Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)

1847-12-05 / 23. szám

A* valóknál összetört kebelnek, Álmaim olly enyhítően esnek . . . Álmaim, mellyeknek fátyolára Rózsaszínben leng az est sugara. Melly alatt a’ fájó szerelemnek Daloló reményi szenderegnek. Tóth Endre» Mindinkább távoztak az emberek eredeti ártatlan erkölcseiktől, tiszta romlatlanságukat elfajultsággal cserélék föl , és elbizottságukban kihívák eddig csak áldó isteneik haragját, melly nem is késék soká, és hatalmának egész súlyával nehezedék reájok. Mind elhagyák az istenségek a’ büntetendő földet, mellynek halandó lakosai saját kezeikkel tépték el egyszerű zavartalan boldogságuk lánczát, mellynek szemeit nem voltak képesek többé összeforrasztani. Az előtt a’ legparányibb falevélig mindent isteni szellemek őriztek és ékesítettek , mint égen a’ csillagok, úgy laktak ők mindenhol , mindenben és minden fölött, hogy éden legyen a’ föld és rajta az emberek élete gyönyör. De most egymás után pusztultak ki a’berkek, hegyek, völgyek, erdők és tenge­rek , egymás után hagyták oda őket az istenségek és szálltak föl égi lakhelye­ikre ; velők együtt ment a’ föld költészete is. A’ tenger nectárja sós vízzé vál­tozott, mert elveszté a’ szellemeket, mellyek benne laktak és illatos hullámai­tól ringatva tánczoltak, és idézték föl vagy csöndesítették le a’vészt csábító énekeikkel. Az embereket, kik ott találák sírjokat, nem várták többé arany­hajú tündérek, nem vitték őket karjaikban átlátszó kristály palotákba, hol kés és szerelem közt tölték napjaikat; mind ezek eltűntek és helyettük nem maradt egyéb, mint éhes, prédát váró tengeri szörnyek, jéghideg pikkelyű ha­lak és kígyók , vagy a’ tenger iszapos, mocsáros feneke. — Hegyek és völ­gyek elveszték tündéreiket és velök szépségűket; kopár puszták tűntek föl, hol előbb csodaszépségü virágok, csillogó tavak fürösztötték a’ nap sugarait. Ko­pasz kősziklák meredtek viruló berkek helyett az ég felé, hova azon lakosai tá­voztak, kik őket ótalmazták a’ vihar ellen, kik titokteljes pompával ékesíték és ősi regék színhelyévé szentelék föl. Magas felhőktől csókolt bérczekről le­tűntek az isteneknek szentelt lakok, tüzes haraggal nyílt meg a’ hegy kebele és elsülyeszté kifü­rkészhetlen rejtekébe királyi székét az isteneknek , és meg­­semmisíté annak még nyomát is, nehogy az emberek vakmerő kezekkel illet­hessék utósó szikráját ama’ fénynek, melly földre hozta az eget és istenekkel köté össze az embereket.­­ A’ virágok elveszték ragyogó színeiket, kilehelték illatkelyheiket, és eltörpülve, illat nélkül, halványan folytatók életüket, hisz* ÁBRÁND.

Next