Élet és Irodalom, 2009. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)
2009-07-24 / 30. szám - Darvasi László: Patai (5. oldal) - Bazsányi Sándor: Petőfi rongykereskedése • A hatvanéves Margócsy Istvánnak (5. oldal)
DARVASI LÁSZLÓ: Örömmel jelentjük, hogy a nélkülözhetetlen magyar „irodalmi alakok” társaságába új kolléga nyert fölvételt, egy bizonyos Patai. Én magam akkor figyeltem föl rá, amikor egy hangulatos pesti színházban a rafináltan indiszponált szerző az új regényéből olvasott fel egy remek fejezetet: kicsiny leányt rémmesével vegzál ez a bizonyos Patai nevű főiskolai tanerő - erdei kirándulás közben, családi dráma közben, a hetvenes évek mámoros szürke kékjében. A heves vérmérsékletű Toldi Miklóssal, a hős Nemecsekkel, a léhán ironikus Esti Kornéllal vagy a boldogság pillanatát mégiscsak meglelő Köves Gyurival most már együtt fog időzni egy csúfondáros vigyorú, nyakigláb öregúr, ez a bizonyos Patai. Patai. Ennél érdekesebb név kevesebb született a legfrissebb keltezésű magyar irodalomban. Ez a Patai tanár. Hatalom. Remete. Egy senki. Patai Kemény István új regényének, a Kedves Ismeretlennek az egyik kulcsfigurája, aki egyfajta tudományos és morális alászállásban morzsolgatja az életét, és annak az értelmiséginek a meghökkentően látványos prototípusa, akit volt szerencsénk jól ismerni a hetvenes és nyolcvanas évek Magyarországáról, ahol, sokáig úgy tetszett, megállt az idő, de azért viszketést okozó, radioaktív eső is hullott, ahol az értelmiség előtt két út állt, az egyik, jaj... micsoda életképes, fertőző marhaság volt ez is! Ez a bizonyos Patai tetszetős nemzetközi rokonsággal bír; az ördöggel cimboráló Faust, az amerikai college-ok intrikus világában tébláboló orosz Pnyin vagy a mi Hannibálunk jut eszembe hirtelen, igen, Hannibál tanár úr, akit el is pusztított a csőcselék. De ha már pusztításról van szó, Pataival kapcsolatban a helyzet drámaibb, vagyis bonyolultabb. Patai a saját lassú, körülményes, mit ne mondjak, nárcisztikus pusztulásához, az általa képviselt ideák cinikus föléléséhez is tevékenyen hozzájárul, miközben érzékenysége a kivételesen nagy machinátorok közé emeli. Ennek a bizonyos Patainak az életünkből, a közösen csiszolgatott, darabolgatott és megrabolgatott történelmünkből is akadnak erős referenciái. Lukács György, Aczél vagy az a számtalan, egykor még az államvédelem nemes kötelékében is tevékenykedő, jobb sorsra érdemes, végül valamely kiadói bársonyszékben lehorgonyzó férfiú: Pataik voltak mindahányan. Nagy, bár nem föltétlenül nemes vadak. Az a soksok Patai, akiktől be lehetett szarni, és talán be is kellett szarni. Élet és halál urai a tyúkudvar kerítéséig mindenképpen, hősi idők nagy tanúi. E sokkoló nyári melegben ámuldoztam az élet és irodalom relációja láttán! Hiszen a szegedi főiskolán minekünk is volt ilyesféle oktatónk, dettó Patai, dettó!, a maga nemében éppúgy releváns szakember, mint parkolópályára kitolt szaktudós, a libabőrös tanítványát megejtő vérnősző hím, akaratos rendszerváltó, jelentgető ügynök, ennen maga alfája, ómegája és karikatúrája. Kemény Pataija az ígéretesség, a tehetség, a gyávaság és a démonikus aláfestésekkel megrajzolt pitiánerség elegyének bonyolult rendszere. Patai a beavatottság illúziója, a kirekesztettség madárijesztője, s éppúgy kifejezi az örök elhallgatás tartományába száműzött haláltábor-élményeket, mint az ötvenhat nyomában járó, néma szorongást. Patai kifejezi a szűkszavú, de kedves apákat, akik egykor talán lövették vagy akasztottak, vagy csak erősebben hittek a kelleténél, illetve a hózentrógeres gyerekeket, akik majd később akasztanának. Patai kifejezi Portisch Lajos zsenijét, a szövetkezeti irodákban gépelő lányok fogcsikorgató migrénjét, Kocsis Zoltánt, a Das Magazin ruhátlan Hanneloréit, Radics Bélát, az egy hónapos nyugati vízumot, Mazsolát, Kádár elmebomlását, a tervgazdálkodás kedélyes halálmalmait, és a rímes verseket író mezőhegyesi agronómust, aki hunyorogva bámulja a másnapos napfelkeltét, majd berúgja a Verhovinát, s lassan elporzik a rendszerváltás ingatag szénaboglyái felé. Ez a Patai senki, és akibe mégis bele lehet halni. S ahogy Nerhecsek, Medve, Weisz Gizella, Jadviga vagy Köves Gyuri alakja nélkül kevéssé érthető a magyar történelem, most már Patai nélkül is kevesebb lenne az önérzésünk, a kulturális emlékezetünk, ahogyan ezt mostanában mondani szokták. Hórihorgas, gonosz öregember, ő a mi a rosszabbik énünk. Nyilván magunktól is félünk, amikor miatta szorongunk. Patai Edvard Munch: Téli táj, 1915 © Albertina, Wien - Sammlung Barliner AJÁNDÉKOZZON ÉLET ÉS IRODALMAT! Lepje meg családtagjait, barátait, üzletfeleit egyéves ÉS-előfizetéssel. Ha szerkesztőségünknél megrendeli, postafordultával igényes grafikai kivitelű ajándékutalványt kap, amely 15 500 Ft értékben egyéves ÉS-előfizetést testesít meg. Adja át annak, akit tartalmas és maradandó ajándékkal kíván megtisztelni, s egy éven át mindig Önre emlékezteti őt a hetenként érkező Élet és Irodalom. Az ajándékutalvány megrendelhető a 210-5149-es és a 210-5159-es telefonszámokon, es@es.hu e-mail címen, valamint személyesen megvásárolható az ÉS szerkesztőségében (1089 Budapest, Rezső tér 15.). Éste IRODALom 2009. JÚLIUS 24. 11 ÉLET ÉS 1·5 jt Petőfi rongykereskedése A hatvanéves Margócsy Istvánnak Apacuka, fundaluka, fundakávé, kamanduka... Az embernek Petőfiről manapság egyre kevésbé Ady vagy József Attila jut eszébe. Hanem mondjuk, nekem például, Margócsy. „Naponta kidoboltatva, kötelezővé kellene tennünk az anyanyelv védőoltásait: példának okáért két fiola Petőfi a szabadság szeretetének koronaerébe” - idézi egy helyütt a kultuszkutató irodalomtörténész, mellette gyakorló irodalomkritikus Margócsy István a hetvenes-nyolcvanas évek kultikus szerzőjét, Sütő Andrást. Aki - mármint a Margócsy-idézte Sütő - feltehetően nem tartaná bántó túlzásnak a Petőfi-korabeli sajtó egyik retorikus túlzását, miszerint 1848 tavaszán a Nemzeti dal „mint polgári Miatyánk imádkoztatik”. Ámde Margócsy sem rosszallóan, sokkal inkább kíváncsian és elemzően, azaz dolgos szeretettel meg persze csipetnyi elengedhetetlen iróniával, kihegyezett történeti tudattal olvasná, olvassa az ilyesféle sorokat. Többek között éppen ezt a figyelmes szövegszeretetet lehet megtanulni tőle, irodalomtörténeti iskolázottságú irodalomkritikustól. Hogy például - az egy- és mindenkori kultikus összefüggés mellett, esetleg helyett mit kezdjünk, mit kezdhetünk a „polgári Miatyánkkal” mint versszöveggel. Az ima, ugyebár, még akkor is, ha polgári, nem szorul értelmezésre. Elég, ha napi rendszerességgel, polgári alázattal és honfiúi/honleányi bizakodással telve skandáljuk. Margócsy szerint a „polgári Miatyánk” szerzője olyan „olvasztótégely, melyben a magyar politikai gondolat mégoly sok válfaja találkozik, olvad (s természetesen ütközik) össze; ő a védjegy, melynek csillogásától sokszor elvakul a szem, s nem tudja mindig tisztán megkülönböztetni az igaz fényt a hamis káprázattól”. Az „igaz fény” és a „hamis káprázat” tartós fúziójában a Nemzeti dalt nem annyira értelmi, mint inkább érzelmi tagolással olvassuk, mondjuk, szavaljuk. Csak hogy a „magyarok istenéhez” címzett profán imaszöveg nyílegyenesen célba találjon, továbbá magától értetődőn megtalálja a helyét érzelmi háztartásunk egyik legbecsesebb polcán, valahol Kölcsey (aki egyébként a kritikus Margócsy bevallott példája) Himnuszának közelében. Hogy sorait zengve elsősorban ne a szavak és mondatok értelme, hanem a szavakkal és mondatokkal képviselt, ámde ezenközben - mintegy zenei módon - „éltető eszmévé” lényegült s így tényleg: lényegi értelem szólaljon meg. Hogy mintegy maguktól működjenek a sorok, általunk és bennünk, és működjünk ezáltal mi is, egytől egyig, vígan zakatolva: dolgos és hazafias gépek. Nem pedig „rongy életükhöz” és más egyéb hazafiatlan kacatokhoz ragaszkodó „sehonnai bitangok”. Kérdés, hol itt a helye az analitikus érzékenységű irodalomtudósnak és kritikusnak, Margócsynak. Apropó: „rongy”. „Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer, / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete” - zakatoljuk óvodás korunk óta („Apacuka, fundaluka...”) töretlen hittel a szabadságharc költőjétől ránk mért sorokat, mégpedig bármiféle öncélú tépelődés, fölös morfondírozás nélkül. Annak ellenére, hogy aktuális politikai tartalmát tekintve Petőfi 1848-as költeménye - hála a „magyarok istenének” - immár egy ideje okafogyott, habár biztosan akad olyan hazánkfia, aki ezt vitatná. Ez ügyben igen jó hatásfokkal forgatható Margócsy Jöjjön el a te országod...” című szöveggyűjteménye. Ugyanakkor a Nemzeti dal érzékfű töltete még most is robbanásra kész. Súlyos és zengzetes kifejezések füzére - belevetve a Petőfi-féle buzdító költészet sodrába. Mely sodornak, mégpedig részegítőn poétikus fősodornak átmenetileg ellenszegülve, az olvasó-kritikus Margócsy „nagyon komoly játékaiból”, mindig szövegközeli és mindig invenciózus líraértelmezéseiből okulva, most egy pillanatra elidőznék a „rongy” szónál. Mert hogyan is értsük a szóképet, milyen természetű „rongyot”, netán „rongyokat” lássunk a romantikus képes beszéd e helyén? Mert miért ne vennénk tényleg komolyan a lírakritikus Margócsy analitikus próféciáját, miszerint „a szavak szerepét a mondatok fogják átvenni” - az irodalomtörténész Margócsy kutatási tárgya kapcsán is? A célirányos retorikai mondatvezetés grammatikai váza itt ugyanis kettős élű, kétféleképpen olvasható és érthető. Attól függően, hogy a „rongy” szót melléknévnek vagy főnévnek vesszük. Egyfelől ugyanis - jelzői értelemben - a „haza becsületével” szemben áll a „sehonnai” gazember „rongy élete”. Másfelől - főnévként tekintve - a „haza becsületének” igaz értelemben drága „rongyához”, érték- és minőségálló kelméjéhez képest alábbvaló a hazafiatlan és gyáva „bitang ember” életének másképpen drága, azaz csakis neki drága s így végső soron hitvány és olcsó „rongya” (hogy szakadna menten szanaszét!). Én például óvodáskorom óta - tehát nagyjából Margócsy első Petőfi-tanulmányainak ideje óta -, immár vigasztalanul nagykorú honpolgárként, az utóbbi módon hallom e sorokat, függetlenül attól, hogy éppen mit értek rajtuk. Ámde jól tudom, a hatástörténeti irodalomért e mellett bawügyben is érdemes a lírakritikus, sőt ornamentológus Margócsyhoz fordulni. Aki valószínűleg a rá jellemző fürkész derűvel, türelmes elnézéssel hallgatná laza okfejtésemet. Mert én bizony megvallanám neki, félszeg bizalommal, hogy, persze szigorúan a mondaton belül maradva, továbbra is inkább főnévként hallom a „rongy” szót. Jóllehet, tenném hozzá azonnal, nem vitás, melyik „rongy” az értékesebb (naná, hogy a „haza becsülete”!), ámde, kötném, bízván az ő nyelv iránti anyagszerű szeretetében, annak tágasságában, saját ebemet közös karónkhoz, végső soron mindkettő: „rongy”. Összemérhető minőségek, egyenértékű poétikai árucikkek Petőfi pazar rongykereskedésében. Éppúgy, tenném hozzá rebbenő bizalommal, mint a „szabadság” és a „szerelem” egymásra vonatkoztatott eszméi, „rongyai”. És így, összegezném neki félszeg következtetésemet, a „rabok legyünk vagy szabadok” kozmikus huzatú válaszútján, az ellentétekre épülő versbeszéd csillámos övezetében az egyik „rongyra” éppúgy szükség van, mint a másikra. Ha nincs „sehonnai bitang ember”, akkor a „haza becsületét” választó, „talpra” toppant „magyar” sincs. És ha nincs „talpra” toppant „magyar”, akkor Nemzeti dal sincs. És ha nincs Nemzeti dal, akkor Petőfi-kultusz sincs. És ha nincs Petőfi-kultusz, akkor kultuszkutatás sincs. De mihez kezdene akkor magával a kultuszkutató Margócsy? Biztosan valamivel több „margináliát” írna a 2000-nek. De mivel van „sehonnai bitang ember”, és van „talpra” roppant „magyar”, és van Nemzeti dal, és van Petőfi-kultusz - van kutatnivalója (értsd: olvasni és értelmeznivalója) bőven Margócsynak. Mint ahogyan nekünk meg tanulnivalónk van tőle, az ő „nagyon komoly játékaiból”. Éltesse a ’szépírók istene’ tartós szenvedélyeiben! Bazsányi Sándor IRODALOM