Ellenzék, 1882. július-december (3. évfolyam, 147-296. szám)

1882-10-14 / 235. szám

­ AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. október 14. Levél Petőfi Sándorhoz. Jeleki­­Andortól. Barátom! Kolozsvár, október 6-án 1882. Alig vagyunk már egy páron, kiket e né­­ven szók­tál, elköltöztek ők is oda, a hol te vagy vagy nem vagy. Lenni vagy nem lenni!­­ Hamlet töprenkedése, — Sh­akespeare kételye, — Byron habozása, — Ilugó pantheiszmusa. És mi ebből a való?— Válasz nélküli kér- M*, talány, rejtélyes mély titok, felelet nélküli kérdés, s tán egy örökös hipothezis , megoldhatat­lan, megfejthetetlen, megmagyarázhatatlan vala- 01­­, mely a lét és nem lét között kitalálatlanul És, h­a te nagy lelked is elhalt? Vagy él örökkön örökké? Ki tudná megmondani? De azt tudom, hogy ha él, ott van Homér, Eschylos, Horácz, Dante, Shhakespeare, Moliere alágában, mind azokkal, kiket az emberi nyelv j­ob­b­ kifejezéssel láng elmének dicsőit, ő éltet örökké; emléktek halhatatlan, mert a “•P^k azt szívók melegével, s agyok gondolatával 'hetik. Ezen halhatatlanságodat megköze- li,e 'rum ’ sorokat. Te a paraszt származású, • körösi mészáros fia, a szegény proletár, kőbőr '■ z, obsitott katona, kinek egy szegény asszony adta a könyörület kenyerét, s megengedő, hogy viskója sütetlen szobájában lehajtsad bús fejedet, s dideregve reszkető kezekkel irád a még alig olvasott verseket: Boldogtalan voltam, Teljes életemben Csak az vigasztal, hogy Meg nem érdemeltem. „S később: — mint magadbrodDebreczenből — utaztam Pestre 1847-ben februáriusban kopott ruhában, gyalog egy pár húszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem, gondolom ; ha eladhatom jó, ha el nem adhatom, az is jó . . . mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyesegyedül mentem a hegyalján , egy lélek­kel, egy élő lönynyel sem találkoztam. Minden ember fedelet keresett, mert iszonyú idő volt. A sziváltó szél havas esőt szórt reám. Épen szemközt jött. Arczomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege, és a nyomorúság fa­kasztott.* * * * Nyomorból ínségbe, ínségből szükölködésbe; szegénységed fogyott, s hírneved nőtten-nőtt, s a nemzet tekintetére méltatott. Kevesebb nélkülözés, s kezdete a dicsőségnek. A kaján irigység nyíltan sorozva mart, s te hatalmasan védted ma­gad mint Thereus a szörny ellen. * * * A hit szárnyain repültél, s neved bejárta az országot, barátid becsültek, ellenségeid bámul­tak, és a nép szeretette te voltál, az első, ki a magyarnak szivébe markoltál; találkozom veled s barátok levénk, a ma is kegyelettel őrzöm em­lékedet. Eljövél hozzánk a mi vidékünkre, s megtalálád telkednek eszményképét, szerelmedben a boldogság árja tulcsapott s a költő irá. ..Ilyen óriási, mint Én vagyok ki látott ? Ölembe tartom az Egész mennyországot! Borulj rám, borulj rám Édes mennyországom, Felhőtlen szép egem, Fényes napvilágom.“ Látogatásoddal megtisztelői, elmentem ha­­zámnan s hármatokat hagytam ott a magány­ban, nődet, tégedet, és boldogságtokat. Köl­tőn irád: „Az én utamban sok a kigyófészek. Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs! Miért is volna nekem a remény ? A nem továbbat már elértem én.“ Túlcsapongó boldogságban, a szerelem édes mézes mámorában, lelked még magasabbra repült, s ott fenn az ész égi mennyezetén elbájolólag da­­lolád : „Szép Magyarországom, Föl sem ébredsz már talán Csak a más világon!“ A nemzet felébredt, é­s te az ébredőkre hited és meggyőződésed hatalmas hangjával rá­­menydörögtél : „Tal­pra magyar, ki a haza!“ És lapra álltunk — felemelt fővel, s fegy­verrel kezünkben, jogunkat követeltük; törvény és igazság melletünk, az esküt szegő álnok hata­lom ellenünk; folyt a harcz kegyetlenül véresen s mi győzedelmeskedénk : „Mint a folyó viz a gátot, Eltépte a nép a lánczol, 8 bakójának töredéke Fegyver mostan a kezébe. Én . . . közéjök lépek.“ A meghunyászkodott ellenség segély után r­raáukodott s be­kunyerálta az atyuska ko­zákjait, az árulás a sokasággal szövetkezett, a viszálkodás maszlaga, a meghasonlás sátánja, szálakba tépve az egyetértést, pártokra szakadt a magyar; a f ő h e t m a n azt hrá a fehér czárnak Magyarország felséged lábainál hever! A muszkáknál hevertünk, később a néme­teknél .... függtünk 1* * * Te szerencsés valál, mert kívánságod teljesült: „Egy gondolat bánt engemesé: Ágyban párnák közt halni meg ! Lassan hervadni el, mint a virág A melyben titkos féreg foga rág ; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál Mely elhagyott üres szobában áll. Ne ily halált adj istenem, Ne ily halált adj én nekem ott essem el én, A harcz mezején Ott följön az ifjúi vár ki szivemből:“ Úgy jön mind kívántad , ott folyt ki a vér szivedből! A­mik ezután történtek borzasztók. Infandum...jubes renovare dolorem! A mai nap 33-ik évfordulója Aradon, Pes­ten, egy földig levert nemzet a börtönben, üldö­zések, megaláztatások, rémuralom, magán bosszú, tömeges kivégeztetések, nők korbácsolása, szám­űzetése, kutyavetélés a földönfutok birtokaira, be­­lebbezések, kémrendszer, szoldateszka uralom, s teljhatalommal kamarilla, — s egy őrült em­ber mindenhatósága. Te eltűntél —, nem valál sehol, és mégis mindenütt láttak, beszéltek veled, s verseket írtál: „Tánczoljatok lányok, tánczoljatok!“ Halott valál, de lantod zengett, szived már nem vert, és lelkesitég, nem valál, — de azért a nóta nem fogyott ki, mindenkinek altól, csak neki nem. „E szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret.“ Emlékszobrodat leplezik le. Szegény barátom! dugd be bronz füleidet, hogy ne halljad a harsogó zenét, a „Gott er­haltet,* ott az Albrecht úton; ne halljad a hi­vatalosan kikért katona bandát a mostani Le­­derertől. Szegény barátom! hunyd be bronz szemei­det, hogy ne lássad Buda várán a fekete-sárga zászlót, mely ellen küzdve elvérzettél, melyről azt irád: „Buda várán újra német zászló! Hova legyek lelkem haragjától ? Arczunk piros, de nem zsarnok-vértől Hanem saját szivünk szégyenétől.“ Hunyd be bronz szemeidet, hogy ne lásd Hentzinek dicsőítő szobrát, a magyar főváros egyik piaczán, a Honvéd minisztérium épület­e előtt. Szegény barátom! húnyd be bronz szemei­det, hogy ne lásd nemzeted szégyenének jelvé­nyét, egy második székely bánját, mely kő­ből épülve s ágyukkal megrakva, ott fölötted és Pest fölött áll, mint Geszler kalapja, a bizalmat­lanság, és utógondolat jelképéül: „Jellemtelenség e kor bélyege! Pedig csak egy, csak egy: a jellem az, A mi az embert emberré teszi. E nélkül hitvány, öntudatlan tárgyak, Vagy legfelebb is állatok vagyunk.“ * ★ * »iifi­riiR muiyan­2 S2tBä£i.«!BTCI IM« 19.4 . Bel-király utcza 16. sí. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. Az „ELLENSÉK“ ELŐFIZETÉSI DUA | Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva Egész évre . . . . . Is frt. ||| Negyedévre ... 4 frt. Félévre..........................8 frt. ||| Egy hóra helyben. 1 fit 5­ k.. Egye* * szám­ára helyben 5 kr. vidéken 1 kr. .Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár-és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. 35. **35*11*1. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. E­sti Kiadá­s. — &o!ozsv£r, szombat October 14 1882. KIADÓ-HIVATAL : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyilt terek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. Petőfi Sándor: Az égő csipkebokor lánggal lobogott az fi kebelében ... a szabadság Istene hallata szózatát és e szózat csodaszép zeng­hette], majd viharzó szenvedély, majd szel­­lemigéző bírbáj hangján ragadta meg és bűvölte el e nemzetet. A szabadság költője a magyar nemzeti hangulat leghívebb tol­mácsa lett, mert a százados nyomás békái­ból, a hosszú, hosszú alvás zsibbasztó ha­talma alól fölszabadult nép szívét, lelkét, hihetetlen termékenységre képes szellemét és feltartóztathatatlan vágyait, törekvéseit, a nagy idők kijelentéseit, a forradalom csata­­jelszavát, velőt égető hevét, hegyeket moz­gató hitét, megvesztegethetetlen szűzi tisz­taságát, jellem­erejét életével, költészetével jellemével, a csaták füstgomolyába­n­ tűnő csodás elveszésével, eszményi igazsággal fe­jezte ki Petőfi Sándor, kinek emlékét hol­nap egy ország szenteli föl, midőn a fővá­rosban szobrát leleplezik. A lángész jellemző vonása, mi a nagy­szabású tehetségtől is megkülönbözteti azon csodás adomány, melynél fogva kényszeritni bír, hogy az ő világnézetét magunkévá te­gyük. A korszellemnek is, mint láthatatlanul működve alkotó szellemnek megvan e bűvös ereje. A korszellem igaz tolmácsává, a láng­ész amaz adományával isteni mértékben meg­áldott Petőfi , kétszeres joggal emelkedhe­tett, mert egész egyénisége egy nagyszerű kors szellem kinyomata volt és lángesze bű­vös erővel szóllaltatá meg ama láthatatlan szellemet. Mintha dalai lennének a szülemlő nagy idők bölcsődalai, s mintha a mesék óriásává izmosult nagy idő, nagy korszak az ő dalaiban találta volna kifejezve a maga hihetetlen mélységét és ittáni törek­vését. Hogyan ne vált volna Petőfi a forrada­lom költőjévé, ki átélte a nép nyomorát, átérezte a nép igazát, magáévá tette a sza­bad alkotásra hívott nép első ihletett föllépését, mesterkéletlen igazsággal, férfias nyíltsággal és minden kiváltságot gyűlölő szabadsággal vált ennek tolmácsává? Midőn szeretett, és mennyire szeretett­­ szeretete a népszenvedély erejével tört ki, a nép képzelm­e gyermeteg őszinteségével elégedett meg és a nép dallamos fordulatok­ban utánozhatatlanul gazdag nyelven szólalt meg. A klassikai bevégzettség bűvös tükö­re helyett a népkedély tengerszemébe pillan­tott és a dolgokat, a világot a délibábos puszta keretébe tudta foglalni és e világ oly végtelen tükörré széles­ült, mint a milyen végtelen volt azon nép rejtélyes szelleme, melynek fi­f­ak büszkén nevezé magát Meg­­nemesült előtte, eszményi fényt nyert általa a népkedély minden vonása. Nem egy agi­tátor szenvedélyével követelte a nép jogát, mert költő volt és az maradt min­, den i­z­­­b­e­n, nem egy irodalmi ízlés di­­­­vatjává téve a népies érzés és gondolkodás által irányzott népies költészetet, mint te­szik némelyek manapság, de a nép jogát kifejezte, mert csak e jogot ismerte,­ democratiát követelt, mert csak ez uralmat tartá emberinek; népies költő volt, mert csak ezt tartá költészetnek, mert ihle­tet máshonnan nem vett, mert költésze­te a nép szedem édes gyermeke volt, vé­révé vált. És midőn a világra áradó szeretet, mely­ről maga írja: Láng van szivemben, égből eredt láng, Fölforraló minden cseppjével, Minden szivütésbe egy imádság, A világ boldogságáért gyűlöletté vált; vért és tüzet leheltő gyűlö­letté a nép jogát tipró hatalom ellen, a nem­zet függetlenségére támadó denevér had el­len; mikor kedves felesége ölére hajtott feje láz­álmoktól ég, a forradalmak nagy alakjai­val népesül meg, a mézes napok tengerré áradt édességéből bir erővel kitörni kardjá­hoz, hogy a csaták viharába rohanjon, midőn a gyöngéd kebel, mely reszketett mint a ma­dárka által megringatott bokor, ha kedvesére gondolt, már nem is az istenhez fohászkodik áldásért, mert a jó isten irgalmas lehet, ha­nem a pokol átkos segítségét esdi az ellen­ségre, ki láztól ziháló kebellel kiálltja : „Csak szólna már, csak szólna már A harczok harsány trombitája, A csatajelt, a csatajelt Zajongó lelkem egyre várja , ki e féktelen indulattal a magyar nép egész keleti szevedélyének hű kifejezője, ki e zajongó indulatra mint maga a magyar nép is a szabadságért érzett rajongásában ragadtatik, ki e szabadságért „Fején a hon szeretet Tövis koszorujá“-t horda, mig „Keblén a szerelem Rózsa bokrétája volt, ki csodás elvérzettel több költeményében jósolja meg, áhitva kéri a halált, ha „Ajkaimat egy csók zárja be : A te csókod, te szép szabadság, Égi lények legdicsőbbike“, ki a szabadságot is azért szerette, mert a nép szerette, azért valla lelke istenségének e sza­badságot, melyet egy világra akart kiterjesz­teni, azokkal akarván egy sírba feküdni, kik a világszabadságért estek el: az a Petőfi Sándor a magyar nép szelle­mének legőszintébb nyilatkozása volt, mert a szabadság költője volt műveiben úgy, mint minden költeményénél magasztosabb életében. És most a békés korszak ünnepli a for­radalom költőjét! És most ez egyezkedő korszak ünnepli a szabadságszeretet kielégíthetlen költőjét. Mm­mmmmtmmmmmmmmmmmmmammmmamammi —— És most a prózai társadalom ünnepli a nagy eszmék hatása alatt költői emelkedett­ségre képes nagy idő emberét. És most a féligazságok, a félakarat, a fél - meggyőződés e korszaka ünnepli az igazság, az akarat, a meggyőződés teljéért élő és ezek védelmében viharos zaklatottság közt még rendes sírba sem pihenhetett költő emlékét. És most e korszak, mely a jelen biz­tosítását a szabadság és függetlenség nagy jövőjénél többre tartja, ünnepli e szab­adság e függetlenség kizárólagos hódolatában megha­jolt férfi jellem emlékét. És most e korszak, mely a nemzet ria­dóját lázitásnak tartja, talapzatra emeli a Talpra magyar riadóját szavaló költőt. Az ellenmondás szembeszökő, de a láng­­ész hatalma előtt ez ellentét kibékül. Egy világ követeli őt magának: hogyan ne lenne a mindnyájunké? Mindnyájunké! Minő vigasz, minő jog, minő erő forrása lehetne ez egy szó! Mindnyájunké: a nemes szenve­dély, ha mérsékeljük is, mely őt elégető. Mindnyájunké: az éltet odaadó sza­badság­szeretet, mely őt lángra gyújtá, ha sok tévedés, sok félreértés, sok önzés hűti is e lángot, de ki nem oltja a magyar kebel­ből soha. Mindnyájunké: a függetlenség jo­ga, melyet lantja érczhurján harsogó csata­dalban követel és a néma jeltelen sírba is leviszi a honfi fájdalom égő sebét, hogy az nem valósulhatott. Mindnyájunké: a nyelv édes zeng­­zete, melyen ő beszélt, a képzelem bűvös ra­gyogása, melyet költészete ránk sugárzott. Mindnyájunké: a drága eszme, mely­nek kijelentése költészete: a népszabadság es­zméje. A nép az ember, mondá Hugó. Egy ország hódol előtted, nagy szellem. A Talpra magyart, mely érczajkaidon le­beg, értsük meg mindig, ha az idő kivánja. Esküdjünk, hogy rabok többé nem leszünk. A magyar nem esküszegő. A nagy es­kü kötelez. Te nagy szellem megtartád eskü­det. Legyen áldott érette emléked ! Költészeted a világé, ez legyen egészen a miénk, mert erre nekünk van igazán szük­ségünk. HEGEDŰS ISTVÁN, egyházmegyei czimzetes kanonokra s az ungvári papnövelde tanárára esett. Az erre vonatkozó fel­­terjesztés a legfelsőbb helyre már megtéte­tett, s a kinevezés pár nap múlva ténynyé vi­lik. Vályi még fiatal ember, alig 35 éves magyar nemes családból származik. Jó hazafi s e tekin­tetben alapos a remény, hogy a nagy érdemű Tóth Miklósnak méltó utóda lesz. A királyi táblai pótbirák zsá­ra — a benyújtott törvényjavaslatok szerint — a budapesti kir. ítélőtáblánál 40-ra a ra.­vásárhe­lyinél 7-re emeltetik. E személyszaporítás 14649 forintnyi költségtöbletet eredményez. Uj püspök Az eperjesi gör. kath. püs­pöki szék betöltése — mint a B. H. biztos for­rásból értesül — legközelebb fog megtör­ténni. A választás dr. Vályi János munkács­— Az ipartörvény módosítása és vele kapcsolatban a keresk. és iparkamarai törvény revíziója, melyért az iparosok évek óta a törvény­hozást és a kormányt annyira ostromolták és melyre nézve tudvalevőleg a miniszter részéről is számos kötelező ígéret létetett, most újabb halasz­tást fog szenvedni. Báró Kemény Gábor kereskedelmi mi­niszter ugyanis fenntartotta magának a novelláris törvényben felveendő elvek meghatározását és a „Hírcsarnok“ értesülése szerint, ő már e tekin­tetben önállólag és lényeges részben az ankettek javaslataitól eltérőleg határozott is. A miniszter változás folytán az egész ügy annyiban lép új stá­diumba, a­mennyiben az új miniszter kénytelen lesz az összegyűjtött óriási anyagot újból áttanul­mányozni és a követendő elvek iránt megállapodni. A keresk- és iparkamarai törvény revíziójára nézve azonban ezen fontosabb elvi tekintet fenn nem forogván, az illető novelláris törvény a jelen ülés­szakban, a miniszterváltozás daczára is be fog ter­jesztethetni úgy hogy a keresk. és iparkamarai uj választások már a jövő év tavaszán a fővárosra nézve is megejthetők lesznek. A becsület nevében­ Széchenyi Pál gróf ma mérsékelt el­lenzéki és holnap miniszter. A magyar köz­vélemény ezen átlépést meglepetéssel fogad­ta és nem a megbotránkozással. Jellemző ez a közvéleményre, jellemző a közéletre és jellemző a mérsékelt ellen­zékre. Ott közvélemény nincs, hol i­morális cselekedet­nek a társadalom nem elítélő bírája, ha­nem tátott szájú tudomásul vevő­je. Magyarországon pedig közvélemény nincs, az általános erkölcstelenségbe megfulladott. A­mi nálunk van, az közhangulat. Hangu­lat, mely a benyomások és nem az elvek visszhangja, melyet a kórus csinál s nem az erkölcsiség alkot. Ha volna közvélemény, akkor lapok és társadalom igy okoskodnának: a ki elvet és pártot cserél — megbízhatatlan, a ki megbízhatatlan, nem lehet az államhatalom minisztere, tehát Széchenyi Pál gróf kine­vezése ezért lehetetlen. Avagy igy ítélne: a ki elhagyja el­vét, pártját, lobogóját és szolgálja előb­bi ellenfelét — ingyen, az gyönge em­ber ; de a­ki ezt megteszi, hivatal, rang és hatalomért, az nem tisztességes, az kor­rumpált ember, tehát jóravaló nemzet kor­mányának tagja nem lehet. Feleljen bárki ezen kérdésünkre, ha­nem kínálják meg gróf Széchenyi Pált tár­­czával, elhagyta volna-e pártját, ha igen mi­ért nem tette azt­­ ingyen ? Meg vagyunk győződve, hogy a tárcza felajánlása nélkül Széchenyi maradt volna, a­ki volt, a mérsékelt ellenzéken. Oka a hitehagyásra Széchenyinek nem volt. A kormány nem jobb, mint volt, sőt rosszabb. A korrupczió nem kissebb, mint volt, sőt halmozódik. Az elszegényedés folya­ma nem apadt, csak pihenőt tart. A kor­mánypárt épen olyan üres, magasabb czélokat nélkülöző mint volt, sőt osztrákabb, reakczio­­náriurabb, butább mint valaha. A múlt és je­len között más különbség nincs, minthogy nem kínálták meg tárczával Sz­échenyi Pál grófot, tehát ellenzéki volt, most megkínál­ták a pirosbársony székkel, tehát kormány­­párti és­ lesz minisztere — igen találóan — a bérbe vehető állami méneknek. Széchenyi Pál gróf ismeretes, mint kifo­gástalan becsületes, gavallér, minden pisz­kostól irtózó tiszteletre méltó ember. Mikor ilyen botrányos lépésre ilyen ember habozás nélkül vetemedik, mert becsületbe vágót nem sejt, az erkölcsiseg leköpött arczát nem látja ■sem­l, sem a társadalom, akkor a rothadás olyan átalános, hogy szagja nem sért, mert azzal körülöttünk tele van a levegő, azt szív­juk be, s azt leheljük ki. Az általános kor­rupczió egyik szimptomája a Széchenyi gróf minisztersége, melyből annak mindent r meg­­fertőztetett erejét konstatálhatjuk, melynek hatalma észrevétlen visz magával a sárba egy olyan kényes, tiszta jellemű embert is mint Széchenyi Pál gróf. Jellemzi a mérsékelt ellenzéket, hogy a hatalomért emberei mily könnyen hagyják oda pártjukat, és hogy ebben a közhangulat csak egy tarthatatlan állapotból való kibon­takozást lát. Beső tartalom, nemes czél nél­kül a legtehetségesebb emberek pártja is szét­­züllik, mert a közös gyűlölet nem pótolja az eszme, az elv hiányát. A mérsékelt ellenzék vagy nem állja útját tovább azon harcznak, melyet a függetlenségi párt küzdene meg Bécs hatalmas szolgáival, vagy letiporják a harczi szekerek rohanó kerekei. Eltűnőben van az idő, mikor a félig akarás, félúton való habozás, az örökös középút keresés megállít­hatná a bekövetkezendő eseményeket, melye­ket egy nemsokára felébredő nemzet harag­tól feszülő izmai gördítenek előbbre és előbbre. A korrupcióban, melyet Széchenyi gróf köpenyfordítása csak meglepett, él Tisza Kálmán, gyökerezik hatalma, egységes párt­ja, e korrupció által vívja ki sikerét, melyek a nemzet kudarczai, a morál gyászai. Erős­nek, igen erősnek érezheti e korruptió álta­lánosságában magát Tisza Kálmán, mikor tisztességes emberek, mint Széchenyi és Berch­­told László gróf szédülnek ölébe, a nél­kül, hogy észre is vennék a hatalmon — a bukást, a nélkül, hogy a magyar társada­lom a gyalázattól elforditaná arczát. Ez a Magyarország a Tisza Kálmán Magyarorszá­ga, óh! csak ne volna nekünk a hazánk!

Next