Ellenzék, 1882. július-december (3. évfolyam, 147-296. szám)
1882-10-14 / 235. szám
AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. október 14. Levél Petőfi Sándorhoz. JelekiAndortól. Barátom! Kolozsvár, október 6-án 1882. Alig vagyunk már egy páron, kiket e néven szóktál, elköltöztek ők is oda, a hol te vagy vagy nem vagy. Lenni vagy nem lenni! Hamlet töprenkedése, — Shakespeare kételye, — Byron habozása, — Ilugó pantheiszmusa. És mi ebből a való?— Válasz nélküli kér- M*, talány, rejtélyes mély titok, felelet nélküli kérdés, s tán egy örökös hipothezis , megoldhatatlan, megfejthetetlen, megmagyarázhatatlan vala- 01, mely a lét és nem lét között kitalálatlanul És, ha te nagy lelked is elhalt? Vagy él örökkön örökké? Ki tudná megmondani? De azt tudom, hogy ha él, ott van Homér, Eschylos, Horácz, Dante, Shhakespeare, Moliere alágában, mind azokkal, kiket az emberi nyelv jobb kifejezéssel láng elmének dicsőit, ő éltet örökké; emléktek halhatatlan, mert a “•P^k azt szívók melegével, s agyok gondolatával 'hetik. Ezen halhatatlanságodat megköze- li,e 'rum ’ sorokat. Te a paraszt származású, • körösi mészáros fia, a szegény proletár, kőbőr '■ z, obsitott katona, kinek egy szegény asszony adta a könyörület kenyerét, s megengedő, hogy viskója sütetlen szobájában lehajtsad bús fejedet, s dideregve reszkető kezekkel irád a még alig olvasott verseket: Boldogtalan voltam, Teljes életemben Csak az vigasztal, hogy Meg nem érdemeltem. „S később: — mint magadbrodDebreczenből — utaztam Pestre 1847-ben februáriusban kopott ruhában, gyalog egy pár húszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem, gondolom ; ha eladhatom jó, ha el nem adhatom, az is jó . . . mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyesegyedül mentem a hegyalján , egy lélekkel, egy élő lönynyel sem találkoztam. Minden ember fedelet keresett, mert iszonyú idő volt. A sziváltó szél havas esőt szórt reám. Épen szemközt jött. Arczomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege, és a nyomorúság fakasztott.* * * * Nyomorból ínségbe, ínségből szükölködésbe; szegénységed fogyott, s hírneved nőtten-nőtt, s a nemzet tekintetére méltatott. Kevesebb nélkülözés, s kezdete a dicsőségnek. A kaján irigység nyíltan sorozva mart, s te hatalmasan védted magad mint Thereus a szörny ellen. * * * A hit szárnyain repültél, s neved bejárta az országot, barátid becsültek, ellenségeid bámultak, és a nép szeretette te voltál, az első, ki a magyarnak szivébe markoltál; találkozom veled s barátok levénk, a ma is kegyelettel őrzöm emlékedet. Eljövél hozzánk a mi vidékünkre, s megtalálád telkednek eszményképét, szerelmedben a boldogság árja tulcsapott s a költő irá. ..Ilyen óriási, mint Én vagyok ki látott ? Ölembe tartom az Egész mennyországot! Borulj rám, borulj rám Édes mennyországom, Felhőtlen szép egem, Fényes napvilágom.“ Látogatásoddal megtisztelői, elmentem hazámnan s hármatokat hagytam ott a magányban, nődet, tégedet, és boldogságtokat. Költőn irád: „Az én utamban sok a kigyófészek. Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs! Miért is volna nekem a remény ? A nem továbbat már elértem én.“ Túlcsapongó boldogságban, a szerelem édes mézes mámorában, lelked még magasabbra repült, s ott fenn az ész égi mennyezetén elbájolólag dalolád : „Szép Magyarországom, Föl sem ébredsz már talán Csak a más világon!“ A nemzet felébredt, és te az ébredőkre hited és meggyőződésed hatalmas hangjával rámenydörögtél : „Talpra magyar, ki a haza!“ És lapra álltunk — felemelt fővel, s fegyverrel kezünkben, jogunkat követeltük; törvény és igazság melletünk, az esküt szegő álnok hatalom ellenünk; folyt a harcz kegyetlenül véresen s mi győzedelmeskedénk : „Mint a folyó viz a gátot, Eltépte a nép a lánczol, 8 bakójának töredéke Fegyver mostan a kezébe. Én . . . közéjök lépek.“ A meghunyászkodott ellenség segély után rraáukodott s bekunyerálta az atyuska kozákjait, az árulás a sokasággal szövetkezett, a viszálkodás maszlaga, a meghasonlás sátánja, szálakba tépve az egyetértést, pártokra szakadt a magyar; a f ő h e t m a n azt hrá a fehér czárnak Magyarország felséged lábainál hever! A muszkáknál hevertünk, később a németeknél .... függtünk 1* * * Te szerencsés valál, mert kívánságod teljesült: „Egy gondolat bánt engemesé: Ágyban párnák közt halni meg ! Lassan hervadni el, mint a virág A melyben titkos féreg foga rág ; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál Mely elhagyott üres szobában áll. Ne ily halált adj istenem, Ne ily halált adj én nekem ott essem el én, A harcz mezején Ott följön az ifjúi vár ki szivemből:“ Úgy jön mind kívántad , ott folyt ki a vér szivedből! Amik ezután történtek borzasztók. Infandum...jubes renovare dolorem! A mai nap 33-ik évfordulója Aradon, Pesten, egy földig levert nemzet a börtönben, üldözések, megaláztatások, rémuralom, magán bosszú, tömeges kivégeztetések, nők korbácsolása, száműzetése, kutyavetélés a földönfutok birtokaira, belebbezések, kémrendszer, szoldateszka uralom, s teljhatalommal kamarilla, — s egy őrült ember mindenhatósága. Te eltűntél —, nem valál sehol, és mégis mindenütt láttak, beszéltek veled, s verseket írtál: „Tánczoljatok lányok, tánczoljatok!“ Halott valál, de lantod zengett, szived már nem vert, és lelkesitég, nem valál, — de azért a nóta nem fogyott ki, mindenkinek altól, csak neki nem. „E szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret.“ Emlékszobrodat leplezik le. Szegény barátom! dugd be bronz füleidet, hogy ne halljad a harsogó zenét, a „Gott erhaltet,* ott az Albrecht úton; ne halljad a hivatalosan kikért katona bandát a mostani Lederertől. Szegény barátom! hunyd be bronz szemeidet, hogy ne lássad Buda várán a fekete-sárga zászlót, mely ellen küzdve elvérzettél, melyről azt irád: „Buda várán újra német zászló! Hova legyek lelkem haragjától ? Arczunk piros, de nem zsarnok-vértől Hanem saját szivünk szégyenétől.“ Hunyd be bronz szemeidet, hogy ne lásd Hentzinek dicsőítő szobrát, a magyar főváros egyik piaczán, a Honvéd minisztérium épülete előtt. Szegény barátom! húnyd be bronz szemeidet, hogy ne lásd nemzeted szégyenének jelvényét, egy második székely bánját, mely kőből épülve s ágyukkal megrakva, ott fölötted és Pest fölött áll, mint Geszler kalapja, a bizalmatlanság, és utógondolat jelképéül: „Jellemtelenség e kor bélyege! Pedig csak egy, csak egy: a jellem az, A mi az embert emberré teszi. E nélkül hitvány, öntudatlan tárgyak, Vagy legfelebb is állatok vagyunk.“ * ★ * »iifiriiR muiyan2 S2tBä£i.«!BTCI IM« 19.4 . Bel-király utcza 16. sí. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. Az „ELLENSÉK“ ELŐFIZETÉSI DUA | Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva Egész évre . . . . . Is frt. ||| Negyedévre ... 4 frt. Félévre..........................8 frt. ||| Egy hóra helyben. 1 fit 5 k.. Egye* * számára helyben 5 kr. vidéken 1 kr. .Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár-és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. 35. **35*11*1. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Esti Kiadás. — &o!ozsv£r, szombat October 14 1882. KIADÓ-HIVATAL : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyilt terek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. Petőfi Sándor: Az égő csipkebokor lánggal lobogott az fi kebelében ... a szabadság Istene hallata szózatát és e szózat csodaszép zenghette], majd viharzó szenvedély, majd szellemigéző bírbáj hangján ragadta meg és bűvölte el e nemzetet. A szabadság költője a magyar nemzeti hangulat leghívebb tolmácsa lett, mert a százados nyomás békáiból, a hosszú, hosszú alvás zsibbasztó hatalma alól fölszabadult nép szívét, lelkét, hihetetlen termékenységre képes szellemét és feltartóztathatatlan vágyait, törekvéseit, a nagy idők kijelentéseit, a forradalom csatajelszavát, velőt égető hevét, hegyeket mozgató hitét, megvesztegethetetlen szűzi tisztaságát, jellemerejét életével, költészetével jellemével, a csaták füstgomolyában tűnő csodás elveszésével, eszményi igazsággal fejezte ki Petőfi Sándor, kinek emlékét holnap egy ország szenteli föl, midőn a fővárosban szobrát leleplezik. A lángész jellemző vonása, mi a nagyszabású tehetségtől is megkülönbözteti azon csodás adomány, melynél fogva kényszeritni bír, hogy az ő világnézetét magunkévá tegyük. A korszellemnek is, mint láthatatlanul működve alkotó szellemnek megvan e bűvös ereje. A korszellem igaz tolmácsává, a lángész amaz adományával isteni mértékben megáldott Petőfi , kétszeres joggal emelkedhetett, mert egész egyénisége egy nagyszerű kors szellem kinyomata volt és lángesze bűvös erővel szóllaltatá meg ama láthatatlan szellemet. Mintha dalai lennének a szülemlő nagy idők bölcsődalai, s mintha a mesék óriásává izmosult nagy idő, nagy korszak az ő dalaiban találta volna kifejezve a maga hihetetlen mélységét és ittáni törekvését. Hogyan ne vált volna Petőfi a forradalom költőjévé, ki átélte a nép nyomorát, átérezte a nép igazát, magáévá tette a szabad alkotásra hívott nép első ihletett föllépését, mesterkéletlen igazsággal, férfias nyíltsággal és minden kiváltságot gyűlölő szabadsággal vált ennek tolmácsává? Midőn szeretett, és mennyire szeretett szeretete a népszenvedély erejével tört ki, a nép képzelme gyermeteg őszinteségével elégedett meg és a nép dallamos fordulatokban utánozhatatlanul gazdag nyelven szólalt meg. A klassikai bevégzettség bűvös tüköre helyett a népkedély tengerszemébe pillantott és a dolgokat, a világot a délibábos puszta keretébe tudta foglalni és e világ oly végtelen tükörré szélesült, mint a milyen végtelen volt azon nép rejtélyes szelleme, melynek fifak büszkén nevezé magát Megnemesült előtte, eszményi fényt nyert általa a népkedély minden vonása. Nem egy agitátor szenvedélyével követelte a nép jogát, mert költő volt és az maradt min, den izben, nem egy irodalmi ízlés divatjává téve a népies érzés és gondolkodás által irányzott népies költészetet, mint teszik némelyek manapság, de a nép jogát kifejezte, mert csak e jogot ismerte, democratiát követelt, mert csak ez uralmat tartá emberinek; népies költő volt, mert csak ezt tartá költészetnek, mert ihletet máshonnan nem vett, mert költészete a nép szedem édes gyermeke volt, vérévé vált. És midőn a világra áradó szeretet, melyről maga írja: Láng van szivemben, égből eredt láng, Fölforraló minden cseppjével, Minden szivütésbe egy imádság, A világ boldogságáért gyűlöletté vált; vért és tüzet leheltő gyűlöletté a nép jogát tipró hatalom ellen, a nemzet függetlenségére támadó denevér had ellen; mikor kedves felesége ölére hajtott feje lázálmoktól ég, a forradalmak nagy alakjaival népesül meg, a mézes napok tengerré áradt édességéből bir erővel kitörni kardjához, hogy a csaták viharába rohanjon, midőn a gyöngéd kebel, mely reszketett mint a madárka által megringatott bokor, ha kedvesére gondolt, már nem is az istenhez fohászkodik áldásért, mert a jó isten irgalmas lehet, hanem a pokol átkos segítségét esdi az ellenségre, ki láztól ziháló kebellel kiálltja : „Csak szólna már, csak szólna már A harczok harsány trombitája, A csatajelt, a csatajelt Zajongó lelkem egyre várja , ki e féktelen indulattal a magyar nép egész keleti szevedélyének hű kifejezője, ki e zajongó indulatra mint maga a magyar nép is a szabadságért érzett rajongásában ragadtatik, ki e szabadságért „Fején a hon szeretet Tövis koszorujá“-t horda, mig „Keblén a szerelem Rózsa bokrétája volt, ki csodás elvérzettel több költeményében jósolja meg, áhitva kéri a halált, ha „Ajkaimat egy csók zárja be : A te csókod, te szép szabadság, Égi lények legdicsőbbike“, ki a szabadságot is azért szerette, mert a nép szerette, azért valla lelke istenségének e szabadságot, melyet egy világra akart kiterjeszteni, azokkal akarván egy sírba feküdni, kik a világszabadságért estek el: az a Petőfi Sándor a magyar nép szellemének legőszintébb nyilatkozása volt, mert a szabadság költője volt műveiben úgy, mint minden költeményénél magasztosabb életében. És most a békés korszak ünnepli a forradalom költőjét! És most ez egyezkedő korszak ünnepli a szabadságszeretet kielégíthetlen költőjét. Mmmmmmtmmmmmmmmmmmmmammmmamammi —— És most a prózai társadalom ünnepli a nagy eszmék hatása alatt költői emelkedettségre képes nagy idő emberét. És most a féligazságok, a félakarat, a fél - meggyőződés e korszaka ünnepli az igazság, az akarat, a meggyőződés teljéért élő és ezek védelmében viharos zaklatottság közt még rendes sírba sem pihenhetett költő emlékét. És most e korszak, mely a jelen biztosítását a szabadság és függetlenség nagy jövőjénél többre tartja, ünnepli e szabadság e függetlenség kizárólagos hódolatában meghajolt férfi jellem emlékét. És most e korszak, mely a nemzet riadóját lázitásnak tartja, talapzatra emeli a Talpra magyar riadóját szavaló költőt. Az ellenmondás szembeszökő, de a lángész hatalma előtt ez ellentét kibékül. Egy világ követeli őt magának: hogyan ne lenne a mindnyájunké? Mindnyájunké! Minő vigasz, minő jog, minő erő forrása lehetne ez egy szó! Mindnyájunké: a nemes szenvedély, ha mérsékeljük is, mely őt elégető. Mindnyájunké: az éltet odaadó szabadságszeretet, mely őt lángra gyújtá, ha sok tévedés, sok félreértés, sok önzés hűti is e lángot, de ki nem oltja a magyar kebelből soha. Mindnyájunké: a függetlenség joga, melyet lantja érczhurján harsogó csatadalban követel és a néma jeltelen sírba is leviszi a honfi fájdalom égő sebét, hogy az nem valósulhatott. Mindnyájunké: a nyelv édes zengzete, melyen ő beszélt, a képzelem bűvös ragyogása, melyet költészete ránk sugárzott. Mindnyájunké: a drága eszme, melynek kijelentése költészete: a népszabadság eszméje. A nép az ember, mondá Hugó. Egy ország hódol előtted, nagy szellem. A Talpra magyart, mely érczajkaidon lebeg, értsük meg mindig, ha az idő kivánja. Esküdjünk, hogy rabok többé nem leszünk. A magyar nem esküszegő. A nagy eskü kötelez. Te nagy szellem megtartád esküdet. Legyen áldott érette emléked ! Költészeted a világé, ez legyen egészen a miénk, mert erre nekünk van igazán szükségünk. HEGEDŰS ISTVÁN, egyházmegyei czimzetes kanonokra s az ungvári papnövelde tanárára esett. Az erre vonatkozó felterjesztés a legfelsőbb helyre már megtétetett, s a kinevezés pár nap múlva ténynyé vilik. Vályi még fiatal ember, alig 35 éves magyar nemes családból származik. Jó hazafi s e tekintetben alapos a remény, hogy a nagy érdemű Tóth Miklósnak méltó utóda lesz. A királyi táblai pótbirák zsára — a benyújtott törvényjavaslatok szerint — a budapesti kir. ítélőtáblánál 40-ra a ra.vásárhelyinél 7-re emeltetik. E személyszaporítás 14649 forintnyi költségtöbletet eredményez. Uj püspök Az eperjesi gör. kath. püspöki szék betöltése — mint a B. H. biztos forrásból értesül — legközelebb fog megtörténni. A választás dr. Vályi János munkács— Az ipartörvény módosítása és vele kapcsolatban a keresk. és iparkamarai törvény revíziója, melyért az iparosok évek óta a törvényhozást és a kormányt annyira ostromolták és melyre nézve tudvalevőleg a miniszter részéről is számos kötelező ígéret létetett, most újabb halasztást fog szenvedni. Báró Kemény Gábor kereskedelmi miniszter ugyanis fenntartotta magának a novelláris törvényben felveendő elvek meghatározását és a „Hírcsarnok“ értesülése szerint, ő már e tekintetben önállólag és lényeges részben az ankettek javaslataitól eltérőleg határozott is. A miniszter változás folytán az egész ügy annyiban lép új stádiumba, amennyiben az új miniszter kénytelen lesz az összegyűjtött óriási anyagot újból áttanulmányozni és a követendő elvek iránt megállapodni. A keresk- és iparkamarai törvény revíziójára nézve azonban ezen fontosabb elvi tekintet fenn nem forogván, az illető novelláris törvény a jelen ülésszakban, a miniszterváltozás daczára is be fog terjesztethetni úgy hogy a keresk. és iparkamarai uj választások már a jövő év tavaszán a fővárosra nézve is megejthetők lesznek. A becsület nevében Széchenyi Pál gróf ma mérsékelt ellenzéki és holnap miniszter. A magyar közvélemény ezen átlépést meglepetéssel fogadta és nem a megbotránkozással. Jellemző ez a közvéleményre, jellemző a közéletre és jellemző a mérsékelt ellenzékre. Ott közvélemény nincs, hol imorális cselekedetnek a társadalom nem elítélő bírája, hanem tátott szájú tudomásul vevője. Magyarországon pedig közvélemény nincs, az általános erkölcstelenségbe megfulladott. Ami nálunk van, az közhangulat. Hangulat, mely a benyomások és nem az elvek visszhangja, melyet a kórus csinál s nem az erkölcsiség alkot. Ha volna közvélemény, akkor lapok és társadalom igy okoskodnának: a ki elvet és pártot cserél — megbízhatatlan, a ki megbízhatatlan, nem lehet az államhatalom minisztere, tehát Széchenyi Pál gróf kinevezése ezért lehetetlen. Avagy igy ítélne: a ki elhagyja elvét, pártját, lobogóját és szolgálja előbbi ellenfelét — ingyen, az gyönge ember ; de aki ezt megteszi, hivatal, rang és hatalomért, az nem tisztességes, az korrumpált ember, tehát jóravaló nemzet kormányának tagja nem lehet. Feleljen bárki ezen kérdésünkre, hanem kínálják meg gróf Széchenyi Pált tárczával, elhagyta volna-e pártját, ha igen miért nem tette azt ingyen ? Meg vagyunk győződve, hogy a tárcza felajánlása nélkül Széchenyi maradt volna, aki volt, a mérsékelt ellenzéken. Oka a hitehagyásra Széchenyinek nem volt. A kormány nem jobb, mint volt, sőt rosszabb. A korrupczió nem kissebb, mint volt, sőt halmozódik. Az elszegényedés folyama nem apadt, csak pihenőt tart. A kormánypárt épen olyan üres, magasabb czélokat nélkülöző mint volt, sőt osztrákabb, reakczionáriurabb, butább mint valaha. A múlt és jelen között más különbség nincs, minthogy nem kínálták meg tárczával Széchenyi Pál grófot, tehát ellenzéki volt, most megkínálták a pirosbársony székkel, tehát kormánypárti és lesz minisztere — igen találóan — a bérbe vehető állami méneknek. Széchenyi Pál gróf ismeretes, mint kifogástalan becsületes, gavallér, minden piszkostól irtózó tiszteletre méltó ember. Mikor ilyen botrányos lépésre ilyen ember habozás nélkül vetemedik, mert becsületbe vágót nem sejt, az erkölcsiseg leköpött arczát nem látja ■seml, sem a társadalom, akkor a rothadás olyan átalános, hogy szagja nem sért, mert azzal körülöttünk tele van a levegő, azt szívjuk be, s azt leheljük ki. Az általános korrupczió egyik szimptomája a Széchenyi gróf minisztersége, melyből annak mindent r megfertőztetett erejét konstatálhatjuk, melynek hatalma észrevétlen visz magával a sárba egy olyan kényes, tiszta jellemű embert is mint Széchenyi Pál gróf. Jellemzi a mérsékelt ellenzéket, hogy a hatalomért emberei mily könnyen hagyják oda pártjukat, és hogy ebben a közhangulat csak egy tarthatatlan állapotból való kibontakozást lát. Beső tartalom, nemes czél nélkül a legtehetségesebb emberek pártja is szétzüllik, mert a közös gyűlölet nem pótolja az eszme, az elv hiányát. A mérsékelt ellenzék vagy nem állja útját tovább azon harcznak, melyet a függetlenségi párt küzdene meg Bécs hatalmas szolgáival, vagy letiporják a harczi szekerek rohanó kerekei. Eltűnőben van az idő, mikor a félig akarás, félúton való habozás, az örökös középút keresés megállíthatná a bekövetkezendő eseményeket, melyeket egy nemsokára felébredő nemzet haragtól feszülő izmai gördítenek előbbre és előbbre. A korrupcióban, melyet Széchenyi gróf köpenyfordítása csak meglepett, él Tisza Kálmán, gyökerezik hatalma, egységes pártja, e korrupció által vívja ki sikerét, melyek a nemzet kudarczai, a morál gyászai. Erősnek, igen erősnek érezheti e korruptió általánosságában magát Tisza Kálmán, mikor tisztességes emberek, mint Széchenyi és Berchtold László gróf szédülnek ölébe, a nélkül, hogy észre is vennék a hatalmon — a bukást, a nélkül, hogy a magyar társadalom a gyalázattól elforditaná arczát. Ez a Magyarország a Tisza Kálmán Magyarországa, óh! csak ne volna nekünk a hazánk!