Élet és Irodalom, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)

2012-03-09 / 10. szám - László Emese: A politikai költészet Janus-arca (12. oldal) - Nagy Krisztina-Timár János: Visszatérően "egy visszatérő morális pánikról" • Reag. Bajomi-Lázár Péter II. 3-i ÉS cikkére (12. oldal) - Molnár Erzsébet: Kardiológia • Lichthof (12. oldal)

4 POLITIKAI Kéri László Politikai kultúra a második évtizedben A jelenkori folyamatokban megkülönböztethetetlenül szövődik egybe a hazai politikai kultúra évszázados öröksége a rendszerváltás teremtette két évtized újdonságaival, valamint az utolsó évtized zűrzavaros éveinek hatásaival. A szemünk előtt természetesen mindig a legutolsó metszetnek, az utóbbi évtizednek mindennapjainkat teljességgel átható ereje látható leginkább, ám az elemző hajlandóságú észnek nem árt óvatosabban eljárnia. A látszatok tombolóan meghatározó mivolta ellenére is meg kell találni a közép- és hosszabb távon is megkerülhetetlenül érvényes tényezők szerepét. Különösen indokolt ez az eljárás a politikai kultúra kapcsán, hiszen nagyon is jól tudhatjuk, hogy a Thomas Mann-i igazság - a múlt mélységes kútját illetően - éppen e témakör esetében a leginkább kézenfekvő. Az már a korábbi kutatások, leírások alapján is világos lehetett, hogy a hazai politikai kultúrában mindig túlzottan hangsúlyos mozzanat volt az érzelmi politizálás, a sérelmi attitűd, a közéleti infantilizmus és az informális utak követése iránti kitüntetett vonzalom. Eme meglehetősen vegyes jellegű hagyományhoz kapcsolódott a rendszerváltás mindenféle örökséget felforgató hatásegyüttese. A magyar állampolgárok elsöprő többségének egy-két év alatt kellett alkalmazkodnia az előbukkant többpártrendszer sokféleségéhez, továbbá a tarka kínálat mögött felfeslő szubkulturális sokszínűséghez. Mindez nem lehetett könnyű feladat, különösen a negyven éven keresztül egyetlen értékrendet deklaráltan és erőszakoltan megvalósító uralom után. Az átalakulás kezdeti éveiben jelentős tömegeknek még hellyel-közzel megadatott a hatalmi viszonyok alakításában való közvetlen részvétel élménye, a későbbiekben azonban e részvételi igény átkerült az atipikus, mondhatni sokrétűen vitatott lehetőségek világába. Az 1990 utáni évek sűrű tanulságaiból mindenesetre leszűrhetővé vált néhány alapvető kulturális következtetés. Mindenekelőtt az, hogy az átlagos magyar állampolgár irtózik a szélsőségektől, jöjjenek azok akár a bal-, akár a jobboldali kínálati mezőből. E tartózkodó attitűddel volt magyarázható az is, hogy hazánkban sem a sztrájkok, sem az erőszakos tüntetések, sem egyéb radikális, utcai megjelenések nem voltak képesek maguknak olyan népszerűséget szerezni, mint amelyek - egyébiránt számos nyugati országban - természetesek voltak. Ez a tartózkodó hozzáállás amúgy a választói magatartásban is megnyilvánult, hiszen az első húsz év során radikális politikai erő egyetlen választás alkalmával sem kapott akkora támogatást, hogy ennek nyomán akár kormányzati tényezővé is válhatott volna. A rendszerváltás második évtizede azonban számos olyan újdonságot, meglepetést hozott magával, amelyek nyomán eredeti értékeléseinket kulcsfontosságú pontokon kell újragondolnunk. A MÁSODIK ÉVTIZED ÚJDONSÁGAIRÓL Az első évtized intézményteremtő, azokat megszoktató, begyakorló éveit követően a 2000 utáni években nagyon sok minden megváltozott - s nem éppen az előnyére. Ellentmondásos, időnként hisztérikus évek követték egymást, s ahogyan teltek, úgy növekedett a bizonytalanság, a káosz, az értékek és minták zűrzavara. A helyzet drámai jellegű megváltozását talán azzal érzékeltethetjük a legélesebben, ha néhány, nagyon is jellemzővé vált ellentétpár elemi szerkezetét röviden felvázoljuk. Továbbra is kísértett például a választási ígéretek megalapozatlanságának csábítása mindkét nagyobb politikai tábor részéről. Valamennyi választást megelőzően teljesíthetetlen, az elemi gazdasági realitásoktól borzasztóan távol eső ígéretekkel próbálták mind a jobb-, mind pedig a baloldalról az egyébként roppantul szkeptikus szavazókat hívekké toborozni. Azokat a milliókat, akik ekkorra már alaposan kitanulták a pártokkal szembeni bizalmatlanság fortélyait. És mégis... Mindennek ellenére a pártok rendre megpróbálkoztak a csalárd programokkal, a választók meg a legutolsó pillanatokban szívesen hagyták magukat az orruknál fogva vezetni. Hátha... most az egyszer... Mind a két tábor idővel kitermelte a maga vitathatatlan vezetőjét, s miközben milliók közéleti viselkedésében uralkodott el a politikusokkal szembeni totális bizalmatlanság, az újkori vezérkultuszokkal szemben a társadalom tehetetlenül adta meg magát. Miközben a politikusok tekintélye megállás nélkül süllyedt - általában, a tábort fémjelző Vezető kultusza töretlenül erősödött. Nem szerették a politikusokat - általában. De a maguk vezetőjét mindenféle fenntartásokat félretéve fogadták el - minden tekintetben. Talán nem egészen függetlenül az előző jelenségtől, a mintaadó elit csoportok szétporladása, tekintélyvesztése végigkísérte az új évezred első évtizedét. Olyannyira, hogy a rendszerváltás kezdeteit szimbolizáló pártok többsége a széteső hazai közélet romjai alatt nyom nélkül szívódott fel. (Lásd pl. az MDF, az SZDSZ, a Kisgazdapárt sorsát.) Ugyanakkor az elit szétmorzsolódását nem követte csereelitek párhuzamos kialakulása. Mintha ezt a vákuumot a vezérkultusz lett volna hivatott betölteni, ami eleve törékeny szerkezetet sejtetett. A politikai elit ugyanis mégiscsak csoportképződmény, az általa produkált minta sokszínűsége, szétteríthetősége, a minták flexibilitása nem vethető öszsze az egyetlen - még oly sikeres és tehetséges - vezető mintájának egysíkúságával. Továbbra is jellemző maradt a magyar átlagpolgár államhoz, államisághoz való kétlelkű viszonyulása. Egyfelől az, hogy mindig, minden probléma megoldását az államtól - praktikusan az éppen regnáló kormánytól - várjuk. Másfelől pedig mélyen bizalmatlanok vagyunk ugyanezzel az állammal szemben, nem vagyunk hajlandók a céljait, törekvéseit támogatni, eszközeit elfogadni. Túlbecsüljük a mindenkori kormány lehetőségeit, ugyanakkor semmiben sem fogadjuk el a mindennapi rövid távú érdekeinkkel szemben megszülető döntéseket. Államimádat és anarchia együtt járnak, kéz a kézben, olykor egy és ugyanazon polgár lelkében is. Ami az elmúlt években „újdonság” lett, az az ambivalencia csoportszintű általánosodása, a meghasadtság természetessé válása a közbeszédben és a nyilvánosságban. Egy és ugyanazon fórumokon követelik az állam eltűnését és megerősítését. (Írásunk jellege és terjedelme nem bírja el e kérdések hosszabb elemzését, de elég tán utalni e helyütt pl. az oktatás és az egészségügy kapcsán tapasztalható képmutatások társadalmi méreteire.) Talán ugyanezen ellentmondások vetületeként lehet érzékelni azt a hangulati képtelenséget, hogy a magyar társadalom elsöprő többsége hihetetlen erővel vágyik a biztonságra, az elmúlt két évtized teremtette viszonyok konszolidálására, s ugyanakkor nagyon is fogékony a forradalmi retorikára. Nem biztos persze, hogy ugyanazok a csoportok, szubkultúrák ünnepelnék a konszolidációt, mint akik lelkes hívei a forradalmi változásoknak. Az azonban mégiscsak különös együttélés, ha egy társadalom egyszerre, egy időben képes elfogadni két olyan állapotot, amelyek egymást gyökeresen kizárják. És elfogadni e képtelenségeket ugyanazon politikusok szájából. A 2000 utáni évek egyik megszokott kísérő jelenségévé vált a közéleti erőszak, a nyilvános viselkedésekben felmutatott durvaság, erőkultusz, a nyilvános beszédben megszokottá vált hisztérikus nyelvhasználat. S ami az előző alpontokból talán „logikusan” következik: a saját csoport, politikai tábor iránti pofátlanul pozitív elfogultság, ugyanakkor meg a Másik Oldallal szembeni elképesztő mértékű rosszhiszeműség. BRUTALIZÁLT VISZONYOK Mindebből adódik a gyűlölködés természetessé válása, amelynek nagyon komoly alapjaként szolgálhatott az új évezred első évtizedének megszokott politikai polarizációja. Noha a polarizáció újratermeléséből mind a két oldal nagy intenzitással vette ki a részét, a hisztérikus stílus szalonképessé tételében nem egyforma a történelmi felelősségük. A jobboldal sokkal többet tett azért, hogy ez az állandó túlzásokkal telített, örökkön nemzeti tragédiát sejtető beszédmód hétköznapivá váljon. Némileg magyarázhatja, hogy ebben az évtizedben nyolc évet ellenzékben töltöttek el, amely állapotot nem voltak képesek a demokratikus keretek teremtette helyzetként elfogadni, hanem a nemzet kozmikus sérelmeként élték meg, s ezt igen nagy hatásfokkal tudatosították a saját táborukkal is. A baloldal meg nem tudott mit kezdeni ezzel az eleve túlzásokra építő mentalitással, s többnyire ösztönösen, a lehető legrosszabb reflexeket mozgósítva reagált. Paradoxonokat szaporító tényezővé formálódott át az eredetileg biztató álomként indult csatlakozási vágy, az uniós tagság is. 2004 előtt szinte mindegyik politikai tábor nagy reményeket fűzött az ország uniós csatlakozásához, azt akarta, támogatta. Ám a 2007 óta tartó gazdasági depressziót, növekedési képtelenséget - s mindennek a szociális következményeit - nagyon nehéz higgadtan, s főként a hagyományos belső, strukturális okokkal magyarázni. Nem is teszik, jobb, ha a magyar politikai kultúra legkártékonyabb tartalékait mozgósítjuk: a szenvedéstörténetet, a megnem értettséget, a kivételesség-tudatot, a kozmikus sérelmeket és a bűnbakképzést. Aminek a vége az, hogy ma már a lakosság meglepő többsége hiszi: nekünk az unió nyűg, nagy nehezen kivívott szuverenitásunk korlátozása jogtalan és igazságtalan és jobban meglennénk kényszerű köteléke nélkül. A borzalmas persze az, hogy e végtelenül hazug és giccses értelmezéshez komoly politikai tényezőktől kap „segítséget” az a magyar közvélemény, amely valójában még meg sem tanulhatta az európai együttműködés normarendszerének, kultúrájának legfontosabb kritériumait sem. NÉHÁNY ÖSSZEGZŐ KÖVETKEZTETÉS 2012 kora tavaszán még nem tudjuk egyértelműen minősíteni, hogy az elmúlt évtized politikai kulturális örökségének pályája merrefelé tart. Az nem talány, hogy a 2010. évi választások óta eltelt két év során a második évtized örökségének a kedvezőtlen, mondhatni kifejezetten kártékony vonásait sikerült állami/kormányzati/közhatalmi segítséggel megerősíteni. Ugyanakkor a társadalmi reakciók - főleg a legutolsó fél év során - meglehetősen sokfélék. Ma még nem tudni, hogy az ellenállás, az elutasítás kultúrája kerekedik-e inkább felül, avagy az udvari kultúra szegényes, nevetséges intézményesítésének nagyon is átlátszó szándéka. A Fidesz - félreértve a kétharmados felhatalmazás valóban példátlan történelmi esélyeit - megpróbálja az általa kívánatosnak vélt szubkultúra valamennyi kellékét, tartalmi összetevőjét s formáját általános érvényű, időnként kötelezően előírt kultúrává előléptetni. A második évben számos konfliktus tette nyilvánvalóvá, hogy e törekvéséhez nincs sem kétharmados, sem pedig egyszerű társadalmi többség. Félidőhöz érve komolyabb tétre menő küzdelem kezdődik annak eldőltéért, hogy mely tendencia lesz az erősebb. Hosszabb távon az államilag megálmodott, kierőszakolt kultúrateremtésnek nincsenek esélyei. Rövidebb távon azonban lehetséges olyan talmi sikereket felmutatni, amelyek az eddigi ellentmondásos örökségeket újabb fölösleges terhekkel gyarapítják. Harczius Tizenötödike JOGRENDI Ripp Zoltán Orbáni rendszerváltás és a legitimáció A 2010-ben hatalomra került Orbán-párt új rendszerváltásba kezdett. A változás nem hasonlítható a húsz év előttihez, amennyiben ott a „puha diktatúrás” államszocializmust váltotta a globalizálódó kapitalizmusba integrálódó szabad piacgazdaság és a nyugati mintát követő liberális jogállam, parlamenti demokrácia. Az elmúlt két évben a kapitalista rendszeren belüli rezsimváltás jórészt már meg is történt. Olyan rezsimváltás ez, amely a közjogi rendszer egészre kiterjedve megszünteti az alkotmányosságot, áthágja a jogállami normákat, beszűkíti a szabadságjogok gyakorlását, s a szabad tájékozódás lehetőségét. Ez a rezsimváltás önmaga paródiájává silányítja a parlamentáris demokráciát, megteremti egy tekintélyelvű és autokratikus berendezkedés hosszú távú fenntartásának feltételeit. A kormányzó elit szoros és zárt etatista-oligarchikus függési viszonyokat hoz létre a gazdaságban és a társadalomban, aminek a központilag szervezett korrupció és nepotizmus, a protekcionista szabályozás csak a legfeltűnőbb jelenségei. Orbán nemcsak új párthű elitet szervez, hanem egyúttal kiépíti az alávetettség jól bejáratott mechanizmusait - egzisztenciális fenyegetettséggel, munkahelyi kiszolgáltatottsággal, hatósági zaklatással, az igazságszolgáltatás kézi vezérlésével, az egyre szorongatóbb ideológiai térfoglalással, a kulturális intézmények gleichschaltolásával, az oktatásba is benyomuló indoktrinációval. TARTÓS HATALMI VÁGYAK Mindez legálisan, a kétharmados parlamenti többség birtokában zajlott és zajlik. A kérdés az, hogy kétségbe vonható-e a köztársaság alkotmányosságának megszüntetése, a demokratikus jogállam törvények útján való felszámolásának a legitimitása? Orbán előre jelezte - még ha ennek következményeivel sokan nem is számoltak -, hogy „centrális erőtéren”, vagyis egypárti dominancián nyugvó kurzust kíván teremteni. Ennek jegyében törvényi és személyi garanciák sokaságát építette be a rendszerébe, s a folyamat visszafordíthatóságának akadályaként egész intézményi és személyi aknamezőt telepített. Gondoskodik róla, hogy a „haza” még egyszer ne kerülhessen ellenzékbe, s ha mégis újabb baleset következne be, ellenfeleit akkor is képes legyen tehetetlenségre kárhoztatni. Az Orbán-rezsimből kiutat keresők kezdettől szembe találják magukat a dilemmával: megkérdőjelezhető-e a legálisan létrehozott új rezsim legitimitása, ami módot ad „vívmányai” felszámolására és a demokratikus köztársaság újraalapozására. Határozott véleményem kezdettől: nem lehet legitimnek tekinteni, ha a választásokon nyert felhatalmazásra hivatkozva magát az alkotmányosságot, a jogállami demokrácia alkotmányos rendjét számolják fel. A probléma súlyosságát mindazonáltal jelzi, hogy a fülkeforradalom legitimációjára való hivatkozást alátámasztja az a jobboldali többség, amely a katasztrofális kormányzás ellenére megmaradt a pártot választók körében. Ráadásul az ellenzéken belül a szélsőséges Jobbik súlya gyarapodott, amely az Orbán-rezsimet leginkább radikalizmusának elégtelensége miatt bírálja. A politikától elforduló többség látszólagos közönye a demokratikus kultúra hiányosságának is jele, de a bajok gyökere ennél mélyebbre nyúlik. Az új orbáni rezsim legitimációját az 1989-90-ben létrejött rendszer - a visszavágyott 111. Köztársaság - már bekövetkezett delegitimációs folyamata, a nyugatos demokrácia iránti elkötelezettséget megrendítő gazdasági, szociális és morális problémák halmozódása alapozta meg. A két évtized előtti rendszerváltáshoz a kádári „puha diktatúra" rendszerének legitimációs válsága vezetett el, s a köztársaság demokratikus jogállami rendszerének létrehozását annak a nyugati mintának az adaptálása legitimálta elsősorban, amely iránt a magyar társadalom óriási többsége bizalommal volt, amelyet követendőnek ítélt. Ám e valós bizalmat a tartós társadalmi bajok erodálták. Pusztán a kormányzási hibák nem lettek volna elegendők ehhez, de a folyamatban a nacionalista és szociális demagógia egyesítésével, a hagyományos magyar jobboldaliság felélesztésével döntő szerepet játszott a bármi áron hatalomra törő Fidesz. A SIKER ELŐFELTÉTELE Bár napjainkban éppen kudarcba fullad Orbán unortodox gazdaságpolitikai kísérlete, amellyel a Nyugat hanyatlásának téziséből kiindulva az autokratikus-oligarchikus keleti pályára próbálta állítani Magyarországot - közben semmibe véve azokat az értékeket, amelyek követése az EU-csatlakozáshoz vezetett -, láthatóan mégsem kívánja feladni új rezsimje európai normákat tagadó jellegét. Legfeljebb részleges engedményekre hajlik. Ezért nyilvánvaló: a hazug konstrukció felbontásához és a demokratikus köztársaság újraalapításához pusztán külső nyomással aligha lehet eljutni. A nép többségi akaratának megszervezéséhez az orbáni rezsim demokrata ellenfeleinek meg kellene tenniük az első és legdöntőbb lépést. Azt a lépést, amely a kiút felé vezet. Bármiképpen alakuljanak is a viszonyok Orbán - egyelőre beláthatatlan időtartamú - regnálásának végére, a demokratikus ellenzéknek közösen deklarálnia kell - és aztán cselekedjék is ennek jegyében -, hogy illegitimnek tekinti az orbáni rendszerváltást. A visszademokratizálásra, az új köztársaság megalapítására irányuló forgatókönyvek mind az Orbán által felállított csapdában vergődnek. Szinte megoldhatatlan a dilemma: alkotmányos normák rigorózus betartásával, ráadásul a jobboldali meggyőződésű honfitársaink egyetértését is megszerezve helyreállítani a demokráciát? - mikor az új rezsimet éppen annak jegyében építik ki, hogy ez lehetetlen legyen. Ma még képtelenségnek tűnik, hogy tényekkel, észérvekkel meg lehessen győzni az új keresztény-nemzeti kurzus őszinte híveit tévedésükről. Kvázi-vallásos hitüknek kell összeomlania ahhoz, hogy jobb meggyőződésre térjenek, s csak remélhető, hogy az országnak nem kell ehhez romhalmazzá válnia. Egyelőre nem dönthető el, konkrétan milyen demokrácia-helyreállító lépések következhetnek az Orbán-rezsim legitimitásának tagadásából, az azonban nyilvánvaló, hogy ennek kinyilvánítása, a belőle következő állásfoglalások következetes képviselete nélkül a demokrácia erős győzelem esetén is kilátástalan helyzetben találhatják magukat, mert nem érezhetnek és nem szerezhetnek kellő felhatalmazást arra, amit majd meg kell tenniük. ...mivel a képviselők saját egyéni meggyőződésük szerint járnak el, mindamellett, hogy őket a nemzet bizalma választotta, fontosabb kérdéseknél is megtörténhetik, hogy a képviselők többségének a véleménye lényegesen eltér a nemzet többségének véleményétől. Az új választások felvtt alkalmul szolgálnak a nemzetnek, hogy a választásltal nyilatkozzék: vajon helyesli-e vagy kárhoztatja volt képviselőinek elveit és eljárásán ? 2012. március 15. Kedves Olvasónk! Ez a jel azt közli, hogy az adott cikk teljes terjedelmében az interneten olvasható a www.alkotmanyozonemzetgyules. hu címen, ahol e kiadvány teljes anyaga és a cikkek hivatkozásai mellett még a következő írásokat is megtalálja: Sz. Bíró /Zoltán: Energiáról hűvösen, Lukács András: Egyenlő versenyfeltételek a közlekedésben. Varga László: Az érdekegyeztetés jövője. Raskó György: Túl a mélyponton .AGRÁRPOLITIKAI.