Élet és Irodalom, 2012. január-június (56. évfolyam, 1-26. szám)
2012-03-23 / 12. szám - László Emese: A kultusz próbája - Az ÉS könyve márciusban • Margócsy István: Petőfi-kísérletek. Tanulmányok Petőfi Sándor életművéről. (21. oldal)
Tizenhárom éve, hogy Margócsy István Petőfi-könyve - akkor még a Korona Kiadó Klasszikusaink sorozatában - először megjelent. Azt leszámítva, hogy a mostani kiadás az eredeti terjedelmének több mint a kétszeresére bővült (öt tanulmány helyett az új kötetben tizennégy szerepel), és hogy a korábbi, kismonográfia műfaját idéző címet (Petőfi Sándor: Kísérlet) felváltotta egy olyan, amely még határozottabban állást foglal a könyv megközelítésmódjával és módszertanával kapcsolatban, a tizenhárom év alatt nem következett be radikális változás sem a szerző célkitűzéseiben, sem irodalomszemléletében. Margócsyról - aki nemcsak a magyar romantika és reformkor irodalmának egyik legelismertebb kutatója, hanem kritikái és tanulmányai révén, lapszerkesztőként, valamint nyilvános szerepléseivel a kortárs magyar irodalomnak is meghatározó alakja, s akinek könyvei rendre szakmai és szélesebb nyilvánosság előtt zajló élénk recepcióban részesülnek - köztudott, hogy különböző megközelítésekből mindig is komoly figyelmet szentelt az irodalmi/irodalomtörténeti kultuszképződés eredetének és hatásainak. (Lásd erről többek között a 2007-ben megjelent,,...Égiafüldi virágzás tükre...’’. Tanulmányok magyar irodalmi kultuszokról című tanulmánykötetét.) Hogy Petőfi Sándor a magyar irodalomtörténet egyik legkultikusabb figurája, akinek kultusza ráadásul jóval túlnyúlik az irodalom határain, aligha szorul bizonygatásra. Nem véletlen tehát, hogy Margócsy vizsgálatainak középpontjába az ő életműve, illetve az életmű több mint másfél évszázados recepciója került. A Petőfi-kísérletek kultuszkritikai nézőpontjával kapcsolatban érdemes hangsúlyozni, hogy a kultuszrombolás a könyvnek majdnem minden pontján viszonylagosan értendő. Margócsy ugyanis olyan finom irodalom tudományos módszerekkel, árnyalt megfogalmazásokkal él tanulmányaiban, hogy egyrészt jóval differenciáltabb következtetésekig jut el, mintha az egyértelműnek tűnő bálványdöntögetés gesztusához nyúlna, másrészt az olykor kemény bírálatok és új szempontú értelmezési javaslatok hátterében nem a korábbi tudományos teljesítmények drasztikus felfüggesztése áll, hanem a feltárás, a komplexitás hangsúlyozása és a leleplezés szándéka egyszerre van nála jelen. Nemcsak arról van szó, hogy még a kultuszrombolás révén sem áll szándékában továbberősíteni magát a kultuszt, jogos ugyanis az a meglátása, hogy a negatív viszonyulás éppoly magától értődően válik a kultusz részévé, mint a korlátlanul pozitív, vagy éppen a kultusz semmibevételére irányuló törekvés. (Érdekes megfigyelni például ebből a szempontból azt az ironikus feszültséget, amely a Petőfi-könyv előző kiadásánál abból adódott, hogy egy klasszikus szerző kultusza ellen irányuló diskurzus olyan kontextusban jutott szóhoz, amely már a kiadói sorozatcím révén is [Klasszikusaink], éppen a szerzői kultusz irányába hatott.) Továbbá nem arról - sőt egyáltalán nem arról - van szó, hogy Margócsy elemzései azt sugallnák, könyvében egy, a korábbinál hitelesebb, vagy éppen az igazi Petőfikép rajzolódik le, hiszen módszerének legszembeszökőbb vonása abban fedezhető fel, hogy új állítások helyett a korábbi állítások ellentmondásainak, következetlenségeinek, elnagyolt retorikájának felmutatásával alakít ki öszszetettebb, differenciáltabb képet tár-El. Arról van tehát inkább szó, hogy a megjegyzései révén megpróbálja lefejteni Petőfi kultikus alakjáról mindazt, amit nem hozzátartozónak érez - legyen ez akár irodalomtörténeti, kultúrtörténeti, politikai, életrajzi-alkati vonatkozású elem, vagyis ami megakadályozza, hogy a szerzőt és az életművet a maga helyén kezeljük. De milyen irodalomtörténeti szemlélettel szemben fogalmazza meg Margócsy saját álláspontját, amikor a Petőfi-recepció hatástörténetét vizsgálja? Nehéz erre a kérdésre általánosítások nélkül válaszolni, hiszen a Petőfi-életmű befogadástörténete, ahogy Margócsy hangsúlyozza, rendkívül szerteágazó, ugyanakkor jellegében talán nem is annyira sokrétű, mint azt a terjedelme sugallja. Margócsy legalábbis két fontos vonását tartja felettébb problematikusnak: először is erőteljes kritikával illeti a Petőfi-életmű korabeli és közelmúltbeli értelmezéseinek azt az irányát, amely a művek fölött lebegő általános megállapításokra törekszik. Még súlyosabb irodalomtörténeti következményeket lát abban, hogy az értelmezők nagy része a szövegek alapján kikövetkeztethetőnek tételez egy emberi, erkölcsi, jellembeli meghatározottsága miatt az utókor számára példákéra állítható költő figurát, ahelyett, hogy olvasói viszonyt alakítana ki az irodalmi anyaggal. Mindkét említett megközelítés eredménye - szélsőséges esetben - a tárgy tudománytalan, bizonyítást nélkülöző magasztalása, amelylyel kapcsolatban a kutatói feladat ép-ben abban áll, hogy újból és újból következtesse, mire is szolgál példaként Petőfi figurája a legkülönbözőbb irányvonalakat képviselő értelmezők számára. Tanulságos ebből a szempontból olvasni azt a három tanulmányt, amely a kötet harmadik, utolsó nagyobb tematikus egységében szerepel, vagyis a Nyugat Petőfi-képéről szóló Petőfi a Nyugatban címűt, valamint a két nagy hatású Petőfi-könyvről, Horváth Jánoséról és Illyés Gyuláéról, írt alapos elemzéseket. A Nyugat szerzőinek Petőfihez való viszonyában Margócsy azt a látszólagos ellentmondást látja figyelemreméltónak, amely a költőelőd követése és a költészet megújítására irányuló szándék között húzódik. Ennek az ellentmondásnak a feloldására a lap 1923-as jubileumi Petőfi-emlékszámában szereplő írások elemzése alapján az a rugalmasan alakítható Petőfi-kép kínál szerinte megoldást, amely a költői példaszerűséget „a tagadást is magába foglaló originális újítás” eszméjében látja meg. A Horváth János-féle Petőfi-pályakép esetében Margócsy arra mutat rá, hogy míg a könyv leginkább megkérdőjelezhető elvi-elméleti tézisei akadálytalanul gyökeret tudtak verni a köztudatban (például az irodalom célzatos fejlődésének koncepciója, az életrajz és az irodalom egymásra vonatkoztathatóságának tételezése, és ennek hozományaként a szövegek erkölcsszempontú értelmezése), addig az igazán újszerű meglátások és módszerek, mint a szerepjátszáselmélet, vagy a Margócsy szerint egyedülálló verselemzési minták kevésbé éreztetik hatásukat. Igazán kár, hogy a műelemzések pozitív újításainak sajátos jellegére maga Margócsy sem tér ki hosszabban. Ami pedig a szerepjátszás elméletét illeti, azzal kapcsolatos kritikai megjegyzései a Petőfi szerepálmai című cikkében már világosan megmutatták, hogy Horváth leegyszerűsítő és homogenizáló szerepértelmezése alapvetően hozzájárult a kultikus Petőfi-kép kialakulásához. Ebből a kiváló tanulmányból ugyanis az derül ki, hogy míg Horváthnál a naiv lélektani kategóriaként értett szerep összeegyeztethetetlen a Petőfiben adottként feltételezett őszinteséggel/természetességgel, addig a szövegekben megmutatkozó szerepütközések letagadhatatlanok. A különböző versekben található megszólalásokat egymás mellé állítva igencsak összetetté válhat például a köztudatban élő kép Petőfi mitikus távlatokkal bíró hazaszeretetéről: „A hazaszeretet, ezek szerint [a Szomorú éj, a Miért kísérsz... vagy A magyar ifjakhoz című versek elemzéseinek tanulságai szerint - megjegyzés tőlem, L.E.], Petőfi számára nem az individuum »természetes« belső érzelemvilágából, hanem az erkölcsi világ külső (egyébként helyeselt!), kötelező jellegű parancsaiból eredeztetendő, s a személyiség örömelvű kiteljesedésével közvetlenül nem egyeztethető.” (127.) Margócsy ajánlata, hogy a szerepet nem lélektani kategóriaként, hanem eltérő megszólalásmódokként kell értelmezni, amelyekben nem a költő lelke, hanem egy imaginárius magatartásmodell nyilvánul meg. Látható, hogy nem radikálisak azok a szempontok, amelyeket Margócsy a szövegek értelmezésével kapcsolatban felkínál, éppen ezért meglepő, hogy Petőfi esetében ezek mégis paradigmaváltásnak tűnhetnek. Így hát különösen megszívlelendőek a cikk tanulságai azt látva, hogy a ma már evidensnek számító poétikai és esztétikai értelmezési modellek a Petőfi-befogadásban sok esetben alig-alig érvényesülnek. (Például a közoktatásban, ahol „a tradicionális” Petőfi-kép továbbhagyományozódásának elvárása - akár külső beavatkozások révén is - többnyire ma is működik.) Térjünk azonban vissza a másik népszerű Petőfi-könyvet, az Illyés Gyuláét élesen bíráló tanulmányhoz. A Petőfi-kísérleteknek a korábbi recepcióval való egyik legkritikusabb hangú és legintenzívebb összeütközéséről van szó. Margócsy bírálatának sarkalatos pontja, hogy a könyv műfajának elbizonytalanítása miatt tévesen szokás tudományos monográfiaként kezelni Illyés szépirodalmi fikcióját, amely ellentmondást és kérdésfelvetést nem tűrő retorikájával azt a látszatot kelti, mintha a benne megrajzolt vízió objektív igazság volna. Illyés Petőfi-képe ellen többek között felsorakoztatja az önmagába zártság, a narcisztikusság, az egyoldalú ideologikusság vádját, valamint azt, hogy a szerzői önreflexiókban - akárcsak a befogadói viszonyulásban - elmosódik a könyv fiktív jellege. Másfajta érvelési stratégiát választ azokban a tanulmányokban, amelyek centrumában a Petőfi-kánon hátérbe szorult, vagy éppen nagyon is intenzív figyelemben részesített műveinek elemzése áll. Az elsőre példa A hóhér kötele című tanulmány, amely az azonos című Petőfi-regény részletes elemzését tartalmazza. Benne egy-egy jelenet romantikus irodalmi gyökereit keresve arra a megállapításra jut, hogy ebben a regényben „az ironikus alapállás furcsa kettősséget eredményez: a romantika, miközben megteremti lélegzetelállítónak ható, nagy, fenséges és tragikus pozícióját, rögtön ki is neveti magát, s parodisztikusan hat...” (229.) A szakirodalomban inkább mellőzött Petőfi-regényt ennek a gondolatnak a fényében tartja újraolvasásra érdemesnek. Épen ellenkező irányból közelít a kánonon előkelő helyen szereplő Szeptember végén című vershez (Petőfi mint hazajáró lélek című tanulmány), amellyel kapcsolatban nemcsak kíméletlenül rámutat a recepcióban bátortalanul tárgyalt harmadik versszak („Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt...”) problematikus voltára, hanem megvizsgálja a versszak romantikus irodalmi közhelyének, az alvilágból feljövő szellemnek a funkcióját. Az utolsó versszak összecsapottságát, amely Margócsy szerint sem áll összhangban a megelőző versszakok poétikai kidolgozottságával, összefüggésbe hozza azzal a monologikus szerelemfelfogással, amelyet a szeretett nőt szóhoz nem engedő szerelmes férfibeszéd dominanciájára vezet vissza, és amelyet általában Petőfi szerelmes verseinek alapvonásaként tart számon. Tematikailag ezek közé a tanulmányok közé sorolható még harmadikként Az apostol sorsa című hosszabb lélegzetű eszszé, amelyben annak az irodalomtörténeti ténynek a következményeire hívja föl a figyelmet, mely szerint Az apostol először életrajzi, majd politikai okoknál fogva megkésve került be a Petőfiéletműbe (csonkítatlan kiadása csak az 1870-es évekből ismert), majd figyelmen kívül hagyva történelmi visszhangtalanságát elsősorban agitatív műként értelmezték. Margócsy szerint a szöveg kései kanonizálása kulcsfontosságú Petőfi megítélése szempontjából. „Ha ugyanis Az apostol a maga helyén, azaz a Petőfi-életműnek szerves részeként nyeri el méltatását (vagy bírálatát), befolyik a kortárs magyar költészet áramaiba s befolyást tesz rájuk, akkor nem lehetett volna kialakítani a népies, naiv költő és költészet ideálját, s Petőfi nevével - ha egyáltalán - más típusú irodalmiság képzetköre kapcsolódott volna össze, s a Petőfi-kultusz mitikus ideálképei sem lettek volna könnyen mozgósíthatók.” (287.) Ugyanakkor lakán Az apostol korabeli kanonizálásába utólagosan vetett irodalomtörténeti reményeket túlzás ennyire felnagyítani, hiszen ennek Margócsy kultuszkritikai koncepciója is ellentmond. Többek között A Petőfi-kultusz határtalanságáról, illetve a Petőfi és az irodalmi gépezet című tanulmányokban hoz fel példát arra, hogy a kultusz - amelynek alakulástörténete majdhogynem független a különböző koncepciójú művekben előforduló belső ellentmondásoktól, akárcsak a direkt szerzői intencióktól - meghatározza a szövegek egykorú értelmezését. Az viszont mindenképpen adekvát kérdésnek tűnik, hogy akkor vajon az ideológiai olvasat érvénytelenné válása után hogyan is érdemes ma olvasni Az apostolt. Ez a három műelemző esszé több ponton is fontos adalékot szolgáltat a kötet egyik legjelentősebb darabjához, A romantikus Petőfi című tanulmányhoz. Itt Margócsy az irodalomtörténetben ideológiai alapon meggyökeresedett két stílustörténeti irányzat, a „nemzeti klasszicizmus” és a „lírai realizmus” kategóriáit mellőzve Petőfit egyértelműen romantikus költőnek nevezi. Hogy miért fontos ez? Pontosan megmutatják ezt a tanulmány szoros szövegolvasást alkalmazó verselemzései, amelyekből világossá válik, hogy számtalan esetben nehéz volna a romantika elméleti és esztétikai alapvetéseinek figyelembevétele nélkül értelmezni bizonyos rendhagyónak tűnő poétikai megoldásokat, nyelvi és képhasználati sajátosságokat. Mint írja: „Érdekes, hogy ama feltételezés, mely Petőfi realista vagy tárgyiasság-elvű látásmódját hirdeti, szinte alig is akar tudomást venni ama, nem csekély számban előforduló költői gesztusról, melyek - nyilvánvalóan az európai romantika hatásának következtében - a szubjektivista ismeretelméletnek jelenlétét bizonyítják, s melyek a csak magára utalt individuumnak külső objektivitásától függetlenedett világteremtő önkényét és fantáziaszabadságát képviselik. Holott Petőfi (...), igen gyakran él velük, költői fogásainak nagy részét pedig úgy alkalmazza, hogy azok mind a szubjektivitásnak kizárólagos uralmát engedjék érvényesülni (...).” (177.) Ezek után tehát ha Margócsy új kötetét nem monográfiának, hanem tizenhárom év után is következetesen kísérletnek, esszének, Bessenyei György szóválasztását követve próbának nevezi, akkor azt mondhatjuk, hogy könyve egy kultusz próbaköve is, hogy mit érdemes ebben a kultuszokkal övezett életműben feltétlenül újragondolni - erre vonatkozóan markáns válaszokat kapunk Margócsy Istvántól. Az ÉS könyve márciusban ■ Margócsy István: Petőfi-kísérletek. Tanulmányok Petőfi Sándor életművéről. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2011. 455 oldal, 3000 Ft LÁSZLÓ EMESE: A kultusz próbája EttClut 2012. március 23-24. ...................................... A MAGYAR JAZZ ÜNNEPE 2012. március 26-27. KENNY GARRETT (USA) budapest azzcuu EGON M ÁR C I U S_ _2JT -----~-r.nzozTEFSZINHAZ.HU A CIGÁNYOKRÓL, MÁSKÉPP WWW.KATONI ■»* szísíís I fidelio MŰSOR kfeza 2012. MÁRCIUS 23. 21 ÉLET ÉS# IRODALOM it