Ellenzék, 1882. július-december (3. évfolyam, 147-296. szám)

1882-10-16 / 236. szám

Harmadik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA : Bel-királyutcza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉS“ ELŐFIZETÉSI DIJA­­ Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva Egész évre.....................le Irt. Ibi Negyedévre ... 4 frt. Félévre..........................IS fit. ||| Egy hóra helyben. 1 fi 150 kr. Egyes szám­ára helyben 5 kr. vidéken 6 kr. 230. szám. Kolozsvár, hétfő. October 16 1882. 4 KI­ADÓ­HIVATAI­: Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. [Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár-és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Nyílttéri czikkek garmondi sora után 20 kr. fizetendő. Jókai Mór beszéde Petőfi emlékszobránál. Épen most negyven éve annak, hogy elő­ször találkoztam vele, és annak, hogy utoljára be­széltem vele, Budavár ostroma alatt, harminczhá­­rom esztendeje múlt már. Fizikus deák voltam Pápán, mikor először megláttam az utczán, kopott fekete gallér-köpö­nyegben, gyűrödött kalapban, mezítelen nyakkal. Szobatársam, kivel együtt mentem fel a kollégium­ba, már ismerte, s rákiáltott: „Jó reggelt bús magyar!“ Ez volt a tréfás gúnyneve. Mindenki­nek volt. Engemet úgy hittük, hogy „Jámbor.“ Nem fogadta a köszöntést, mindig olyan léptek­kel járt, mintha­ távgyalogolna. Iskolában nemigen találkoztam vele. Ezért kezdtem lenézni. Hanem a helyett verseket írt, s azokat a „Képzőtársaság“ gyűlésein elszavalta. Akkor kezdtem rá irigyked­ni. Aztán megtudtam hogyan él ? Elhagyatva mindenkitől, stúdiumokat másol urfiak számára. Eikor kezdtem megbecsülni. Mikor elváltunk, ak­kor már szerettem. S ez a kopott, lenézett, nyomorgó gyermek már akkor tudta, hogy az ő szivében egy csillag lakik, a mely fel fogja őt vinni olyan magasba, a mennyire egy nemzet firmamentuma terjed s mi­kor már minden porrá vált rajta, akkor fog ez a csillag legfényesebben ragyogni. Most itt állunk az érczszobra előtt. Ma­gyarország metropolisának az ő nevéről hivott egyik díszterén. Attól a soproni faköpenyegtől, mely­nek deszkafalára első verseit felirta, ennek a szo­bornak a talapzatáig — mily hosszú út! S most azt kívánjátok tőlem, hogy írjam le azt a hosszú útat én, a­ki nyomában jártam. Ha csak egy költő, egy jó barát, egy nagy ember életét kellene leírnom ; csupán az adatok­ra kellene visszaemlékeznem, józan, hideg műitó­­széttel bírálat alá vennem az alkotott műveket , aztán­­ nincs könynyebb, mint a holtakat fel­magasztalni! de az a hét év, melyet Petőfi matemnja végig húzott _ tŰZVaOaD““*­admutflak egén, maga egy korszak, s az olyan korszak, a milyen nem volt és nem lehet többé. Volt egy varázsálomra bűvölt magyar nem­zet, melynek nem volt szabadsága és mely nem érezte azt, hogy nincs szabadsága. A szellem ke­zén bilincs volt, a nép nyakán járom. Censura és jobbágyság. Ezt a népet álmából fölébreszteni, ezt a szabadságot vallási dogmává felemelni tá­madt egy Petőfi. Nem elég ide az emlékezet: az élő érzése­ket kell újra felidéznem, a­mik akkor heviták, ösztönözték a kortársak szívét, fel kell szítanom azt a csodatevő lángot, melynek kohójában aczél­ ré vált a jellem, arannyá a gondolat. Nem tudom, rátalálok-e még? De hiszen, aki meg akarja ismerni P­e­t­ő­­fit, olvassa végig költeményeit, azokban ő maga úgy kidomborítja, úgy megalakítja saját lényét, hogy kész a szobor-minta, csak ezőzel kell bele­önteni s ott áll a szobor. S minden vonás, a mivel alakját körvona­­lazza, való, s minden hangulatnak megfelel az ő életének és a korszaknak kivált egy-egy eseménye, csendes folyása, megrázó katastrófái. Semmi túlzás, csupa valóság mindaz, a­mit, arról a nyomorról ír, a­mivel élte délpontjáig küzködnie kellett, de az mind nem a könyörke­­reső panasz hangja: sorsdaczoló öngúny, gyakran könnyelmű humor tör ki belőlük, mint a Deb­­reczeni emlékben, a Tél végén, a So­vány őszben, Tompához írt levelében. a Kislak áll a nagy Duna mentében, a­miben titkolja anyja előtt balsorsát: „oh ha tudná mily nyomorban élek, megreped­ne a szive szegénynek!“ csak az „utolsó alamizsnában“ csap át az elegiacus hangba, s aztán a mi e hangulattal rokon; betegségében irt művei, halálsejtelmei oly megdöbbentő látnoki igazságot tanusitanak; de még azokkal sem akar senkit hasítani: „ha­­ ölj­átok majd sirom fe­lett holt bajtársatok dalait.“ De lelkét, testét nem töri meg se nyomor, se szenvedés. A tél hidege ellen betakarózik büsz­keségébe, s­ok mily magasztalra dicsőíti a szá­raz kenyeret és a koldusbotot! Tanúja vagyok, hogy ez érzések mind va­lók. Együtt éltem vele gyakran: tudom, mennyit nélkülözött, segélyt legjobb barátjától sem foga­dott el soha, s mikor egy ízben egy ünnepély emelésére írandó költeményért egy, az ő körülmé­nyei közt tetemesnek mondható összeget kínált neki Pest város hatósága, arra egy monumentális gorombaság volt a válasza. Megdicsérni valakit ver­sekben pénzért, még ha nagy ember is! Ilyet nem fog Petőfi tolla soha! Szülei is szegények voltak; az apja, az egy­szerű kisvárosi mészáros, még azonfelül ki is ta­gadta, a mért színészszó lett; — és mégis meny­nyi gyöngédséggel hallmozza el őket ? Egész jel­leme átváltozik olyankor: gyermekké lesz, mikor fejét anyja ölébe hajthatja. Kényekre indít; maga is lemond dicsvágyáról, fényes ábrándjairól, mi­kor az édes otthon csendébe vissza-visszatér: inti a* /v»a/»vá* tud­ják­ szavakkal hnav bitUAU Annlia s áldja az ottani fekete kenyeret. Aztán biztatja a szüleit, hogy ha ő neki egyszer módja lesz benne, majd milyen jó dolguk lesz nála. Nemcsak énekelte, hanem meg is tette. Csak egy hangulat taláng előttem Petőfi költészetében: bordalai. A­ki azokat olvassa, azt hiszi, hogy Petőfi mintaképe lehetett a kor­hely borozóknak. Ilyennek én soha sem ismertem őt. Pedig voltam vele vigtársaságokban, vidéken, a­hol a vendégszerető magyar gazda virtust csi­nál belőle, hogy a­kit szívesen látott, azt le is itassa: soha sem láttam én Petőfit még csak jó kedvre valót is inni. Ő maga azt írja: „Ajkai­mon fölröppen a mosoly, de nevetésem ritkán hallani.“ Évekig egy vendéglőbe jár­tunk, soha a maga „egy pisztoly“ boránál többet el nem fogyasztott, az pedig félmeszely s télen csigabiga volt a rendes vacsorája, a­mi bi­zony nem lucullusi lakoma. Az a rengeteg bor, a­mi verseiben szomjaztatik és elfogyasztatik, va­lami ideális korhelynek a lelkét terhelheti, ő csak a verseket írta felőle. Nagyon jól emlékezem rá, hogy mikoriban az a költeménye, a­minek a re­­fram­ere „nem azért szerzem a pénzt, hogy legyen, hanem azért, hogy megigyara s­egyem, kapta Petőfi a legelső nagyobb össze­get a kiadójától —­­ az egészet — elvitte a szü­leinek, a­kik már akkor tönkrejutottak, hogy élet­módhoz segítse őket vele.­­• Hanem ahogy nem szeretett senkit megdicsérni, úgy szerette saját ma­gát leszólni: ha valaki szépnek találta az arczát, szépség­klastromot ragaszt­ott az orra hegyére, s úgy ment ki az utczára. Szeretett a mindennapi rendes józan világtól különböző lenni. Minden divatot megvetett. Frakk, czilinder kalap soha nem érte a testét. Kezdetben Csokonai mentét varra­tott magának, később nagyvirágu fekete selyemből készíttetett attilát s a kalaposnak külön formájú fö­­veget kellett a számára föltalálni, a minőt senki sem viselt. Hanem hát a bordalokban van valami, a mi a csatadalokkal rokon, férfiassággal kérkedő vonás „Szivárványi mámoros lelkemnek.“ A lelke volt csak ittas. Ahogy bordalait nem vette borból, úgy a népdalai­t sem vette ő a néptől; a nép vette át ő tőle , azokat énekelték erdőkön mező­kön, már 4- ben minden deák-kántusban dalol­ták a „Hortobágyi korcsmárosné angyalom“ dalát, a dallamát Szen f­­­irta. Később a „Befordult­am a konyhára“ — a „Szerelem sötét vére­m“, — „Ereszkedik le a felhő“ — „A vi­rágnak megtiltani nem lehet“, — „Hullalevél a virágról“, — „Kis furulyám szomorú fűz ága“, a­mik­nek E­g­r­e­s­s­y Béni szerzette a dallamát, tele­­hangzották az egész országot, még most is hang­zanak. A „juhász legény, szegény juhász legény“ dalát Erdélyi János tudósunk felvette a magyar népköltészet remekei közé; nem tudta, hogy azt Petőfi írta, a dalt hozzá csakugyan maga a nép szerzette, később aztán S­i­m­o­n­f­f­y Kálmán, B­o­g­n­á­r és már Atlfe tették népdalait, de már azokat a Senki sem tolmácsolta úgy a nép jellemét, senki sem festette le a magyar alföldet, a pusz­tát úgy mint Petőfi. A pusztát föl­vitte az Olympia. Azon a pusztán lakott az ő népe. Az a nép, a kiért rajongott, a kiért élt, a kiért küzdött, a kiért meghalni óhajtott. Az a nép, melynek „Egyik kezében eke szarva másik kezébe’ kard.“ „S haza csak ott van, hol jog is van. S a népnek nincsen joga.“ Azért, hogy ezt a népet felszabadítsa, igy szól: „én elké­szítem saját kezemmel a keres­zt­­fát, a melyre fölfeszittetem. Jogot a népnek, az emberiség Nagy, szent nevében, adjatok jogot. S a hon nevében egyszersmind, a mely Eldől, ha nem nyer uj védoszlopot. Az alkotmány rózsája a tiétek, Töviseit a nép közé vetétek : Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét! A kiváltságos nemességet, az idegenkedő úri rendet ostorozza kíméletlenül. „Én magyar nemes vagyok!“ „A külföld ma­gyarjaihoz.“ „Tifekélyek a hazá­nak testén.“ S a nép szerelmével együtt kél a „Száz­szor szent égi szabadság“ imádata nála. Mindenütt érzi a bilincsek súlyát, miket a nemzet, a rabszellem visel, összeszorítják ezek a lánczok a saját kezeit is. Minden költeménynek előbb a censorhoz kell vándorolni, hogy engedje kinyomatni : azokat a költeményeket, a­mik a magyar nép felszabadítására, a nemesi al­kotmány megdöntésére, az emberi jogok egyenlő megosztására, a magyar nemzetnek mély álmából felébresztésére támadtak elő, és soha sem történt meg Petőfin, hogy a censor által csak egy szó megváltoztatására is ráhagyta volna magát bír­ni. úgy kellett azoknak megjelenniük, ahogy meg lettek írva, vagy sehogy sem. — Hanem hát szol­gáltassunk ennél a pontnál igazságot is — Pe­tőfi censorának. A jó öreg Reseta derék magyar ember volt, okos ember és Petőfi nagyon szerette. Sohasem használta ellene a gyil­kos veres plajbászt. Csak egyetlen egy költemé­nyét alkotta le az összes verseiből: „M­egve­­tésem és utálatomnak hitvány tár­gya, ember a neved !“ Ezt Petőfy az első kiadásból kihagyta Reseta kedvéért.—De megjelentek a „Rab hazánkfia“,­Bu­­c­s­u 1844-től, a melyben az országgyűlésnek egy nagy momentuma van alapul véve, a „Rég ve­ri már a magyart a teremtő.“ — „Ha az isten ekkor szólna hozzám!“ — „Álmomban én rab nemzetek bilin­csét tördele­m.“ „Kazinczy Gábor­­h­o­z.“ — „Az országgyűléshez,“ s maga a „Dalaim,“ mely Petőfinek egyik legszebb költeménye. Végstrófáját ugyan ki nem tudná könyv nélkül? „De mit tűr a szol­gaságnak népe? Miért nem kél föl, hogy lánczát letépje? Arra vár, hogy Isten kegyelmébőlAzt T a fm," m­i k” ’e“m­­­­i If t? il 4, l/Á, D A­lámlási haragos lelkemnek!“ — Azt mondja egy helyen: „a költő a sza­badság örök lámpája.“ És ez, a­minek hangot adott, nem volt képzelt baj, nem költött fájdalom, nem volt párt­szenvedély személygyűlölete, nem volt hatalomra­­vágyó versengés, nem volt szenvelgett visszasó­­hajtozás a durva ősidőkre, de nem is majmoló utánzása más nemzetek észjárásának; — a kor­szellem sugallatából élesztett tiszta érzés volt az mind. Készen voltak ezek az eszmék mindenki­nek a szivében, a­ki csak hazafi, szabadelvű és magyar volt e hazában, csak az első lángnak kel­lett fellobbani, hogy mindenki rájuk találjon sa­ját keblében. Petőfi volt ez a láng, s nem lob­bant el: tűzoszloppá nőtt fel, mely vezetett. A haza, a haza! Ez a dicső, ez a nyo­morult, ez a szegény, ez a hatalmas magyar ha­za. Róla szól költeményeiben az első vers, róla szól az utolsó. Keresztül mindenféle hanglép­­csőjén az érzelemnek. Itt borong, ott kesereg; majd reményt kelt; jövendőbe lát; Istent kér, embe­reket ébreszt; kétségbeesik; majd maró gúnyt vág a szemünk közé: „ez a nemzet éltet nem érdemel!“—„Isten csodája,hogy még áll hazánk!“; aztán megint elragadta­tással mondja: „Ha a föld Isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta.“ Ismét keserű lesz: „Addig ostorozlak nemzetem, mig végre Földobog szived, vagy szivem megszakad.“ Míg valódi arczát megmutatja e versszakban: Magyar vagyok, s arczom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog, De semmi kincsért s hírért e világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában nemzetemet! Ez a vágy a haza nagysága, a nép­szabad­ság, az emberi jogok arany korszaka után, gyak­ran látnoki ihletté magasztosul fel nála: jóslato­kat mond, a­mik mind csodamódon beteljesülnek. Megjósolja a dicső napok visszatértét 1845-ben, ugyanakkor a magyar hazának egészen ujjáalkotá­­sát imádkozza le Istentől. Majd szól az erdélyi honfiaknak: „a század viselés, születni fognak nagyszerű napok, élet-halál­nak vészes napjai.“ Lelke előtt megjelennek az óriási harczok, a miket a népek küzdeni fog­nak a szabadságért, s azok közt legelöl és legto­vább mindig az ő imádott nemzete. — S ezen látnoki jós­szavakkal mindig együtt jár saját vég­zetének sejtelme. Felcserélni a lantot a kirddal s ott fejezni be a nagy művet a csatatéren. 4. AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. október 16. PETŐFI. — Pilyakonsorulott ünnepi óda, Elavalta Nagy Imre. — „Szabadság, szerelem.“ 1. Legyen e nap a lelkesedés napja, A diadal, az öröm ünnepe­­­lm, köztünk áll a nagy költő alakja S örök tanúságul a múlt vele. Mint hogy ha szárnyát a fény összekapja S felhőkön villog át tekintete: Való is, álom is. A tenger-árnyból Szelleme az, mely felcsapkod s kilángol. 2. Óh tüneményes, szilaj, büszke szellem, Fölöttünk fénylő, mint az ideál! Látunk reszketni fenn a végtelenben Szikrázó csillagok sugárinál — Egyedül, magán, utolérhetetlen És mégis közelebb mindannyinál . Osztozzék fényeden a föld, az ég: Meleged mindörökre a­­ miénk! Még ott látjuk a zord sivatagot, Melyen az ínség, nyomor vert keresztül, De hirtelen — mily változás az ott? A tájon langy-fuvalmak árja rezdül, Búgnak beszédes, csacska patakok, Millió madárnak bűvös dala zendül, S pezsdül, bimbózik az egész tavasz Egyetlen hangra . . . Lantod hangja az­­ Ti dalok, lánglelkének alkotási, Ti csodálatos örök énekek! Harcznak dicső, munkának óriási, Mit érttünk, e hazáért tettetek; Nem is dalok, — a század katonái, Megannyi tárogató, fegyverek, Mert a mi áttündöklik azokon, Csak félig bűbáj, félig: hatalom. 5. Ti dalok, lelke zengő szárnyai, Ti emeltétek őt is fel az égbe: Nézzétek! hogy’ mer, hogy’ tud szállani, A szétszakított lánczokkal kezébe’! Vele röpülnek szilaj álmai, Sötét haragja, zúgó szenvedélye . . . Mi fog történni, ha o­d­a belép ? Utánna egy titán nyomul: a nép! 6. Remegjen hát az Olymp gőgös orma S pusztuljanak a bitor istenek! Kuszszék repkény a kőrórás romokra. S támadjon új világ az ó felett! Az alkotó, teremtő szó kimondva S ott áll a kunyhó, hol a nyilt egek. A mithosból nincs más csak ingoványa: De fennragyog a puszta s délibábja! S röpültek, szálltak a dalok tovább, Velők a bűvölet, mosolygva, áldva. A nemzet, mint tükörben, önmagát Először tisztán a dalokba’ látta S e nemzetet az ámuló világ Ezekből szereté meg és csodálta . . így hódította meg e szent Bereg E bont, a nagy világot, az eget 1 3. 7. 8-Tegyetek róla fényes tanúságot Ti­bérezek, rónák, mesze tájakig, A hol ábrándok, búk, szerelmek, álmok — Palotában, kunyhóban — szív lakik; Népek, kik boldogabb időre vártok S remény közt hallgatjátok dalait , S kiknek világa büszkén fenn ragyog.­ Ti is, örök, lobogó csillagok! 9. Mert Sappho nem dalolhat édesebben, Ha lantján zendül a szerelmi dal, Sem a fuvalom, mely susogva lebben S ingó virágfejecskék közt kihal; Hulló sugár a titkos éji csendben, S ha kell, dübörgő, mennydörgő vihar, Tyrtheus lelke támad fel vele S szétárad az időkön — szelleme! 10. A szabadságnak, hazaszeretetnek Őrtornya volt ő. Szent és tiszta tűz. Csak lángja érje, mozdul, él a nemzet, Széttöri lánczát bús Prometheusz. S míg sorsa minden vért arczába kerget, Szeméből minden rémálmot kiűz: Ő az, ki bátran várva a viharra, A vészharangot megkonditja: „Talpra!“ 11. Ha hiked van, magyar nép, talpra hát! Megjött a várt idő ! Most vagy soha! Fel fel! Csatára, harezra katonák! Kezünkben az igazság pallossá ! A tűzpokolba minden koronát! Többé nem kér: Ítél a nép joga! Ki elmarad , rothadjon gyáva vére ! Esküdjünk! A magyarok istenére! 12. S felharsog a hadi trombita hangja, Bemből az ágyú. Csatára csaták. Ott villog a vészben szelleme, kardja, Ott zengi viharzó harczi dalát. Aztán — oh! lebukik véres alakja S holt tetemén át fújó paripák Száguldanak el — őt összetiporva . . . — A merre néztek, az mind sírja orma! 13. Ím, itt is egy pont széles e hazából, Jelölni — mely betöltve nincs — helyét; Ismerjetek rá büszke homlokáról, Sejtsétek újra lángtekintetét! Magasztald őt te közel és te távol Az égig harsogtatva nagy nevét! Hadd világoljon fenkölt glóriája A merre zúg a népek óczeánja . . . 14. Tekints arczára, csüggedező nemzet, Én viharverte népem, nézz oda! Dobogj, buzdulj, lángolj fel szobra mellett, A hogy nagy lelke értted lángola! Oh legyen ez a haza szeretetnek , A szabadságnak örök oszlopa S ha tán itélet­vész nyomulna rád, Özönében a mentő Ararat ! 15. Mert nem csupán itt, nem e kis helyen van, Talapzatot egy ország ad neki! Eszméi gyújtsanak hát szakadatlan S ragyogjanak utunkra tettei. Folyjon a munka napfényben, viharban! Az ő álmáért méltó küzdeni. Hadd teljesüljön az! hogy igazán Dicső, hatalmas, nagy lehess, hazám. Endrődy Sándor: Esti áladás. Meghalni az emberiség javáért Milyen boldog, milyen szép halál ! S eddig csak írtam , hol van még a tett ? Piros betűk az ünnep napjai. S igy életemnek nincs még ünnepe, Hogy az legyen, vérem kell ontanit— előtt, mély, lusta, lomha békekorszak közepett ir­ta meg e vészjósló költeményt. Egy gondolat bánt engemet: Ágyban párnák közt halni meg: Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép, őt essem el én A harcz mezején. Ott folyjon az ifjúi vér ki szivemből S ha ajkam örömteli végszava zendül Hadd nyelje el azt az aczélt zörej, A trombita hangja, az ágyudörej, S holt testemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra. S ott hagyjanak engemet összetiporva! . . . S nehány lappal odább megint: „Véres napokkal álmodom, Mik a világot rombadöntik S az ó-világnak romjain Az újvilágot megteremtik. Budapesti levél- Budapest, okt. 15. Kedves barátom ! Nos hát a Petőfi-szobor le van leplezve. Az ünnepély befejezve. Annak lefolyásáról azt hiszem rendes leveleződ értesített. Én egyszerűen azon benyomásokat akarom közleni, a­melyeket rám gyakorolt. Az akadémia díszterme megtelt. Küldöttek sokan voltak. Kiváncsiak még többen. Tisza, Sza­­páry, úgy látszik, nem bolondulnak nagyon Petőfiért. Az első kopott felsőjével, a második díszes czi­­linderével ünnepelt. A magyar díszruha úgy látszik csak udvari estélyekre való. Mi köze lenne ahoz annak a paraszt demokrata Petőfinek­ ? Jókai hatással beszélt. Magasan repültek gondolatai, különösen akkor, mikor Petőfit meg­invitálta, hogy nézzen szét Magyarországon és örüljön annak boldogságán, virágzó állapotán. Elő­varázsolta azon megelégedést, melyet Petőfi Sán­dor érezne, ha látná, hogy saját eszméi mind meg vannak testesülve. Ok boldog magyar nemzet! Az ünnepélyen távollétükkel tündököltek a mustra- és a táskás vármegye. A szobornál erős korlát zárta el az óh né­pet, azon kívül erős kordont vontak a rendőrök, hogy halltávolból is elzárják azt. A szobor körül csak a díszes kiállítású meghívókkal ellátott kül­döttek és a rendező bizottság rokonsága, ismerő­sei állottak. A nép legalább száz lépés távolra volt visszatartva. Jól is volt ez így, azok úgy sem értették Petőfit.

Next