Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2009-06-12 / 24. szám - Bodor Ádám: Tetőterasz • Retrospekt (19. oldal) - Fehér László: Rajz (19. oldal) - D. Nagy Lajos: Esküvő előtt (19, 22. oldal)

D. NAGY LAJOS. Kéz a kézben sétáltak a napsütötte sétányon. Dél felé járt az idő. A sirályok lankadatlanul köröztek a fejük felett, és a vizet figyelték. A parttól mintegy húsz-huszonöt méternyire, a nádas mögött nagyobb csődületre lettek figyelmesek. Meggyorsítot­ták a lépteiket, és közelebb mentek. Az emberek stégeken, lét­rákon álltak, sokan egyszerűen csak a vízben, nadrágjukat fel­tűrve, úgy buzdították a versenyzőket. A parton, közvetlenül a nádas előtt is sokan álldogálltak, bár onnan semmit nem lehe­tett látni, hogy mi történik odabent. A fiú megszorította a lány kezét. - Bemegyek, megnézem - mondta. A lány habozott. Neki ma­gának nem sok kedve volt belegázolni a vízbe, féltette a vadonat­új harisnyáját. De a fiút sem akarta visszatartani, nehogy túl há­­zsártosnak tűnjék. És mindezt most, egy nappal az esküvő előtt­. A fiú ledobta a cipőjét, a zokniját, feltűrte világos szövetnadrág­ját, és befutott a vízbe. Fehér, habos hullámokat kevert maga után. Mielőtt eltűnt volna a nádas mögött, visszanézett, de vagy a nap miatt, ami pont a szemébe világított, vagy a sok ember miatt, akik fürtökben lógtak a mólón, nem sikerült a lányt megtalálnia. A lány azonban jól látta a fiút, látta, hogy a nadrág alja már barna a víz­től, és látta a mozdulatain a tanácstalanságot, amikor újra elindul a nádas felé. Ettől elérzékenyült, úrrá lett rajta a gondoskodás für­­tőztethetetlen szükséglete, a testi-lelki összetartozás iránti vágy. Hir­telen arra gondolt, hogy utánamegy, de azt kellett tapasztalnia, hogy ez immár lehetetlen: tömegek tódultak a vízbe, és centimé­terről centiméterre ellepték a sekélyebb területeket. A fiú csak kora délutánra keveredett elő. A lány egy kis padon ül­dögélt, nem messze attól a helytől, ahol elváltak. Nem mert mesz­­szebb menni, mert félt, hogy nem találnak újra egymásra. Kissé ta­lán el is szenderedett közben, mindenesetre bódult volt a naptól, és nem vette észre azonnal, hogy a fiú zakóján egy óriási vászondara­bot csapkod a szél, rajta egy fekete számmal: ötszáztizenegy. A fiú lihegett, és mialatt a cipőjét fűzte, a lány simogatta a haját. - Gyorsan, gyorsan, ebédeljünk - mondta. A lány csak ekkor vette észre a nagy fekete rajtszámot, amit egy biztos tűvel erősítettek a zakó hátuljára. De nem volt ideje megszólalni. - Ötkor van a dön­tő, siessünk - hadarta a fiú, és gyors léptekkel elindult a vasútállomás felé. A bódé szinte teljesen üres volt, attól a né­hány törzsvendégtől eltekintve, akik minden­nap itt múlatták az időt. A fiú két pár debrece­nit rendelt, kovászos uborkával, sörrel. A lány nem volt éhes, málnaszörpöt kért, azt szopo­gatta egy szívószálon keresztül. - Ó, bárcsak maradna ez a gyönyörű idő - mondta. Kinézett a bódé bádogteteje alól, és észrevett néhány felhőt, amiket észak felől so­dort feléjük a szél. De úgy döntött, hogy nem vesz tudomást róluk. - Ha ilyen szép marad az idő, a parkban fényképezkedünk - mond­ta. A fiúnak tele volt a szája. Belemártotta a virslit a mustárba, jól megforgatta, és beleha­rapott. Leöblítette egy korty sörrel. - Ott, a szökőkútnál, ott kellene kezdeni - folytatta a lány. - Ahol a vadrózsák vannak, azon az oldalon. - A fiú behunyta a szemét. A mustár csípte kicsit a szájpadlását, de nem bánta, ki akarta élvezni az evés minden pilla­natát. - Ott nem lehet - mondta. - Miért? - döbbent meg a lány. - Hogy ér­ted azt, hogy ott nem lehet? - Mert nem - mondta szárazon a fiú. - Ott nem lesznek jók a képek. A lány kétségbeesetten nézett körül. Talán támogatást várt, segítő tekinteteket, de csak egy idős úriember nézett arrafelé, ahol ők ül­tek. Még egyszer megkérdezte: - De miért nem lesznek jók a képek? - Ha jól emlékszem - mondta a fiú, miközben a szemét még mindig csukva tartotta -, ha jól em­lékszem, a kútnak azon az oldalán délután pont szembesül a nap, tehát nem lehet szép képeket csinálni. Persze - tette hozzá -, egy jó fényképész biztosan ki tud belőle hozni valamit. De nem lesz tökéletes, az biztos. A lány élesen felnevetett. - De én tökéleteset akarok - mondta. - Ugye, tudod, hogy én tökéleteset akarok? - Maga is meglepődött, hogy milyen határozott a hang­ja. Hogy milyen határozottnak hangzik. Mi­vel a fiú még mindig nem mozdult, apró tük­röt vett elő a kézitáskájából, és megvizsgálta a szemeit. De nem, a könnyek éppenhogy csak átáztatták a szemfestéket. Odakint valami történt. A bódé tulajdono­sa izgatottan szaladt ki az utcára, de nem lá­tott egyebet, csak két részeg fiatalembert, akik angolul vagy valami más nyelven kiabáltak. Egymásba kapaszkodva botorkáltak a fűcso­mókkal tarkított poros földúton. A lány meg­érintette a fiú orrát. - Be kell majd púdereznünk - mondta. - Ha egészen közel hajolok, olyan, mintha kráterek lennének az orrodon. - És már elő is vette a pú­derkészletét, és határozott, gyors mozdulatokkal bekente a fiú orrát. Mikor végzett, kiegyenese­dett a székén, és körbenézett, kinek mutathatná meg a művet. De ezúttal senki nem figyelt rájuk. Az idős úriember békésen hortyogott az asztal­ra borulva. A fiú kinyitotta a szemét. Lehet, hogy átalud­tam egy napot?, gondolta kétségbeesetten. Megtapogatta az uj­jait, a gyűrű még nem volt ott. A lány kérdően nézett felé. Azon­nal felismerte az arckifejezést, és gépiesen válaszolt rá: - Ne izgulj, nálam vannak. A zakóm belső zsebében, biztonságos helyen. - De hirtelen összerándult a gyomra, és odakapott a kezével. Lehet, hogy az olimpiát is csak álmodta? A gyűrűk ott voltak, a vigyázat­lan és nyers mozdulattól fájdalmasan nekifeszültek a bordáinak, de ott voltak, terv szerint. A nadrágja szára azonban még vizes volt. Meleg volt a levegő, harminc fok, de ettől mégis megborzon­gott. Hogy is volt az a dobás? Először nem értette a mozdulatok egymásutániságát. Vagy nem is az egymásutániságát, hanem ma­gát a logikát az egymást követő mozdulatokban. Elsőre megje­gyezte a mozdulatsort, szinte azonnal belerögzült az emlékezeté­be, mintha öröktől fogva ismerte volna. Csak az értelmet nem lát­ta bennük. A módszer hatékonyságának bizonyítékát. Aztán hir­telen másra gondolt. - Az ülésrend - mondta -, változtatni kell az ülésrenden. - Változtass rajta - felelte a lány. A körmeit bámulta. Holnap villogóan ezüstösek lesznek, gondolta. - Ahogy akarod. Nem szeretnék ezen újra összeveszni - tette hozzá nagyvonalúan. - Te vagy a felelős az ülésrendért, változtass rajta, ha úgy látod jónak. - Maga is meghatódott ettől a nagyvonalúságtól. Megelevened­tek a szemei előtt jövendő házasságuk képei: ülnek a teraszon, könyvet olvasnak, illetve csak ő, ő olvas könyvet, a férje a napi­lap gazdasági rovatát böngészi, hangosan csattog az újsággal, kezében söröskorsó, böfög. Elhessegette a képeket. Másokat pró­bált keresni: a teraszon ülnek, szeptember, vénasszonyok nyara, a darazsak megszállták a szőlőlugasokat, azúrkék az ég. Felhők gyülekeztek. A fiú kinézett a bádogtető alól, aztán az óráját tanulmányozta. - Komolyan nem bánod, ha változtatok az ülésrenden? - kér­dezte bizonytalanul. - Nem olyan nagy dolog, szinte semmiség, csak két párt akarok megcserélni, akik tulajdonképpen nem is olyan fontosak, mert hátul ülnek, a zenekarhoz közel. - Türel­metlenül nézett a lányra. A lány félfordulatot tett a fejével, mint­ha a haját akarta volna hátradobni, de mivel a haja kétoldalt fel volt tűzve, ez a mozdulat úgy hatott, mintha a fejét akarná le­dobni a nyakáról. - A te rokonaid vagy az én rokonaim? - kérdezte a lány. - Tessék? - fordult arra a fiú. Két részeg angol vagy valami más külföldi rohant el a bódé előtt, artikulátlanul kiabálva. Jött a vonat. A lány megmerevedett. Abbahagyta a fejrázást. A vonat úgy dübörgött el mellettük, hogy majdnem beszippantotta őket, bó­­déstól, alvó öregurastól, virslistől, mustárostól, söröstől, kistás­­kástól, körömlakkostól, székestől, rohanó angol vagy valami más külföldistől, fűcsomóstól, rajtszámtáblástól, gyűrűstől, vi­zes nadrágostól. Megpróbált kiabálni, hátha meghallja a fiú. - Azt kérdeztem, amit egyáltalán nem értek, hogy miért nem voltál képes az előbb meghallani, amikor teljesen érthetően, tisz­tán és magyarul mondtam, hogy azok, akik miatt az ülésrendet meg szeretnéd változtatni, a te rokonaid vagy az én rokonaim? Érted, amit mondok? - üvöltötte. - Értem - üvöltötte vissza a fiú. Közben arra gondolt, hogy valószínűleg nem is csak egy helyen kellene megváltoztatni az ülésrendet, hanem, ha jól átgondolja, kettő vagy inkább három helyen. És nemcsak a hátsó asztaloknál, hanem közvetlenül a főasztal mellett is. Megtapogatta a zsebeit, de a jegyzetei nem voltak nála. Reggel még mintha ott lettek volna a zsebében. Ki­eshettek volna dobás közben? Nem emlékezett pontosan. A vo­nat és a vonat zaja rohamos ütemben távolodott. Most fecskék kezdtek csivitelni az eresz alatt. - Nézd csak, kisfecskék - mutatott fel a fiú. Az egyik fészek­ből apró csőrök emelkedtek ki és tűntek el újra, mintha zsinó­ron mozgatták volna őket. A lány felnézett. Olyan alacsony volt a tető, hogy ha feláll egy székre, könnyedén eléri az ereszt. Már majdnem el is indult, de meglátta a fészket: azok a szürke kis sárgolyóbisok, ahogy összetapadtak és óvó egésszé egyesültek, megállították. Tavaly egy döglött kisfecskét is látott itt, ez köz­ben eszébe jutott, a földön hevert, a deszkapadlókon a bejárat mellett, alig tudta kikerülni, hogy rá ne lépjen. Olyan kis nyú­zott volt, csupasz vagy inkább nyálkás, mint valami tengeri her­kentyű. De vér sehol sem volt körülötte. És akkor hányt is, hosz­­szan öklendezve, a bódé mögött, a galagonyabokorban. A fiú fogta össze a haját, hogy le ne okádja. - Minek kell neked odanézni? - kérdezte szemrehányón. Per­sze nem haragudott rá, inkább csak sajnálta, szerette volna meg­kímélni a kellemetlenségektől. Mert a lány nemhogy elfordítot­ta volna a fejét, de alig lehetett elrángatni onnan. (Folytatás a 22. oldalon) Esküvő előtt­e , 'W/I Fehér László munkája 2009. JÚNIUS 12. 19 BODOR ADAM: Tetőterasz A szálloda tetőteraszára új vendég érkezett. Házikabátban volt még, tenyerével egy asztalra támaszkodott és hunyorogva nézett a pincérre. - Mitől tudnék mielőbb kijózanodni? Sürgős! - A pincér széket tolt mögéje, szalvétájával leporolta az asztalt, közben sajnálkozva magya­rázta: kilenc előtt sajnos semmiféle töményet nem adhat. Még kávés­csészében sem hozhatja ki. Itt a szabadban ugyanis a reggeli szellő ide­­oda kergeti az illatokat, még olyanoknak az orrába is, akik pontosan tudják, mennyi az idő. Háromnegyed kilenc volt. Házak fölött, a kéményekből egyformán megdőlve emelkedett a füst, mint az induló hajónak. Egy kicsit úgy nézett ki, lassan elindul a város a füst alatt. A házikabátos férfi el is kapta fejét, sietve leült, nyirkos ujjbegyét az abroszba törölte. A füst enyhén megdőlve emelkedett a város fölé, átsütött rajta a nap, besütött a hidak alá, a sebes vizű folyó sellőire, a folyó menti gyorsfor­galmi útra, s egy sárga szemeteskocsira, amely egy öbölszerű zsákut­ca előtt vesztegelt. A zsákutcában tevék abrakoltak. A házikabátos férfi melletti asztalnál türkmének reggeliztek. Egyi­kük szalvétát is kötött álla alá, hogy a kefirrel be ne piszkolja magát. A többiek forró kebabcsét ettek, s kenyérgolyóbisokkal zavarták a var­jakat, amelyek olykor végigsétáltak az üres abroszokon. A gyorsforgalmi úton, a sárga szemeteskocsi közelében két mezítlá­bas gyerek tanakodott a rendőrrel. Épp indultak volna valamerre a te­vékkel. A rendőr csípőre tett kézzel állt előttük, fejét jobbra-balra for­gatta. Úgy nézett ki, tevék nem léphetnek a gyorsforgalmi útra. Az a türkmén, aki nyakába kötött szalvétával evett, rendszerint 35- ös évjáratú Citroennel járt be a városba. Ezen a reggelen kivételt tett, nem nyúlt a kurblivasért, gyalogosan indult a város felé, alakja olykor elmerült a porfelhőben, amit a szembejövő teherautók kavartak. Egy ilyen alkalommal, amint hátrapillantott és leste, mint ül el végre mö­götte a por, arra lett figyelmes, hogy egy sakál követi. Rossz szagú, fakó, hegyesfülű sakál volt, telve alantas indulatokkal. A türkmén vé­gigtekintett a réten, a nádasig, ameddig ellátott. Nem látott semmit. Csak szamárkóró ringott a kisült réten, nem követte senki más, csak ez az egy szál sakál. A rendőr már messze járt a folyóparton. A hídfőnél levő csomópontnál állt meg, és figyelte a jobbról felkanyarodó kocsikat. A tevék most már a gyorsforgalmi út mentén, a járdán baktattak az Avlabar negyed felé. A házikabátos férfi gyöngyöző homloka alól az asztalok fölött elleb­­benő varjakat nézte, amint átbuknak a mellvéden, és eltűnnek a mély­ségbe ereszkedve. Az a türkmén már a városvégi buszállomás felé közeledett, és a sa­kál nem tágított mellőle. Igen, most már nem a nyomában haladt, ha­nem mellette sétált, mintegy társául szegődve. Úgy álltak később a buszra várva, mintha egy úr készülne valahova kedvenc kutyájával. Közben sakál volt. Sakál volt a színe, sakál volt a szaga, sakál volt a füle. Ott tartanánk, hogy sakálok kószálnak fényes nappal országút­jainkon? - Egy kutya volt az - mondta egy másik türkmén. Az árjkendős megütközve kapta föl a fejét, aztán hirtelen megenyhült. - Lehet. A házikabátos férfi minderről nem tudott. Nem tekintett le néha a gyorsforgalmi útra, nem fülelt a szomszéd asztal felé. Igaz, nem vol­tak ezek nagyon fontos dolgok. Jobb keze lazán csüngött a szék kar­fájáról, bal keze, amelyen óráját viselte, az asztalon pihent, a szél be­takarta az abrosz sarkával. A házikabátos férfit ez sem zavarta, járt az óra az abrosz alatt is. Az idő neki dolgozott. (1981. II. 27.) retrospekt ÉLET ÉS!· IRODALOM.

Next