Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)

1847-03-13 / 11. szám

346 Miket nem kelle megérnie?! Házánál lárma történt, — nem elég; ká­romkodtak , — azt is mondták , hogy „milliom­ adta“, meg hogy: „ördög ide amoda“ ’s más több fertelmes szitkozódásokat, — ez sem elég ; tubákos szelen­­czéjébe kinálatlanul belemarkoltak , — pudlija farkára szinte kinálatlanul ráta­postak, kinevették; — még odább ! szeme láttára verekedni mertek ! — az ura­ság béresének nádszopókát nyomtak a’ szájába, ’s mi legrettenetesebb : kancsó­­ját, szerelmetes kancsóját, a’ tiszteletben és becsületben megfakult kancsót, azt a’ kétpintest, örökre semmivé tették, úgy, hogy még a­ síron túl sem fogja hasz­nálhatni többé, a’ hol pedig ugyan mind a’ négy feleségét újra és együtt fel fogja találni. Ez több volt, mint mennyit egy csehtől szakadt német sörföző lelke elvisel­het, ki hálósüvegben jár és négyszer házasodik. Ez sok volt. — Fektessetek le ! szólt nyöszörgő hangon árva cselédeihez, ’s két szája végét siralmasan aláhúzva, olly képet talált mutatni, miilyennek mását csak a’ magyar kártyában a’ makk-csali viselheti. — Vigyetek el innét, — könyörge ápolóinak iszonyú vékony hangon. — Viczuskám, melegittess ágyat forró tég­lákkal, mert én beteg vagyok, igen-igen beteg, talán meg is halok, — oh, ohné ! beteg, — Vicza . . . meghalok, oówéwé ! — Az Istenért! kiálta a’menyecske, úgy téve, mint a’ ki nagyon megijedt, — ’s a’ cselédség mind utána kiáltott és mind utána ijedt, mi közben száját alig bírta betömni a’ ki-kitörő nevetéstől. — Hozzatok a’ padlásról bodzavirágot! len­magkását kell melegíteni sebten ! forraljatok vizet a’ herbalénak , melegitsetek fedőt­ te Hanzli, szaladj a’ borbélyhoz piótzáért, te másik fuss, bonts ágyat; a’ gazda beteg, szörnyű beteg , ni hogy tüzel a’ feje, mint a’ katlan, a’ keze meg olly hideg, mint a’ fagyott répa. Siessetek. Kettőt lépjetek egy helyett ! Ekként Vicza asszony. — A’ cselédség pedig rögtön nyakon ragadá Ven­delt ’s ki kezénél, ki lábánál fogva megemelve czepelték hátra a’ hálószobába, mint a’ gólya a’ fiát, ott beledugták az ágyba , még egy reklit adtak rá, aztán bepólálták három dunyha és ugyanannyi párna közé, ’s torkig bekötözve tisztesfa­­kötéssel, megitatának vele egy messzely székifű- és ugyanannyi bodzavirág-levet, a’ mitől aztán olly izzadásba jött a’jó úr, mintha megfőzték volna; sem kezét, sem lábát nem volt pedig szabad a’ párna alól kidugni, mert ha kidugta, ott állt Vicza asszony az ágy mellett a’ kurta seprűinyéllel ’s úgy rá talált kommantani, hogy megemlegette. Falun minden nyavalyának ez az orvossága. Megfőzik az embert a’ maga levében, — hogy ha meg nem fullad, vagy a’ guta meg nem üti, bizonyosan meggyógyul. Vendel gazda eleinte csak tréfálni akart. Dehogy volt ő beteg! csakhogy érdekessé akarta magát tenni a’ hamis , hanem rajta kapták. Végre maga is el­hitte , a’ mit maga költött: érzé, hogy vagy a’ hideg, vagy a’ meleg, de vala­­mellyik leli. Az a’ megivott izeze herbalé, a’ hasára rakott lenmagkásás tarisznya, a’ talpára kötött vesicatorium, az aggodalmas arezok, a’ csisz-csosz lépések, a’forró vasra töltött eczet nyavalyakergető szaga, lassú suttogások , homlokát tapogató kezek . .. mind olly sajátságos érzést keltenek benne, minőket az ember bekö­­zelgő betegség előestéjén szokott megsejditeni: valami nyugvó zsibbadást a’ fő­ben, rajgó nyüzsgését a’ duezrendszernek, lélekzetforróságot; — de miket jóra­­való ember reggelre ki szokott alulni. Te Vicza, nyöszörgő a’ patiens a’ dunyha alól, mellyből csak orra látszott ki, mint egy árbocz, — te Vicza.............ihatnám. Majd mindjárt jön az ezerjó fű, édes öregem, majd ihatol, addig nyeld a’ kortyot egy kevéssé. Hjaj , de nem ezerjó füvet volt ám ihatnék Vendel úr, de hogy mit ? azt mégsem merte kimondani.­­No nézd, már itt is van. Jó forró, jó keserű, édes öregem, várj, kitöltőm

Next