Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
2009-06-12 / 24. szám - Bodor Ádám: Tetőterasz • Retrospekt (19. oldal) - Fehér László: Rajz (19. oldal) - D. Nagy Lajos: Esküvő előtt (19, 22. oldal)
D. NAGY LAJOS. Kéz a kézben sétáltak a napsütötte sétányon. Dél felé járt az idő. A sirályok lankadatlanul köröztek a fejük felett, és a vizet figyelték. A parttól mintegy húsz-huszonöt méternyire, a nádas mögött nagyobb csődületre lettek figyelmesek. Meggyorsították a lépteiket, és közelebb mentek. Az emberek stégeken, létrákon álltak, sokan egyszerűen csak a vízben, nadrágjukat feltűrve, úgy buzdították a versenyzőket. A parton, közvetlenül a nádas előtt is sokan álldogálltak, bár onnan semmit nem lehetett látni, hogy mi történik odabent. A fiú megszorította a lány kezét. - Bemegyek, megnézem - mondta. A lány habozott. Neki magának nem sok kedve volt belegázolni a vízbe, féltette a vadonatúj harisnyáját. De a fiút sem akarta visszatartani, nehogy túl házsártosnak tűnjék. És mindezt most, egy nappal az esküvő előtt. A fiú ledobta a cipőjét, a zokniját, feltűrte világos szövetnadrágját, és befutott a vízbe. Fehér, habos hullámokat kevert maga után. Mielőtt eltűnt volna a nádas mögött, visszanézett, de vagy a nap miatt, ami pont a szemébe világított, vagy a sok ember miatt, akik fürtökben lógtak a mólón, nem sikerült a lányt megtalálnia. A lány azonban jól látta a fiút, látta, hogy a nadrág alja már barna a víztől, és látta a mozdulatain a tanácstalanságot, amikor újra elindul a nádas felé. Ettől elérzékenyült, úrrá lett rajta a gondoskodás fürtőztethetetlen szükséglete, a testi-lelki összetartozás iránti vágy. Hirtelen arra gondolt, hogy utánamegy, de azt kellett tapasztalnia, hogy ez immár lehetetlen: tömegek tódultak a vízbe, és centiméterről centiméterre ellepték a sekélyebb területeket. A fiú csak kora délutánra keveredett elő. A lány egy kis padon üldögélt, nem messze attól a helytől, ahol elváltak. Nem mert meszszebb menni, mert félt, hogy nem találnak újra egymásra. Kissé talán el is szenderedett közben, mindenesetre bódult volt a naptól, és nem vette észre azonnal, hogy a fiú zakóján egy óriási vászondarabot csapkod a szél, rajta egy fekete számmal: ötszáztizenegy. A fiú lihegett, és mialatt a cipőjét fűzte, a lány simogatta a haját. - Gyorsan, gyorsan, ebédeljünk - mondta. A lány csak ekkor vette észre a nagy fekete rajtszámot, amit egy biztos tűvel erősítettek a zakó hátuljára. De nem volt ideje megszólalni. - Ötkor van a döntő, siessünk - hadarta a fiú, és gyors léptekkel elindult a vasútállomás felé. A bódé szinte teljesen üres volt, attól a néhány törzsvendégtől eltekintve, akik mindennap itt múlatták az időt. A fiú két pár debrecenit rendelt, kovászos uborkával, sörrel. A lány nem volt éhes, málnaszörpöt kért, azt szopogatta egy szívószálon keresztül. - Ó, bárcsak maradna ez a gyönyörű idő - mondta. Kinézett a bódé bádogteteje alól, és észrevett néhány felhőt, amiket észak felől sodort feléjük a szél. De úgy döntött, hogy nem vesz tudomást róluk. - Ha ilyen szép marad az idő, a parkban fényképezkedünk - mondta. A fiúnak tele volt a szája. Belemártotta a virslit a mustárba, jól megforgatta, és beleharapott. Leöblítette egy korty sörrel. - Ott, a szökőkútnál, ott kellene kezdeni - folytatta a lány. - Ahol a vadrózsák vannak, azon az oldalon. - A fiú behunyta a szemét. A mustár csípte kicsit a szájpadlását, de nem bánta, ki akarta élvezni az evés minden pillanatát. - Ott nem lehet - mondta. - Miért? - döbbent meg a lány. - Hogy érted azt, hogy ott nem lehet? - Mert nem - mondta szárazon a fiú. - Ott nem lesznek jók a képek. A lány kétségbeesetten nézett körül. Talán támogatást várt, segítő tekinteteket, de csak egy idős úriember nézett arrafelé, ahol ők ültek. Még egyszer megkérdezte: - De miért nem lesznek jók a képek? - Ha jól emlékszem - mondta a fiú, miközben a szemét még mindig csukva tartotta -, ha jól emlékszem, a kútnak azon az oldalán délután pont szembesül a nap, tehát nem lehet szép képeket csinálni. Persze - tette hozzá -, egy jó fényképész biztosan ki tud belőle hozni valamit. De nem lesz tökéletes, az biztos. A lány élesen felnevetett. - De én tökéleteset akarok - mondta. - Ugye, tudod, hogy én tökéleteset akarok? - Maga is meglepődött, hogy milyen határozott a hangja. Hogy milyen határozottnak hangzik. Mivel a fiú még mindig nem mozdult, apró tükröt vett elő a kézitáskájából, és megvizsgálta a szemeit. De nem, a könnyek éppenhogy csak átáztatták a szemfestéket. Odakint valami történt. A bódé tulajdonosa izgatottan szaladt ki az utcára, de nem látott egyebet, csak két részeg fiatalembert, akik angolul vagy valami más nyelven kiabáltak. Egymásba kapaszkodva botorkáltak a fűcsomókkal tarkított poros földúton. A lány megérintette a fiú orrát. - Be kell majd púdereznünk - mondta. - Ha egészen közel hajolok, olyan, mintha kráterek lennének az orrodon. - És már elő is vette a púderkészletét, és határozott, gyors mozdulatokkal bekente a fiú orrát. Mikor végzett, kiegyenesedett a székén, és körbenézett, kinek mutathatná meg a művet. De ezúttal senki nem figyelt rájuk. Az idős úriember békésen hortyogott az asztalra borulva. A fiú kinyitotta a szemét. Lehet, hogy átaludtam egy napot?, gondolta kétségbeesetten. Megtapogatta az ujjait, a gyűrű még nem volt ott. A lány kérdően nézett felé. Azonnal felismerte az arckifejezést, és gépiesen válaszolt rá: - Ne izgulj, nálam vannak. A zakóm belső zsebében, biztonságos helyen. - De hirtelen összerándult a gyomra, és odakapott a kezével. Lehet, hogy az olimpiát is csak álmodta? A gyűrűk ott voltak, a vigyázatlan és nyers mozdulattól fájdalmasan nekifeszültek a bordáinak, de ott voltak, terv szerint. A nadrágja szára azonban még vizes volt. Meleg volt a levegő, harminc fok, de ettől mégis megborzongott. Hogy is volt az a dobás? Először nem értette a mozdulatok egymásutániságát. Vagy nem is az egymásutániságát, hanem magát a logikát az egymást követő mozdulatokban. Elsőre megjegyezte a mozdulatsort, szinte azonnal belerögzült az emlékezetébe, mintha öröktől fogva ismerte volna. Csak az értelmet nem látta bennük. A módszer hatékonyságának bizonyítékát. Aztán hirtelen másra gondolt. - Az ülésrend - mondta -, változtatni kell az ülésrenden. - Változtass rajta - felelte a lány. A körmeit bámulta. Holnap villogóan ezüstösek lesznek, gondolta. - Ahogy akarod. Nem szeretnék ezen újra összeveszni - tette hozzá nagyvonalúan. - Te vagy a felelős az ülésrendért, változtass rajta, ha úgy látod jónak. - Maga is meghatódott ettől a nagyvonalúságtól. Megelevenedtek a szemei előtt jövendő házasságuk képei: ülnek a teraszon, könyvet olvasnak, illetve csak ő, ő olvas könyvet, a férje a napilap gazdasági rovatát böngészi, hangosan csattog az újsággal, kezében söröskorsó, böfög. Elhessegette a képeket. Másokat próbált keresni: a teraszon ülnek, szeptember, vénasszonyok nyara, a darazsak megszállták a szőlőlugasokat, azúrkék az ég. Felhők gyülekeztek. A fiú kinézett a bádogtető alól, aztán az óráját tanulmányozta. - Komolyan nem bánod, ha változtatok az ülésrenden? - kérdezte bizonytalanul. - Nem olyan nagy dolog, szinte semmiség, csak két párt akarok megcserélni, akik tulajdonképpen nem is olyan fontosak, mert hátul ülnek, a zenekarhoz közel. - Türelmetlenül nézett a lányra. A lány félfordulatot tett a fejével, mintha a haját akarta volna hátradobni, de mivel a haja kétoldalt fel volt tűzve, ez a mozdulat úgy hatott, mintha a fejét akarná ledobni a nyakáról. - A te rokonaid vagy az én rokonaim? - kérdezte a lány. - Tessék? - fordult arra a fiú. Két részeg angol vagy valami más külföldi rohant el a bódé előtt, artikulátlanul kiabálva. Jött a vonat. A lány megmerevedett. Abbahagyta a fejrázást. A vonat úgy dübörgött el mellettük, hogy majdnem beszippantotta őket, bódéstól, alvó öregurastól, virslistől, mustárostól, söröstől, kistáskástól, körömlakkostól, székestől, rohanó angol vagy valami más külföldistől, fűcsomóstól, rajtszámtáblástól, gyűrűstől, vizes nadrágostól. Megpróbált kiabálni, hátha meghallja a fiú. - Azt kérdeztem, amit egyáltalán nem értek, hogy miért nem voltál képes az előbb meghallani, amikor teljesen érthetően, tisztán és magyarul mondtam, hogy azok, akik miatt az ülésrendet meg szeretnéd változtatni, a te rokonaid vagy az én rokonaim? Érted, amit mondok? - üvöltötte. - Értem - üvöltötte vissza a fiú. Közben arra gondolt, hogy valószínűleg nem is csak egy helyen kellene megváltoztatni az ülésrendet, hanem, ha jól átgondolja, kettő vagy inkább három helyen. És nemcsak a hátsó asztaloknál, hanem közvetlenül a főasztal mellett is. Megtapogatta a zsebeit, de a jegyzetei nem voltak nála. Reggel még mintha ott lettek volna a zsebében. Kieshettek volna dobás közben? Nem emlékezett pontosan. A vonat és a vonat zaja rohamos ütemben távolodott. Most fecskék kezdtek csivitelni az eresz alatt. - Nézd csak, kisfecskék - mutatott fel a fiú. Az egyik fészekből apró csőrök emelkedtek ki és tűntek el újra, mintha zsinóron mozgatták volna őket. A lány felnézett. Olyan alacsony volt a tető, hogy ha feláll egy székre, könnyedén eléri az ereszt. Már majdnem el is indult, de meglátta a fészket: azok a szürke kis sárgolyóbisok, ahogy összetapadtak és óvó egésszé egyesültek, megállították. Tavaly egy döglött kisfecskét is látott itt, ez közben eszébe jutott, a földön hevert, a deszkapadlókon a bejárat mellett, alig tudta kikerülni, hogy rá ne lépjen. Olyan kis nyúzott volt, csupasz vagy inkább nyálkás, mint valami tengeri herkentyű. De vér sehol sem volt körülötte. És akkor hányt is, hoszszan öklendezve, a bódé mögött, a galagonyabokorban. A fiú fogta össze a haját, hogy le ne okádja. - Minek kell neked odanézni? - kérdezte szemrehányón. Persze nem haragudott rá, inkább csak sajnálta, szerette volna megkímélni a kellemetlenségektől. Mert a lány nemhogy elfordította volna a fejét, de alig lehetett elrángatni onnan. (Folytatás a 22. oldalon) Esküvő előtte , 'W/I Fehér László munkája 2009. JÚNIUS 12. 19 BODOR ADAM: Tetőterasz A szálloda tetőteraszára új vendég érkezett. Házikabátban volt még, tenyerével egy asztalra támaszkodott és hunyorogva nézett a pincérre. - Mitől tudnék mielőbb kijózanodni? Sürgős! - A pincér széket tolt mögéje, szalvétájával leporolta az asztalt, közben sajnálkozva magyarázta: kilenc előtt sajnos semmiféle töményet nem adhat. Még kávéscsészében sem hozhatja ki. Itt a szabadban ugyanis a reggeli szellő ideoda kergeti az illatokat, még olyanoknak az orrába is, akik pontosan tudják, mennyi az idő. Háromnegyed kilenc volt. Házak fölött, a kéményekből egyformán megdőlve emelkedett a füst, mint az induló hajónak. Egy kicsit úgy nézett ki, lassan elindul a város a füst alatt. A házikabátos férfi el is kapta fejét, sietve leült, nyirkos ujjbegyét az abroszba törölte. A füst enyhén megdőlve emelkedett a város fölé, átsütött rajta a nap, besütött a hidak alá, a sebes vizű folyó sellőire, a folyó menti gyorsforgalmi útra, s egy sárga szemeteskocsira, amely egy öbölszerű zsákutca előtt vesztegelt. A zsákutcában tevék abrakoltak. A házikabátos férfi melletti asztalnál türkmének reggeliztek. Egyikük szalvétát is kötött álla alá, hogy a kefirrel be ne piszkolja magát. A többiek forró kebabcsét ettek, s kenyérgolyóbisokkal zavarták a varjakat, amelyek olykor végigsétáltak az üres abroszokon. A gyorsforgalmi úton, a sárga szemeteskocsi közelében két mezítlábas gyerek tanakodott a rendőrrel. Épp indultak volna valamerre a tevékkel. A rendőr csípőre tett kézzel állt előttük, fejét jobbra-balra forgatta. Úgy nézett ki, tevék nem léphetnek a gyorsforgalmi útra. Az a türkmén, aki nyakába kötött szalvétával evett, rendszerint 35- ös évjáratú Citroennel járt be a városba. Ezen a reggelen kivételt tett, nem nyúlt a kurblivasért, gyalogosan indult a város felé, alakja olykor elmerült a porfelhőben, amit a szembejövő teherautók kavartak. Egy ilyen alkalommal, amint hátrapillantott és leste, mint ül el végre mögötte a por, arra lett figyelmes, hogy egy sakál követi. Rossz szagú, fakó, hegyesfülű sakál volt, telve alantas indulatokkal. A türkmén végigtekintett a réten, a nádasig, ameddig ellátott. Nem látott semmit. Csak szamárkóró ringott a kisült réten, nem követte senki más, csak ez az egy szál sakál. A rendőr már messze járt a folyóparton. A hídfőnél levő csomópontnál állt meg, és figyelte a jobbról felkanyarodó kocsikat. A tevék most már a gyorsforgalmi út mentén, a járdán baktattak az Avlabar negyed felé. A házikabátos férfi gyöngyöző homloka alól az asztalok fölött ellebbenő varjakat nézte, amint átbuknak a mellvéden, és eltűnnek a mélységbe ereszkedve. Az a türkmén már a városvégi buszállomás felé közeledett, és a sakál nem tágított mellőle. Igen, most már nem a nyomában haladt, hanem mellette sétált, mintegy társául szegődve. Úgy álltak később a buszra várva, mintha egy úr készülne valahova kedvenc kutyájával. Közben sakál volt. Sakál volt a színe, sakál volt a szaga, sakál volt a füle. Ott tartanánk, hogy sakálok kószálnak fényes nappal országútjainkon? - Egy kutya volt az - mondta egy másik türkmén. Az árjkendős megütközve kapta föl a fejét, aztán hirtelen megenyhült. - Lehet. A házikabátos férfi minderről nem tudott. Nem tekintett le néha a gyorsforgalmi útra, nem fülelt a szomszéd asztal felé. Igaz, nem voltak ezek nagyon fontos dolgok. Jobb keze lazán csüngött a szék karfájáról, bal keze, amelyen óráját viselte, az asztalon pihent, a szél betakarta az abrosz sarkával. A házikabátos férfit ez sem zavarta, járt az óra az abrosz alatt is. Az idő neki dolgozott. (1981. II. 27.) retrospekt ÉLET ÉS!· IRODALOM.