Élet és Irodalom, 2010. január-június (54. évfolyam, 1-25. szám)

2010-03-19 / 11. szám - Finy Petra: A nyugtalan halott; Alíz végre alszik egy jót • Versek (14. oldal) - Szív E. (Darvasi László): Viktória • Tárcatár (14. oldal)

FI­NY PETRA: A nyugtalan halott A hágót gyakran járhatatlanná teszi a hó és a jég Az autósok ilyenkor messzi elkerülik a helyet Busz nem jár erre Ezért a hókotró sem dolgozik itt A halottat a városból hozták a temetésre És a hágón kellett volna átvinni a fekete furgonnal De a kocsi sehogyan sem tudott felmenni A meredek, hószőnyeges úton A kerekek csak egy helyben pörögtek És havat daráboltak fel A motor meg úgy bőgött, mint a marha vágás előtt Amikor a böllért még nem látja De már érzi az akaratát A férfiak végül úgy döntöttek A vállukon viszik át a koporsót De az valahogy letornázta magát a lapockájukról Pont a kanyarban És elindult lefelé a jeges úton Majd hirtelen gondolt egyet és becsúszott az erdőbe Egy jégporos, csillogó ösvényen A társaság csak eddig tudta követni tekintetével Ekkor az egyik férfi csöndesen megegyezte: „Soha nem bírt magával Mindig jeleneteket rendezett Most még eltemetni sem hagyja magát” Azzal szívott egyet piros, zsírosan gömbölyű orrán Amin a duzzadt pattanások Úgy sorakoztak szorosan egymás mellett Mint a gránátalma belsejében A rózsaszínen ragyogó magok Aliz végre alszik eg­yet Az idős házaspár reggelente kijárt a temetőbe Mindig elhajtottam mellettük Pont a kanyarban értem be őket általában És megbámultam a csodálatosan csillogó kapákat és gereblyéket Karácsonyra kaptak egy tandembiciklit a fiuktól Ezért tavasszal már ezen a gyönyörű ikerbiciklin hajtottak ki jól ápolt halottaikhoz Az asszony ült hátul , egy kicsit gyengébb volt Nehezebben ment neki a tekerés Meg néha szédült is Ezért a férfi sokszor egy hevederrel rögzítette az üléshez Talán így történhetett, hogy az öregember csak Akkor vette észre az asszony halálát Amikor leszállt a bicikliről Nem kezdett el jajveszékelni Csak ennyit mondott ijesztő nyugalommal:­­ ,fu­szol, Aliz? Aludjál, Aliz!” TÁRCATÁR - Szív Ernő A férfi arra ment, amerre máskor is. Ültek a padokon mindenfé­le népek, idősek és fiatalok, kedvesbé megnyerő emberek, de bár­kit is vetett erre a sorsa vagy a napi szerencse forgandósága, ter­mészetes járandóságnak tarthatta, hogy éppen itt időzhet. Innen aztán el nem űzhetett senki emberfia senki másik emberfiát. Volt a helyben valami magával ragadó, a hulló vakolatok tánca, a be­teg galambok tollászkodása, a harangok, az épülő bank munká­sainak rikoltozása. A férfi erre került azon a napon, voltaképpen mindegy, melyik kora délelőttön, és m­eghallotta a nőt. A kurva anyádat, ne üvölts, már!, vetette oda az öregember, aki szakadt cipőket és molinókat szokott varrni. Az öregnek hatalmas tűje volt, rosszul látott. Kisméretű cipőket és kiskabátokat nem is vállalt már. A háza kőküszöbén ült, mellette éppen szart egy kutya. A férfi megtorpant, szemébe sütött a nap, elvalította. A nő mögött mintha árnyak táncoltak volna. Mint egy japán színház bemutató­ja. Nem az volt. Csak a nő üvöltött. Az árnyékhúzta hosszú szegély szélén állt, de még a fényben, a szoknyája körbejárt, mint aki tán­col, a bokája fehér volt, mint két apró párna, és tátva volt a szája. Egy asszony lépett a férfihoz, a maga nevét üvölti, nem hallja? Kérem?, a férfi hunyorgott, arra gondolt, hogy elfelejtett vala­mit. Nem zárta be az ajtót. A kertkaput. Biztosan elfelejtett vala­mit a feladatai közül, maradt valami halaszthatatlanság az aszta­lán, és a figyelmetlensége majd visszaüt rá. Magának ordít, bólintott az asszony, a kosarában összekötözött csirkék voltak, meglepő nyugalmammal viselték a sorsukat, pis­logtak és tátogtak, az egyik talán el is aludt. Megdöglött a csirkéje, szólt a férfi. Mondom, a maga nevét üvölti, az asszony nem zavartatta ma­gát, egészen lelkes volt. Hallgassa csak! A férfi hallgatta, aztán úgy döntött, hogy marad még. Nem megy tovább. A dolgai megvárják. Furcsa volt, hogy dönt, nem pedig belátásra jut. Annyi lehetősége lett volna. De nem. Ő el­döntötte, hogy ez a szőke hajú, kissé testes, dúlt tekintetű nő nem az ő nevét ordítja, ez biztosan nem lehet. Reggelente általában er­refelé, a városnak ezeken az utcáin tart az ő útja. A város nem nagy. A város olyan, mint egy kicsi, de törekvő élet, a gonoszságot össze­sűríti, a jót szétkeveri. Ő napról napra jár erre, és nem olyan ré­gen, egy hajnalon az egyik kapu előtt halottat talált. A hulla bé­késen feküdt a kézikocsira emelt koporsóban. Hallotta a veszeke­dést. Az emeleten egymással pereltek a rokonok, a halotthordo­zók pedig nyilván fölfutottak a lakásba, a civódás jó üzlet, az egyik szidja a másikat, a másik oltalmat keres, az egyik halotthordó erre az oldalra áll, a másik onnan tromfol, végül mind a ketten kap­nak még egy kis pénzt. És hajnalban a hullák nem vesznek el. A férfi a másik sarokig tolta a kocsit, elfordult az alkotmánnyal, aztán fölültette a halottat, és mielőtt a cigarettát a szájába dugta volna, meggyújtotta és beleszívott. A maga nevét ordítja, bólintott az asszony, és úgy billegett el a kosarával, mint akit sért a másik részvétlensége. A férfi megvon­ta a vállát. Más is ordít. Mindenki ordít. Én is ordítok, mint a sa­kál. Leült, hallgatta a nőt, a száját nézte, a torka sötétségét, és áb­rándozott. Ordítozók mindig is voltak. Voltak közöttük motyo­gók, hangoskodók, jöttek és mentek a falak mellett, az istenért se beszéltek volna. Volt valami bajuk, és dehogyis mondták ki, mi fáj nekik. Ez az ember, ez a nő sem mondta ki. Csak ordított. A férfi éhes volt, marni kezdte a gyomrát a sav. De azért nézte a nőt, aki mögött égni kezdett, mint valami fáklya, a templom új leme­zekkel átkalapált tornya. A minap átadott bank épületének hasá­ból kék ruhás, hangoskodó munkatársak sereglettek elő. A bank mellett múzeum volt, hosszú, sárga épület, régen kaszárnyának használták, az egyik teremben százöt marcipán huszárló volt, jól­lehet a tavalyi hőség megolvasztott vagy tízet. Miért gúnyolódik rajta?, kérdezte aztán egy másik férfi, rajta egyenruha volt, állt előtte, és szórakozottan vizslatta őt. Nem tűnt ellenségesnek. Inkább kíváncsi volt. Nem gúnyolódom, mondta a férfi. Azt ajánlom, hagyja békén, bólintott az egyenruhás, de ezt sem ellenségesen mondta, holott megtehette volna, hogy fenyegető­zik. Lett volna joga hozzá. Nem fogom nézni, csak szeretnék itt ülni. Az egyenruhás úgy lépdelt el, hogy csóválta a fejét, nem hitt neki. Majd még ideges lesz. Milyen kérésén múlik, hogy ingerül­tek legyenek az emberek. Az egyenruhás visszajött. Maga jár az özvegyhez? Nem járok. Érdekes, mondta az egyenruhás, és most már végleg elment. A nő ordított­, közben kerülgették a kerékpárosok, a mopedesek és az árukkal megrakott kisteherautók. Az alakját magába nyelte a fölka­­varodó a por, és ilyenkor, mintha a föltáncoló ezüstös szürkeség el­venné a hangok erejét, inkább nyüszítésnek tetszett a kiabálása. A nő másnap is ordított. És ordított aztán a következő nap is. A férfi csodálkozott, és nem értette, mi ez. Erre járt naponta. Napra nap. A nő ordított. A nő neki ordított. Ha nem volt itt, a nő nyilván akkor is ordított, és akkor is neki ordított. Az alkonyat­ban hosszan keringett egy galambraj a város fölött, mintha a ki­hunyó fényt kevergette volna a szárnyas csapat. Nem változik sem­mi, minden így marad, és ez milyen megnyugtató. Vagyis minden megváltozik, de egyetlen arc, hang, egyetlen emberi megnyilvá­nulás sem változik. Ha a titkok nem változnak, mire fel ez az egész?! Olyan lettél, amilyen voltál. A férfi nézte az ordító nőt, és eljátszott a gondolattal, mi történt vele. Egyáltalán nem biztos, hogy tragédia. Nem biztos, hogy va­lami rossz. Újra az ősz hajú asszony talált rá, a csirkés, de most üres volt a kosara. Tudja, hány éves?, és bámulta ő is az ordító nőt. Nem tudom. Annyi, mint maga. Miért, én hány éves vagyok? A testvére lehetne neki, mondta az asszony. Úgy gondolja? Vagy ő lehetne a maga felesége. De nem a feleségem, mondta a férfi, és elpirult, és úgy érezte, mintha hazudott volna. Ezt nem értette. Vegye figyelembe, mondta a csirkés asszony, hogy mégis a maga nevét üvölti. Nem az én nevem, a férfi rágyújtott. Kicsit rosszul érezte ma­gát. Szédült is. Leült, megreccsent a nadrágja szövete. A nő ordított. Holnap is ordítani fog. Lassan a férfi úgy vélte, hogy ez már nem is ordítás, hanem ének. Talán csak énekelni akar ez a nő. A férfi kifújta a füstöt, kongott a templom harangja. És a nő üvöltésének ritmusa lett, ahogy léleg­zett, ahogy kiengedte a hangokat, ahogy hörgött, ahogy elvékonyí­totta, ahogy a nyelvház üti a szájpadlás boltozatát, ének, üvöltés, ima, mindegy. Százötven éves történet meg a mai délelőtt. A nő most megindult a férfi felé, megállt előtte, és leköpte. Egyenesen az arcá­ba köpött. Csak egy kicsit hajolt előre, nem tett fenyegető mozdu­latot. A férfi lehunyta a szemét, még mindig kongott a harang. Viktória, gyere be! Ki szólította, nem tudhatta. Kinek a hangja volt, a férfinak fo­galma sem volt, máris nyitotta a szemét, és látta, a nő nyomban leejtette a vállát, hogy dúlt, szomorú tekintetében megágyazott a félelem. Csend lett. A nő zihált, a haját igazgatta. Honnan tudja, hogy igazgatni kell? És aztán elindult egy kapu torka felé. Világí­tott a két bokája. S mintha vasak, láncok, szörnyű súlyok húznák, elnyelte őt is valami mélység, amely minden város alatt munkál, és egymáshoz forgat élőt, holtat és megszületendőt. Törölje meg az arcát!, mondta neki valaki. A férfi járt arra továbbra is. Az emberek is arra jártak, az isme­rősök, a bankba igyekvők, az árusok. És persze soha nem látta többé a nőt. A dolgok megváltoztak, az emberek nem. A bank prosperált, kék neonokat szereltek föl a homlokzatra. Adták és vették a tyúkokat. A férfi hatalmas zsákvarrótűt talált a porban, elhúzta a száját, szomorú lett. És hagyta lent fényeskedni. Aztán egy nap hiányozni kezdett neki a nő. Elment és visszajött ide, az árkádok alá, pénzt dobálgatott, dúdolt. A téren magával táncolt a por. A múzeumba légkondicionálókat hoztak nehéz testű, meg­lett férfiak. A férfi bámulta a kapualjakat, vajon melyik nyelhette el a nőt. Talán csak hever egy szobában, remegő árnyékok, arcnyi nagyságú viráglevelek, vizespoharak, régi kancsók között, és sár­guló borítékokat bontogat. És nem ordít. Nem. Ha lélegzik még, akkor ordít. Az emberek nem változnak meg. Viktória, gyere be! A férfi újra hallotta a kiáltást, és biztos volt benne, hogy ez már csak érzékeinek ráadása volt. Állt, harangoztak, egy tört szárnyú tyúk a lábujjai közül csipkedte ki a magokat. Aztán egy nap úgy döntött, más útvonalat választ, és elmegy a félkarú özvegyhez, akit nem kell nagyon megfizetni. Az özvegy háza előtt sorba kel­lett állni. A férfi kivárta az idejét. És aztán azt gondolta, emlék­művet állít annak a nőnek. Minden emlékünk múzeum lesz, akár­mikor jöhetünk, és bármikor elmehetünk. Úgy szólunk, ahogy akarunk, gondolta, miközben az özvegy, mintha csak gyógyíta­ná, lassan, nagyon lassan, hogy ébren tartsa őt, kiverte a faszát. Viktória ÉLET ÉS ÍR IRODALOM 14 2010. MÁRCIUS 19.

Next