Ellenzék, 1882. július-december (3. évfolyam, 147-296. szám)

1882-09-19 / 213. szám

Harmadik évfolyam. NZEBKESZTÓI IHUD4: Bel-királyutcza 16. az, hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉS“ ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva Kjfész évre.....................16 írt.­­ Negyedévre ... 4 frt. Fűélre..........................8 frt.­­| Egy hóra helyben. 1 frt 50 kr. Egyes szám ára helyben 5 ki. vidéken 6 kr. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Hűsíti Kiadás 213. szám Kolozsvár, kedd September 19­­8­. KIADÓ­HIVATAL: Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyilt terek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal Nyílttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. Nyolczvan év. És minő nyolczvan év! Százados igazságtalanság által vetett békekat titáni karral törte szét; az ébredő szabadság szárnyat adó lelkesedésével hihe­tetlen fokra hatványozta nemzetének pezsgő­tértől duzzadó erejét; a nyugati kultúra önfeláldozó védelmében elfáradt, a modern eszmék el nem zárható áramlata által elso­dort , egy c­éltudatos, eszközökben nem vá­logató, és azonfelül századokon át bámula­tos következetességgel folytatott mesterke­dés által legyőzhetetlen nymbust szerzett hatalom vas karjai által szorongatott vagy kápráztató csalfasággal elámított nemzetet a szabad népek küzdterére tudta vinni, mint ifjú oroszlánt, mert ajkán a nemzet elévül­hetetlen joga nem a sérelmi jeremiád elé­­gikus siralmaként, de a börtön falait meg­rengető őszinteséggel, velőt rázó hatalommal és hanyászkodást nem ismerő egyenességgel nyilatkozott. A felébredt és a jogait reveláló for­radalom isteni napjait átélt nemzet vezé­re, szónoka, kormányzója, Kossuth Lajos ma nyolc­van éves! Nem öröm, mint maga mondja. Be­­lenyilal e nyilatkozat lelkünkbe, mert a végzet iszonyú játéka, az európai viszonyok legyőzhetetlen alakulása; a nemzeti hangu­lat keserű csalódások által előidézett fájdal­mas fordulata; az elvét feladni nem tu­dó, a történelmi hivatáshoz a hontalanság keserű pohara mellett is hű hazafit elsza­kítva roppant távolságra édes övéitől, drága nemzetétől, de elszakítva a szellemi hatá­rokkal, a nézeteltérés mérhetetlen távolá­val, kiűzve a hazai föld paradicsomából, si­ratva lelkének felét, nejét, egyedül, a re­mény szerte szakadozott szálaival szívében, és a jobb jövő vezércsillagait nem lát­ja könnye fátyolán keresztül , kényszerí­tők megérni száműzetésének harmincznegye­­dik esztendejében a nyolczvanadik születés­napot. Mily igaza van a római költőnek, hogy a végzet makacsul játékot űz velünk. És nekünk e nap mégis ünnep. Az ő keresztje nekünk mégis a hit jelvénye. Az ő Golgothája nekünk mégis a fel­támadás bizonysága. Azon iszonyú úr Kossuth lelkében, me­lyet a hontalanság epedő könyei nem tölt­hetnek: a nemzet lelkében nem tátong már oly kétségbeejtő mélységgel. Betölti az izmo­sodó hit, a növekvő szeretet, a szárnyasodó reménység. A hit, melynek nagy száműzött már­­tyrja vagy: e nemzet függetlenségében ter­jedőben nem a lealáztatás, de a diadalmas­kodás útján van. A szeretet, melyért feláldoztad ma­gadat , a nemzeti hagyományhoz hű szeretet mind jobban melegít és teszi nemesebbé po­litikai küzdelmünket. A reménység, melynek szálai szivek­be fakadtak , a nemzeti önállás végleges dia­dalában, közönyt és kétséget oszlató fényével mind jobban bevilágít a szivekbe. Mit kívánjunk Kossuthnak? Éveket, melyeknek lánczát rázogatja minden felszólalásában ? Kincseket, midőn a legfőbb kincset, a hazát hiába kínáljuk neki? Élveket: az askóta aggnak ? Nem! Kívánjuk, hogy hontalansága ké­­nyeit száritgassa annak látása, hogy a mely eszmének symbolum­a élete, száműzetése, a magyar nemzeti függetlenség eszméje­iért hódít, de nem szóval, nem hírlapokban, nem ünnepi szónoklatokban, de a nemzet erkölcsi lelkesedésében, anyagi erejében és az osztrák­magyar hazafiság nyomásától felszabaduló akaratában. Kívánjunk éveket, hogy ezt érje meg.­­ Kívánjunk kincset, de ezt! Kívánjunk élvet, de e tudat élvét. Enyhítse a gondviselés a szenvedő honfi sorsát a jobb lét felé haladó nemzet derül­­tebb sorsának látása, tudása által. Isten éltesse a szent öreget! — A szegedi első kerület füg­getlenségi pártja tegnapelőtt délután tar­totta nagygyűlését. Polczner Jenő pártelnök buz­dította a pártot tevékenységre. Indítványa egyhan­gú lelkesedéssel fogadtatott. Enyedi Lukácsot kiál­tották ki képviselő jelöltnek, ki is küldöttségi meg­hívásra a választók közt megjelent. Hosszan tar­tó éljenzés és taps mellett kinyilatkoztatta, hogy a függetlenségi eszmék érdekében Szeged polgá­rai hagyományos függetlenségi érzületének és hírnevének megóvása végett, a párt akarata előtt meghajol és a jelöltséget elfogadja. Egy teljes óráig tartó beszédében nagy tetszéssel fejtegette a függetlenségi párt álláspontját és fényesen be­bizonyította, hogy ez a programm alkotmányos úton megvalósítható. Kiterjeszkedett a közoktatás­­ügy gyökeres reformjára a Tisza szabályozással kapcsolatos építési kölcsönkamat leszállításának jogosult és szükséges voltára. Nagy hatással ecse­telte a kir. biztosság káros befolyását a szegedi pártalakulásra és a polgárság önérzetére. Az első kerület függetlenségi pártja ez idő szerint csak erkölcsi győzelemre számít és föllépése erőteljes tiltakozás a hatalomnak a belterületen elkövetett merénylete ellen. — Csikmegye uj főispánja. A hi-­­­vatalos lap legújabb száma közli a következő ki-­­ nevezést: A belügyminisztérium vezetésével megbízott magyar miniszterelnököm előterjesztésére, Mikó­s Bálintot Csikmegye főispánjává nevezem ki. Kelt Bécsben, 1882. évi szeptember hó 7-dikén. Fe-­­­rencz József, s. k. Tisza Kálmán s. k. — A kormány a delegácziókat már ok­tóber 15. legkésőbb 20-ára szándékozik Buda­pestre egybehívni, mivel az országgyűlés megala­ AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. szeptember 19. A salon. s Csevegés. Irta Hegedűs István, felolv­tatott 1882. szept. 16-án tartott fillér-estélyen. Van egy szoba még az egyszerűbb házak­tól is, mely csinosabb, előkelőbb bútorzattal van trendezve, melynek asztalán egy pár diszkönyv, kimaradhatlan album tündöklik, étagére-en apró becsebecsék csábítják a kis­gyermeket botrányos trésre a szőnyeges szobába, honnét előtte ért­elen okból kitiltják, nem egyszer kiszidják. Mi szegényes bútordarab van , az a hálószoba s­zugában szemérmeteskedik. A hálószoba a szegényebb házaknál a leg­tagoltabb, legegészségtelenebb része a la­­tórnak. A családi élet paradicsoma ugyancsak ko­­/',t; ugyancsak megvetett. Van egy szoba, mely teremmé alakul a gaz­­^d­ánál vagy a fenyelgőknél. E szoba, e terem: a salon. - vezetjük azokat, kiknek látogatását meg ^lőnek tartjuk; ide pironkodik belépni köté­­■* konyháról behívott gazdasszony. v A látogatás feszélyes, kimért jelleggel bir. ^ & szokásos 5 perccel alig haladja túl. ^ hivatalos jellegű ügy, felteszem jótékony társadalmi, egyleti mozgalom, vagy szo köszöntés, hála, részvét kifejezése a­lá- Cl®lja, garnitozva az időjárás feletti alapos jóslatokkal, melylyel mindenki készséggel rém­l­­kezik, egy kis legfrisebb hírrel keletkező vagy feldúlt boldogságról, betetőzi az erkölcsi leczke és a látogatás véget ér. A fényes salon unalmában ásít. A látogató eltávozta után önelégülten tekintünk vissza a nap e néhány perczére , mert a honneurt kiváló elő­kelőséggel és nálunk megszokott finomsággal adták. A salon újra hangtalan, csöndes lesz. Majd megnépesül. Estély készül. Vendéget fogadunk. A salon minden bútordarabját többszörösen le­­poroltatjuk. Csillogó világítástól ragyog minden. Friss csokor a vázában. Eltávolítva a mi csak az otthon mindenna­­piságára emlékeztetne. A házi­asszony süt, főz. A czukrásztól érkezik a creme, a torta. A társaság együtt van. Mindenki par force kedves akar lenni. A mulattatás a czél. Ennek szolgálatába lép a társaság kicsinyje, nagyja. Mintha mindenki unalomtól félne. Belekez­denek száz tárgyba. Legkedvesebb társalgási tárgy: a színház és főként foly a beszéd a színpad ara­nyos királynéiról , a színésznőkről. Elmondják ap­róra, hogy volt ez vagy amaz művésznő öltözve. Mellékesen egy szót ejtenek játékáról is. Persze, hogy „kedvesen“,persze, hogy „chicu­kel játszott. Jelentik a vacsorát. A férj és egy pár barátja az udvariasság nehéz lecskéjét gyakorolják. Előkelő modorral ke­rülnek minden tárgyat, mi távolról is egybefügg­ne a komolyabb társadalmi kérdésekkel, mihez szólni a férfiúi felfogás szerint csak szakképzett férfi van hivatva. A férfi pedant nem akar len­ni, mert a pedant kiállhatatlan a társaságra nézve. Ha a férj szellemét egész nap nehéz hivatalos teendők halmaza nyomta alá, üdülni kíván, az estély észrevétlenül „asszonyok estélyévé válik.“ Vagy hogy a férj is pihenjen: előkerül egy kis kártya-kompania. A fényes salon ... unalmában ásit. De hát mi hiányzik? Mi nem teszi ez estélyt vonzóvá a férjre nézve is, és feledhetetlenné a nő előtt. Hiszen oly ritkán esik ily ünnepe a család­nak. A drága költséges berendezés korlátozza azt az ellenállhatatlan ösztönt, mely az embert társas lénnyé teszi. Ritkán jut a nőnek egy-egy kis mu­latság és az is egyhangúvá lesz. A férfinak könnyű. A mátkaság, a mézes he­tek, mézes havak után fölkeresi a köröket, a klub­­bokat, fölkeresi a vendéglő zaját. Ő szeret. Élete gondterhes. Neki élvezni kell Élvezetet talál a családi élet drága meghitt óráival mind kevesebbet törődve, a családon kívül. A nő kárpótlásul ad estélyt. Van-e helyzetben valami feszes, valami le­hangoló. A csalódás keserűségéből belecseppen egy kis csepp családi boldogságunk kelyhébe, és e keserűséget legelőbb megérzi a nő, kinek szí­ve éhezi a boldogságot, kinek lelke csodás fo­gékonysággal bír a szeretet kimeríthetetlen örö­mei iránt. Valami megnevezhetetlen űr támad a lélek­ben. Oh pedig: egy zugocska űrbe néha bele­sül a a lélek egészen. Szédít a varázs, melyet a lá­zas képzelem csalárd képei festenek az unatkozó nő elé. Oh ha betöltenek ez űrt ! De hát a férfiak ? . . . Tisztelt Hölgyeim! Több eszem van, mint­sem elárultam nekem viselt dolgait. A férfi azt hiszi, hogy uralkodásra termett. És az uralkodás­nak vannak titkai. De annyit mégis elárulhatok, hogy a fér­fi társaságban az ellentétes nézetek és jellemek csakhamar megfeledkeznek és a közéletben for­gatott fegyverekhez ragadnak. A férfi szív büsz­ke önérzete villanyos feszültséggé fokozódik. Egy szikra kell és villámként sújt néha a jó barátra, kivel szivének, lelkének belső ta­lálkozása volna és elidegeníti egy merész hang, egy őszinte szó, mely pedig csak hasznunkra válnék, mert segítene önismeretre és elcsitítaná egy pillanatig azt a legékesen szólóbb szónokot, ki után-útfélen sugalmaz : a hiúságot. Oh, ilyenkor egy finom női hang melódiá­ja többet ér elveink szabarczánál, mely úgy sem mozdítja elé a közjót. Dickens mondja egy regényében, hogy vannak emberek, kik olyanok, mint s­r­ó­l­o­k. Nem tudnak rangoknak a társadalomban helyet szorítani anélkül, hogy érzékenyen másokba ne furakodjanak. Mi férfiak, hányszor sértjük, bánt­juk egymást, hogy elveinknek, szíveinknek, leg­gyakrabban hiúságainknak tért szorítsunk ! Hát még ha a klubban, a körökben, gyű­lésekben, tanácstermekben kifárasztva, agyonegy­­letezve magunkat, vidám muzsika szóra hajtva, be-betörünk egy-egy korcsmába : a jókedv csa­­pongása mihamar válik szilajjá. Ilyenkor oly könnyen röppen a szó, mely sebet ejt, mely kissebbít. Manapság, a botrányok e dicső korá­ban: még a jobbak is kénytelenek letörölni az arczaikra dobott sarat. És sajátságos ! A roppant idővesztességgel járó négyletezés, melynek kiváló előnye, hogy az áldomásokra jó alkalmakat nyújt, nem hogy élén­kítené, de ma egyhangúbbá teszi otthon a salont. A nők is egyleteznek. A férfiak is egyle­­teznek. A gyűlések egymást érik. A dicsőség ha nem csorran cseppen kinek-kinek. Sok jót teszünk — elismerem , de az o­t­t­h­o­n, az otthon vesztt érdekéből. Az egyszerű családi örömök a ragaszkodó, szeretettől túltelt férfiakat még otthon tartanák , de e jelenség kezd szokat­lannak, hogy ne mondjam nyárs polgáriasnak feltűnni. Nem ez a divat. Nem szólom a családi élet érzékenyebb ol­dalát érinteni. Annyi bizonyos, hogy a nőt bol­dogabbá tennék, ha ez otthont nem kellene el­hagynunk azért, hogy üdüljünk. Üdülni kellene még hazatérnünk. Nem erkölcsi prédikácziót tartok. Nem tar­tom magamat jobbnak a Diáknő vásznánál. De egy közösen érzett hiányt jelzek: nincs salon. Nem a szoba, de az a hely, melyről egy franczia történész szépen mondja, hogy ott a szellem közös életet él. Salon, a­hol a női tapantat mérsékli a tár­sadalmi érdekek küzdelmei közt durvább, nyer­sebb, de annál őszintébb és egyenesebb férfi tár­salgás élénk tüzét, gyújtó bevét, melyben felol­vad a szivek közönye és fölgyulad az értelem fáklyája, hogy a dolgokat új világításba lássa és láttassa. (Folyt, köv.)­kulása után anélkül is megfognak annak tárgya­lásai szakittatni , miután a bizottságok előké­szítő munkálataikat megkezdik — továbbá tekin­tettel az osztrák parlamentre, melynek az idén még a jövő évi költségvetés tárgyalását be kell fejeznie, a delegácziók mielőbbi ülésezése ajánla­tosnak látszik. — Bosznia és Herczegovina. Irány­adó körökben — írja a „Függetlenség“ — az a nézet uralkodik, hogy a közös kormány elállott a gondolattól, miszerint Bosznia és Herczegovina államjogi kérdését a többi európai hatalmakkal egyetértőleg rendezze s egyedül és kizárólag Tö­rökországgal fog eziránt megállapodásra jutni. Mind­amellett meg vannak győződve, hogy a közös kormány nem fogja ez ügyet a delegácziókban szőnyegre hozni, sőt ha interpelláltatnék is, kité­rően fog válaszolni. A delegácziók üléseinek be­fejezte után azonban egy örvendetes megle­petés van kilátásba helyezve, a­mennyiben az államjogi kérdés Boszniát és Herczegovinát illető­leg kielégítő megoldást nyer. — A közös miniszterek a jövő hét végén érkeznek Budapestre. A közös költségvetést tárgyaló közös miniszter­­tanács napja még nincs határozottan megállapítva. Csak annyi biz­tos, hogy f. hó 23-án vagy 24-én fog meg­tartatni.­­ A katona szökevények kölcsö­nös kiadása iránt az egyes államokkal fennáll az úgynevezett kartel szerződés. Miután azonban ezen szerződés Francziaországgal és Romániával szemben nem létezik, így az ott levő katona szökevények hazatolonczoltatása hatóságilag nem eszközölhető, s a kormány 62 államokkal a kartel-szerződést legközelebb megkötni szándékozik. Kossuth Lajos levele is Petőfi-társasághoz. A Petőfi-társaság tegnapelőtti ülésében ol­vastatott fel nagy hazánkfiának, Kossuth Lajosnak azon levele, melyet a Petőfi-társaság titkárához, Szana Tamáshoz intézett. E levelet még tegnap megkaptuk, de K­o­­mócsy Józsefnek a fent említett gyűlésben nyil­vánított azon kérelme következtében, hogy Kos­suth e levelét a „Koszorú“ kizárólagos tulajdoná­nak tekintvén, kéri a lapokat azt csakis a „Koszo­rú“ legközelebbi számának megjelenése után kö­zölni — illőnek tartottuk a közléssel várakozni, most azonban, miután több lap e nagyérdekű le­velet — gyorsírói jegyzetek nyomán — kisebb­­nagyobb terjedelemben közli, semmiféle tekintet nem tarthat vissza annak közlésétől. A rendkívül érdekes levél egész terjedelmé­ben következő: Tisztelt uram ! Köszönetet mondok önnek szíves leveléért, melylyel engem a Petőfi-társaság czéljai és eddi­gi tevékenysége felől tájékoztatott. Nagyon fonto­sak e czélok és nagyon dicséretes a megvalósí­tásukra irányzott tevékenység. Annál dicsérete­sebb, minél nehezebb a feladat. Pedig nehéz, mert ezer szállal egymásba fűződött viszony van a szépirodalom és társadalmi élet folyamsodra között, ok is, okozat is mindkettő egymásra hat­va viszonylagosan. Ön pedig panaszt emel a magyar szépiro­dalom ujabbkori iránytalansága és a mi ezzel szükségszerüleg együtt jár, hanyatlása felett. És e panasz se nem túlzott se nem igazságtalan. Vannak ugyan díszes kivételek, de ezeknek fénye a szabály homályát még csak annál szem­­beötlőbbé teszik. De mikép is ne volna a szépiro­dalom iránytalan, a­mikor a társadalmi élet er­kölcsei is iránytalanok. Az irodalom hanyatlása tükör, melyből az erkölcsök hanyatlása vigyorog felénk. Innen a nehézség, melylyel önöknek bir­­kózniok kell. Az ár ellen kell úszni és ez az ár hatalmas, mert a szokás árja, mely mentében nem apad, hanem dagad. Önöknek nemcsak egyes írók könnyelműségével vagy silányságával, nemcsak a kiadók non élet elvű üzérkedésével, hanema egy társadalmi betegséggel is van dolguk, mely nélkül amazok tért nem nyerhetnének. Csak azt szokás vásárra vinni, a­mi vevőre talál; a­mit nem vesz­nek, az a vásárról hamar elmarad. A társadalmi betegségeknél azért nagyon bajos a gyógykezeld és kellemetlenséggel is jár, darázsfészek, melybe belenyúlni oly vállalat, a­melyhez olyan robur el aes triplex circa pectus kell, min­t Horacz az első hajósnak tulajdonít. Hanem a czél megérdemli, hogy a nemzet jövőjét szívükön viselő jobbak közt akadjanak, kik valósításának szenteljék éle­tüket. Ön panaszkép említi, hogy a magyar szép­­irodalom, kozmopolitikus jelleget öltött, hogy az idegen termékek, gyakran selejteseknek is, egész áramlata özönlött a hazába, megmételyezve a nem­zeti közérzületet, a jó ízlést és nem egyszer az erkölcsöket. Ha a magyar szépirodalom oly kozmopoli­tikus jelleget öltött, mely a nemzeti közérzületre elmosólag hat, ez több mint baj, ez valóságos ve­szély, melynek káros következményei kiszámíthat­lanok. Európa nemzetei között egyetlen egy sincs, melynél a nemzeti érzület eleven fenntartása oly döntő sulylyal birva, mint a magyarnál. A viszo­nyok, melyek Magyarország szomszédságában meg­teremtettek, kapcsolatban a zagyva elemek mes­terségesen szított kifelé nehézkedésével, oly vihart jeleznek a láttávolban, melynek késhető, de kike­rülhetetlen kitörésével a magyar csak úgy bízhatik — de erős hitem szerint úgy bízhat is — diadal­masan megküzdeni, ha a magyar nemzeti érzület villanyos folyama hatja át a magyar nemzettest minden ízét. A magyarra nézve a magyar nemzeti érzü­let Vesta tüzének eleven lobogása nemzeti élet­kérdés. Üdvözlöm önöket e tűz őrpapjai közt. Hanem, midőn ön a kozmopolitikus jelleg és az idegen termékek áramlata felől panaszko­dik, meg vagyok győződve, hogy ezt nem úgy érti, mintha azt óhajtaná, hogy fajunk akár az európai társadalom simító befolyásától, akár az idegen irodalom színe-javának a hazai talajba át­ültetésétől elzárkózzék. Ez annyit jelentene, mint az eredetiség kedvéért a czélon túl lőni. Pedig a­ki túllő a czélon, az nem talál. Van egy bi­zonyos közösség az európai kultúra­­ b­irtokában, mely nem ismer földirati határokat és magáé­vá teszi a­mi kiválóan jó az irodalomban, akár­hol terem az. Példa rá Petőfi költészete és Jó­kai regényei. Én bizonyosan csak az ön gondolatát írom le, midőn oda nyilatkozom, hogy a magyarnak tiszta fényben, mocsoktalanul fenn kell mindig és mindenben tartani nemzeti jellegének sajá­tos zománczát, de ezt fenntartva, európai szín­vonalra kell állni. A magyar műveltségnek min­dennel, mi e rovatba tartozik, magyar zománcza európai műveltségnek kell lenni, mely saját nem­zetének egyéni typusával bir, de azért európai, úgy, mint az angol, franczia, olasz, német mű­veltségnek meg van egyenként a maga nemzeti typusa, de mindegyik európai. Kétségkivülvalónak tartom, hogy a ma­gyar tudományos irodalom, mely az utóbbi időben oly örvendetes lendületet vett, helye­sen cselekszik, midőn gondos megválasztással, — a mi fődolog — a tudomány nevezete­sebb idegen termékeit a magyar talajba átül­teti és ezek átültetésével a magyar tudomá­nyos ismereteknek európai színvonalra helyez­kedését megkönnyíti. Egy nyert fok ez, mely álláspontot nyújt saját erőnkkel magasra emel­kedésre. Ha a magyar szépirodalom óvatos elővi­­gyázattal hasonlóan cselekednék, én nem gondo­lom, hogy ez a nemzeti közérzületnek ártalmára válhatnék, feltéve, hogy kellő gond fordíttatnék a m­iválasztásra, és csak az nyújtatnék a magyar olvasó­közönségnek, a­mi a jó ízlést, a szép és jó iránti fogékonyságot, a családi erényt és azon társadalmi erkölcsök nemesítését elősegítve fej­lesztenék, melyek az országok talpkövei. Hanem az ön panaszát épen az teszi indo­kolttá, hogy nincs meg a kellő megválasztás az átültetésre szánt s itt ott példányul vett idegen termékek megválasztásánál, hiányzik az erkölcsi rugó, és a társadalom nagy érdekeire való figye­lem, úgy hogy az érzékiesség ingerével üzérkedés történik, mely piszkot teremt, a piszok pedig ra­gad. És ez még az iránytalanságnál is rosszabb, ez kárhozatos irány Különösen két áramlat van a külföldön di­vatos irodalmi termékek között, melyektől meg­­óva szeretném látni a magyar szépirodalmat. Az egyik amaz az érzékcsiklandó ledér áramlat, mely étvágyat ébreszt, a titkos gyönyör elve, a gonosz tudásfájának gyű­lőtese iránt, mely a hitrege sze­rint Éva anyánkat is kisértetbe vitte, mely láti­­zólag hat a családi kötelékre és az erkölcsöket megmételyezi. Miként is forcfitja_Barna Ignácz Horácz 3. dalának ama két­ versszakát, roeig -Így__ kezdődik: Foecunda culpa saecula nupliae primum inquinavere, és így végződik: iocestos amores de tenero raeditatur unqui. Hinni szeretem, hogy a magyar hazában még nincs igy; mert ha igy jurna, akkor én is elmondanám, a mit Horácz mondott: „N­­o fonte derivata clades in patriam populumque fluxit“. De bizony jó volna rá gond­dal lenni, hogy ne is legyen így, mert ha az ér­­zékcsiklandó literatura mikropjai raegtelítik a le­vegőt, azok nem kisebb pusztítást vihetnek vég.

Next