Ellenzék, 1882. július-december (3. évfolyam, 147-296. szám)

1882-12-19 / 289. szám

MZFRKESZTŐI IRODA: Belkirály utcza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. 1Z „ELLENZÉK" ELŐFIZETÉSI DLUJ Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva Egész évre......................16 írt.­­ Negyedévre ... 4 frt. Félévre...........................8 frt. |j Egy hóra helyben. 1 frt 56 kr. Egyes szám ára helyben 5 kr. vidéken 6 kr. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár-és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Ejsti Kiadás. Kolossvár, kedd, deczember 19. 1- 82. KUDÓ-HIVATAL : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyilt terek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdijj m­inden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri csikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. Az „Ellenzék“ ügye. Néhány nap múlva az „Ellenzék“ pályája a negyedik évfolyamot kezdi meg. Új időszakba lép az új évvel s további útját új küzdelmek te­szik nehézzé, új vereségek és új győzelmek teszik változatossá. Mikor — irodalmi barátaim biztatásának, pártom kívánságának és lelkem ösztönzésének en­gedve — megindítottam e lapot, tisztában vol­tam a feladattal, melyet részemre a kötelesség megjelöl s tisztában voltam az eredménynyel, melyet a közkötelességnek hű és buzgó teljesítése maga után van. És most, nem minden önérzet nél­­kül mondhatom el, hogy soha le nem térve a feladat ösvényéről a remélt siker nem maradott el. E siker alkotja az „Ellenzék” fenmaradásá­­nak zálogát. Reám nézve e lap nem üzleti kérdés. Ha közszükséget pótol, fenáll; ha nem, nem. Nem mint magán kéregető állok az olvasó­­­közönség elé — egyik kezemet kegyelem morzsa után nyújtva, másikkal a reklám dobot verve, hanem mint szorgalmas munkása a közéletnek a­ki nem tud megválni attól a hittől, hogy hazája jobb napokat éljen meg. Ha munkám érdemes a méltánylásra, ha hitem érdemes a követésre, akkor meg van la­pomnak jogczime s én fentartom és szerkesztem azt, mig lelkem megtartja ruganyosságát s Isten megtartja erőmet; de ha akár a függetlenségi­párt hívei, akár a magyar kultúra barátai közönyt mulatnának az „Ellenzék" létezése iránt, akkor meg kellene válnom azon pályától, mely az elis­merésnek és a becsülettel teljesített munka öntu­datának jutalma mellett, igen sokszor megterem­tette a félreértéseknek, a kimerülésig fokozott fá­radságnak és az örökös küzdelem lázas izgatottsá­gának nagyon keserű gyümölcseit is. Megmondani az igazat fent és alant egy­aránt; üldözni a gonoszságot; kinevetni az üres gőgöt; pártolni az üldözöttet; hirdetni az erényt, leálc­ázni a bűnt; s a nyilvánosság jogát és el­nem kötelezett hangját vinni be az érdekek tu­séi közé: Íme az „Ellenzék“ modora — sebeket ejtve, sebeket hegesztve. Hitágazatnak tekintve Magyarország függet­len államiságát, ernyedetlenül küzdeni annak meg­szerzéséért, soha le nem térve az alkotmányos harcz békés útjáról s mindig szem előtt tartva azon történelmi fejtést, mely a personális unió alapján törekvéseinknek határt szab; követni min­denben a józan haladás nemzetfentartó elveit; magyar szempontokat érvényesíteni az állami, helyhatósági, irodalmi, tudományos és művészeti életben; küzdeni a gazdasági élet önállóságáért , a vámterület elkülönítése által fejleszteni hazánk iparát s ekként megteremteni az őstermelés leg­természetesebb fogyasztó piaczát. Íme az „Ellenzék“ politikai iránya az egész országot érdeklő kérdé­sekben,. Ara, a feladatnak ez csak egyik része. A másik részét azon körülmény szabja meg, hogy az „Ellenzék“ vidéki lap. E tekintetben két szempont vezérel. Az egyik az, hogy tüzetesen foglalkozzék lapom a vidék, a város és a falu bajaival. Módot nyújt ekként az orvoslásra, ellenőrzi a visszaélé­seket, s adataival anyagot szolgáltat a központ számára. Oly elhatározás, melyet bátorság és lel­kesedés nélkül nem lehet foganatosítani, mert előítélettel, apró önzéssel, korlátoltsággal és érzé­kenykedő hiúsággal kell e téren szembe szállítai. A másik az, hogy szerény hatáskörében igyekezzék az „Ellenzék“, az irodalom túlságos mérvű központosítását egyensúlyozni. Hazánk egész szerkezete autonomikus fejlődéssel bír. Nem lehet egészséges kultúra, ha az irodalom nincsen összhangban az állam, az egyház és a társada­lom alapirányával. Nálunk nem úgy van, miként Francziaországban, hol Pária a hajó s az egész ország annak uszálya; nálunk maga az ország a hajó s Budapest annak csak del­ej­tűje. Ezen szempontok vezéreltek az „Ellenzék“ szerkesztésénél eddig, s ezek fognak vezetni ez­után is. Erkölcsi erőt azon meggyőződés ad, hogy a haza, az igazság, az erény — még nem mytho­­logiai fogalom, hanem nemzetet és társadal­mat fentartó, mozgató és éltető valóság. Az anyagi s­i­ke­rt szerezze meg az „El­lenzék“ életrevalósága! Megjegyzem még e helyen, hogy a tapasz­talat meggyőzött, miszerint egy hírlap szellemi részét annak gazdasági részétől teljesen különvá­lasztani nem lehet. Administráczió és szerkesztés sok tekintetben összefügg. Ez okból 1883. január 1-től az „Ellenzék“ kiadói munkáját is ma­gamra vállaltam s azt a jól és egészen újonnan fölszerelt „Magyari nyomdádban fogom nyomatni. BARTHA MIKLÓS: AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. deczember 19. Petőfi-emlék. Kommentálja teleki Sándor. Szathmár város levéltárában Petőfi Sán­dor egy 1848. szept. 30 án kelt kiadatlan le­vélmásolata van, mely Szathmármegye alis­pánjához van intézve s igy hangzik: „Tisztelt alispán ur! Nagybányáról jövök. A székely földre szándékoz­tam utazni némileg országos küldetésben, de Nagybányá­ról vissza kellett fordulnom, miután hiteles tudomás sze­rint Kővár vidékén az utazás bizonyos veszély minden kapatos magyar emberre nézve. Tízezer oláh van talpon, kik az ellenségeskedést azzal kezdték meg, hogy a kő­várvidéki kasszát, mintegy 18.000 pengőt, elrabolták. Teg­nap e helyen már gyújtani kezdtek; Teleki Sándort, a kövárvidéki főispánt és Mihály kormánybiztost elfogták s csak csel által sikerült elillanniok s midőn kocsira ugortak és vágtatni kezdtek, egy vasvillát hajítottak utá­­nok és két puskát sütöttek el rájuk, szerencsére egyik sem talált. Mindezt magától Telekitől és a kormánybiz­tostól tudom, kik Nagybányán vannak több kővárvidéki urakkal, kik szinte megszöktek hazulról, mert életök nem biztos többé. Tisztelt alispán úr! a veszély nagy, néhány nap alatt roppant lehet, nem én kérem önt, hanem a ha­za követeli, hogy minden kitelhető lépést megtegyen ön, mi a veszély megszüntetésére szolgál. — Véleményem szerint nem lesz elegendő az a néhány száz nemzetőr, kik már útban vannak, hirdessen ön általános népfölke­lést e megyében s különösen rendeljen minden meglevő ágyút a helyszínére. Ismerve önnek erélyes jellemét, nem kételkedem, hogy mindez a legrövidebb idő alatt meg fog történni s önt a haza köszönete és a fenyegetett vidékek hálája követendi. Én les­zentebb hazafias kötelességemnek tartom itt maradni s az önök zászlója alatt harczolni. A sereggel együtt Nagy-Bányán termek. Addig is Isten ön­nel ! Tisztelő polgártársa Petőfi Sándor.“ E másolatra Petőfi sajátkezüleg a következő­ket irta : „E levél eredetijét én írtam és küldtem Eötvös Mi­hály úrhoz. A haza nevében felszólítok mindenkit, ki e levelemet elolvassa és hallja,­­hogy a bennirottakat meg­fontolván, elszántan és lelkesülve teljesítse azon szent kö­telességet, melyet, ha elmulaszt, nem hazafi és nem férfi, hanem gyáva bitang, ki nem érdemli meg a magyar ne­vet. Föl, föl, magyarok, a szabadság és az Isten nevében fegyverre, fegyverre! Még van mit védelmeznünk, ha ké­sünk, maholnap nem lesz miért fegyvert fognunk. Föl! föl ! Petőfi Sándor m. k.“* * + Ki írja ezen rendeletet? miféle hatalmas dinaszta parancsol ? vagy valami teljhatalmú kormánybiztos rendelkezik?; nem; egy szegény költő, egy egyszerű magán­ember, kinek egy talpalatnyi birtoka sincsen, kinek egész hiva­talos állása az, hogy egy szépirodalmi lapnak dolgozótársa; de ezen embernek szivében a ha­zaszeretet lángol, agyában a lángész világit s a meggyőződés és tiszta hazafiság által mások fölé emeli fel önmagát és Petőfi a költő ren­delkezik Eötvös Mihály Szatmár megye alis­pánjával, és ez.............a lángász ha­talma.* # f w A dolog így történt: Petőfi a nemzeti kormány megbízásából a székely földre utazott, az ottani viszonyokat tanulmányozni s azokról a kormányt tudósítani. Útját Erdőd felé vette s onnan Nagy-Bányára jött. Én abban az időben épen népszerű vol­tam megyémben — nagyon régen volt az — annyira, hogy a februári napok után a megye rendjei egy megyegyülésből küldöttséget küld­tek fel István nádor helytartóhoz és Sze­mere Bertalan belügyminiszterhez, azon óhajoknak és kérésüknek adván szó- és írás­beli kifejezést, hogy az akkori helyettes főka­pitány helyett engem nevezzenek ki a megye főispánjának, azon hatalmas okadatolással élve, hogy nekik más nem kell. Kineveztetésem után egészen új tiszti kart választottunk, korszerű emberekből szerveztük a megyét az új törvények alapján s felszaba­dítottuk a jobbágyokat; népszerűségem nőttön nőtt, rendre jártam a falukat s hirdettem min­den felé a szabadság, egyenlőség és testvéri­ség igéjét s apostoloskodtam hittel, meggyőző­déssel és becsülettel. Szerencsétlenségemre s tán a vidék szerencsétlenségére megbetegedtem s több heteken keresztül világban feküdtem. Ezalatt sikerült komisz Urbánnak azt a mi bé­keszerető, csendes, becsületes jó oláh népün­ket ágensei, misszionáriusai által elbolondítani s a törvény ellen fellázítani. A lázadás első ténye az volt, hogy K.­Monostoron a megyei pénztárt erőszakkal elvették, a pénztárnokot hátra kötött kezekkel Urbánhoz Naszódra hur­­czolták, ki a derék, becsületes Sáp László pénztárnokot Kolozsvárra kisértette s ott el­­csukatta Ez a szerencsétlen becsületes ember mindaddig le volt tartóztatva, mig nem Bem tábornoktól szabadon bocsáttatását ki nem nyerte; a németek kínozták, mint magyar ér­zelműt, a miénkek pedig gyanúsították, mint a németekhez szegődöttet, pedig elvégre is nem volt egyéb, mint egy hűséges pénztárnok, ki a megye vasas ládáját minden elvek fölé helyezte s azt egész odaadó gyöngédséggel dajkálta. A lázadás terjedt s lavina módjára nőtt, falukon zúgtak a minden ok nélkül félre vert harangok, egyes helyeken csoportosultak s az Urbán által beküldött fekete ezondrás grani­­c­sár­ok bolondították a népet s beszéltek os­toba dolgokat. Dhrabuly: egy részeges nyu­galmazott granicsár hadnagy, ki a kővár­vidéki hadak fővezérének volt Urbán által kitűzve, egy népgyűlésben ilyen ékesen szólott: . . . Aztán agyon kell ütni a magyarokat, úton, útfélen, otthon, a templomban; nem kell félni, hozok én nektek ágyút, melyet Mária­ Terézia ajándékozott a naszódi oláh ezrednek, a mely akkora, hogy huszonnégy béres ökröt. — Orosz készülődések. Már meg­emlékeztünk közelebbről a „Köln. Ztg.“ azon czikkéról, melyben Oroszországnak részint ellenünk, részint pedig Poroszország elleni készületeiről van szó. E lap újabban ugyancsak ez ügyben a követ­kezőket írja: Az orosz kormány mindenekelőtt a porosz és osztrák határon szándékozik kiépíteni a vas­úti hálózatot. A következő tervezet és részben épülőben levő vonalakat említjük meg. 1. A kut­­no-szlupei vonalat, mely szárnyvonala a sterne­­vicze-thorni vasútnak. 2. a lodsz-szieradzi, kalisi­­veruseri vonalakat; ez utóbbi Boroszló­ felé visz. 3. a koljuski-szandomirit. 4. a ljublin­ osztrovi­­czeit. 5. a ivangorod-dombrovait. 6. a ljublin­­tomaszovit. 7. a madlino-szjedleczit, Varsótól ke­letre, a pétervár-varsói és varsó-moszkvai vasút összeköttetése végett. 8. a vilna-pinszk-rovnoi vo­nalat, mely összeköti a pétervár-varsói, moszkva­­varsói és odessza-varsói nagy vasútakat. Az orosz kormány gondoskodik továbbá, hogy idejében minél több csapatot szállíthasson, a keleti tartományokból, két nyugati szomszédjá­nak határára, és a czélra szolgáló hosszú vona­lak építésébe fog. Hivatkozunk a jaroszláv-ribi­­nszki, a bologoje­pszkov-rigai és a moseki-krottin­­geni vonalak építésére, az ujvolojda-jaroszlávi egyenes összeköttetésre, mely Memelig visz. A második ily vonal a brianszk-pinszkszabinkai, a melynek elkészítése után, a Breszt Litovszk nagy — de a javából — kell bele­fogni s még akkor is nehezen forog a kereke, aztán egy lövésre lelövöm vele annyiról, a mennyiről csak látha­tom a nagybányai templom tornyát s az egész piaczot a köveivel borítom be; s tudjátok, ho­gyan takarítják ezt az ágyút ? Minden lövés után, egy izmos erős ember gubástól bele búvik, megfetreng benne s a puskapor sarától olyan feketén jön ki belőle, mint az ördög . . . S ha­sonló ízetlenségekkel misztifikálták a szegény tudatlan, neveletlen népet. A Dimbuly elnöklete alatt egy a hegyek közt tartott gyűlésen elhatározták, hogy általá­nos népgyülést tartanak Nagy-Somkut mellett, a Kornyásza nevű erdőben. Zsidó kémjeim által értesülvén a dologról, felkeltem ágyamból s bementem Nagybányára Eötvös Mihály alis­pán és szatmármegyei kormánybiztossal érte­kezni, hol nagy bámulatomra Mihályi Gáborral, a mármarosi főispán és kormánybiztossal talál­kozom. Mihályi Gábor oláh nemzetiségű derék magyar ember volt, jobban szerette hazáját s megyéjét, több józan esze s nagy műveltsége volt, mintsem nationális fantaszma­­goriákkal s dákoromán karagüzsike­­kel*) képzelgett volna ; nem bolonditott senkit s nem hagyta magát elbolondittatni s mint ősei szeretettel megéltek őseinkkel, úgy ő is test­vériesen megfért velünk, nem kívánta a Tiszát határnak, Debrecent római városnak s Erdélyt borravalónak. — Ugyan Gábor barátom, mit keresel te itt, ebben a zavaros világban ? — kérdem cso­dálkozva. — Hozzád jövök, épen Kohóra akartam kimenni, csakhogy jobban vagy. Felmentünk szállására s folytatta. *) Török árnyék-játék, mint „Fatinicá“-ban. — Én a kormánytól kaptam rendeletet, hogy jöjjek erre a vidékre, hivatalosan és ma­gán úton hassak oda, hogy észre térítsem őket, jövő vasárnap X-ben*) templomszentelés lesz, egy ezüst áldozó-kehelyt viszek nekik, beszélek a papokkal és a népet felvilágosítom; én min­den jót várok. — Én is, de nekem más tervem van. — Mondjad ! — Holnapután népgyűlést tartanak a kor­­nyászai erdőben, fogjuk meg a bikát szarvánál fogva, menjünk oda közzéjük, neked nagy ne­ved van köztük, engem eddig szerettek. — De hátha elfognak? — Ha szóhoz juthatunk nem félek. Mihá­lyi Gábort kíváncsiságból is meghallgatják, jö­vetelünk által annyira meg lesznek lepetve, hogy csodájukban nem fognak bántani. — Meg­beszéltük jobban a dolgot, négy lóval hintóban, nyalka kocsissal s czifra huszárral, a hornyá­­szába hajtattam — a műveletlen népnek im­ponál a pompa, — mi is czifrán díszbe öltöz­tünk. A nép az erdő szélén az országút mellett csoportokban hevesen, nagy lármával vitatko­zott, ordított, kiabált. Mindenki beszélt, senki sem hallgatott, szörnyű rendetlenségben várták a tribu­nusok­at, kik a falu korcsmájában pálinkázva tanácskoztak. A­mint észrevették közeledő kocsinkat, mély csendesség, néma hall­gatás, általános meglepetés; én közéjük ugrot­tam a kocsiból s kocsisomnak megparancsoltam, hogy forduljon meg, nem hagyván őket szóhoz jutni, fennhangon rájok kiáltottam: — Mit csináltok ti itt? nem szégyenlitek magatokat, hogy nemes emberek. — Kővárvi­déken nagyon sok bocskoros nemes van, egész falvak, — mint farkasok az erdőben bujkálva gyülekeztek, mire való a megyeháza ? menjünk *) A helység nevére már nem emlékszem. Előfizetést nyitunk az „ELLENZÉK“ 1883-d­ik, évi új folyamára. Az „ellenzés­ alakban és tartalomban marad úgy, a mint volt. Az „ELLENZÉK“ előfizetési ára: Egész évre...........................16 frt. Félévre ................................ 8 frt. Negyedévre........................... 4 frt. Egy hóra............................. 1 frt 50 kr. Egyes szám ára..............................5 kr. Miután a kiadóhivatal teendői egyesítve lesznek a szerkesztőségi teendőkkel, ennélfogva tudatjuk, hogy úgy a szellemi részt illető dolgozatok, mint az előfizetési pénzek, a hirdetések iránti megkeresé­sek és mindennemű reklamácziók az „Ellenzék“ szerkesz­tőségéhez (Belkirály­ utcza 16. szám) küldendők. Miután felesleges példányokat nem nyomatunk, kérjük olvasóinkat, hogy megrendeléseiket idejekorán megtenni szíveskedjenek, nehogy az előfizetési pénzek ké­sedelmes beküldése következtében a lap pontos szétküldé­sében zavar keletkezzék. Az „ELLENZÉK“ szerkesztősége és kiadóhivatala. Női iparkiállítás. Olyan a nép, mint a tenger, olykor csendes, olykor háborog, de akár nyugodt a felszíne, akár hullámokat ver, mélysége min­dig kincset rejt magában. Csak le kell szál­­lani a fenekére. Lenni kell búvárnak, a­ki értelmet és buzgóságot fejt ki kutatásaiban, s a jóféle gyöngy, a szép kláris, a ragyogó kagyló kincset érő ékszerré válik az emberi­ség kezében. Költészet, művészet és ipar sokáig el­hanyagolták e hálás tér kiaknázását. Nem gondoltak arra, hogy az Odysseát népmonda sugalla s Prazitelest a legegyszerűbb, legter­mészetesebb tehát a legnépiesebb formák lel­kesítették. Évezredek teltek el, mig rájöttek, hogy költészetnek és művészetnek vissza kell tér­ni amaz ősforráshoz, honnan az érzelmek hallhatlan igazságait s a műform­ák örökszép tökélyét meríteni lehet. Nálunk a Csokonay megkezdett útját végig futotta és teljes dicsőséggel fejezte be Petőfi Sándor. A költészet előtt új bánya nyílt , számára új iskola keletkezett, ötven évvel ezelőtt jóformán nem volt ma­gyar zene. Magyar dalszöveghez terjengő német szabású dallamok alkottattak. Olyan forma volt ez, mint az akkori viselet: frakk és sarkan­tyú czipő. Egy vajjudó ízlés, mely még nem forrta ki magát. Ma már bevégzett styllel állunk szemközt úgy a költészet, mint a zene terén. E törekvés maga után vonta a festé­szetet is. A puszta, a csárda, a lakodalom, a vándorczigány, a betyár megtermékenyítet­te festőink kedélyét, miként dalra szól­ta egykor Petőfit. A magyar képtárgyak polgár­jogot kaptak Európaszerte, s a magyar fes­tők nevet szereztek maguknak és dicsőséget a magyar kultúrának. Legkésőbb mozdult meg az ipar. Már­­már azt hittük, hogy ez a vitézkedő, pász­­torkodó, álmodozó faj nem tud motívumokat adni az ipar számára. Tévedés volt. Csak ku­tatni kellett a jó ízlésnek, s az eredmény ezen a téren is meglepő. Az a tulipános lá­da, melylyel Jókait tisztelte meg a komáro­miak kegyelete, a tiszta magyar műipar re­mekműve. Azok a majolika edények, melyek­kel Pécs, Buda, Herend a világot elárasztják, a magyar népies motívumok örökbecsű hir­detői. A magyar korsó és palaczk, a szürdi- szitmények, a bundák varratai,a párnacsapok, s némely vidéknek ragyogó színű viselete ki­meríthetetlen bányák, a­honnan kellő érte­lemmel, fejlett ízléssel és nemes buzgalom­mal épen úgy meg lehet teremteni az ipar magyaros jellegét, mint a­hogy a japáni, az ind, a byzanti és a mór ipar kifejlődött. E tekintetben is nagy és örvendetes ha­ladásokat észlelünk különösen a női háziipar körében. Az előkelő körök leszállottak erede­ti szépségek után a néphez. A magyar ró­zsa és tulipán kezdi dominálni az edényfes­tészetet ; kendőkön, asztalterítőkön, köténye­ken a diszítmények motívumai a néptől van­nak átvéve; a gyöngyvirág és az ibolya ma már divatosabb virágok, mint a nehézkes és mesterkéltnek tetsző kamélia; stylnélküli szé­kek és asztalok helyett, a jó ízlésben meg­szűrt népies formák teszik gazdag­­farag­­ványuvá a bútorokat; a semmit jelentő német „kredencz“-eket magyar szabású pohárszékek küszöbölik ki az ebédlőkből. Egyszóval a tiszta formák tisztult íz­lése kezd uralkodni a magyar háztartásban is. A nép termő ereje kezd nyilatkozni a szalonok­ban is, természetesen megnemesítve, feldol­gozva és eszményítve. Ezen örvendetes haladásnak kétségen kívül jelentékeny lökést fog adni a jövő februárban Kolozsváron rendezendő bazár és kiállítás a női háziipar köréből. A kiállítás élén gr. Tele­ki Domokosné úrasszony áll, ki felhí­vásában megemlíti, hogy az „erdélyi részek községeiben igen szépen hímzett ingek, fej­kendők, törülközők, párnahajok, falvédkendők, ágytakarók, mellkendők s más részint hím­zett, részint szőtt tárgyak találtatnak, szin­­gazdag mintákban; hasonlólag lábszőnyegek, asztalterítők, katrinczák stb.“ Kitűnő ötlet e kincseket felszínre hoz­ni. Ekként divatossá tenni a felművelt s igy ízléstelen divatzsurnálok tanácsadásai helyett azon örökszép, stylszerü és nemzeti sajátos­ságokat feltüntető mintákat, melyeket a nép­­szellem ezen a téren is épen úgy meg­alkotott, mint a zenészeti téren a nép­dalt, ZONGOR­ erődöt, három vonal fogja összekötni, az orosz ke­leti tartományokkal, vagyis az említetten kívül még a minszk-szmolenszk-moszkvai és a kovel­­kaszatin-kiev-kurszi. — Montenegró már nem is tagadja, sőt még leplezni sem igyekszik hadi készületeit. Hivatalos lapja a Glas Crnagora azt írja, hogy Montenegró békét akar ugyan, de minthogy az európai hatalmak nem vették a berlini kongres­­suson figyelembe területnagyobbítás iránti óhaj­tásait, folyvást készen kell arra is állania, hogy netaláni támadások ellen megvédelm­ezze magát. — Monarchiánk kairói főconsu­la jelentést tett a kárpótlási ügyben, tekintettel különösen az osztrák-magyar alattvalók által szen­vedett károkra. Ennélfogva gr. Kálnoky jegy­zéket intézett Londonba, melylyel ez ügy rendezését sürgeti. — Szerbia jövő évi budgetje, a skup­sina elé terjesztett javaslat szerint 34.775,517 frank szükséglet és 34800000 frk fedezetet tüntet fel. A fölösleg eszerint 22 483 frankra rúg. Minden­esetre nagy ritkaság egy szervezkedő fiatal állam háztartásában.­­ A legutóbbi zsidó zavargások alkalmával a hegységekbe kihívott katonaság ré­széről panaszok támadtak némely közigazgatási eljárási hibák miatt. Ennélfogva a belügyminiszter a törvényhatóságoknak körrendeletteg emlékeze­tébe hozta, hogy a katonaság kirendelésénél a karhatalom kérésére jogosult személy aláírásán kívül mindig az­oknak is meg kell felelve lenni, a megérkezésnél valamely közigazga­tási hivatal­noknak jelen kell lenni s az elszállásolás és kel­lő élelmezésről gondoskodni stb. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház (hétfői decz. 18-ki) ülése. A képviselőház mai ülésében első helyen az 1883. évi január hóra szóló indemnity­­j­a­vas­lat tárgyaltatott, mely mondhatni vita nélkül fogadtatott el. Ezután az igazságügyminiszté­ri­u­m költségvetése került szőnyegre, mely ez ülésben bámulatos gyorsasággal le is tárgyaltatott. Az általános vitában elsőnek Polony­i Géza szólalt fel, találó színekkel vázolva igazságügyi állapotainkat. Hangoztatta a bűnügyek nagymér­vű szaporodását és felvilágosítást kért a szentszé­kek bíráskodásának megszüntetése, valamint a ka­tonai törvénynek a polgárival összhangba hozása stb. tárgyában. Utána Deutsch Lipót beszélt ha­sonló értelemben. E felszólalásokra Paul­er mi­niszter és Busbach előadó válaszoltak. A részletes vita alkalmával a törvényszékek és járásbíróságok czíménél Kazy János és Sporzon Ernő szólaltak fel, utalva azon visszásságokra és nehézségekre, melyek abból támadnak, hogy né­mely járásbírósági, kerületben a községek túlsá­gosan messze esnek a központtól. Mikre Pauler miniszter, utalva a végleges szervezésre, megnyug­tatóig felelt. Más felszólalás nem történt s az egész igazságügyi budget megszavaztatott. Következett a honvédelmi tárc­a költségve­tése. A honvédelmi miniszter úr esetleges felvi­lágosítások megadása czéljából Fehérváry Géza b. államtitkár és Cserhalmay Ferencz vezérhadbiztos urakat bízta meg, tehát őket a szó­

Next