Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-10-03 / 14. szám
436 És te élj ősz, élj ősz énhozzám te , És remegve úgy tetszik nekem: Mintha volnál ismert ismeretlen, Egykor kín, most boldog szerelem. Mintha szólnál zengvén szavaidban • Egy édes hang, ’s mint vándormadár Visszajőne lelkem tűnt tavasza, Dal, virág és fényes napsugár. Mintha hévvel át meg átölelnél, ’S első csókod égvén lelkemen Ezredévet élnék pillanatban , ’S üdvösségem volna végtelen . . . Arczom ég és két karom kitárul . . . Oh ne hagyj el, édes angyalom! Vagy mi ez? csak vágyaim játéka — Nem vagy itt te ’s én csak álmodom. Nem . . . nem oh mert lelkemen ragyogni Illy képeknek már rég nem lehet; Tört szárnyú ott a’ bűvös madárka, A’ ragyogó tündérképzelet. Itt valál te, vagy ha nem te voltál, Lelked vágyó gondolatja volt, Avagy álmod, melly jött bánatomhoz , Mint az éjhez méla fényű hold. Bármi voltál : álom vagy valóság, Fájó lelkem rég epedve várt ; Érezlek , úgy érezlek , mikép a’ Puszta föld az első napsugárt. Ha álom vagy, oh maradj lelkemnél, Légy örök és légy ott végtelen; Nem kívánok más álmot kívüled Sem a’ földön, sem a’ mennyeken. De ha vágyó gondolatra voltál, Oh akkor , mint szellőlebbenés , Szállj , röpülj , bár szívem fáj utánad, Es sóhajba és könyekbe vész. Szállj ’s beszéld el égő szenvedélyem, Éber éjim, kínos nappalom ’S a’ remények puszta temetőjét, Mellyen sírkő sötét bánatom. ’S mondd , hogy érte mind ezt békén tűröm , ’S ajkamon nem kel vad átku szó; És nincsen más vágya e’ kebelnek Csak hogy ez, csak ez legyen való.