Élet és Irodalom, 2009. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)

2009-11-06 / 45. szám - Borbély Szilárd: A migránc naplója • Kertész 80 - fiktív interjúk, esszék, próza (20. oldal)

KERTÉSZ 80 - FIKTÍV INTERJÚK, ESSZÉK, PRÓZA BORBÉLY SZILÁRD: „Hontalanság mint a legcsábítóbb kilátás. Hivatást érzek hoz­zá, mint semmi máshoz.” [Gályanapló45.] Elgondolkodtató be­jegyzés, amely megszületése idején még csak felvillanó látomás. A hon ekkor szögesdróttal van körülvéve, a kerítésben áram ke­ring, és kutyás határőrök vigyázzák. A hon a történelem színte­re. Hivatalosan a történelem végjátéka áll küszöbön: a hivata­los álláspont szerint hamarosan megszűnik a pénz, a kénysze­rűségből vállalt munka és vele az elidegenedés. Természetesen az állam is. Végre eljön az örök béke. A globális kommunizmus kiküzdése még átmeneti áldozatokat igényel, mondogatták, de ezzel véget ér az ember önmagától való elidegenedésének tör­ténete, és a történelem géniusza önmagára ismer. De miben is?­­ Voltaire és a felvilágosodás hívei a kereszténység történelmét gyűlölettől sziporkázó, sistergő szavakkal ostorozták, amelyben őrült uralkodók, álszent klerikusok és tébolyodan bandáik mohó, kéjsóvár dorbézolással egybekötött gyilkosságsorozatát látták. Értelmetlen szenvedések, céltalan kegyetlenségek és a hon ne­vében figyelmetlen nagyvonalúsággal elkövetett bűnök, ez lesz a nemzetek történelme is. Ismerőseink évekkel ez­előtt vásároltak egy cserépkályhát, de mivel túl drága lett volna összerakatni, ezért halogatták. Az­tán a fűtésárak emelkedése miatt idén nyáron úgy döntöttek, hívnak egy mestert. Akiket megkérdeztek, feketén is őrült ma­gas árakat mondtak. Körbetelefonálták hát barátaikat, és ta­láltak is egy viszonylag olcsó maszekot. Reggel átadták neki a házkulcsot. Este, munka után, amikor hazatértek, a mes­tert a bejárati ajtó előtt, a földön fekve találták. Fejét a küszöbre hajtotta, te­nyerét a feje alá csúsztatta párna gya­nánt. Édesdeden, egy csecsemő gond­talan ártatlanságával, összegömbölyöd­ve aludt. Áradt belőle a cefreszag. A cse­répkályhát ugyan összerakta, de sem sí­kok, sem egyenes vonalak nem léteztek rajta, és kevéssé hasonlított a cserép­kályhára. Szét kellett szedetni. A férj megnézte a pincelejáróban tartott pá­­linkásdemizsont, amelyben egy csöpp sem maradt. A mester szemére vetették, hogy szégyellje magát: ennyi pálinkát megivott, és ilyen csapnivaló munkát végzett. Mentségére azt hozta fel, még mindig erősen delíriumos állapotban, hogy áh dehogy, nehogy azt higgyék, hogy az volt a baj: ő már reggel része­gen érkezett... A legyek ura. A név furcsaságai. Egy ismerős, római katolikus csa­lád, amint az újabban divatos, nem a keresztény naptárból vá­lasztott nevet fiuknak. A Bendegúzra esett a választásuk. A plé­bánián az idős atya mozgott emiatt, sehogy sem tudott megba­rátkozni az ötlettel. A keresztelés szertartásán, mint Freudnak ’a­hány cukrot tehetek az orrába’ csattanója történetében, az idős atya ekként mondta a szertartás szövegét: „Megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében Belzebubnak.. „Sosem tudnék egy másik ember apja lenni.” [Gályanapló 21.] Vajon miért olyan borzasztó arra gondolni, hogy egy másik ember ugyanazzal az értetlen idegenkedéssel fogadná jelen­létemet, ahogy én tekintettem arra az esetlen férfira, akit apám­nak mondtak mások. Ha tehettem, letagadtam, hogy hozzá tartoznék. Sajnálattal figyeltem ennek a lehetetlen alaknak az erőlködését akkor is, amikor nagyon meg akart felelni és ak­kor is, amikor görcsösségéből kiengedett, elfeledve, hogy ő az apám, és pajtáskodni akart. Sosem tudott azonosulni a sze­reppel. Mintha az is az ő bűne volna, hogy áldozattá vált. Va­jon megvetettem, vagy baleknak néztem? Van ennek még je­lentősége? Hiszen halála óta én helyettesítem, a maga helyett itt hagyott képmása. A test csapdája, hogy felfedezem magamban az apám arcát, ahogy öregszem. Az ismerős félelmet, amit a szemében láttam. A kopaszodó koponyát a vékonyodó bőr alatt. A sebhelyeket, a szőröket a fülében, borotválatlanságát és bizonytalanságát. Mindazt, ami eltaszított tőle. Az eredetnélküliség a kívülállás terméke. Az eredetnélküliség a sorstalanság fonákja. Kelet-Európa évszázados paraszti rabszolgaságban megnyomo­rított tömegeit a kancsuka és a csendőrtoll látványa tartotta fé­ken, nem a jogtudat vagy a morális megfontolás. A nemesi kú­riákat felégető parasztok és a zsidóvagyont prédáló pogromok pálinkaszagú résztvevői ma is élnek. Nem változott semmi. Sem a népi demokráciának mondott, sem az új oligarchikus demok­rácia nem adott nekik önrendelkezést, emberi méltóságot, va­lódi versenyre épülő esélyeket. Nem csoda hát, ha a sunyi pil­lantások mögött tovább izzik az évszázados düh. Márai írta a háború után két évvel: „Kézre került »Hekus Dönci«, a notóri­us rablógyilkos és kéjgyilkos. Megszökött a fogházból. Most el­fogták, és néhány nap múlva felakasztják. A hír a vendéglőben nagy feltűnést kelt. Az emberek felugrálnak az asztalok mellől, egymás kezéből kapkodják az újságot. A hangulat általánosan: csalódottság, lesújtottság, düh. Mindenki sajnálja Hekus Döncit, mert nem sikerült a szökés, és rendőrkézre került. A magyar vi­szonyok úgy fejlődtek, hogy a társadalom leplezetlenül rokon­­szenvet érez még a rablógyilkos és kéjgyilkos iránt is. Minden­ki rokonszenves, aki az államhatalommal szembefordul, ez a közhangulat értelme.” [Napló, 1947] Eltelt hatvan év, a történe­lem is bulvártémává vált. Szálasit visszafogadta szívébe egy új nemzedék. Az oligarchikus vadkapitalizmus által nevelt fiatal generáció hősnek hiszi a tömeggyilkosokat, a történelem ked­vező pillanatát kihasználó besurranó tolvajt és rablógyilkost. „Az utcasarkon viszontlátások, az emberek gépiesen darálják élményeiket. Mindenkivel »ugyanaz« történt: éjjel bejöttek a nyilasok a házba, megették a lekvárt és megölték a nagymamát.” [Napló, 1945] Csicska, csicskáztatás. Különös hangulatú szó, a börtönnyelvből került át a hírekbe. Néha tudósítások érkeznek emberekről, akik Isten háta mögött vagy városokban, de mégis az ország mélyén élnek. Emberek, akitől elvették hivatalos okmányaikat. (Folytatás a 22 oldalon) A XXI. század a migránsok százada lesz, az ember és a tér közötti új kap­csolat alakul ki. A XIX. század felta­lálta az utazást, amelyet a XX. század a turizmus által tömegesített, előkészít­ve a migránsok századát, a visszatérés nélküli utazást. Az életet mint utazást. Nem zarándoklatot és nem vizitációt, amelynek lecsupaszított formája a mar­havagon, tartalma a szelekció. Kafka parabolájának rejtélyes mondatai a tér­vesztés, a hely felszámolódása által mintha lassan körvonalazódnának sze­münk előttünk: „Hová lovagolsz, uram? - Nem tudom - mondtam -, csak in­nen el, csak innen el. Örökké innen el, csak így érkezhetem célomhoz...” Az utazás a visszaút által írható le, miután az utazó hazatért. Odüsszeusz sírva fa­kadt, amikor a saját bolyongásáról szóló éneket hallotta. Hiszen még nem tért visz­­sza Ithakába, és már úgy beszélnek róla, mint aki soha többé nem látja viszont ősei földjét. Utazása a véget nem érő tévely­gés volna? Odüsszeusz mint a migráns őstípusa: „A migráns, aki a »hazamenés­re« gondol, nem igazi migráns. Haza­menni lehet, de csak úgy, mint Ulysses: meghalni.” [Napló, 1950; szövegcsonkí­tás tőlem.] A legenda szerint azonban, amely az elbeszélés szellemét hordozza, Odüsszeusz nem halt meg Ithakában, is­mét útra kelt. „Ha tehát migráns vagyok, akkor azt mondom, hogy a tagadás a biztonság­nak, a nyugodalmas éjszakáknak, a bé­kés lelki életnek, a konformizmusnak, a szabad választásnak, a nemzeti dicsőség­nek - a diadalok könyvének fekete lap­ja vagyok, melyen nem üt át az írás, ta­gadás vagyok, nem zsidó, hanem egye­temes emberi tagadás, mene­tek el­­ufarszin a totális elnyomás falán.” [Gá­lyanapló 61., szövegdeformálás tőlem] A migráns naplója Mert nincsen itt maradandó városunk,­­ hanem az eljövendő­t keressük. (Zsid 13,14) Az én országom a száműzetés. (Gályanapló 51.) Szigeti Tamás: Hajnali majmok ÉLET ÉS|#1______________________________________________________ 20 IRODALOM JL· VJ 1 2009. NOVEMBER 6.

Next