Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2009-02-27 / 9. szám - Bodansky György: Nem oda duma! • Reag. Léderer Pál II. 13-i ÉS-cikkére (15. oldal) - Vermes Gábor: Ruth Caldwell (15. oldal) - F. Dózsa Katalin: Még egyszer: a Galéria • Reag. György Péter I. 30-i ÉS-cikkére (15. oldal) - Timár János: Hervadó virágok (15. oldal)

2009. FEBRUÁR 27. 1­ 15 Nem oda duma! BODANSKY GYÖRGY Léderer Pál azzal kezdi írását (Ele­gem van a dumátokból..., ÉS, 2009/7., febr. 13.), hogy hányingere van min­denkitől, aki sanda szöveghamisítást követ el, csak azért, hogy azután él­vezettel rasszistázhasson egyet, mi­közben egy árva szót sem veszteget arra, hogy a miskolci hős tényállítá­sát cáfolja. Egyetlen mondatra em­lékszik a főkapitány kijelentései kö­zül, a formailag nagyon tényszerű­en hangzó, konkrét hely és időhatá­rozók stb. keretei között megjelenő szociológiai észrevételre. Arra a meg­állapításra már nem jut a figyelmé­ből, miszerint édes, ennivaló kisde­dekből gonosz, bűnöző felnőttekké érnek, sajnálatos módon, az etnikai közösség gyermekei, arról már nem is beszélve, hogy Pásztor kapitány szerint - már ahogy az újságokban olvastam - az etnikum puszta létfor­mája is megütközést kelt a többségi­ekben, amelyekkel az együttélés - mit csűrj­ük-csavarjuk - nem megy. Különösen ez az utóbbi, csendes megjegyzés igazán figyelemreméltó, mert rögvest fölmerül az emberben a kérdés: ha egyszer a cigány-ma­gyar együttélés (természetesen a ci­gányok ismert tulajdonságai miatt) nem megy, akkor pontosan mi is a teendő. Tehát, ha együtt nem, ak­kor? Hát nyilván­­ külön. Hogy ho­gyan? Gettóban? Lágerben? Vagy csak simán húzzanak vissza Indiá­ba, ahonnan jöttek? Olyan apróságokról most ne is ejt­sünk szót, hogy beszélhet-e egy rend­őr - tényszerűen - elkövetőkről (egé­szen a közelmúlt eseményeiről van szó) mindaddig, amíg az arra illeté­kes bíróság ezt a körülményt jogerő­sen meg nem állapította? Hát nem. A státus: gyanúsított. Nézzük másfelől! Miskolcon az el­múlt évben az utcai bűncselekmé­nyek (lopás, rablás) elkövetőinek mindegyike cigány volt. Ez tény (?). Na és? Hogy egy kicsit érdekesebb legyen, próbálkozzunk meg a következő ki­jelentéssel: Budapesten az elmúlt év­ben leleplezett hűtlen kezelés nevű bűncselekmények elkövetőinek 76,3 százaléka zsidó származású volt. Miért is ne? Vajon hogy tetszik ez a kijelentés Léderernek? Okosabb lett tőle? A vége felé csak eljut oda, ahová oly sokan már őelőtte, és ahová ta­lán végképp nem kellene­ ,­­z amúgy igen deres: etnikai PC-zéssel az a bajom, hogy óhatatlanul a rasszizmus karjaiba löki a több­ség, társadalom egy elég jelentős létszámú, szociológiai paraméterek szerint riasztó pon­tossággal belőhető részét.” Na, kérem szépen, ez végre az egye­nes beszéd, mondhatni: megjöttünk. Nem a rasszizmussal van a baj, ha­nem azokkal, akik rasszistáznak. Ezt már legalább ismerjük. A szerző megemlíti még, milyen örömmel vette, hogy legalább azt ki­nyilvánították a szociális szakmák képviselői Sajókaza kapcsán, hogy „nincs olyan helyzet, amely följogosít­hatna a törvénybe ütköző cselekedetek - úgy­mond morális alapú-pártolására” (kieme­lés az eredetiben - B. Gy.). Nos, én nem képviselek semmifé­le szociális szakmát, csak magamat. Meg a négy gyerekemet. Úgyhogy a magam nevében azt tudom mon­dani - egyébként hat éve tartó re­ménytelen munkanélküliséggel a há­tam mögött nem teljesen elvileg -, hogy ha úgy hozná a helyzet, gon­dolkodás nélkül lopnék, csalnék, sik­kasztanék, hogy enni tudjak adni a gyerekeimnek. És gazembernek tar­tanám magam, ha nem tenném. Nem szeretnék a miskolci Avas la­kótelepen lakni. Nem szeretnék bor­sodi vagy nyírségi zsákfaluban lak­ni. Nem szeretnék Enyingen lakni. Nem szeretném, ha az utcán fenye­getően viselkedő cigány suhancok között kellene osonnom a boltba, ke­vés pénzecskémet féltőn magamhoz szorítva. Nagyon-nagyon sajnálom és mélyen megértem a falusi nénit, akinek ellopták az utolsó tyúkját, s most kint áll az utcán, elkeseredet­ten rázza a botját a szaladó tolvajok felé, és közben az égre kiáltja a bü­dös cigányokról vallott, térben és időben jól lokalizálható véleményét. Neki igaza van, ő tudja, mit beszél, mert neki a cigány az a Józsi meg a Béla az alvégről. De Léderernek nincs igaza. Mert ezeknek a „tényeknek” a kimondása, az ezekkel való „szembenézés” nem vezet se­hová, legföljebb egyenesen a falnak. Ruth Caldwell VERMES GÁBOR Nagy örömmel töltött el bennünket Barack Obama elnökké választása. Nincs olyan barátom vagy ismerő­söm, aki ebben az örömben - és re­ményben - ne osztozna. Többen ezek közül konzervatív re­publikánusok, de még ők is belátják, hogy az elmúlt nyolc évben Ameri­ka lejtőre került gazdaságilag, poli­tikailag és erkölcsileg egyaránt. Most azonban nem erről szeretnék írni, hanem Ruth Caldwellről. Szí­vesen láttam volna őt is az ünnepi tribünön, és ha ott nem, akkor a több­milliós washingtoni tömegben. Ki ő? Amikor fiatal magyar menekült­ként, 1957 tavaszán egy friss buda­pesti geológus diplomával, de gyat­ra angoltudással Texas állam Hous­ton városában kötöttem ki, alig vol­tam felkészülve rá, ami engem ott várt. Houston akkor még nem volt az az óriásváros, amivé az elmúlt év­tizedek során vált; lakossága egymil­lió alatt volt. A levegő már május­ban trópusi - nehéz, párás, nyomasz­tó. Kezdetben, amíg nem vett fel egy olajkutatási cég, a város egyik olcsó szállodájában laktam és esténként a szálloda étteremében vacsoráztam. A cafeteria pultja mögött egy mo­solygó fekete nő szolgált fel. Ő volt Ruth Caldwell. Hamar rájött, hogy nekem fogalmam sincs, hogyan hív­ják ezt vagy azt az ételt; ő tanított meg a nevekre, mindig kedvesen és türelmesen. Egyszer, már munkaide­je után, ott üldögéltem, és megkér­tem, igyon meg velem egy kávét. Ruth úgy nézett rám, mint aki a Holdról szállt oda. Neki mint néger­nek tilos volt leülni egy fehér ember asztalához. De mialatt felszolgált, azért váltottunk mindig néhány szót. És amikor Louisiana államban kap­tam állást, megkért, hogy levelez­zünk, így lett Ruth levelezőpartne­rem évtizedeken keresztül. Minthogy a Gábor név túl idegen volt számá­ra, Pete-nek hívott, ami második ke­resztnevem rövidített alakja. Tele volt ambícióval, tervekkel. Titkárnő szeretett volna lenni, meg­tanult gyors- és gépírni. De az 50-es évek végén, 60-as évek elején nem akadt vállalat Texasban, amelyik egy néger titkárnőt alkalmazott volna, így megmaradt felszolgálónak. A 60- as évek elején Kaliforniában tartóz­kodtam mint egyetemista. Akkor már úgy döntöttem, hogy pályát változ­tatok - történész leszek. Még a tan­év kezdete előtt, 1961 szeptemberé­ben meglátogattam texasi barátai­mat. Természetesen felkerestem Rutht is, aki akkor már egy nagyobb étteremben dolgozott. Tudta, hogy születésnapomat fogom Houston­ban ünnepelni, úgy döntött, rendez egy partit a tiszteletemre, amire meg­hívta néhány néger barátját, vala­mint fehér kollégáit. Egy taxi vitt el a város néger negyedébe, ahol Ruth lakott. Fekete barátai mind ott vol­tak, de egyetlen fehér kollégája sem jött el, pedig mindegyik megígérte, hogy ott lesz. Levelezésünk nem szakadt meg, még akkor sem, miután - a 70-es évek elején - New Yorkba költöztem. De valamikor azokban az években abbama­radt. Több levelemre nem jött válasz. Mai napig nem tudom, mi történt, mi történhetett. Meghalt? Vagy egysze­rűen belerokkant a reménytelen küz­delembe? Nem tudom. Az biztos - és ez világos volt számomra -, hogy úgy érezte, az élete elúszott, elkallódott. „Mi vagyok én? Egy nagy semmi”, írta egyik utolsó levelében. Tehetet­lennek éreztem magam, hiszen bár­milyen bátorítás éppolyan keserű vicc­nek tűnhetett szemében, mint koráb­ban meghívásom egy csésze kávéra. Ezért remélem, még ha nincs is rá semmiféle bizonyítékom, hogy idős asszonyként él még. És velem együtt ünnepli az első fekete politikus elnök­ké választását. Önmaga számára túl későn jött az áttörés, hiszen életét új­raélni nem tudná. De ha még él, min­den bizonnyal örülhet annak, hogy fiatal afroamerikaiak előtt egy jobb jövő lehetősége nyílt meg. És ez re­ménnyel töltheti el élete alkonyán. (A szerző történész, ny. egyetemi tanár) Még egyszer: a Galéria F. DÓZSA KATALIN Sokáig gondolkodtam azon, hogy kell-e nekem György Péternek a Ma­gyar Nemzeti Galéria működésével kapcsolatban felvetett kérdéseire (Ma­gyar Nemzeti Galéria-A fájdalmas közöny, 2009/5., jan. 30.) válaszolnom. Vé­gül úgy döntöttem, hogy ha nem is válaszolok, de a véleményemet le­írom. Előrebocsátom, hogy György Pé­ternek mind a Vajda-kiállítással kap­csolatos felvetéseivel, mind a múze­umok feladatainak megfogalmazá­sával egyetértek. Sőt, azzal is egyet­értek, hogy nem lehet mentség a Vaj­da-kiállítás megszületésének a „benn­fentesek” között ismert története. A végeredmény számít, nem az, hogy milyen körülmények határozták meg a kiállítás létrejöttét. Még abban sem kívánok vitába bocsátkozni a cikk szerzőjével, hogy a mai dotáció mel­lett, amikor az állami támogatás a béreket sem fedezi, telik-e új gipsz­kartonra, vagy sem. Magam is azon a véleményen vagyok, hogy a költ­ségvetés nyomorát a látogató nem szabad hogy megérezze. Viszont meg szeretném kérdezni a kiváló esztétát, mi az oka annak, hogy a Magyar Nemzeti Galéria el­múlt húsz évének munkásságát som­másan elítéli. Pont azt az időszakot, amelyben szinte minden évben volt egy-két kiemelkedően sikeres kiállí­tás, európai színvonalú és méretű tu­dományos katalógussal együtt? Ré­szemről vallom, hogy a Galéria tör­ténetében ez az időszak az utókor­tól az aranykor jelzőt fogja megkap­ni. Íme, néhány rendszertelenül ki­emelt, szakmailag és a nézőközön­ség körében egyaránt sikeres kiállí­tás. (Előre is elnézést kérek azoktól, akiknek a tevékenységét kihagytam): Aranyérmek, ezüstkoszorúk (1995), Nagy­bánya (1996), Rippl-Rónai (1998), Szé­kely Bertalan (1999), Történelem-kép (2000), Jankovich-gyűjtemény (2002), Mednyánszky (2003), Mányoki (2003), Modernizmusok (2004), Munkácsy (2005), Magyar Vadak (2006), Vaszary (2007), Zichy Mihály (2007), Mátyás király örök­sége (2008). Ezek a kiállítások többéves tudo­mányos előkészítő munka után szü­lettek, és természetesen nem voltak tökéletesek, azt hiszem, olyan kiállí­tás nem is létezik. De hiányzik a ma­gyar közéletből az elemző, feldolgo­zó kritika, amely egyaránt rámutat­na az elkészült kiállítások pozitívu­maira és a bíráló által felfedezett hi­bákra és hiányokra. Éppen ezért örü­lök, hogy György Péter ezúttal a Vaj­da-kiállítással kapcsolatban megtet­te ezt. Még egy szubjektív megjegyzés, a Galéria épületével kapcsolatban. Va­lamennyire ismerem a budai Vár épí­tésének történetét, kiállítást is csinál­tam belőle a Budapesti Történeti Múzeumban, majd a franciaországi magyar kulturális évad keretében Pá­rizsban a Musée Carnavalet-ban. Meggyőződésem, hogy a romokban lévő, de még könnyedén rekonstru­álható palotát (több része, pl. Habs­­burg-terem a Lotz-freskókkal szinte ép volt) nem a politikai akarat tette tönkre! Még a Rákosi-korszakban - amikor a pártközpontot tervezték odahelyezni - is felmerült a vissza­állítás lehetősége. A Kádár-korszak­ban sem politikai akarat miatt tisz­tították meg a külső falakat az úgy­mond felesleges díszektől, és építet­ték meg belül a hatvanas évek ízlése szerint „szép modernre”. Ez volt a kor szelleme, amely utálkozott a sze­cesszió és historizmus múltat után­zó részletgazdagságától, és minden­áron „modern”-et kívánt alkotni. Hozzá kell tennem, hogy pénz, pa­ripa nem számított, és Kádár sem akart beleszólni a „mérnök elvtár­sak” tevékenységébe. Ma már viszont az újjáépítés eredménye éppúgy ré­sze a palota történetének, mint a Hauszmann-féle bővítés a XIX. szá­zad végén. Ki veszi magának a bá­torságot, hogy lerombolva egy kor­szak meghatározó ízlését tükröző belső tereket, a 2009-es divat szerint átépítse azokat? Muszáj mindig a hi­bákat megismételni? Bármilyen fur­csa, de majd elérkezik az az idő is, amikor tisztelni fogjuk ezt az építé­szeti stílust is, és utódaink felhábo­rodva gondolnának ránk, hogy múló divatszeszély miatt megsemmisítet­tük, átépítettük ezt a kordokumen­tumot. Remélem, ez nem fog megtörténni később sem. És azt is remélem, hogy az elkövetkező években senkinek sem kell visszasírnia a György Péter által kárhoztatott jelenlegi vezetést, amely lehetővé tette, hogy a Galéria tehet­séges muzeológusai invenciózusan dolgozhassanak. (A szerző művészettörténész) Hervadó virágok TÍMÁR JÁNOS­­ Nemrég került a nyilvánosság elé a közoktatási reform végrehajtásáról szóló „Zöld könyv” (Zöld könyv a ma­gyar közoktatás megújításáért 2008. Szer­kesztette Fazekas Károly, Köllő Já­nos, Varga Júlia. Ecostat, Budapest, 2008). Meglepő a könyv kiemelke­dően szép nyomdai kiadása, vala­mint hogy azt a közreműködők szé­les köre tiszteletpéldányként meg­kapta. A Zöld könyv első részének fejezetei a közoktatás belső problémáit magas színvonalon tárgyalják. A bonyolult szöveg megértését áttekinthető táblá­zatok és jól értelmezhető ábrák segí­tik. Ugyanakkor feltűnő, hogy még a bevezető is csupán a szöveg vége felé, az érettségihez kapcsolódva említi meg a felsőoktatást, noha a második résznek a tanárképzésről és tovább­képzésről írt terjedelmes fejezete a fel­sőoktatásról szól, mivel pedagóguso­kat csak a felsőoktatás képez. A pedagógusképzési fejezet szerző­je, Kárpáti Andrea kitűnő szakember, így a probléma nem a fejezetben fog­laltakkal, hanem abból ered, hogy ki­hagyott mindent, ami felsőoktatás bí­rálatát igényelte volna. A Zöld könyv há­rom évvel a felsőoktatási törvény jóvá­hagyása után jelent meg. A törvény szövege, a végrehajtási utasítások és azok megvalósítása jól ismert volt. Kár­páti tehát tudott már a törvény követ­kező súlyos hibáiról: a) A 12. § szerint a kétéves, ún. „felsőfokú szakképzés” nem ad fel­sőfokú diplomát. Ez a paragrafus el­lentétes a bolognai egyezménnyel, valamint a felsőoktatás nemzetközi osztályozási rendszerével. b) Ugyanez a helyzet a részidős oktatás időtartamára vonatkozó 30. §-sal. c) A tanárképzési fejezet, feltehe­tően az ország költségvetési hiánya miatt, nem ír a pedagógusbérek fel­emelésének és a pedagógusképző in­tézmények felújításának és korszerű felszerelésének feltétlen fontosságá­ról, noha annak fedezetét a felsőok­tatás szerkezetének korszerűsítése önmagában fedezné. d) Kimaradt e fejezetből a nemzet­közi tudásszint-vizsgálatoknak az a megállapítása, hogy a magyar népes­ség és ezen belül a diplomások tudá­sa a leggyengébb csoportba tartozik. E hibák és hiányok miatt a közok­tatásra vonatkozó helyes követelmé­nyek sem teljesíthetők. Ez elkerül­hetetlenül következik abból, hogy bár a közoktatás és a felsőoktatás minden országban az oktatási rend­szer szerves és kölcsönösen összefüg­gő része, a Zöld könyv úgy szeretne írni a közoktatási reformról, mintha nem volna ismert, hogy felsőoktatásunk szerkezeti és szervezeti, valamint tar­talmi és módszertani korszerűtlen­sége sokkal nagyobb, mint a közok­tatásé. A foglalkoztatáspolitikai eszközö­ket tárgyaló fejezet súlyos hibája az a kiinduló tézis, hogy a munkaképes la­kosság alacsony foglalkoztatásának oka és gyökere az általános iskolázás alacsony színvonala, és így annak ja­vulása a foglalkoztatottságot emelné. A fejezetben azonban nincs magyará­zat arra, hogy a) akkor miért alacsonyabb a mun­kaerőhiány, mint a munkanélküliség; b) ha a minőségileg jobban iskolá­zott fiatalok elfoglalják a számukra al­kalmas munkahelyeket, úgy arányo­san javulna-e a gazdaság versenyké­pessége, és emelkedne-e a munkahe­lyek száma; c) ha a jól képzett fiatalok elhelyez­kednek, akkor hol találnának munkát a gyengén képzett, jelenleg dolgozók tömege. A Zöld könyvnek ezeket a hiányait és hibáit a közoktatás belső problé­máit tárgyaló fejezetek jó színvona­la nem ellensúlyozhatja. Nincs más megoldás, mint a felsőoktatás és a közokta­tás összehangolt kidolgozásának sürgős meg­kezdése és mielőbbi befejezése. Rácmolnár Sándor rajza (részlet) AGORA |___________________ |ELET ÉS|# IRODALOM 1­1 1

Next