Élet és Irodalom, 2009. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)

2009-07-24 / 30. szám - Darvasi László: Patai (5. oldal) - Bazsányi Sándor: Petőfi rongykereskedése • A hatvanéves Margócsy Istvánnak (5. oldal)

DARVASI LÁSZLÓ: Örömmel jelentjük, hogy a nélkü­lözhetetlen magyar „irodalmi ala­kok” társaságába új kolléga nyert fölvételt, egy bizonyos Patai. Én magam akkor figyeltem föl rá, amikor egy hangulatos pesti szín­házban a rafináltan indiszponált szerző az új regényéből olvasott fel egy remek fejezetet: kicsiny leányt rémmesével vegzál ez a bizonyos Pa­tai nevű főiskolai tanerő - erdei ki­rándulás közben, családi dráma köz­ben, a hetvenes évek mámoros szür­ke kékjében. A heves vérmérsékletű Toldi Mik­lóssal, a hős Nemecsekkel, a léhán ironikus Esti Kornéllal vagy a bol­dogság pillanatát mégiscsak megle­lő Köves Gyurival most már együtt fog időzni egy csúfondáros vigyo­­rú, nyakigláb öregúr, ez a bizonyos Patai. Patai. Ennél érdekesebb név kevesebb született a legfrissebb keltezésű ma­gyar irodalomban. Ez a Patai tanár. Hatalom. Remete. Egy senki. Patai Kemény István új regényének, a Ked­ves Ismeretlennek az egyik kulcsfigu­rája, aki egyfajta tudományos és mo­rális alászállásban morzsolgatja az életét, és annak az értelmiséginek a meghökkentően látványos prototí­pusa, akit volt szerencsénk jól ismer­ni a hetvenes és nyolcvanas évek Ma­gyarországáról, ahol, sokáig úgy tet­szett, megállt az idő, de azért visz­ketést okozó, radioaktív eső is hul­lott, ahol az értelmiség előtt két út állt, az egyik, jaj... micsoda életké­pes, fertőző marhaság volt ez is! Ez a bizonyos Patai tetszetős nem­zetközi rokonsággal bír; az ördög­gel cimboráló Faust, az amerikai college-ok intrikus világában téblá­­boló orosz Pnyin vagy a mi Hanni­bálunk jut eszembe hirtelen, igen, Hannibál tanár úr, akit el is pusztí­tott a csőcselék. De ha már pusztításról van szó, Pataival kapcsolatban a helyzet drá­maibb, vagyis bonyolultabb. Patai a saját lassú, körülményes, mit ne mondjak, nárcisztikus pusztulásá­hoz, az általa képviselt ideák cini­kus föléléséhez is tevékenyen hoz­zájárul, miközben érzékenysége a kivételesen nagy machinátorok közé emeli. Ennek a bizonyos Patainak az életünkből, a közösen csiszolga­­tott, darabolgatott és megrabolga­­tott történelmünkből is akadnak erős referenciái. Lukács György, Aczél vagy az a számtalan, egykor még az államvédelem nemes kötelékében is tevékenykedő, jobb sorsra érdemes, végül valamely kiadói bársonyszék­ben lehorgonyzó férfiú: Pataik vol­tak mindahányan. Nagy, bár nem föltétlenül nemes vadak. Az a sok­sok Patai, akiktől be lehetett szarni, és talán be is kellett szarni. Élet és halál urai a tyúkudvar kerítéséig min­denképpen, hősi idők nagy tanúi. E sokkoló nyári melegben ámul­doztam az élet és irodalom reláció­ja láttán! Hiszen a szegedi főisko­lán minekünk is volt ilyesféle okta­tónk, dettó Patai, dettó!, a maga ne­mében éppúgy releváns szakember, mint parkolópályára kitolt szaktu­dós, a libabőrös tanítványát megej­tő vérnősző hím, akaratos rendszer­­váltó, jelentgető ügynök, ennen maga alfája, ómegája és karikatúrája. Kemény Pataija az ígéretesség, a tehetség, a gyávaság és a démonikus aláfestésekkel megrajzolt pitiánerség elegyének bonyolult rendszere. Pa­tai a beavatottság illúziója, a kire­kesztettség madárijesztője, s éppúgy kifejezi az örök elhallgatás tartomá­nyába száműzött haláltábor-élmé­­nyeket, mint az ötvenhat nyomában járó, néma szorongást. Patai kifejezi a szűkszavú, de kedves apákat, akik egykor talán lövették vagy akasztot­tak, vagy csak erősebben hittek a kel­leténél, illetve a hózentrógeres gye­rekeket, akik majd később akaszta­nának. Patai kifejezi Portisch Lajos zsenijét, a szövetkezeti irodákban gé­pelő lányok fogcsikorgató migrén­jét, Kocsis Zoltánt, a Das Magazin ru­hátlan Hanneloréit, Radics Bélát, az egy hónapos nyugati vízumot, Ma­zsolát, Kádár elmebomlását, a terv­­gazdálkodás kedélyes halálmalmait, és a rímes verseket író mezőhegyesi agronómust, aki hunyorogva bámul­ja a másnapos napfelkeltét, majd be­rúgja a Verhovinát, s lassan elporzik a rendszerváltás ingatag szénabog­lyái felé. Ez a Patai senki, és akibe mégis bele lehet halni. S ahogy Nerhecsek, Medve, Weisz Gizella, Jadviga vagy Köves Gyuri alakja nélkül kevéssé érthető a ma­gyar történelem, most már Patai nél­kül is kevesebb lenne az önérzésünk, a kulturális emlékezetünk, ahogyan ezt mostanában mondani szokták. Hórihorgas, gonosz öregember, ő a mi a rosszabbik énünk. Nyilván ma­gunktól is félünk, amikor miatta szo­rongunk. Patai Edvard Munch: Téli táj, 1915 © Albertina, Wien - Sammlung Barliner AJÁNDÉKOZZON ÉLET ÉS IRODALMAT! Lepje meg családtagjait, barátait, üzletfeleit egyéves ÉS-előfizetéssel. Ha szerkesztőségünknél megrendeli, postafordultával igényes grafikai kivitelű ajándékutalványt kap, amely 15 500 Ft értékben egy­éves ÉS-előfizetést testesít meg. Adja át annak, akit tartalmas és maradandó ajándékkal kíván megtisztelni, s egy éven át mindig Önre emlékezteti őt a hetenként érkező Élet és Irodalom. Az ajándékutalvány megrendelhető a 210-5149-es és a 210-5159-es telefonszámokon, es@es.hu e-mail címen, valamint személyesen megvásárolható az ÉS szerkesztő­ségében (1089 Budapest, Rezső tér 15.). Éste IRODALom 2009. JÚLIUS 24. 1­1 ÉLET ÉS 1·5 ­jt Petőfi rongy­kereskedése A hatvanéves Margócsy Istvánnak Apacuka, fundaluka, fundakávé, kamanduka... Az embernek Petőfiről manapság egyre kevésbé Ady vagy József Attila jut eszébe. Hanem mondjuk, nekem például, Margócsy. „Naponta kidoboltatva, kötelezővé kellene tennünk az anyanyelv védő­oltásait: példának okáért két fiola Petőfi a szabadság szeretetének koronaerébe” - idézi egy helyütt a kultuszkutató irodalomtörténész, mellette gyakorló irodalomkritikus Margócsy István a hetvenes-nyolcvanas évek kultikus szer­zőjét, Sütő Andrást. Aki - mármint a Margócsy-idézte Sütő - feltehetően nem tartaná bántó túlzásnak a Petőfi-korabeli sajtó egyik retorikus túlzá­sát, miszerint 1848 tavaszán a Nemzeti dal „mint polgári Miatyánk imádkoz­tatik”. Ámde Margócsy sem rosszallóan, sokkal inkább kíváncsian és elem­zően, azaz dolgos szeretettel meg persze csipetnyi elengedhetetlen iróniá­val, kihegyezett történeti tudattal olvasná, olvassa az ilyesféle sorokat. Töb­bek között éppen ezt­ a figyelmes szövegszeretetet lehet megtanulni tőle, irodalomtörténeti iskolázottságú irodalomkritikustól. Hogy például - az egy- és mindenkori kultikus összefüggés mellett, esetleg helyett­­ mit kezd­jünk, mit kezdhetünk a „polgári Miatyánkkal” mint versszöveggel. Az ima, ugyebár, még akkor is, ha polgári, nem szorul értelmezésre. Elég, ha napi rendszerességgel, polgári alázattal és honfiúi/honleányi bizakodás­sal telve skandáljuk. Margócsy szerint a „polgári Miatyánk” szerzője olyan „olvasztótégely, melyben a magyar politikai gondolat mégoly sok válfaja találkozik, olvad (s természetesen ütközik) össze; ő a védjegy, melynek csil­logásától sokszor elvakul a szem, s nem tudja mindig tisztán megkülön­böztetni az igaz fényt a hamis káprázattól”. Az „igaz fény” és a „hamis káp­­rázat” tartós fúziójában a­ Nemzeti dalt nem annyira értelmi, mint inkább ér­zelmi tagolással olvassuk, mondjuk, szavaljuk. Csak hogy a „magyarok is­tenéhez” címzett profán imaszöveg nyílegyenesen célba találjon, továbbá magától értetődőn megtalálja a helyét érzelmi háztartásunk egyik legbe­csesebb polcán, valahol Kölcsey (aki egyébként a kritikus Margócsy beval­lott példája) Himnuszának közelében. Hogy sorait zengve elsősorban ne a szavak és mondatok értelme, hanem a szavakkal és mondatokkal képviselt, ámde ezenközben - mintegy zenei módon - „éltető eszmévé” lényegült s így tényleg: lényegi értelem szólaljon meg. Hogy mintegy maguktól mű­ködjenek a sorok, általunk és bennünk, és működjünk ezáltal mi is, egytől egyig, vígan zakatolva: dolgos és hazafias gépek. Nem pedig „rongy éle­tükhöz” és más egyéb hazafiatlan kacatokhoz ragaszkodó „sehonnai bitan­gok”. Kérdés, hol itt a helye az analitikus érzékenységű irodalomtudósnak és kritikusnak, Margócsynak. Apropó: „rongy”. „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer, / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete” - zakatoljuk óvodás ko­runk óta („Apacuka, fundaluka...”) töretlen hittel a szabadságharc köl­tőjétől ránk mért sorokat, mégpedig bármiféle öncélú tépelődés, fölös morfondírozás nélkül. Annak ellenére, hogy aktuális­ politikai tartalmát tekintve Petőfi 1848-as költeménye - hála a „magyarok istenének” - im­már egy ideje okafogyott, habár biztosan akad olyan hazánkfia, aki ezt vitatná. Ez ügyben igen jó hatásfokkal forgatható Margócsy Jöjjön el a te országod...” című szöveggyűjteménye. Ugyanakkor a Nemzeti dal érzékfű töl­tete még most is robbanásra kész. Súlyos és zengzetes kifejezések füzére - belevetve a Petőfi-féle buzdító költészet sodrába. Mely sodornak, még­pedig részegítőn poétikus fősodornak átmenetileg ellenszegülve, az ol­vasó-kritikus Margócsy „nagyon komoly játékaiból”, mindig szövegközeli és mindig invenciózus líraértelmezéseiből okulva, most egy pillanatra el­időznék a „rongy” szónál. Mert hogyan is értsük a szóképet, milyen ter­mészetű „rongyot”, netán „rongyokat” lássunk a romantikus képes be­széd e helyén? Mert miért ne vennénk tényleg komolyan a lírakritikus Margócsy analitikus próféciáját, miszerint „a szavak szerepét a monda­tok fogják átvenni” - az irodalomtörténész Margócsy kutatási tárgya kap­csán is? A célirányos retorikai mondatvezetés grammatikai váza itt ugyan­is kettős élű, kétféleképpen olvasható és érthető. Attól függően, hogy a „rongy” szót melléknévnek vagy főnévnek vesszük. Egyfelől ugyanis - jelzői értelemben - a „haza becsületével” szemben áll a „sehonnai” gaz­ember „rongy élete”. Másfelől - főnévként tekintve - a „haza becsületé­nek” igaz értelemben drága „rongyához”, érték- és minőségálló kelméjé­hez képest alábbvaló a hazafiatlan és gyáva „bitang ember” életének más­képpen drága, azaz csakis neki drága s így végső soron hitvány és olcsó „rongya” (hogy szakadna menten szanaszét!). Én például óvodáskorom óta - tehát nagyjából Margócsy első Petőfi-ta­­nulmányainak ideje óta -, immár vigasztalanul nagykorú honpolgárként, az utóbbi módon hallom e sorokat, függetlenül attól, hogy éppen mit értek rajtuk. Ámde jól tudom, a hatástörténeti irodalomért e mellett bawügyben is érdemes a lírakritikus, sőt ornamentológus Margócsyhoz fordulni. Aki valószínűleg a rá jellemző fürkész derűvel, türelmes elnézéssel hallgatná laza okfejtésemet. Mert én bizony megvallanám neki, félszeg bizalommal, hogy, persze szi­gorúan a mondaton belül maradva, továbbra is inkább főnévként hallom a „rongy” szót. Jóllehet, tenném hozzá azonnal, nem vitás, melyik „rongy” az értékesebb (naná, hogy a „haza becsülete”!), ámde, kötném, bízván az ő nyelv iránti anyagszerű szeretetében, annak tágasságában, saját ebemet kö­zös karónkhoz, végső soron mindkettő: „rongy”. Összemérhető minősé­gek, egyenértékű poétikai árucikkek Petőfi pazar rongykereskedésében. Éppúgy, tenném hozzá rebbenő bizalommal, mint a „szabadság” és a „sze­relem” egymásra vonatkoztatott eszméi, „rongyai”. És így, összegezném neki félszeg következtetésemet, a „rabok legyünk vagy szabadok” kozmi­kus huzatú válaszútján, az ellentétekre épülő versbeszéd csillámos öveze­tében az egyik „rongyra” éppúgy szükség van, mint a másikra. Ha nincs „sehonnai bitang ember”, akkor a „haza becsületét” választó, „talpra” top­pant „magyar” sincs. És ha nincs „talpra” toppant „magyar”, akkor Nemze­ti dal sincs. És ha nincs Nemzeti dal, akkor Petőfi-kultusz sincs. És ha nincs Petőfi-kultusz, akkor kultuszkutatás sincs. De mihez kezdene akkor magával a kultuszkutató Margócsy? Biztosan valamivel több „margináliát” írna a 2000-nek. De mivel van „sehonnai bitang ember”, és van „talpra” roppant „ma­gyar”, és van Nemzeti dal, és van Petőfi-kultusz - van kutatnivalója (értsd: ol­vasni­ és értelmeznivalója) bőven Margócsynak. Mint ahogyan nekünk meg tanulnivalónk van tőle, az ő „nagyon komoly játékaiból”. Éltesse a ’szépírók istene’ tartós szenvedélyeiben! Bazsányi Sándor IRODALOM

Next