Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-11-21 / 21. szám
655 a’ zúgó patakot, kanyargó útaival a’ zöld gyepet, idomtalan czifráival a’ kastélyt, ráismert azon alakokra, mellyeket a’ vakolat omlásai rajzolnak a’ falakra ; de egyszerre megrettent, vére hideg jön, mint lenne azé, ki zárt szobában magánosan ’s egyedül ülve azt venné észre , hogy hátul valaki vállaira teszi kezét — azután látta, miként a’ föld lábai alól kisikamlott, lesülyedt elláthatlan mélységekbe, ’s magát utána érezé esni. E’ nyugtalanságok okozák, hogy a’ gróf néhány napig rendkivül reszkedvü lett. Harmad napra haza jött Albrecht gróf; de Péter gróf alig kivánta őt látni. Az ifjú ellenben szokatlanul vidám volt e’ napokban. Egész nap otthon maradt, elbeszélte utazásait, elmondta tapasztalásait ’s észrevételeit, mellyeket a’ külföldön gyűjtött, végre a’ harczokat és győzedelmeket. Egy este végre ’s pedig sokkal előbb mint gondolták volna, az ifjú bejött ’s kijelenti, hogy holnap a’ hadsereghez vissza fog utazni. Hogyan . . . mond ekkor az öreg gróf . . . ollyan hamar . . . még van időd ... A’ lovakat mindenütt előre megrendeled ’s ha egy hét múlva indulsz is , elég korán érsz oda. Albrecht gróf azonban más nap hajnalban mégis elment. (Vége köv.) Pálffy Albert. LENNÉK ÉN FOLYÓVÍZ.... Lennék én folyóvíz , Hegyi folyam árja, Ki darabos útját Sziklák között járja .... De csak úgy, ha szeretőm Kis halacska volna , Habjaimban úszna föl ’s le Vígan lebiczkolva. Lennék vad erdő a’ Folyó két oldalán, Förgetegekkel a’ Harczot kiállanám .... De csak úgy, ha szeretőm Kis madárka volna, Bennem ütne fészket és ott Ágamon dalolna. Lennék váromladék A’ hegy legtetején, BÚ3 pusztulásomat Venném csak könnyedén . . . . De csak úgy, ha szeretőm Ott a’ repkény volna , Elnyúló zöld karjaival Homlokomra folyna. Lennék kicsiny kunyhó A’ rejtett völgybe’ lenn , Eső vágta sebbel Szalmafödelemen .... De csak úgy, ha szeretőm Bennem a’ tűz volna, Tűzhelyemen lassacskán, de Nyájasan lobogna. Lennék felhődarab, Összetépett zászló , A’ vadontáj fölött Fáradtan megálló .... De csak úgy , ha szeretem Az alkonyat volna, Búshalovány arczom körül Pirosan ragyogna. Petőfi Sándor.