Életképek, 1848. január-június (6. évfolyam, 1/1-28. szám)
1848-01-09 / 2. szám
56 madiké, Rhadamantus. Ez a’ harmadik vagyok én. Nem ellenségtek tehát, hanem birátok. — tt vagytok az okai, ha megítéltettek, miért jöttük át a’ Styxen. Ott künn az emberek előtt elbúhattok, de előttem nem. Én minden titkaitokat tudom, ismerlek benneteket jobban , mint tin magatok ’s semmi okom sincs rá, hogy tőletek félni, vagy valamit irigyelni akarjak. Azért tartsátok készen az obolusz nyelvetek alatt, mert nem tudjátok , hogy mikor találkoztok velem. Hogy irigységi vádaitokat megcáfoljam, nagyon könnyű módom van benne. Tudtomra esett, hogy Hugo Károly három darab verset adott át e’ lapok szerkesztőjének kiadás végett. A’ szerkesztő e’ verseket, nem tudni mi okból, nem adta ki Én, ki nagyon hiszem, hogy Hugo Károly költői szelleme e’ versekben törekvései ne továbbját érte el, ezennel felszólítom ünnepélyesen a’ szerkesztőt, hogy azokat minden időhaladék nélkül kiadni siessen, mert a’ világot nem szabad véka alá rejteni, ’s mert jól tudom , hogy azoknak kiadását a’ halhatatlan szerző keményen meghagyta önnek, ő lévén az, ki saját szavaiként ,,megakarja holmi Vörösmartyknak és Petőfiknek mutatni, hogy mint kell jó magyar verseket írni:“ Uram, szerkesztő uram, ön vétene a’ haza, az emberiség és a’ túlvilág ellen, ha e’ szellemi kincseket még továbbra is heverni hagyná szerkesztői fiókjában, megfosztaná olvasóit a’ legmagasztosabb élvezettől , a’ halhatatlan szerzőt pedig babérkoszorúja legszebb leveleitől. Azért halljuk őket a Reményem, hogy ezen felszólalásom az irigység minden gyanúját tisztára elhárítja rólam, világosan kitűnvén ezáltal, hogy Hugo Károly dicsőségének még addig rejtve levő sugarait az én erélyes felszólalásomnak köszönheti a’ világ. Rhadamanthus. HONÜDV. ’S magas fejed fölött is állt; De rázva Hősi homlokod Leráza hegyke bancsokot (???) Hazám , vitézszivü hazám ! (5!) Az ég teve fejedre lám Csendbéke zöld koszorúját, Lecsendesítni szüd buját, Mivel föláldozál sok vért Szabadságért, az stenért. Hazám, babér'fejü hazám! (567!) Soká pihentél dús Dunán. (?) De, mint körűlöd ütközött Sok ingó nép, vihar között Békére raktad a’ törvényt (?) Szabad nyugott oroszlánként. Hazám, szerette jó hazám (!) Virulva újra szép Dunán — (?!) Hol szőlő szembe nap merül; De napban is szemed derül, Derítni régi híredet (?) Vedd dalban üdvözlésemet. Hazám , örökre szép hazám (2!) Az isten áldva, jó anyám! (3!) Neked lehinté mindenütt Egéből földi kincseit Zöld honköténybe (!) bárha vagy Biz’olly henyész már szinte nagy. Hazám, megáldott nagy hazám ((!) Ugyan kapál búgondot ám, Mikor pogány félholdra szállt, *) Nem adtam ki, mert véleményem szerint nem jók. Szerk. *'") Mi, a’mennyire tudtuk becsülni Hugo drámai talentumát, lyrai tehetségeire épen olly keveset adtunk. Ezen verseket soha sem fogtuk volna közleni. Illy rész verseket Tinódi Sebestyén óta nem olvasott a’ magyar közönség. (Ez is első eset, hogy szerkesztő a’ lapjában kijött verseket illyformán ajánlja.) Jelen felszólítás után kényszerítve vagyunk ezeket közölni, mit nem örömest teszünk, annyival is inkább, minthogy a’ hazának ollyszerű leköpködése után, minőt Hugo a’ ,Spiegelben elkövet, illyen hazafius ömlengéseket nevetséges paródiának tartunk; mégha komolyan volnának is mondva ezen hízelgések, fejet csóválnánk rá , annál inkább, midőn tettei által bevallja a’ szerző, hogy az egész csak álarcz volt, és comédia játszás. Nekünk az illyen tréfák szivünk mélyéből keserűn esnek. Mi az embereket nem gyűlöljük és megsiratjuk őket, ha bennök csalatkozunk és senkinek elestén nem ütünk hahotát. De nehogy azt higyje a’ közönség, mintha mi bosszuállásból vagy épen irigységből eltitkolnák Hugónak hozzánk beadott verseit, ime közöljük azokat, annyit azonban tisztelt felszólító úr is megengedene, hogy ezekkel lehető legkisebb helyet hagyjunk lapunkban elfoglalni.