Életképek, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-03-13 / 11. szám
346 Miket nem kelle megérnie?! Házánál lárma történt, — nem elég; káromkodtak , — azt is mondták , hogy „milliom adta“, meg hogy: „ördög ide amoda“ ’s más több fertelmes szitkozódásokat, — ez sem elég ; tubákos szelenczéjébe kinálatlanul belemarkoltak , — pudlija farkára szinte kinálatlanul rátapostak, kinevették; — még odább ! szeme láttára verekedni mertek ! — az uraság béresének nádszopókát nyomtak a’ szájába, ’s mi legrettenetesebb : kancsóját, szerelmetes kancsóját, a’ tiszteletben és becsületben megfakult kancsót, azt a’ kétpintest, örökre semmivé tették, úgy, hogy még a síron túl sem fogja használhatni többé, a’ hol pedig ugyan mind a’ négy feleségét újra és együtt fel fogja találni. Ez több volt, mint mennyit egy csehtől szakadt német sörföző lelke elviselhet, ki hálósüvegben jár és négyszer házasodik. Ez sok volt. — Fektessetek le ! szólt nyöszörgő hangon árva cselédeihez, ’s két szája végét siralmasan aláhúzva, olly képet talált mutatni, miilyennek mását csak a’ magyar kártyában a’ makk-csali viselheti. — Vigyetek el innét, — könyörge ápolóinak iszonyú vékony hangon. — Viczuskám, melegittess ágyat forró téglákkal, mert én beteg vagyok, igen-igen beteg, talán meg is halok, — oh, ohné ! beteg, — Vicza . . . meghalok, oówéwé ! — Az Istenért! kiálta a’menyecske, úgy téve, mint a’ ki nagyon megijedt, — ’s a’ cselédség mind utána kiáltott és mind utána ijedt, mi közben száját alig bírta betömni a’ ki-kitörő nevetéstől. — Hozzatok a’ padlásról bodzavirágot! lenmagkását kell melegíteni sebten ! forraljatok vizet a’ herbalénak , melegitsetek fedőt te Hanzli, szaladj a’ borbélyhoz piótzáért, te másik fuss, bonts ágyat; a’ gazda beteg, szörnyű beteg , ni hogy tüzel a’ feje, mint a’ katlan, a’ keze meg olly hideg, mint a’ fagyott répa. Siessetek. Kettőt lépjetek egy helyett ! Ekként Vicza asszony. — A’ cselédség pedig rögtön nyakon ragadá Vendelt ’s ki kezénél, ki lábánál fogva megemelve czepelték hátra a’ hálószobába, mint a’ gólya a’ fiát, ott beledugták az ágyba , még egy reklit adtak rá, aztán bepólálták három dunyha és ugyanannyi párna közé, ’s torkig bekötözve tisztesfakötéssel, megitatának vele egy messzely székifű- és ugyanannyi bodzavirág-levet, a’ mitől aztán olly izzadásba jött a’jó úr, mintha megfőzték volna; sem kezét, sem lábát nem volt pedig szabad a’ párna alól kidugni, mert ha kidugta, ott állt Vicza asszony az ágy mellett a’ kurta seprűinyéllel ’s úgy rá talált kommantani, hogy megemlegette. Falun minden nyavalyának ez az orvossága. Megfőzik az embert a’ maga levében, — hogy ha meg nem fullad, vagy a’ guta meg nem üti, bizonyosan meggyógyul. Vendel gazda eleinte csak tréfálni akart. Dehogy volt ő beteg! csakhogy érdekessé akarta magát tenni a’ hamis , hanem rajta kapták. Végre maga is elhitte , a’ mit maga költött: érzé, hogy vagy a’ hideg, vagy a’ meleg, de valamellyik leli. Az a’ megivott izeze herbalé, a’ hasára rakott lenmagkásás tarisznya, a’ talpára kötött vesicatorium, az aggodalmas arezok, a’ csisz-csosz lépések, a’forró vasra töltött eczet nyavalyakergető szaga, lassú suttogások , homlokát tapogató kezek . .. mind olly sajátságos érzést keltenek benne, minőket az ember beközelgő betegség előestéjén szokott megsejditeni: valami nyugvó zsibbadást a’ főben, rajgó nyüzsgését a’ duezrendszernek, lélekzetforróságot; — de miket jóravaló ember reggelre ki szokott alulni. Te Vicza, nyöszörgő a’ patiens a’ dunyha alól, mellyből csak orra látszott ki, mint egy árbocz, — te Vicza.............ihatnám. Majd mindjárt jön az ezerjó fű, édes öregem, majd ihatol, addig nyeld a’ kortyot egy kevéssé. Hjaj , de nem ezerjó füvet volt ám ihatnék Vendel úr, de hogy mit ? azt mégsem merte kimondani.No nézd, már itt is van. Jó forró, jó keserű, édes öregem, várj, kitöltőm