Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)

1847-10-03 / 14. szám

435 Hálás haza, A’ szent halott nevében Vedd forró köszönetemet! Ha gyermekem lesz, Ki arra készül, Hogy néked éljen , Ide fogom majd őt vezetni E’ sírhalomhoz.............buzdításul! Petőfi Sándor. VISZ HANG SZAVAI, H * * * C­o r n­é­­­i­á h­o­z. .. A’ fájdalomnak hangja van. Midőn A’ néma hattyú érzi, hogy közel Halála, — túlvilági hangokon Dalt mond a’ néma légnek, úgy vesz el. Midőn a’ berki csattogányt virág­ Bokor hegyéről Ölyv ragadta el, A’ megmaradt pár árva fészkiben Legédesebben akkor énekel. Midőn az égen úszó fergeteg Sötét keblét villám hasítja át, Feljajdul az ’s az összereszkető Ég dörgi vissza kínja szózatát. Jártál-e ollykor mély erdők között, Hol néha tévedt bús szó hallatik; Nem szélsohaj, a’ fájdalm hangja az, Melly ott bús szellem képiben lakik. ’S ha sírhalomról vadvirágokat Szakasztál, nem hallád-e a’ sóhajt, Melly átvonult fölötted ? Lélek az , Kinek hamvából e’ virág kihajt. A’ fájdalomnak fenkölt hangja van Ismersz talán te is fájdalmakat, Hogy olly magasztosan fenkölve zeng Az ének a’ melly szívedből fakad. Aggteleki. ÁBRÁND, Csöndes éj van, álmok éjszakája . . . De nem alszom, el nem alhatom; Messze elszáll lelkem gondolatja, Elszáll . . . elszáll ’s rólad álmodom.

Next