Ellenzék, 1885. január-június (6. évfolyam, 2-148. szám)

1885-05-05 / 103. szám

103. szirm. Kolozsvár, kedd, május 5. 1885 Hatodik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Belkiridy-otcxa 16- s*. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzend­ek. AZ „ELLENZÉK" ELŐFIZETÉSI DIJA:­­ Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva |.10 int..............!6 írt. || Negyedévi a . . . 4 frt. fília* 1 frt 50 kr. 8 frt. || Egy hóra helyben Egyes szám ára 5 kr. jjjjíl nik a „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. KIAD­Ó­HIVAT­AL, Kolozsvárt, Belközép-utcza 33. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku utján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. Nemzeti dinasztia. Ő Felsége a király magyar földön időzik s a fővárosi nép oly rajongó lel­kesedéssel fogadta, a minő csak magyar fölmön tapasztalható. A Budapesten tör­téntek visszhangot keltenek az egész jaziban, s mind itthon, mind kifelé meggyőzőleg hirdetik az egyetértés­t s a ríteljesb összhangot, mely az alkotmá­­nyos nemzet és koronás királya között ényáll. Sok bajaink közepett örömmel és kedvtelve időzünk e képnél; a po­­■tika lehet sivár, a 6­7-diki kiegyezésbe hitetett reményünket nem igazolta az i; de egy drága kincsünk a legteljesb ínynyel ma is elénk csillog, a király , a magyar nemzet nem idegenkednek egrmástól többé. De méltán megvárja a nemzet is­irályától, hogy legyen magyar ház­­tása, hasson rá, hogy magyarosodjék A kicsit a Habsburgok fenséges csa­jja, s a­mit a nemzet oly hőn óhajt, iljék köztünk mentél hosszasabban a ugyar trónörökös, hogy a magyar szettel, magyar társadalommal való azonos érintkezésében teljesen meg­merje az országot, mely felett egykor uralkodni fog, s közvetlen tapasztalásu­­ szerezze meg az országról és a nem­­zetről a megfelelő impressziókat, melyek min nem egy szerzett vagy öröklött im­­­olatlan előítéletet fognának megsemmi­siteni. Jól tudjuk mi, hogy azt nem te­lítik még meg, hogy el­hagyják bécsi székhelyüket s Budára költözzenek át -ben. Ausztria császárainak az örö­­k tartományok iránt is vannak köte­­lzettségeik, mint vannak Magyarország iránt Csak azon óhajt tápláljuk, hogy i paritás elve az udvartartásban is ér­vényesüljön. Ezen leyális kívánságunk nem hiú ábránd és nem tolakodó kö­vetelés, mert politikai raison. Ma in­­kább az, mint valaha volt. Európában ■at István koronája a legrégibb. Nagy Károly császári koronája és a longo­­rid vaskorona régibb ugyan, de köz­ti jelentőségüket elvesztették. A Habs­­b­g-ház koronái közt tehát a magyar ik­ona bír elsőséggel, és országai közt jóban Magyarország legbecsesebb, új határainak nagyságát, akár népé­ür számát, akár intézményeinek ere­akár a magyar nemzet politikai és utódai tulajdonságait veszszük tekin­­tbe. Ha egyéb okokat nem is veszünk iritetbe, már ez is elég arra, hogy a magyar korona örökösei a közjoghoz , a nemzeti tradicziókhoz mérten tart­ok udvart Magyarországon. Sajnosan nélkülözzük királyunk házában a magyar udvari főméltóságo­kat és hivatalokat s kínosan erik lát­nunk, hogy midőn jelenlétükkel szeren­cséltetik az országot, mindenkor a bécsi osztrák udvartartás egy része költözik át kiséretképen Budára, hol a királyi várkastély üres és elhagyatott, mihelyt ő felségeik Bécsbe vissza mentek. Ma­gyar szót a magyar királyi udvarnál, csak a királytól és királynétól lehet hallani, a környezet többnyire német. Ez fáj a magyar embernek mélyen, de lojalitása nem engedi szólni, remélni, hogy majd máskép lesz ezentúl s há­lája a fejedelem iránt, ki valamennyi elődénél magyarabb s alkotmányosabb, oly határtalan, hogy kérésével alkal­matlankodni reszek . . Egy politikai napi­lap azonban, nem lévén az udvari illemszabályok által kötve, elpanaszol­­hatja, a­mi a nemzet szívét nyomja ! Mit mondjunk azon visszás hely­zetről, hogy a Habsburgok ivadékai ab­szolúte nem magyarosodnak, már az az­tán egyre megy, akár az ő elfogult­ságuk miatt, akár más okok miatt van ez így. A magyar királyi hercze­­gek közül oly kevesen ismerik ezen or­szágot, nagy kivételképen jön közibünk lakni, nyelvünket nem beszélik, lelkün­ket nem értik, hazánkat a dinasztia örökségének, de nem k­ülön országnak tekintik s a magyar hazafiságról fogal­muk sincs. Ha maga a király, királyné és József főherczeg nem volnának, a dinasztia idegen volna hozzánk s olyan se volna, ki megmagyarázná a főher­­czegeknek, hogy van itt egy nagy or­szágban egy uralkodó nemzet, mely monarchikusabb, mint valamennyi más; csak értsék meg, bánjanak jól vele, ne bántsák magyarságát és szabadságát, jöjjenek közibünk, lakjanak többször nálunk s legyenek nemzeti dinasz­tiává. Ideje, hogy egyik vagy másik ki­rályi herczeg, kinek uradalmai vannak Magyarországon, többet tartózkodjék mi­­nálunk s gyermekeit, ha itt születnek, ebben a hazában, engedje magya­rokká lenni. Sem a monarchia bom­lásnak ezért nem indulna, sem a di­nasztia egysége nem vesztene általa semmit, ellenkezőleg nyerne. A fejede­lem közössége és az alkotmány elég garanczia a dinasztiának, a népek ér­deke is biztosíték, de a népek szerete­­te a legnagyobb. A dinasztiáknak szük­ségük van rá, hogy szerettessenek, s a magyar nemzetnek szüksége van reá, hogy a dinasztia szeresse s legyen magyarrá. II. L .„ELLENZÉK“ TÁRCZÁJA 1885. Május 5. A minta. Következő reggel az üléshez mindent­­tetettem. Reggelimet költöttem el, s egy szivar­­teve, erkélyemre támaszkodtam, midőn a gondola érkezett a ház elé, melyből lefátyolozott hölgy szállott ki. Ő volt. de mentem és a materembe vezettem. - Hogyan köszönjem meg signora a te melyben részesített? szóltam, min­helyet foglalt.­­ Nem érdemiek köszönetet, „felelt teva,“ ellenkezőleg. Ön igen sok jóságot te, ha arczom vonásait az áldott szent­­­ teául használja fel. Szemei fénylet­te itt beszélt, aztán lesütötte őket és ii ismét felvette kedves kifejezését. Kö- ot levetette és megkért, hogy jelöljem a­z illést. Először megkértem, bontsa , te és bocsássa vállaira. Anélkül hogy teig vonakodott volna, föloldott egy ■t­­ bársony szalagot, mire fekete hajá­­zene hullott keblére és vállaira. Ar­­, te dús haja által köritve, olyan cso­­n­rjaéltó kifejezése volt, hogy nagy­o került, csupán a művész szemeivel­­,­te­li. Mialatt festéklapomat elkészítet­­t a legnagyobb csodálatomat fejezem ki, "4 íte nem látszott, mintha ez sértené. Egy egész órát ült velem szemben és pillanatig sem veszett el az elragadó kife­jezés arczáról. Még sohasem ismertem al­kalmasabb mintát, és arra a gondolatra jöt­tem, hogy ma először foglal helyet műte­remben. Az ülés végén azt meg is kérdez­tem, s ő biztosított, hogy m­a először lépett egy atelierbe, de sőt, hogy még fényképész előtt sem ült. „Annál szerencsésebbnek mondom ma­gam,s feleltem elragadtatva, „hogy én va­gy­ok az első, a­kit ezen kegyben részesít, és ha e kép nem lesz mestermű, azt csekély tehetségemnek róhatom hibául csupán, mely nem képes egy hasonlíthatatlan szépséget, minő az öné signora, visszavarázsolni.* Ezt a bókot is teljes közönynyel fogadta, csak kissé elpirult és gyönge mosoly világította pillanatra meg vonásait. Aztán búcsút vé­ve megígérte, hogy másnap ismét eljön. Be kell vallanom, hogy ez a különös kaland nagy benyomást idézett elő bennem. Úgy tűntem föl magamnak, mint egy re­gényhős és ezen hit még azon titok által is megerősittetett, melybe az ismeretlen ma­gát burkolta. Se nevét, se élettörténetét nem ismertem. Nem is intéztem hozzá semmi kérdést, sem őmaga, sem férje felől. Mert bizonyos, hogy férje volt. Másnap ismét egy óra hosszat ültem bámulatraméltó mintámmal szemben. Az ülés végén valamivel hosszasabban beszél­gettünk egymással, azonban még mindig nem volt szó férjéről. Mikor elhagyott, azt mondta, hogy csak három nap múlva jön ismét el. Biztosítottam, hogy képem mégis előmeneteleket fog tenni, hogy türelmetle­nül fogom a perczeket számlálni, míg azon szerencsében fogok részesülni, hogy viszont láthatom. Elpirult, szelíden mosolygott és fátyolét arczára húzta. Mikor visszatért, egész lényében meg­változott. Nagy bizalmat véltem észrevenni. Azt mondta, hogy a két nap véghetetlen hosszúnak tűnt fel előtte, megragadtam az alkalmat és bevallottam, hogy egyedüli vi­gaszom távolléte alatt angyali arczának né­zéséből állott, melynek vázlata már a vász­non volt. Ezen a napon valamivel hossza­sabban ültünk együtt és éreztem, hogy reám nézve a kalt ad minden üléssel érdekesebbé válik. II. A következő napon ismeretlenemet vi­szontláttam, de egészen megváltozott. Meg­jött és anélkül, hogy kezet adott volna, leült egy székre és erős sírásra fakadt. Kö­zeledtem hozzá s kezemet vállára téve mondom : — Ön még kezet sem adott, signora, megsértettem? Oh kérem, mondja meg ne­kem én volnék bánatának oka ? Hirtelen felkelt és lázasan szorította meg kezem. — Uh nem, nem ön, felelt, — ön igen jó és igen nagylelkű . . . Aztán könnyeit letörölte és szemei természetellenes fényben úsztak. — Nem ön, szólt még egyszer ökleit összeszoritva és baját hátra vetve — nem ön az ... ő az ... az a vadállat ... az az ördög ... 5 gyanúsít . . . ő vádol . . . megöléssel fenyeget, ha merészlek ismét ide jönni. Isteni szent anya! A szörnyeteg meg akar ölni, mig egy művész avval foglalkozik, hogy a szent Katharinát fesse utánnam ! Görcsösen elkezdett kaczagni, és voná­sai oly kifejezést öltöttek, mely nem illett egy szentnek mintájához. Előbbi szelídségé­nek minden nyoma eltűnt arczáról és oly vadságnak adott helyet, hogy akaratom el­len megborzadtam. — Mivel vádolja önt? kérdem. — Tudom én? tudja e ő maga? . . . egy szörnyeteg, egy ördög!. . . Hanem elég ebből, ne beszéljünk tovább. Egy napon megbeszélom magam, — elég rég, — hogy durva bánásmódja alatt szenvedek. Hány­szor mondtam magamban, midőn a pisztolyt reá szegeztem, mily könnyen megszabadul­hatnék tőle. — A pisztolyt? kiáltok. Láttam, mint remegett, és oly különös mosoly játszott ajkai körül, azután így felelt: — Oh ön ezt nem értheti. A pisztoly nem a megölésért van megtöltve, csak játék. Üljünk szt.­Katharinánkhoz, dicsérttessék neve! Ezzel leült és elfoglalta szokott he­lyét. Haját hátravetette, szemeit lesütötte és újra álmaim bájos kedves teremtése jön. Bámulatom e különös lény felett mind inkább fokozódott, hanem megmaradt elég hidegvérűségem, hogy érezzem, mikép ha­marább készen lennék képemmel, ha a mintát jövőre kevésbbé látnám. Jellemének szelídségéről és hangjának édességéről más fogalmat szereztem ma­gamnak, el lettem kissé ámítva. Keveset be­széltem, midőn egymástól elváltunk és am­­nélkül, hogy kértem volna, erősítette, hogy semmi sem gátolja s másnap vissza jön. (Folyt. köv.) Politikai hírek. — Fehérmegye alispánjává tegnap tényleg megválasztották Sár­közy Aurél országgyűlési képviselőt, mint azt előre je­leztük. — Esterházy Mór grófot a király kinevezte Veszprém megye főispánjává az elhunyt Fiáth­ Ferencz br. helyére. Ifj. Esterházy Móricz gr. született 1856-ban ; fia v­lt bold. Esterházy Pál úrnak, 1848-ki honvédezredes­nek. Az uj főispán atyja halála óta (1877.) folyton élénk részt vett a megyei közéletben. A múlt évi megyei res­taurációt is ő vezette. Nagykörű tevékenységére mutat hogy jelenleg is elnöke a Veszprém me­gyei gazdasági egyesületnek, kezdeményezője az építendő pápa-keszt­helyi vasútnak, s az ezt épitő társaságnak elnöke is. Lakhelyén, Pápán az összes jótékonyegyesületek véd­nöke. Különben Pápa és Ugod hitbizom­ány ura, kir. kamarás és a megye első virilistája. — A horvát tartománygyűlés. A napi­rend előtt Obád képviselő emelt szót, vissza­utasítva Klein osztálytanácsosnak május elsején felhozott azon állítását, mintha ő (Obád) elismerte volna egy levélben, hogy sikkasztást és hivatalos hatalommal való visszaélést követett el. A levelet hamisít­ványnak mondja. A kormány ellen többszöri figyelmelmeztetés daczára sértő kifejezést használt, mire az elnök megvonta tőle a szót. Szarcsevics erre közbekiáltott : ha itt nem szabad beszélni, az ut­­czán fogunk igazságot venni.­­ Klein osztályfőnök ezután konstatálta, hogy vizsggálat van folyamatban a szóban forgó ügyben, majd a bíróság fog határozni, mely vádak az igazak. Obad a vizsgálóbíró előtt is már kijelentette, hogy vétkes — csak azt tette hozzá a kár, hogy megtéríttetett.­ — Az angol-orosz viszály napról-napra veszit veszedelmes jellegéből . Gladstone hí­res beszéde után, melyet a 11 milliós hitel­javaslat védelmére mondott az angol kép­­viselőházban, sokan azt hitték ugyan, hogy most már lehetetlen Angolországnak visz­­szavonulnia, de ezek megfeledkeztek arról, hogy az öreg angol miniszterelnöknél nin­csen lehetetlenség akkor, midőn a muszká­nak kell engedni. A tények valóban ezt az utóbbi fölfogást látszanak igazolni. A tü­relmetlenül várt orosz válasz végre megér­kezett Londonba, az angol minisztertanács mindjárt összeült s bármily ki nem elégítő­nek találta is az oroszok válaszát, mégis azt határozta, hogy akczeptálja a muszkák válaszát. Az eddigi hiányos jelentésekből is ki lehet venni annyit, hogy az orosz kormány föltétlenül visszautasítja az angol kormány azon sarkalatos főkívánságát, hogy a pendzs-dehi (márczius 30.-i) orosz táma­dás vizsgálat tárgyává tétessék. Eddig e kö­rül forgott a viszály lényege, mivel Oroszor­szág hadseregének becsületét látta veszé­lyeztetve, ha bíróság dönt egyik tábornoká­nak magaviselete fölött. Mihelyt Angolor­szág eláll ettől a kívánságától, s megelég­szik azzal, hogy Oroszország újból megígéri azt, a­mit már egy évvel ezelőtt megígért, hogy t. i. az afghán határ rendezésére bi­zottság küldessék ki, a helyzet azonnal el­veszítette veszélyes jellegét és a békét kö­rülbelül biztosítottnak tekinthetjük. A gyávák. Említés létetett, hogy némely román ajknak a román lapok részéről jövő pressio, fenyegetés következtében, megtagadták az összeköttetést az erdélyrészi kultúregylettel. Elég meglepő és különös esemény. Ez a körülmény egy kórt, betegséget mutat, mely bizony mi nálunk meglehetősen korlátozza a jellemet, a politikai nyílt­ságot. Talán sehol sincs úgy kifejlődve a két nyeregben való ülés tudománya, mint a ro­mánoknál. Talán sehol sem lehet annyi po­litikailag gyenge, félénk jellemet látni, mint itt. És ennek tulajdonítjuk azt, hogy egy­­egy exáltált firkoncz uralkodik ezrek felett és uralkodik teljhatalmúig. Szánandó áldozatai vannak aztán ezen eljárásnak. Egy követ fúni a szélső nationa­­listákkal , beállani vakandoknak és túrni a többiekkel, másfelől mellet verni a magya­rok előtt, hogy ő hazafiasan gondolkozó pa­trióta, oly munka, a­mi nem tisztességes, s a­mely előbb-utóbb megérdemlett juta­lomban, a megvetés jutalmában részesülend. Nézzük meg csak közelebbről e kérdést. A magyar államnak számos román ajkú tisztviselője van ; ezekre nem lehet ráfogni, hogy ők ne volnának igaz romá­nok, hogy ők ne hordoznák szívükön a ro­mán nép érdekeit. Hát ezeken kívül még vannak igen számosan, a­kik valóban józanon gondol­koznak , a­kik már véralkatuknál fogva sem tudnának olyan dolgokba elegyedni, a­melyek a magyarral való békét felbontanák. Maga pedig a falusi román nép, jóindulatú és csendes vérű. És mikor azon emberek magyar tár­saságban vannak, isznak az unióért , ha­zafiaknak tüntetik fel magukat, csókolóz­­nak a magyarsággal, azt hiszi az ember, hogy ennél mélyebb és igazabb szeretet nem is létezhetik, s mit tapasztalunk más­nap ? Tapasztaljuk azt, hogy a Tribunában (feladás következtében) mosakodnak, hogy ők igy meg igy beszéltek, igy meg amúgy dolgozták meg a magyarokat, stb. Ha egy elizaltált román vetődik a mérsékeltek táborába, az adja a tónust, ez szerepel, a többik hallgatnak, vagy helyeslik a nagy férfiú mondásait, de egy sem áll fel, s egy sem hallgatja elmondván: Hallgass! Bolond vagy! Mi békében akarunk itt élni! Erre bíncs bátorsága egyiknek sem, s e miatt egy ilyen jött­ment uralkodik sokak felett s rontja a szellemet egy egész vidéken. Gyávaság! Abban a nézetben vagyok, hogy a kérdésben az embernek, mint románnak csak egy véleménye lehet. Csak egy nézete: vagy a magyaros, vagy a magyarellenes álláspontra kell helyezkedni; mind a kettőt vallani lehetetlenség; a­ki ezt teszi, az nem végez jó munkát és nem érdemes a polgár­társak becsülésére. Tiltott, feltalált s hazafiatlanságtól, államellenes tendencziáktól duzzadó esz­méknek hódolni azért, mert azokat a ro­­mánizmus nevében néhány jött­ment hirdeti, a román nép eszméinek mondja, ezeknek szolgálatában rabszolgának lenni csak azért, hogy valaki renegátnak ne hireltessék, oly tárgy, a­mely bizonyára tiltakozik férfias jellemállapot ellen. Álljon ki oda mindenki és vallja be nyíltan hitét, nevét hirdesse férfias nyílt­sággal, akkor nem áll a fonák, az a mélyen lealacsonyító helyzet, melyben ma sokan a románok közül, félénkségük, tartózkodásuk, s néhol gyávaságuk miatt vannak. Ha minden román nyíltan vallaná be politikai hitvallását és azt ellenvélemény­nyel szemben is védelmezné, akkor nem fájna a fejünk a sok egyenetlenkedés és politikai terrorizmus miatt. Azt pedig meg­követelhetnék minden férfiútól, hogy e te­kintetben elfoglalja politióját. Czegléd. T. olvasóink bizonyára emlékeznek még arra a fölháborító botrányra, a­melynek ta­valy márcz. 15-én Czegléd színhelye volt. Ezen botrány előidézésének résszessége mi­att a kecskeméti törvényszék R­á­c­z Géza dr. képviselőnek vád alá helyezését hatá­rozta s mentelmi jogának fölfüggesztését kérte, a­mit a képviselőház meg is adott. A mentelmi bizottság indokolása a követ­kezőkben adja elő a czeglédi botrány le­folyását : „Márczius 14-én este Verhovay Gyula, Csatár Zsigmond, Stemnetz Emil és dr. Srácz Géza kíséretében Czeglédre érkezvén, érte­sültek arról, hogy másnap úgynevezett Kos­suth-téren első sorban Ugron Gábor fog ünnepi szónoklatot tartani, értesültek to­vábbá arról is, hogy ez irányban a hatósági intézkedések is megtétettek, melynek értel­mében Verhovay Gyula ünnepi szónoklatát az első sorban jelentkezők után csak egy negyed óra közbenvetésével kezdheti meg Verhovay Gyula erre beszédet tartott a néphez, utána Csatár Zsigmond, majd Mé­száros Lajos czeglédi lakos szólalt föl, hang­súlyozván az utóbbiak azt, hogy nem kell tért engedni az ellenpártnak, s előre el kell foglalni a K­o­s­­s­u­t­h-t­ért, s megakadályozni, hogy Ugron Gábor szólhas­son. E czélből kiadatott a jelszó, hogy min­den egylet márczius 15-én reggel 8 óra előtt a Kossuth-teren jelenjék meg, hogy ott a szónoklatok megtartásá­ra felállított emelvényt fog­lalják el, s ne engedj­ék, hogy az ellenpárt szóhoz jusson, még ha a szélsőségig is kell menni. Ez izgató szónoklatok után az úgy­nevezett sárga körben a másnapi teendőkre nézve megállapodásokat létesítettek, a­me­lyek következménye az lett, hogy márczius 15-én kora reggel az előző napon feliz­gatott s összecsődült nép ál­tal a Kossut­h-t­ér elfoglaltatott, s mi­dőn az isteni tisztelet végeztével a templom­ Csak névleg feleség. Az Elain szerzőjétől, Angolból fordította: Amica. VI. (Folytatás.) (13) Egy délután Londonban, a májusi évadban vagyunk. A jég tiszta és üde; a fakadó borostyán, galagonya és gesztenyefa virág illatával van tele; a nap fényesen süt, de nem hevesen. E délutánon L’ Estrange kisasszony a Hyde Parkban levő pompás családi palota salonjában ült. Szebb képet az egész világ sem tudott volna felmutatni. A terem tágas, magas és szabályos volt, s pompásan búto­rozva ; a függönyök fehér csipkével díszített nehéz halvány rózsa szin selyemből voltak; a képek és szobrok a művészet gyöngyei a rózsa szinü selyem redők közül egy gyönyörű milof­­énus tündöklött elő, s egy márvány Flóra, kinek kosara tele volt pi­ros heliotropokkal, a egy Psyche, mely már magában a szépség netovábbja volt. a

Next