Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-12-05 / 23. szám
A* valóknál összetört kebelnek, Álmaim olly enyhítően esnek . . . Álmaim, mellyeknek fátyolára Rózsaszínben leng az est sugara. Melly alatt a’ fájó szerelemnek Daloló reményi szenderegnek. Tóth Endre» Mindinkább távoztak az emberek eredeti ártatlan erkölcseiktől, tiszta romlatlanságukat elfajultsággal cserélék föl , és elbizottságukban kihívák eddig csak áldó isteneik haragját, melly nem is késék soká, és hatalmának egész súlyával nehezedék reájok. Mind elhagyák az istenségek a’ büntetendő földet, mellynek halandó lakosai saját kezeikkel tépték el egyszerű zavartalan boldogságuk lánczát, mellynek szemeit nem voltak képesek többé összeforrasztani. Az előtt a’ legparányibb falevélig mindent isteni szellemek őriztek és ékesítettek , mint égen a’ csillagok, úgy laktak ők mindenhol , mindenben és minden fölött, hogy éden legyen a’ föld és rajta az emberek élete gyönyör. De most egymás után pusztultak ki a’berkek, hegyek, völgyek, erdők és tengerek , egymás után hagyták oda őket az istenségek és szálltak föl égi lakhelyeikre ; velők együtt ment a’ föld költészete is. A’ tenger nectárja sós vízzé változott, mert elveszté a’ szellemeket, mellyek benne laktak és illatos hullámaitól ringatva tánczoltak, és idézték föl vagy csöndesítették le a’vészt csábító énekeikkel. Az embereket, kik ott találák sírjokat, nem várták többé aranyhajú tündérek, nem vitték őket karjaikban átlátszó kristály palotákba, hol kés és szerelem közt tölték napjaikat; mind ezek eltűntek és helyettük nem maradt egyéb, mint éhes, prédát váró tengeri szörnyek, jéghideg pikkelyű halak és kígyók , vagy a’ tenger iszapos, mocsáros feneke. — Hegyek és völgyek elveszték tündéreiket és velök szépségűket; kopár puszták tűntek föl, hol előbb csodaszépségü virágok, csillogó tavak fürösztötték a’ nap sugarait. Kopasz kősziklák meredtek viruló berkek helyett az ég felé, hova azon lakosai távoztak, kik őket ótalmazták a’ vihar ellen, kik titokteljes pompával ékesíték és ősi regék színhelyévé szentelék föl. Magas felhőktől csókolt bérczekről letűntek az isteneknek szentelt lakok, tüzes haraggal nyílt meg a’ hegy kebele és elsülyeszté kifürkészhetlen rejtekébe királyi székét az isteneknek , és megsemmisíté annak még nyomát is, nehogy az emberek vakmerő kezekkel illethessék utósó szikráját ama’ fénynek, melly földre hozta az eget és istenekkel köté össze az embereket. A’ virágok elveszték ragyogó színeiket, kilehelték illatkelyheiket, és eltörpülve, illat nélkül, halványan folytatók életüket, hisz* ÁBRÁND.