikor az ember nagy veszélyből menekült meg valami iste­ni varázslat folytán, és most egyszerre úgy érzi: az élet csodá­latos. Úristen, megúsztuk, lélegzik fel a test, és körbenéz. - Szerinted meg tudod csinálni? - kérdezte Flóra a kávéjából felnézve, mint az amerikai kémfilmekben a megbízók. A műfor­dító tisztában volt vele, hogy a kiadót a legkevésbé sem érdek­li a könyv tartalma körül esetleg majd kialakuló botrány, illetve nagyon is érdekli, sőt, talán ez az egyetlen dolog érdekli igazán. És ez így is volt rendjén, ráadásul egybevágott a műfordító sa­ját elveivel is, aki kertvárosi kamaszévei alatt a családi könyves­polcról vehette le annak idején az isteni márki műveit. - Nem is az a legnagyobb probléma, hogy a könyv milyen stí­lusban van megírva, vagy hogy hányrendbeli liliomtiprással szá­molhatunk a regény lapjain... De te is jól tudod, hogy az isteni márki regényeinek összehasonlíthatatlan varázsát nem a szexu­ális erőszak és nem is a filozófia adja, hanem a kettő együtt. Az a végtelen, sötét és kétségbeejtő nihil, ami a Szodoma százhúsz nap­ja lapjain végigsüvít egyedül Kafkáéhoz hasonlítható. És még­is, Kafka mindig misztikus marad, ahogy az isteni márki min­dig materialista. De akárhogy is van, a filozófia mintegy meg­szüntetve megőrzi magában a pornográfiát. És ettől lesz olyan végtelenül izgató. Nem dobhatod félre, mert érzed, hogy ez az egész valójában csak díszlet, mechanikus balett, de mégsem bí­rod levenni a szemed az előtted vonagló fiatal testekről. Tulaj­donképpen az agyadat szodomizálja, kérdőre vonja a humani­tásodat, az elveidet, a fogalmaidat. És ez rémisztő. - Szóval a filozófiát hiányolod belőle? - kérdezett vissza Flóra, aki most inkább egy magas beosztású orvosnőhöz ha­sonlított, aki a páciens elbeszélése alapján próbálja meg azo­nosítani egy betegség tüneteit, miközben azzal is számolnia kell, hogy a páciens esetleg hazudik, de legalábbis félrebeszél. A műfordító most érezte át igazán feladatának súlyát, hiszen nem felejthette el, hogy Flóra természetesen nem olvasta a re­gényt. Őt használta fel, mint egy érzékeny kártyát, hogy író- Szex és irodalom avagy a műfordító hosszú napja • ■ -- 'í Kovács Tamás László munkája ÉLET ÉS ÍR­IRODALOM 2009. JÚNIUS 12.

Next