Élet és Irodalom, 2010. január-június (54. évfolyam, 1-25. szám)

2010-03-19 / 11. szám - Lénárd Sándor: Néhány szó a latin Micimackóról • Feuilleton (13. oldal)

LÉNÁRD SÁNDOR. Néhány szó a latin Micimackóról Nincs nehezebb annál, mint hogy megmondjuk, mikor találkoztunk először legjobb barátunkkal. Egészen biztos vagyok benne, hogy gyerekko­romban Micimackóval­­- társammal a Gestapo által megszállt Rómában, Brazília őserdőiben és most Santa Catarina államban a világ legzöldebb völgyében­­) nem találkoztam. Egészen biztos vagyok benne, ugyanis még nem született meg, amikor iskolás lettem. Nekünk, magyar gyere­keknek a Micimackó előtti korszakban egy egé­szen más mackónk volt, amit nem kevésbé sze­rettünk, de az nem érte el Micimackó nemzetkö­zi hírét, valószínűleg azért, mert kevésbé volt ex­portképes. Dörmögő Dömötörnek hívták, és a méz meg a jó étel iránti szenvedélye éppen olyan volt, mint Micimackóé, így hát Micimackó - ha egy sok életrajzban szereplő témára változatot írhatok - életem má­sodik mackója volt. Drámai pillanatban találkoztunk. Az 1943-as helyzetet még Nostradamus, a nagy jós sem lát­hatta előre. Róma városát ősi ellenségei, a ger­mánok védték, és barátai, angol-amerikaiak tá­madták. Kesselring tábornok Sorache hegyének mélyén ült, saját doni kozák kórusát hallgatta, és letelefonált a városba, ha túszokat akart agyon­lövetni. Francia egyenruhába bújtatott arabok, búrul beszélő busmanok, texasiak és kalifornia­iak küzdöttek Nápolytól felfelé. Ugró tigrist áb­rázoló emblémás és „Szabad India” feliratú ru­hájú németek és frissen kiagyalt fasiszta egyen­ruhát viselő olaszok kóboroltak a városban. Sen­ki sem örült ennek. A legkevésbé a Rómában bujdosó menekültek, akiknek nem volt kenyér­jegyük, és akik néhány hamisított papírtól­­a Ma­gyar Királyi Konzulátuson, amely semmilyen ki­rályt nem képviselt, és amely a salernói partra­szállás után sem változtatott politikáján, egy tiszt­viselő adott a fejvadász Gestapo-ügynökök ellen védő papírt) eltekintve védtelenek voltak, vala­mint a VIII. hadsereget váró, szeptember 8-án szabadon bocsátott angol hadifoglyok. Nem cso­da hát, hogy a legkevésbé boldog tekintetűek ta­lálkoztak. „Két héten belül itt lesznek”, mondo­gattuk mindig egymásnak kilenc hosszú hóna­pon keresztül, amikor találkoztunk. Néha a ház­tetőn találkoztunk, arra várva, hogy a német őr­járat befejezze lent a kutatást. Meg kellett valamiből élnünk - és itt lépett a mackó közbe. Angoltanításból éltünk. Minden­ki angolul akart tanulni. Egyesek egy leckéért még egy darab kenyeret és sajtot is ígértek. Nem álltak rendelkezésre tankönyvek, és olvasnivalót kellett tanulóinknak adnunk. Történetesen a Micimackó volt az egyetlen angol nyelvű könyvem. Tanítványom lett egy éhes őszi napon. A dalla­mos velencei tájszólást beszélte, és azt mondta: „Egyáltalán nem tudok angolul. Iskolában tanul­tuk, de ott nem tanul meg az ember nyelveket. Hallani sem akarok a nyelvtanról. Nem akarok szavakat magolni, de elég jól akarok angolul tud­ni ahhoz, hogy a szövetséges hatóságokkal beszél­hessek, ha már Rómában lesznek.” - Mit gondol, mikor érnek ide? - kérdeztem. - Úgy egy hónapon belül. Megkönnyebbültem, hogy pesszimistára buk­kantam, és azt mondtam: „Igen, uram.” - Megfelelő könyvet kell szerezzen számomra. - Igen, uram - mondtam. - Holnap reggel nyolckor kezdjük. - Igen, uram. Miután elment, kétségbeesve belemerültem a Micimackóba­, miképpen tudnám használni. Ha­marosan megkönnyebbülve láttam, hogy tudom. A könyv a pillanatnyi és várható időjárásról tar­talmaz részleteket, amelyek, úgy éreztem, töké­letes bevezetőül szolgálhatnak a szövetséges tisz­tekkel való beszélgetéshez, bár nem voltam biz­tos benne, hogy az amerikaiak hogyan állnak hozzá ehhez a kérdéshez. A könyv üzenetek légi úton, palackpostával és sajátos füttyentéssel való továbbításáról is tartalmaz információkat. Terv is volt benne, általános legénységi stílusban ar­ról, hogy hogyan lehet valamit vagy valakit meg­tévesztéssel elfogni. Leírt egy csapdát, és elma­gyarázott egy expedíciót is. Végül egy bankettet egy sajátosan kitüntetett részéről tartott megfe­lelő beszéddel. - Itt a könyv, amit sok közül választottam ki - füllentettem másnap pontban reggel 8 órakor. Az elefántról szóló fejezettel kezdtük, mert úgy gondoltam, hogy a Micimackó és Malacka köz­ti beszélgetés hasznos lehet a főtisztekkel való érintkezésben. „Malacka így szólt: - Te bizonyára meg fogsz engem érteni, Mac­kó. - És Mackó felelte: - Magam is azt vélem, Malacka. - És Malac­ka folytatta: - De másrészt, Mackó, ne felejtsük el... - Mire Mackó: - Igazad van, Malacka, én is csak egy pillanat­ra felejtettem el.” Gyorsan haladtunk előre. Ami­kor a furfangos csapdához értünk, már tudtam, hogy tanítványom Velencéből jött, a földalatti el­lenállók küldték, hogy fegyvert szerezzen a szö­vetségesektől. Amikor Malacka meglátta a félel­metes elefántot, barátom kiejtésének tökéletesí­tésében Dairy Mander őrnagy személyében, már segítségre leltem, akit a frontvonal mögé ejtőer­nyővel dobtak le, hogy a bujkáló hadifoglyoknak segélyt szervezzen. Azon a napon, amikor Malac­ka fürdőt vett, Montgomery otthagyta a VIII. had­sereg parancsnokságát. Az amerikaiak odaszöge­­ződtek Monte Cassinóhoz, hasonlóan ahhoz, ahogy Micimackó Nyuszi ajtajához. Tanítványom angoltudása gyorsan gyarapodott, csak én fogy­tam egyre. Füles léggömbje kipukkadt, és Leros szigete a németek kezére jutott. Zsebibaba úszott egyet, és Lipcse lángokban állt. Mozgalmas idő­ket éltünk, és Maelzer tábornok, városparancsnok éppúgy, mint Dollmann helyi Gestapo-főnök (ma boldog müncheni lakos) minden tőlük telhetőt megtett, hogy az élet még izgalmasabb legyen. Micimackó még nem kapta meg ceruzásdobozát, amikor barátom így szólt: - Holnap mennem kell. - ... a rendhagyó igék! - jegyeztem meg. - Azt hiszem, elég jó már angoltudásom - mondta. Találkoztunk a háború után, a vége után, ami csak azoknak volt boldog, akiket nem lőttek agyon, vagy nem deportáltak. Pietro Ferraro ba­rátom a szövetségesekkel valóban kapcsolatba lépett, megkapta a fegyvereket, és ejtőernyővel visszadobták Velencébe, ahol vezette a felkelést, és megakadályozta a németeket szabotázstervük végrehajtásában. „Arany éremmel”, a legmaga­sabb olasz katonai kitüntetéssel tüntették ki. „Nem volt nehézségem a britekkel való boldo­gulásban”, mondta. „Ellenkezőleg: gratuláltak angoltudásomhoz.” - Persze - mondtam - Zsebibaba elfogásának terve. A mackók néha átalusznak egy évszakot. Mici­mackó eltűnt az életemből, amikor a U. S. Claims Service (az amerikai hadsereg nem szerződéses követeléseket kivizsgáló és elbíráló szolgálata - a ford.) tanácsadó orvosaként dolgoztam, majd (azután, hogy nem volt több, az amerikai hadse­reg járművei által elütött civil) amikor az ameri­kai hadsereg sírlajstromozó szolgálatának főant­ropológusa voltam. A „csontvázmaradványok” - ez volt a csontok hivatalos neve - utánpótlása tovább tartott. Végül már csak elszórtan találtak Olaszországban itt-ott csontvázakat kis kerek lyukkal a koponyában. 1950-ben a szolgálat meg­szűnt. A sötét években szabad időmet Róma nagy könyvtáraiban régi orvosi könyvek olvasásával és orvostörténeti tanulmányok írásával töltöttem. A fasiszta propaganda elleni legjobb védekezés a BBC 6 órás híreinek mindennapi meghallga­tása és a 200 évesnél fiatalabb nyomtatott anya­gok elkerülése volt. Abban reménykedtem, hogy orvostörténeti professzori állást kapok Magyar­­országon. A vasfüggöny azonban nem akadá­lyozta meg a hírek kikerülését, és elhatároztam, hogy másutt próbálok szerencsét. A Nemzetkö­zi Menekültügyi Szervezet (IRO) felajánlotta, hogy kiküld valahova. Brazília nagynak és zöld­nek tűnt a térképen, így ezt választottam. Az IRO ENSZ finanszírozta nagyon nagy szer­vezet volt. Meggyőződésem, hogy az ENSZ sok pénzt megtakarított volna, ha a szervezés helyett minden ezért folyamodó menekültnek luxusha­jókra első osztályú jegyet vásárolt volna. Egy öreg szénszállító hajóba zsúfoltak be min­ket, és a Rio de Janeiró-i öböl egy szigetén tettek partra. A földgolyó eme bűzös helye némi nyilvános­ságra tett szert, amikor magyar szabadságharco­sok szálltak itt partra. Tiltakoztak, volt valami lá­zadásféle, jó néhányan vissza kívántak térni Ma­gyarországra. Néhányuk illegálisan visszaszökött Nagy-Britanniába. Elmesélték, hogy mi történt a szigeten, és maradhattak. Megtanultam sztoikus filozófus tanuló korom­ban, hogy a dolgokat két csoportba osszam: azok­ra, amelyek rajtunk állnak, és azokra, amelyek nem. Az, hogy a „Virágok szigetéről” - ahogy ezt a tropikus szemétgyűjtőt (ismét csak „hivatalo­san”) nevezték - elkerüljek, nem rajtam múlott, így hát vártam. Megjelent egy napon egy ólombánya ügynö­ke használható újoncokat toborozni. Gépésze­ket, bányászokat, kőműveseket és egy olyan or­vost keresett az elsősegélynyújtó helyre, aki meg­elégedett egy férfi ápoló titulusával és bérével. Lelkesen aláírtam. Az ólombánya előnye volt, hogy nem vette kö­rül víz. Ezzel szemben egyesítette magában az őserdő veszélyeit - mint például a pókok és kí­gyók -, valamint egy füstös, zajos és szennyes, el­avult gyártelep hátrányait. A hely tényszerű le­írása úgy hangzott volna, mint valami elcsépelt ideológiai propaganda. „A munkások ólommér­gezésben szenvedtek, gyerekeikben annyi volt a féreg, hogy azok folyamatosan másztak elő szá­jukból és orrukból, míg a portugál bányatulaj­donos versenyistállójába Argentínából vásárolt értékes versenylovakat.” A főfelügyelő eljátszot­ta annak a szerepét, aki segíteni akar a munkáso­kon, de nem tud. A francia mérnököknek az volt a kényszerképzetük, hogy az idegen légió távoli helyőrségén parancsnokok. Minden szerencsejátékos (és minden mene­kült) tudja, hogy a Sors korlátozott számú sze­rencsét tartogat. Azután vesztesz. Ám a balsze­rencsének is hasonló korlátja van. Ha az ember a nyomorúság idejét leszolgálta, a dolgok meg­változnak­­ és az én számlámon már tizenkét év tökéletes nyomorúsága volt, így hát fordult a ke­rék. A franciáknak sürgősen szükségük volt egy tanárra, aki a brazil őserdőben lányaikat hajlan­dó volt franciául matematikára, angolra, latinra és történelemre tanítani - s ez a személy szerény­ségem volt. Azonkívül, hogy sebészként, szülész­ként, gyermekgyógyász- és miegymásként dol­goztam, tanítottam, s ezért még fizettek is. Tanítási tapasztalatom sekély volt - és itt lépett újból közbe a Mackó. Emlékeztem rá, hogy Mi­cimackó mit tett Velence felszabadításáért, és az­zal kezdtem az angoltanítást, ahogy Medveczky Medve úr bukdácsol lefelé a lépcsőn, kipp-kopp, kipp-kopp, kipp-kopp. A kisasszonykáknak tet­szett a történet, és gyorsan haladtak a tanulás­ban. Lényegesen kisebb lelkesedéssel voltak vi­szont a latin főnévragozás iránt. Az ólommérgezés, égési és robbanás okozta se­bek és a többi elfoglalná tettek. Takarékoskod­nom kellett az idővel, és egyszerűsítenem a taní­tást. „Le fogom fordítani latinra a Micimackót és az iker Mackóból fogok felolvasni”, döntöttem el, és azonnal nekikezdtem a fordításnak. Nem merném állítani, hogy az első változat túlságosan jó lett vol­na, de működött. A kisasszonykák készségesen el­fogadták Cicero szavait, mindaddig, amíg azokat Füles szájából hallották. Folytattam. Az egyik fran­cia, Jean Watin főmérnök, ragyogó humanista, aki az első adódó alkalommal lelépett, és Párizs­ba repült, annyira lelkesedett a vállalkozásért, hogy elküldte nekem Quicherat felbecsülhetetlen érté­kű francia-latin szótárát. Idillikus létem akkor ért véget, amikor kirúg­tak. Azt tanácsoltam ugyanis az ólommérgezés­ben szenvedő bányászoknak és olvasztároknak, hogy hagyják a pokolba ezt a helyet, s nem éppen ez volt az, amit a főfelügyelő elvárt tőlem. Ott­hagytam a bányát, és Sao Paulóba mentem a szó­tárral és a töredékes latin Micimackóval, ami min­den Brazíliában élő európai bevándorló álmainak városa volt. Úgy tűnt, hogy balszerencsém végle­gesen elpárolgott. Hamarosan a kiváló brazil se­bész, dr. Egberto Silva asszisztenseként dolgoz­tam. Ő kövezte ki a menekült romantikus nyomo­rából az átlag­polgár kényelmes, de érdekesség nélküli létébe vezető utamat. A nehéz kezdetre egyedül Micimackó emlékeztetett. Fülön csíptem őt, és ő is megragadott engem. Már nemcsak hogy biztonságos állásom volt, de hobbim is. Sao Pauló­­nak van közkönyvtára. Lassan és végtelen gyö­nyörrel olvastam Horatiust és Petroniust, Apulei­­ust és az öreg Cicerót, akiket valaha olyan unal­masnak találtam. Mindegyikük szolgálatkészen nyújtott Milne úr állatkertjéhez szavakat és mon­datokat. Röpke hét év után megkísértett, hogy ki­jelentsem: a fordítás kinyomtatható. Ezt a nézetet azonban csak kevesen osztották. Robert Graves, akinek egy másolatot küldtem, elegáns latinsággal azt válaszolta, hogy két fia ta­nításához fogja használni. Egy latintanítási szak­értő, a figyelemre méltó Orbil­us Társaság kivá­ló tagja ezt írta: „a gyerekek csak 11-12 éves kor­ban kezdenek latint tanulni, és egészen bizonyo­san 13-14 éves korukig fogalmuk sincs olyan szer­kezetekről, amelyeket Ön fordításában olyan ki­válóan használ. Az accusativust és infinitivust, valamint az ablativust a latintanításban a máso­dik év végéig nem használják, a gerundivust és a gerundiumot a harmadik év végéig, és az Ön által használt subjunctivusok némelyikét a har­madik, sőt a negyedik év végéig. Így amikor az Ön latinját a diákok már megfelelően érthetik, már abban a korban lesznek, amikor a tantárs számukra érdektelenné válik.” A könyvkiadó: szívből osztották ez utóbbi nézetet. Akkorra már úgy beleszerettem a Mackóba, hogy azt tettem, amit a reménytelen költők vi­lágszerte: elhatároztam, hogy saját költségemen kinyomtatom a könyvet. Megkerestem hozzá a pénzt egy Amerika-közi Patológiai Kongresszus tolmácsaként. A jogosult kiadó eladta (potom 3 guineáért) az ingyenes terjesztés jogát - a jogot, amiről azt hittem, hogy már az enyém -, és egy magyar nyomdász egy Sao Pauló-i olasz napilap gépén kiszedte. Barátaim vállalkozásomat azzal kísérték, hogy elmagyarázták, mire költhettem volna jobban a pénzt. Javaslataik nagyban kü­lönböztek egymástól, de egyvalamiben meg­egyeztek: abban, hogy soha senki nem fogja el­olvasni a könyvet. Ma már mélységesen bánom, hogy nem kötöttem erre fogadást. Nemcsak hogy vágyaim csillagászati távcsövét vehettem volna meg a pénzből, hanem egy szép kis obszervató­riumot is építhettem volna... A nyomdafesték mágikus erővel bír. A Sao Pa­­uló-i kiadás kis fehér borítójú kötetét, számtalan nyomda- és egyéb hibájával együtt az egész vilá­gon jól fogadták. Ausztráliai humanisták kértek belőle egy példányt, oxfordi könyvárusok ötve­­net. 1959 karácsonyán a nagy svéd könyvkiadó, a Svenska Bokförlaget kiadott 2000 példányt. Ezt skandináv latinisták megható levelei és még 2000 példány követte. Methuen, aki két évvel előbb nem vállalta a koc­kázatot, most megváltoztatta döntését: Micimac­kó kardot és sisakot kapott, és Malacka - vexilli­fer Porcellus - kiállt mellé, hogy meghódítsák a világot, legalábbis a Humanisták Köztársaságát. Természetesen most nagyon büszke vagyok, de magányosnak érzem magam. „Éppúgy, mint ő”, mondaná Füles. „Először elhagyta atyját, a jó öreg Milne urat. Jó mostohaapja voltál, de új­ból elbukdácsolt.” Nagyon jó hallani, hogy a latin Micimackót ol­vassák és méltatják. „At pulchrum est digito monstrari et did­er­ hic est” (csodálatos, hogy rá­mutatnak és hallani, hogy az emberek azt mond­ják: ő az) - valószínűleg Persust idézték. De mit kell tennem nélküle? Már nem fog visszajönni. - Tanítói munkát kaphat, háborús viseletét elcse­rélheti sapkára és köntösre, és elfelejt engem... Talán csapdával újból megfoghatom. És ennek ravasz csapdának kell lennie: azt hiszem, ha el­kezdem ógörögre fordítani, egész életemre velem marad. Végül is ötven múltam..., és időbe telik, hogy Micimackó bekerüljön Achilles, Odüssze­­usz és a többi homéroszi hős társaságába. (A kéziratban maradt angol szöveget Varga Endre fordította) AJÁNDÉKOZZON ÉLET ÉS IRODALMAT! 5SE Lepje meg családtagjait, barátait, üzletfeleit Élet és Irodalom-előfizetéssel! Rendelje meg igényes grafikai kivitelű ajándékutalványunkat, s adja át annak, akit tartalmas és maradandó ajándékkal kíván megtisztelni. Hónapokon át mindig Önre emlékezteti majd őt a hetenként érkező Élet és Irodalom. Az ajándékutalvány megrendelhető, illetve megvásárolható a szerkesztőségben: 1089 Budapest, Rezső tér 15., tel.: 210-5149, 210-5159, fax: 303-9241, e-mail: lapterjesztes@es.hu, es@es.hu Az előfizetés díja: negyedévre 4680 Ft, fél évre 8580 Ft, egy évre pedig 15 500 Ft 2010. MÁRCIUS 19. 13 FEUILLETON ÉLET És­z IRODALOM

Next