Ellenzék, 1882. július-december (3. évfolyam, 147-296. szám)
1882-10-16 / 236. szám
Harmadik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA : Bel-királyutcza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉS“ ELŐFIZETÉSI DIJA Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva Egész évre.....................le Irt. Ibi Negyedévre ... 4 frt. Félévre..........................IS fit. ||| Egy hóra helyben. 1 fi 150 kr. Egyes számára helyben 5 kr. vidéken 6 kr. 230. szám. Kolozsvár, hétfő. October 16 1882. 4 KIADÓHIVATAI: Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. [Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár-és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Nyílttéri czikkek garmondi sora után 20 kr. fizetendő. Jókai Mór beszéde Petőfi emlékszobránál. Épen most negyven éve annak, hogy először találkoztam vele, és annak, hogy utoljára beszéltem vele, Budavár ostroma alatt, harminczhárom esztendeje múlt már. Fizikus deák voltam Pápán, mikor először megláttam az utczán, kopott fekete gallér-köpönyegben, gyűrödött kalapban, mezítelen nyakkal. Szobatársam, kivel együtt mentem fel a kollégiumba, már ismerte, s rákiáltott: „Jó reggelt bús magyar!“ Ez volt a tréfás gúnyneve. Mindenkinek volt. Engemet úgy hittük, hogy „Jámbor.“ Nem fogadta a köszöntést, mindig olyan léptekkel járt, mintha távgyalogolna. Iskolában nemigen találkoztam vele. Ezért kezdtem lenézni. Hanem a helyett verseket írt, s azokat a „Képzőtársaság“ gyűlésein elszavalta. Akkor kezdtem rá irigykedni. Aztán megtudtam hogyan él ? Elhagyatva mindenkitől, stúdiumokat másol urfiak számára. Eikor kezdtem megbecsülni. Mikor elváltunk, akkor már szerettem. S ez a kopott, lenézett, nyomorgó gyermek már akkor tudta, hogy az ő szivében egy csillag lakik, a mely fel fogja őt vinni olyan magasba, a mennyire egy nemzet firmamentuma terjed s mikor már minden porrá vált rajta, akkor fog ez a csillag legfényesebben ragyogni. Most itt állunk az érczszobra előtt. Magyarország metropolisának az ő nevéről hivott egyik díszterén. Attól a soproni faköpenyegtől, melynek deszkafalára első verseit felirta, ennek a szobornak a talapzatáig — mily hosszú út! S most azt kívánjátok tőlem, hogy írjam le azt a hosszú útat én, aki nyomában jártam. Ha csak egy költő, egy jó barát, egy nagy ember életét kellene leírnom ; csupán az adatokra kellene visszaemlékeznem, józan, hideg műitószéttel bírálat alá vennem az alkotott műveket , aztán nincs könynyebb, mint a holtakat felmagasztalni! de az a hét év, melyet Petőfi matemnja végig húzott _ tŰZVaOaD““*admutflak egén, maga egy korszak, s az olyan korszak, a milyen nem volt és nem lehet többé. Volt egy varázsálomra bűvölt magyar nemzet, melynek nem volt szabadsága és mely nem érezte azt, hogy nincs szabadsága. A szellem kezén bilincs volt, a nép nyakán járom. Censura és jobbágyság. Ezt a népet álmából fölébreszteni, ezt a szabadságot vallási dogmává felemelni támadt egy Petőfi. Nem elég ide az emlékezet: az élő érzéseket kell újra felidéznem, amik akkor heviták, ösztönözték a kortársak szívét, fel kell szítanom azt a csodatevő lángot, melynek kohójában aczél ré vált a jellem, arannyá a gondolat. Nem tudom, rátalálok-e még? De hiszen, aki meg akarja ismerni Petőfit, olvassa végig költeményeit, azokban ő maga úgy kidomborítja, úgy megalakítja saját lényét, hogy kész a szobor-minta, csak ezőzel kell beleönteni s ott áll a szobor. S minden vonás, a mivel alakját körvonalazza, való, s minden hangulatnak megfelel az ő életének és a korszaknak kivált egy-egy eseménye, csendes folyása, megrázó katastrófái. Semmi túlzás, csupa valóság mindaz, amit, arról a nyomorról ír, amivel élte délpontjáig küzködnie kellett, de az mind nem a könyörkereső panasz hangja: sorsdaczoló öngúny, gyakran könnyelmű humor tör ki belőlük, mint a Debreczeni emlékben, a Tél végén, a Sovány őszben, Tompához írt levelében. a Kislak áll a nagy Duna mentében, amiben titkolja anyja előtt balsorsát: „oh ha tudná mily nyomorban élek, megrepedne a szive szegénynek!“ csak az „utolsó alamizsnában“ csap át az elegiacus hangba, s aztán a mi e hangulattal rokon; betegségében irt művei, halálsejtelmei oly megdöbbentő látnoki igazságot tanusitanak; de még azokkal sem akar senkit hasítani: „ha öljátok majd sirom felett holt bajtársatok dalait.“ De lelkét, testét nem töri meg se nyomor, se szenvedés. A tél hidege ellen betakarózik büszkeségébe, sok mily magasztalra dicsőíti a száraz kenyeret és a koldusbotot! Tanúja vagyok, hogy ez érzések mind valók. Együtt éltem vele gyakran: tudom, mennyit nélkülözött, segélyt legjobb barátjától sem fogadott el soha, s mikor egy ízben egy ünnepély emelésére írandó költeményért egy, az ő körülményei közt tetemesnek mondható összeget kínált neki Pest város hatósága, arra egy monumentális gorombaság volt a válasza. Megdicsérni valakit versekben pénzért, még ha nagy ember is! Ilyet nem fog Petőfi tolla soha! Szülei is szegények voltak; az apja, az egyszerű kisvárosi mészáros, még azonfelül ki is tagadta, a mért színészszó lett; — és mégis menynyi gyöngédséggel hallmozza el őket ? Egész jelleme átváltozik olyankor: gyermekké lesz, mikor fejét anyja ölébe hajthatja. Kényekre indít; maga is lemond dicsvágyáról, fényes ábrándjairól, mikor az édes otthon csendébe vissza-visszatér: inti a* /v»a/»vá* tudják szavakkal hnav bitUAU Annlia s áldja az ottani fekete kenyeret. Aztán biztatja a szüleit, hogy ha ő neki egyszer módja lesz benne, majd milyen jó dolguk lesz nála. Nemcsak énekelte, hanem meg is tette. Csak egy hangulat taláng előttem Petőfi költészetében: bordalai. Aki azokat olvassa, azt hiszi, hogy Petőfi mintaképe lehetett a korhely borozóknak. Ilyennek én soha sem ismertem őt. Pedig voltam vele vigtársaságokban, vidéken, ahol a vendégszerető magyar gazda virtust csinál belőle, hogy akit szívesen látott, azt le is itassa: soha sem láttam én Petőfit még csak jó kedvre valót is inni. Ő maga azt írja: „Ajkaimon fölröppen a mosoly, de nevetésem ritkán hallani.“ Évekig egy vendéglőbe jártunk, soha a maga „egy pisztoly“ boránál többet el nem fogyasztott, az pedig félmeszely s télen csigabiga volt a rendes vacsorája, ami bizony nem lucullusi lakoma. Az a rengeteg bor, ami verseiben szomjaztatik és elfogyasztatik, valami ideális korhelynek a lelkét terhelheti, ő csak a verseket írta felőle. Nagyon jól emlékezem rá, hogy mikoriban az a költeménye, aminek a reframere „nem azért szerzem a pénzt, hogy legyen, hanem azért, hogy megigyara segyem, kapta Petőfi a legelső nagyobb összeget a kiadójától — az egészet — elvitte a szüleinek, akik már akkor tönkrejutottak, hogy életmódhoz segítse őket vele.• Hanem ahogy nem szeretett senkit megdicsérni, úgy szerette saját magát leszólni: ha valaki szépnek találta az arczát, szépségklastromot ragasztott az orra hegyére, s úgy ment ki az utczára. Szeretett a mindennapi rendes józan világtól különböző lenni. Minden divatot megvetett. Frakk, czilinder kalap soha nem érte a testét. Kezdetben Csokonai mentét varratott magának, később nagyvirágu fekete selyemből készíttetett attilát s a kalaposnak külön formájú föveget kellett a számára föltalálni, a minőt senki sem viselt. Hanem hát a bordalokban van valami, a mi a csatadalokkal rokon, férfiassággal kérkedő vonás „Szivárványi mámoros lelkemnek.“ A lelke volt csak ittas. Ahogy bordalait nem vette borból, úgy a népdalait sem vette ő a néptől; a nép vette át ő tőle , azokat énekelték erdőkön mezőkön, már 4- ben minden deák-kántusban dalolták a „Hortobágyi korcsmárosné angyalom“ dalát, a dallamát Szen firta. Később a „Befordultam a konyhára“ — a „Szerelem sötét vérem“, — „Ereszkedik le a felhő“ — „A virágnak megtiltani nem lehet“, — „Hullalevél a virágról“, — „Kis furulyám szomorú fűz ága“, amiknek Egressy Béni szerzette a dallamát, telehangzották az egész országot, még most is hangzanak. A „juhász legény, szegény juhász legény“ dalát Erdélyi János tudósunk felvette a magyar népköltészet remekei közé; nem tudta, hogy azt Petőfi írta, a dalt hozzá csakugyan maga a nép szerzette, később aztán Simonffy Kálmán, Bognár és már Atlfe tették népdalait, de már azokat a Senki sem tolmácsolta úgy a nép jellemét, senki sem festette le a magyar alföldet, a pusztát úgy mint Petőfi. A pusztát fölvitte az Olympia. Azon a pusztán lakott az ő népe. Az a nép, a kiért rajongott, a kiért élt, a kiért küzdött, a kiért meghalni óhajtott. Az a nép, melynek „Egyik kezében eke szarva másik kezébe’ kard.“ „S haza csak ott van, hol jog is van. S a népnek nincsen joga.“ Azért, hogy ezt a népet felszabadítsa, igy szól: „én elkészítem saját kezemmel a keresztfát, a melyre fölfeszittetem. Jogot a népnek, az emberiség Nagy, szent nevében, adjatok jogot. S a hon nevében egyszersmind, a mely Eldől, ha nem nyer uj védoszlopot. Az alkotmány rózsája a tiétek, Töviseit a nép közé vetétek : Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét! A kiváltságos nemességet, az idegenkedő úri rendet ostorozza kíméletlenül. „Én magyar nemes vagyok!“ „A külföld magyarjaihoz.“ „Tifekélyek a hazának testén.“ S a nép szerelmével együtt kél a „Százszor szent égi szabadság“ imádata nála. Mindenütt érzi a bilincsek súlyát, miket a nemzet, a rabszellem visel, összeszorítják ezek a lánczok a saját kezeit is. Minden költeménynek előbb a censorhoz kell vándorolni, hogy engedje kinyomatni : azokat a költeményeket, amik a magyar nép felszabadítására, a nemesi alkotmány megdöntésére, az emberi jogok egyenlő megosztására, a magyar nemzetnek mély álmából felébresztésére támadtak elő, és soha sem történt meg Petőfin, hogy a censor által csak egy szó megváltoztatására is ráhagyta volna magát bírni. úgy kellett azoknak megjelenniük, ahogy meg lettek írva, vagy sehogy sem. — Hanem hát szolgáltassunk ennél a pontnál igazságot is — Petőfi censorának. A jó öreg Reseta derék magyar ember volt, okos ember és Petőfi nagyon szerette. Sohasem használta ellene a gyilkos veres plajbászt. Csak egyetlen egy költeményét alkotta le az összes verseiből: „Megvetésem és utálatomnak hitvány tárgya, ember a neved !“ Ezt Petőfy az első kiadásból kihagyta Reseta kedvéért.—De megjelentek a „Rab hazánkfia“,Bucsu 1844-től, a melyben az országgyűlésnek egy nagy momentuma van alapul véve, a „Rég veri már a magyart a teremtő.“ — „Ha az isten ekkor szólna hozzám!“ — „Álmomban én rab nemzetek bilincsét tördelem.“ „Kazinczy Gáborhoz.“ — „Az országgyűléshez,“ s maga a „Dalaim,“ mely Petőfinek egyik legszebb költeménye. Végstrófáját ugyan ki nem tudná könyv nélkül? „De mit tűr a szolgaságnak népe? Miért nem kél föl, hogy lánczát letépje? Arra vár, hogy Isten kegyelmébőlAzt T a fm," mi k” ’e“mi If t? il 4, l/Á, D Alámlási haragos lelkemnek!“ — Azt mondja egy helyen: „a költő a szabadság örök lámpája.“ És ez, aminek hangot adott, nem volt képzelt baj, nem költött fájdalom, nem volt pártszenvedély személygyűlölete, nem volt hatalomravágyó versengés, nem volt szenvelgett visszasóhajtozás a durva ősidőkre, de nem is majmoló utánzása más nemzetek észjárásának; — a korszellem sugallatából élesztett tiszta érzés volt az mind. Készen voltak ezek az eszmék mindenkinek a szivében, aki csak hazafi, szabadelvű és magyar volt e hazában, csak az első lángnak kellett fellobbani, hogy mindenki rájuk találjon saját keblében. Petőfi volt ez a láng, s nem lobbant el: tűzoszloppá nőtt fel, mely vezetett. A haza, a haza! Ez a dicső, ez a nyomorult, ez a szegény, ez a hatalmas magyar haza. Róla szól költeményeiben az első vers, róla szól az utolsó. Keresztül mindenféle hanglépcsőjén az érzelemnek. Itt borong, ott kesereg; majd reményt kelt; jövendőbe lát; Istent kér, embereket ébreszt; kétségbeesik; majd maró gúnyt vág a szemünk közé: „ez a nemzet éltet nem érdemel!“—„Isten csodája,hogy még áll hazánk!“; aztán megint elragadtatással mondja: „Ha a föld Isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta.“ Ismét keserű lesz: „Addig ostorozlak nemzetem, mig végre Földobog szived, vagy szivem megszakad.“ Míg valódi arczát megmutatja e versszakban: Magyar vagyok, s arczom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog, De semmi kincsért s hírért e világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában nemzetemet! Ez a vágy a haza nagysága, a népszabadság, az emberi jogok arany korszaka után, gyakran látnoki ihletté magasztosul fel nála: jóslatokat mond, amik mind csodamódon beteljesülnek. Megjósolja a dicső napok visszatértét 1845-ben, ugyanakkor a magyar hazának egészen ujjáalkotását imádkozza le Istentől. Majd szól az erdélyi honfiaknak: „a század viselés, születni fognak nagyszerű napok, élet-halálnak vészes napjai.“ Lelke előtt megjelennek az óriási harczok, a miket a népek küzdeni fognak a szabadságért, s azok közt legelöl és legtovább mindig az ő imádott nemzete. — S ezen látnoki jósszavakkal mindig együtt jár saját végzetének sejtelme. Felcserélni a lantot a kirddal s ott fejezni be a nagy művet a csatatéren. 4. AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. október 16. PETŐFI. — Pilyakonsorulott ünnepi óda, Elavalta Nagy Imre. — „Szabadság, szerelem.“ 1. Legyen e nap a lelkesedés napja, A diadal, az öröm ünnepelm, köztünk áll a nagy költő alakja S örök tanúságul a múlt vele. Mint hogy ha szárnyát a fény összekapja S felhőkön villog át tekintete: Való is, álom is. A tenger-árnyból Szelleme az, mely felcsapkod s kilángol. 2. Óh tüneményes, szilaj, büszke szellem, Fölöttünk fénylő, mint az ideál! Látunk reszketni fenn a végtelenben Szikrázó csillagok sugárinál — Egyedül, magán, utolérhetetlen És mégis közelebb mindannyinál . Osztozzék fényeden a föld, az ég: Meleged mindörökre a miénk! Még ott látjuk a zord sivatagot, Melyen az ínség, nyomor vert keresztül, De hirtelen — mily változás az ott? A tájon langy-fuvalmak árja rezdül, Búgnak beszédes, csacska patakok, Millió madárnak bűvös dala zendül, S pezsdül, bimbózik az egész tavasz Egyetlen hangra . . . Lantod hangja az Ti dalok, lánglelkének alkotási, Ti csodálatos örök énekek! Harcznak dicső, munkának óriási, Mit érttünk, e hazáért tettetek; Nem is dalok, — a század katonái, Megannyi tárogató, fegyverek, Mert a mi áttündöklik azokon, Csak félig bűbáj, félig: hatalom. 5. Ti dalok, lelke zengő szárnyai, Ti emeltétek őt is fel az égbe: Nézzétek! hogy’ mer, hogy’ tud szállani, A szétszakított lánczokkal kezébe’! Vele röpülnek szilaj álmai, Sötét haragja, zúgó szenvedélye . . . Mi fog történni, ha oda belép ? Utánna egy titán nyomul: a nép! 6. Remegjen hát az Olymp gőgös orma S pusztuljanak a bitor istenek! Kuszszék repkény a kőrórás romokra. S támadjon új világ az ó felett! Az alkotó, teremtő szó kimondva S ott áll a kunyhó, hol a nyilt egek. A mithosból nincs más csak ingoványa: De fennragyog a puszta s délibábja! S röpültek, szálltak a dalok tovább, Velők a bűvölet, mosolygva, áldva. A nemzet, mint tükörben, önmagát Először tisztán a dalokba’ látta S e nemzetet az ámuló világ Ezekből szereté meg és csodálta . . így hódította meg e szent Bereg E bont, a nagy világot, az eget 1 3. 7. 8-Tegyetek róla fényes tanúságot Tibérezek, rónák, mesze tájakig, A hol ábrándok, búk, szerelmek, álmok — Palotában, kunyhóban — szív lakik; Népek, kik boldogabb időre vártok S remény közt hallgatjátok dalait , S kiknek világa büszkén fenn ragyog. Ti is, örök, lobogó csillagok! 9. Mert Sappho nem dalolhat édesebben, Ha lantján zendül a szerelmi dal, Sem a fuvalom, mely susogva lebben S ingó virágfejecskék közt kihal; Hulló sugár a titkos éji csendben, S ha kell, dübörgő, mennydörgő vihar, Tyrtheus lelke támad fel vele S szétárad az időkön — szelleme! 10. A szabadságnak, hazaszeretetnek Őrtornya volt ő. Szent és tiszta tűz. Csak lángja érje, mozdul, él a nemzet, Széttöri lánczát bús Prometheusz. S míg sorsa minden vért arczába kerget, Szeméből minden rémálmot kiűz: Ő az, ki bátran várva a viharra, A vészharangot megkonditja: „Talpra!“ 11. Ha hiked van, magyar nép, talpra hát! Megjött a várt idő ! Most vagy soha! Fel fel! Csatára, harezra katonák! Kezünkben az igazság pallossá ! A tűzpokolba minden koronát! Többé nem kér: Ítél a nép joga! Ki elmarad , rothadjon gyáva vére ! Esküdjünk! A magyarok istenére! 12. S felharsog a hadi trombita hangja, Bemből az ágyú. Csatára csaták. Ott villog a vészben szelleme, kardja, Ott zengi viharzó harczi dalát. Aztán — oh! lebukik véres alakja S holt tetemén át fújó paripák Száguldanak el — őt összetiporva . . . — A merre néztek, az mind sírja orma! 13. Ím, itt is egy pont széles e hazából, Jelölni — mely betöltve nincs — helyét; Ismerjetek rá büszke homlokáról, Sejtsétek újra lángtekintetét! Magasztald őt te közel és te távol Az égig harsogtatva nagy nevét! Hadd világoljon fenkölt glóriája A merre zúg a népek óczeánja . . . 14. Tekints arczára, csüggedező nemzet, Én viharverte népem, nézz oda! Dobogj, buzdulj, lángolj fel szobra mellett, A hogy nagy lelke értted lángola! Oh legyen ez a haza szeretetnek , A szabadságnak örök oszlopa S ha tán itéletvész nyomulna rád, Özönében a mentő Ararat ! 15. Mert nem csupán itt, nem e kis helyen van, Talapzatot egy ország ad neki! Eszméi gyújtsanak hát szakadatlan S ragyogjanak utunkra tettei. Folyjon a munka napfényben, viharban! Az ő álmáért méltó küzdeni. Hadd teljesüljön az! hogy igazán Dicső, hatalmas, nagy lehess, hazám. Endrődy Sándor: Esti áladás. Meghalni az emberiség javáért Milyen boldog, milyen szép halál ! S eddig csak írtam , hol van még a tett ? Piros betűk az ünnep napjai. S igy életemnek nincs még ünnepe, Hogy az legyen, vérem kell ontanit— előtt, mély, lusta, lomha békekorszak közepett irta meg e vészjósló költeményt. Egy gondolat bánt engemet: Ágyban párnák közt halni meg: Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép, őt essem el én A harcz mezején. Ott folyjon az ifjúi vér ki szivemből S ha ajkam örömteli végszava zendül Hadd nyelje el azt az aczélt zörej, A trombita hangja, az ágyudörej, S holt testemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra. S ott hagyjanak engemet összetiporva! . . . S nehány lappal odább megint: „Véres napokkal álmodom, Mik a világot rombadöntik S az ó-világnak romjain Az újvilágot megteremtik. Budapesti levél- Budapest, okt. 15. Kedves barátom ! Nos hát a Petőfi-szobor le van leplezve. Az ünnepély befejezve. Annak lefolyásáról azt hiszem rendes leveleződ értesített. Én egyszerűen azon benyomásokat akarom közleni, amelyeket rám gyakorolt. Az akadémia díszterme megtelt. Küldöttek sokan voltak. Kiváncsiak még többen. Tisza, Szapáry, úgy látszik, nem bolondulnak nagyon Petőfiért. Az első kopott felsőjével, a második díszes czilinderével ünnepelt. A magyar díszruha úgy látszik csak udvari estélyekre való. Mi köze lenne ahoz annak a paraszt demokrata Petőfinek ? Jókai hatással beszélt. Magasan repültek gondolatai, különösen akkor, mikor Petőfit meginvitálta, hogy nézzen szét Magyarországon és örüljön annak boldogságán, virágzó állapotán. Elővarázsolta azon megelégedést, melyet Petőfi Sándor érezne, ha látná, hogy saját eszméi mind meg vannak testesülve. Ok boldog magyar nemzet! Az ünnepélyen távollétükkel tündököltek a mustra- és a táskás vármegye. A szobornál erős korlát zárta el az óh népet, azon kívül erős kordont vontak a rendőrök, hogy halltávolból is elzárják azt. A szobor körül csak a díszes kiállítású meghívókkal ellátott küldöttek és a rendező bizottság rokonsága, ismerősei állottak. A nép legalább száz lépés távolra volt visszatartva. Jól is volt ez így, azok úgy sem értették Petőfit.